Ferenc pápa katekézise

Február 12-én, szerdán délelőtt, az általános kihallgatáson Ferenc pápa folytatta katekézisét az Oltáriszentségről. Előző alkalommal arra mutatott rá, hogy az Eucharisztia bevezet bennünket a Jézussal és misztériumával való szeretetközösségbe.

Most feltehetünk néhány kérdést arra vonatkozóan, hogy milyen kapcsolat áll fenn az Eucharisztia ünneplése és életünk között, mint egyház, és mint egyének: hogyan éljük meg mi keresztények az Eucharisztiát? Hogyan éljük meg a vasárnapi szentmisét? Csak, mint egy ünnepi pillanatot? Egy megszokott hagyományt? Alkalom arra, hogy találkozzunk másokkal, vagy azért megyünk el, hogy úgy érezzük, minden rendben van, vagy valamivel többet jelent számunkra a szentmise?

Konkrét jelei vannak annak, hogy megértsük, hogyan éljük meg mindezt – fejtette ki katekézisében Ferenc pápa. Az első jel az, hogy hogyan tekintünk a többiekre. Az Eucharisztiában Krisztus mindig megújítja önátadását, mint ahogyan a kereszten tette. Egész élete a teljes önátadás gesztusa szeretetből; tehát Jézus szeretett a tanítványaival és az emberekkel lenni. Azt jelentette számára, hogy osztozott vágyaikban, problémáikban, mindabban, ami lelküket, életüket áthatotta, eltöltötte.

Ma, amikor részt veszünk a szentmisén, sokféle emberrel találkozunk: fiatalokkal, idősekkel, gyermekekkel; szegényekkel és jómódúakkal; helybeliekkel és idegenekkel; családokkal és egyedülállókkal. De az Eucharisztia révén, amit ünneplek, valóban testvéreimnek érzem őket, mindnyájukat? Növeli bennem a képességet, hogy örüljek azzal, aki örül és sírjak azzal, aki sír? Arra késztet, hogy elinduljak a szegények, a betegek, a kirekesztettek felé? Segít, hogy felismerjem bennük Jézus arcát?” – tette fel a kérdéseket Ferenc pápa, majd rögtönzött szavakkal hozzáfűzte:

„Mindnyájan azért megyünk misére, mert szeretjük Jézust és az Oltáriszentségben osztozni akarunk kínszenvedésében és feltámadásában. De szeretünk-e úgy, ahogy Jézus akarja, hogy szeressük leginkább rászoruló testvéreinket? Például itt, Rómában, ezekben a napokban annyi szociális problémának lehettünk tanúi: vagy az eső miatt, ami egész városnegyedekben okozott károkat, vagy a munka hiánya miatt, ami az egész világot érintő válság következménye.

Felteszem a kérdést, mindnyájan kérdezzük meg: én, aki misére járok, hogyan élem ezt meg? Törekszem arra, hogy segítsek, hogy közeledjek a bajba jutottakhoz, imádkozom értük, akiknek ez a problémájuk van? Vagy kissé közömbös vagyok? Vagy talán jobban érdekel, hogy pletykáljak: ’Láttad, hogy volt felöltözve az a nő, vagy az a férfi?’ Néha előfordul ilyesmi a mise után, vagy nem? Előfordul! És ez nem helyénvaló. Törődnünk kell testvéreinkkel, akik szükséget szenvednek, betegek vagy más problémájuk van.

Jót tesz ma nekünk, ha ezekre a testvéreinkre gondolunk, akiknek ma itt Rómában nehézségeik vannak az eső tragédiája miatt, vagy a munka hiánya miatt és kérjük Jézust, ezt a Jézust, akit az Oltáriszentségben magunkhoz veszünk: segítsen bennünket, hogy segíthessünk” – mondta Ferenc pápa.

Egy másik nagyon fontos jelzés, az a kegyelem, hogy érezzük: bűneink bocsánatot nyertek és mi is készen állunk arra, hogy megbocsássunk. Néha valaki felteszi a kérdést: „Miért kellene templomba menni, hiszen aki rendszeresen részt vesz a szentmisén, az ugyanolyan bűnös, mint a többiek?” Hányszor hallottuk ezt! Valójában az, aki ünnepli az Eucharisztiát, nem azért teszi, mert jobbnak tartja magát, mint mások, vagy jobbnak akar tűnni másoknál, hanem éppen azért, mert egyre jobban érzi annak a szükségét, hogy befogadja és megújítsa őt a Jézus Krisztusban megtestesült isteni irgalmasság.

A pápa ismét rögtönzött szavakkal folytatta katekézisét: „Ha valaki közülünk nem érzi szükségét Isten irgalmasságának, nem érzi magát bűnösnek, jobb, ha nem megy misére! Mert mi azért járunk misére, mert bűnösek vagyunk, és részesülni akarunk Jézus bocsánatában, részesedni akarunk megváltásában, bűnbocsánatában. Az a „Gyónom”, amit a mise elején mondunk, nem pusztán formalitás, hanem valóságos bűnbánati aktus. Bűnös vagyok és megvallom vétkeimet! Ezzel kezdődik a mise.

Soha ne feledjük el, hogy Jézus Utolsó Vacsorájára „elárulásának éjszakáján” (1Kor 11,13) került sor. Abban a kenyérben és abban a borban, amelyet felajánlunk, és amely köré összegyűlünk, minden alkalommal megújul Krisztus testének és vérének felajánlása bűneink bocsánatára. Alázattal kell misére járnunk, mint bűnösöknek és az Úr kiengesztel bennünket”.

Végül egy értékes jel az a kapcsolat, ami az Eucharisztia ünneplése és keresztény közösségeink élete között áll fenn. Mindig figyelembe kell vennünk, hogy az Oltáriszentség nem valami olyasmi, amit mi csinálunk, nem a mi megemlékezésünk arról, amit Jézus mondott és tett. Nem. Éppen Krisztus cselekedete! Krisztus hajtja végre, aki jelen van az oltáron. És Krisztus az Úr. Krisztus ajándéka, amellyel jelen valóvá teszi magát és összegyűjt bennünket maga körül, hogy tápláljon bennünket Szavával és életével.

Ez azt jelenti, hogy az egyház küldetése és önazonossága az Eucharisztiából fakad, és mindig ott ölt formát. Egy szertartás külső szempontból lehet csodálatos, kifogástalan, de ha nem vezet el bennünket a Jézussal való találkozáshoz, akkor azzal a kockázattal jár, hogy nem nyújt táplálékot szívünknek és életünknek. Az Oltáriszentség révén azonban Krisztus be akar lépni létünkbe és át akarja azt hatni kegyelmével, hogy így minden keresztény közösségben összhang legyen a liturgia és az élet között” – hangsúlyozta Ferenc pápa.

A következő szavakkal fejezte be olasz nyelvű katekézisét: „Szívünket bizalom és remény tölti el, ha Jézus szavaira gondolunk, amelyeket az evangéliumban olvasunk: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van és én föltámasztom az utolsó napon” (Jn 6,54). Éljük meg az Eucharisztiát a hit és az ima, a bűnbocsánat és a vezeklés, a közösségi öröm és a szükséget szenvedő testvérek iránti törődés lelkületével, annak a bizonyosságában, hogy az Úr beteljesíti ígéretét: az örök életet”.

 

 

 Vatikáni Rádió

kép