Szűz, apáca 1320 – 1333. május 13.

 Imelda Bolognában született a város egyik legelőkelőbb családjában, Lambertiniként. Édesapja, Egano volt a nemesi család feje, lovag volt,aki jelentősen megnövelte a család vagyonát a XIV. század elején azzal, hogy megkapta a grófi címet. Egano főleg „feddhetetlen életével, a komoly véleményével, a közügyek bölcs és becsületes kezelésével” olyannyira nagy erkölcsi hatással volt a városlakókra, hogy azokban az igen nehéz időkben más városokba is hívták, hogy kényes tisztségeket töltsön be.Amikor 1321-ben a város és a Galluzzi család számára igen viharos időkben Imelda világra jött, Egano Castello városának elöljárója volt, és már másodszorra is megházasodott (mert 1315-ben elvesztette az első feleségét Misina Guastavillanit, akitől egy fia született) Castora dei Galluzzival, aki szintén nemesi családból származott, amely híres volt sok szent és tudós tagjáról. Castora az anyagi javakon kívül a legfontosabb keresztény erények felbecsülhetetlen kelengyéjét is hozta a Labertini házba, és hamar példaértékű feleséggé és keresztény anyává vált. Imelda világra jöttének első percétől élő és mély keresztény hitet lélegzett magába, és biztosan megfertőződött édesanyja jámborságától, hiszen már egészen kicsi korában nagy érdeklődést mutatott Isten dolgai iránt. Azt mesélik, hogy érdeklődve hallgatott mindent, ami a vallással kapcsolatos volt, főleg a zsoltárok olvasását, és minden más mesénél jobban szerette a szent történeteket és a szentek életét. Így Imelda megtanulta hogyan nevelkedjen Isten tetszése szerint, és tartsa távol magát a hiábavalóságoktól, és így, már kislány korában kifejezte azt a szándékát, hogy egészen a Jóistennek ajánlja fel magát, így tizenkét és tizenhárom éves kora között, nagyon fiatalon, ahogy abban az időben szokás volt, úgy döntött, hogy belép a valdipietrai Szent Mária Magdolna dominikánus kolostorba. A Kolostor, amelynek választása annak is volt köszönhető, hogy a család közel volt a prédikátor barátok rendjéhez, néhány, de buzgón vallásos apácából állt, akik Szent Domonkos szelleméhez hűek voltak, itt Imelda megkezdte a domunikánus lelkület elsajátítását. A belső életéről nem tudni semmit, azonban el lehet mondani, hogy Imelda biztosan hű volt a nappali és éjjel szent liturgiához, az Istennek tetsző hódolat, amely segítette, hogy Isten szeretetének misztériuma mindinkábba behatoljon a szívébe. Bizonyos, hogy szilárd istenfélelmének középpontjában az Eukarisztia iránti szeretet volt, amelyet már a családja és a városa is belénevelt. Valóban, Bolognában az Eukarisztia kultusza élő és őszinte volt, akkor is ha ennek nem voltak ünnepélyes megnyilatkozásai, körmeneti, misék ünneplése, és gyakori szentáldozások. A hívők nem csak hatalmas összegeket adományoztak, hogy fénybe borítsák Jézus Testét, de a szent dolgok ellátására földeket adományoztak, hogy azokon különleges búzát és szőlőt neveljenek.

Megértjük tehát, hogy Imeldában, a fiatal novíciában a vallásos nevelés és az imádságos élet folyamatosan növelték a  vágyat, hogy magához vegye Krisztust az Eukarisztia szentségében.

Imelda nővér mártírhalála

Boldog Imelda Labertini egy olyan szent, akinek az életét egyetlen esemény foglalja össze, amely nélkül nem is lenne ok emlékezni rá. Az anyakönyvek megégése miatt nem tudjuk mennyi időt töltött noviciátusban, de úgy tűnik kevesebb, mint egy évet. Azonban a kegyelmi életben már igencsak elől járt, ha ennyire égő szeretettel vágyott a jézusi szentségre.

A szeretet megkeresi a Szeretettet, és Imelda nővért emésztette a vágy, hogy egyesüljön Jézussal a Szentáldozásban. Az Úr megengedte, hogy ne legyen megértve, így egy újfajta mártírhalált ajándékozott neki. Mi szegény halandók, akik ezernyi földi szenvedély miatt nyugtalankodunk, nagyon nehezen tudjuk megérteni azt a nyugtalanságot, amelyet az Isten iránti szeretet okoz az ember szívében. De azok a szentek, akiknek része volt ebben a boldog élményben, elviselhetetlen tűzről, betölthetetlen vágyakról és igazi tortúráról beszélnek. Néri Szent Fülöpnek, az ő egész vidámságával, a bordái majd összetörtek a szíve nyugtalansága miatt, Siénai Szent Katalin többször érezte, hogy nem bírja tovább, és összeroppan az isteni szeretet égő dárdáitól, és még ezernyi példát hozhatnánk, amelyekkel a katolikus szentek életrajza eláraszt minket.

Azt se szabad elfelejtenünk, hogy a gyermekkor is képes hősi tettekre Isten szeretetében. Az Úr Lelke ott tevékenykedik, ahol akar, sőt az Evangélium azt tanítja, hogy a gyermekkor mágnesként vonzza a Lélek áradását.

Imelda nővér helyzete az Eukarisztia nagy misztériumával szemben csak egy felsőbb szabadsággal magyarázható – amely néha szeszélynek tűnik – amelyben Isten megnyilatkozik a szeretett lelkekben.

Titokzatosan megérintve a kegyelemtől, a kis nővér jobban észlelte a nővértársainál és talán a lelkész Aldovrando Testvérnél is, az valódi Jézusi jelenlétet az ostyában, és ellenállhatatlan éhséget érzett az égi kenyér iránt. A vágyat, hogy megkapja Jézust, biztosan táplálta és fokozta a szentmisén való napi részvét és a Tabernákulum előtt eltöltött hosszas idő. Egy megmagyarázhatatlan érzés prédájaként, mely egyszerre volt tortúra és édes, sóhajtozott és sírt, ő maga is rabja volt a szeretet nagy Foglyának.

Meg kellett volna győzni a vezetőket, hogy ne tagadják meg tőle az áldozást, de a dolog nem volt könnyű, mert Imelda nővért túl fiatalnak tartották hozzá, és úgy tűnt, hogy semmilyen rendkívülit nem mutatott, hogy kivételt tegyenek vele a szabály alól: az egyszerűségnek micsoda csodája lehetett az élete!Az egyház szabályai nem matematika, és nincs a világon olyan intézmény, amely annyira emberi és anyai az alkalmazásukban és féltékeny az őrzésükben. A mi esetünkben pedig nem igazi törvényről volt szó, hanem csak egyikéről a szokásoknak, amelyek gyakran a törvényeket helyettesítik, és mivel nincs ellene semmi, végül elnyomják őket, és nagyobb tiszteletet élveznek. Akkoriban már az volt a szokás, hogy nem áldoztatják meg azokat a gyermekeket, akik még nem töltötték be a tizenhárom évet.Elég lett volna egy kis megértés, egy kis természetfölötti intuíció, egy kicsi abból amit a filozófusok epichéianak hívnak, hogy megengedjék Imelda nővérnek, hogy a Szentséghez járuljon fiatal kora ellenére, de ez az intuíció, Isten engedje meg, hiányzott a valdipietrai nővérekből és a gyóntatóból, mint ahogy Siénai Szent Katalin sok gyóntatójából is hiányzott, aki szintén éhes volt az Élet kenyerére.

Ez volt tehát a kis dominikánus nővér nagy próbája, aki főleg az általános áldoztatás alatt érzete, hogy hatalmasra nő szívében az oly nagy, hatalmas és megértetlen sóvárgás. Az erős vágyak, amelyeket Isten az emberek szívébe rejt, a jövendő események próféciái, mert a Megváltónk, azt kívánva, hogy részesei legyünk az égi dicsőségnek, azt sugallja, hogy ugyanazokat a dolgokat kérjük, amelyeket megígért, hogy megadja nekünk. Imelda nővérnek, miután ki tudja hányszor nyaggatta a nővéreket és a papot imáival és sírással, amelyeket talán egy fiatal szeszélyeinek tulajdonítottak, nem maradt más, mint Jézust kérlelni. A dominikánus monostorokban és kolostorokban az általános áldoztatás napja olyan volt, mint egy kis Húsvét. Nem fordult elő nagyon gyakran, csak úgy tizenöt alkalommal egy évben. Minden nővérnek meg kellett gyónnia, hogy elrendezze a lelkét, és emellett a testüket is felkészítették levágva a hajukat és megmosva a fejüket.

Ezek az előkészületek a valdipietrai monostorban sem hiányoztak 1333. május 11-én, Imelda megértette, hogy az elkövetkező nap is sírással telik, és torkában csomóval aludt el, ez volt az utolsó éjszakája! A legbiztosabb számítások szerint az év május 12-ére esett a Menybemenetel előestéje, és körmenetet tartottak. A liturgia fő témája az állandó imára való buzdítás volt, amelyet nem adja meg magát. Érdekes lenne úgy követni a Szentmise történéseit, hogy Imelda nővér lelkébe költözünk, aki a celebrálást nyugtalan lélekkel követte. A Szentmisét megelőzte Istenhez és az ő szentjeihez való könyörgés a litánia eléneklésével, majd a bevezető ének következett:  „Szent templomából meghallgatta Isten az én imámat, kiáltásom eljutott a fülébe.” A könyörgésekben azért imádkoztak, hogy a Jóisten védje meg őket minden bajtól. Az evangéliumi részlet pont az volt, ami kellett, és senki sem találhatott volna jobbat. „Ha valakinek van egy barátja, és éjfélkor felkeresi ezt kérve tőle: Barátom adj három kenyeret…. Ha ő magában azt válaszolja: Ne zavarj engem, a kapu zárva van….nem kelhetek fel, hogy három kenyeret adjak neked. Bizony mondom nektek, ez nem azért kel fel, hogy odaadja neki, mert a barátja, hanem kitartásáért kel fel, és odaadja azt, amennyire szüksége van.

Én is azt mondom: Kérjetek, és kapni fogtok, keressetek, és találtok, zörgessetek, és kinyitják az ajtót. Mert aki kér, az kap, ki keres, az talál, aki zörget, annak ajtót nyitnak. És melyik apa az közületek, aki fiának, aki kenyeret kér, követ ad? Vagy kígyót, ha halat kér vagy skorpiót, ha tojást?  Ha tehát ti, bűnösök, jól bántok fiaitokkal, úgy Mennyei Atyátok elküldi a Szentlelket azokhoz, akik kérik tőle.”

A gyakorlati befejezés megvigasztalta Imelda nővért: az Úr azt akarja, hogy zavarjuk őt, mielőtt kielégít minket, és az ő apai jósága nem tagadja meg tőlünk az égi adományokat, ha az emberi bűnösség megadja azokat a javakat, amik elillannak. Imelda Barátja bent volt a kis hajlékában, aminek kis ajtaját bezárták. Miután befejeződött a nővérek megáldoztatása, mintha azt suttogta volna:  „Be vagyok ide zárva… nem tudok.” De Imelda nővér, szíve teljes bizalmával és szeretetével, megismételi a kérését Jézus Szívéhez.

És a Barátja végre válaszolt!

Az ünnepélyes celebrálás után, Szent Mária Magdolna kis templomában, ami még tömjénnel teli volt, üres maradt, csak az angyalok őrködtek a Tabernákulum körül, és velük a kis novícia. Hirtelen megjelent egy ragyogó ostya, amely megállt a kislány feje felett, aki térden állva sírt a boldog eksztázis hevében. A nővérek nem foglalkoztak már Imelda nővérrel, de a refektóriumra összegyűlve észrevették, hogy hiányzik. „Nézd csak meg, hol van Imelda nővér!” –mondta az elöljáró az egyik nővérnek. Az elment, hogy megkeresse, és a monostor összes zugát átkutatva végül megtalálta őt a Tabernákulum lábánál, eksztázisban a Szentostya ragyogásától körülölelve. Futva tért vissza az elöljáróhoz, és izgatottan elmondta, amit látott. A vacsora félbeszakad, a nővérek a templomba siettek. Meggyújtották a gyertyákat, és körbeállták a Boldogot, míg a káplán, stólában letérdelt Imelda mellé, és kezében a patenával, várta, hogy a csodás ostya leszálljon hozzá. Végre megértette, és megkapva a Szentostyát a paténán, nem hezitált egy pillanatot sem, megáldoztatta Imelda nővért.

A kis novícia becsukta a szemeit, szűz mellkasához szorította a kincsét, és lerogyott a padlóra: meghalt az örömtől és a szeretettől, átlépett a dicsőséges életbe örök közösségbe az ő Urával, együtt az Atyával, a Szentlélekkel, az angyalok hatalmas hadával és a szentekkel.

Épp csak tizenhárom éves volt.

Egy ilyen hatalmas csoda azonnal a szentek dicsfényével vette körül Imeldát. A valdipietrai nővérek 1335-ben felvették a monostor mártirológiájába május 12-őt Imelda Labertini emléknapjaként. A kultusz hamar elterjedt, és a város eukarisztikus kultusza lett. A test relikviáit először a nővérek és a család őrizték, amely azonban, XIV Benedek, Prospero Labertini pápasága után, hogy kifizessék őket, a Malvezzi márkikra bízta az őrizetet. 1798 körül, az érsek jóváhagyásával, a relikviákat átszállították a Szent Zsigmond templomba, amely akkoriban a Malvezzik patronusa alatt állt, és ott tisztelték tovább. 1825-ben XII. Leó áldását adta a kultuszra, és 1908-ban X. Piusz azoknak a fiataloknak a védőszentjévé nevezte ki, akik először veszik magukhoz az oltáriszentséget.

Az Egyház egy fohászt tesz az ajkainkra:

„ Ó, Boldog Imelda, az Eukarisztikus Jézus szeretetének jele, kérd, hogy én is mindig olyan hévvel kívánjam, ahogy Te kívántad, a Jézussal való örömteli találkozást az Eukarisztiában. Amikor Ő hozzám költözik, add, hogy átalakítsa az életem, legyen az a kegyelem és a szeretet cselekedeteivel teli, legyen minden nap az igazság szerető keresésének derűs és fénylő megvallása az Ő állandó közösségében. Ámen.”

A relikviák ma is a Szent Zsigmond Templomban találhatóak, Bolognában, egy egyetemi templomban az egyetemi város szívében, mint egy jel, amely főképp a fiatalokhoz szól, hogy az igazi égből leszállott kenyérrel táplálkozzanak, és ne féljenek magukhoz venni Krisztust, a világ egyetlen Megváltóját, széttárni előtte az ajtókat, az emberi szív kéréseinek egyetlen válasza előtt.

Forrás

kép

Cikket fordította: Feketéné Józsa Veronika