Cikkek archívuma ebben a rovatban: Egyéb

Idén lejár a jelenlegi képviselő testület mandátuma, így új képviselő testületet fogunk választani. Jelenleg a jelöltállítás folyamata zajlik, amely során várjuk a kedves hívek javaslatait a képviselő jelöltekre.

„Mindennél jobban őrizd szívedet” (Példabeszédek 4,23). Általában úgy értelmezzük ezt a verset, hogy vigyáznunk kell a szívünkre, mint valami veszélyes törvényszegőre, vagy egy rossz kutyára, amit a szomszédok kiengedtek:

„Ne veszítsd szem elől!” Azt feltételezzük, arra kell vigyáznunk, hogy ne keveredjen bajba. Így hát szépen elzárjuk a szívünket, eldobjuk a kulcsot és tesszük a dolgunkat. Azonban, ennek a figyelmeztetésnek egyáltalán nem ez a lényege. Nem arra biztat, hogy őrizd a szívedet, mert egy gonosztevő; hanem arra bátorít, hogy őrizd, mert egy kincs, mivel minden rajta múlik. Milyen kedves Istentől, hogy ezt a figyelmeztetést adta nekünk. Mint amikor valaki a barátjára bíz egy értékes dolgot: „Kérlek, nagyon vigyázz rá – sokat jelent nekem.”

„Mindennél jobban…”? Hát, mi még kicsit sem vigyázunk rá! Mintha a megtakarított pénzünket lehúzott ablakok mellett az autó ülésén hagynánk – körülbelül ilyen gondatlanok vagyunk, amikor a szívünkről van szó. Pedig, ha tényleg odafigyelnénk rá, akkor minden más lenne. Előrébb lennénk és a hitünk mélyebb lenne, a kapcsolataink pedig jobbak. Az Isten által kijelölt ösvényen járnánk. De mi teljesen fordítva csináljuk. Minden más fontosabb, előrébb való, mint a szívünk. Még azt is megkockáztatom, hogy sokakban fel sem merül, hogy egyáltalán törődniük kellene vele. „Na, lássuk csak. El kell vinnem a gyerekeket edzésre, az autót meg a szerelőhöz… És a szívemre is szakítanom kell néhány órát a héten.” Azok után, amiket végigcsinálunk, valahogy nem is hangzik biblikusnak, ha ilyet mondunk.

Most komolyan felteszem neked a kérdést: mit teszel naponta a szívedért?

„Minden féltve őrzött dolognál jobban óvd szívedet, mert onnan indul ki az élet!”

 

John Eldredge

A húsvéti időszak miatt idén annak nyolcada után ünnepli az egyház Urunk születésének hírüladása napját. Ferenc pápa a Szent Márta ház kápolnájában újra kezdte a reggel hét órai szentmiséket, most hétfőn éppen a Gyümölcsoltó Boldogasszony tiszteletére bemutatott szentmisével. Homíliájában arról az emberi felelősségről elmélkedett, mellyel az ember az Isten hívására válaszol, Kun Fruzsina: Gyümölcsoltó Boldogasszonyvagy éppen másfelé tekint és nem válaszol.

Ábrahám nyitja az „igenek” sorozatát

A szentmise olvasmányaiból kiindulva Ferenc pápa Ábrahámra utalt, aki engedelmeskedett az Istennek, igent mondott a hívására és elindult egy olyan föld felé, melyet nem ismert. A pápa a homíliájában az „igenek láncolatára” figyelt, mely „ténylegesen Ábrahámmal kezdődött”. „Férfiak és nők olyan sorára utalt, akik jóllehet már idősek, mint Ábrahám és Mózes, mégis igent mondtak az Úrban való reménységre. De gondoljunk Izajás prófétára is, akit az Úr a néphez küld, és ő azt feleli neki, hogy tisztátalan ajkú”.

Mária igenje ajtót nyit Jézus igenjére       

„Az Úr megtisztítja Izajás ajkát és a próféta „igent” mond az Úrnak. Ugyanez érvényes Jeremiásra is, aki úgy tartotta, hogy nem tud beszélni, de végül ő is „igent” mondott az Úrnak. Ma pedig az evangélium azt üzeni nekünk – folytatta a pápa – hogy véget ér ezeknek az „igeneknek” a sorozata és egy „másik igen” kezdődik növekedni, mégpedig „Mária igenje”. Az az új „igen” azáltal valósul meg, hogy az Isten nem csak nézi, hogy miként halad az ember és nemcsak együtt vándorol a népével, hanem egy lesz közülünk és magára veszi az emberi testünket. Mária „igenje” nyitja meg az utat Jézus „igenje” számára. „Íme jövök, hogy megtegyem az akaratodat” – ez lesz az az „igen”, melyet Jézus betölt egész életében, egészen a keresztig menően”. Ferenc pápa rátekintett „Jézus „igenjére”, amikor azt kérte a szenvedése során, hogy vegye el tőle azt a kelyhet, de végül hozzáfűzte: Mindazonáltal legyen meg a te akaratod! Jézus Krisztusban tehát jelen van az Isten „igenje”, sőt, ő maga az „igen”!”.

Mária igenjében jelen van az üdvtörténet összes igenje

„Gyümölcsoltó Boldogasszony – hangsúlyozta a pápa – egy szép nap arra, hogy megköszönjük az Úrnak, hogy megtanította nekünk az „igen” útját. A Szentatya ekkor azokhoz a koncelebráló papokhoz fordult, akik aranymiséjüket ünnepelték 50 éves papi szolgálat után: „Mindnyájan, az egész nap során „igent vagy nemet” kell mondanunk. Vagy pedig miközben az „igenre” gondolunk, sokszor úgy elrejtőzünk lehajtott fejjel, mint Ádám és Éva, hogy ne mondjunk nemet, és úgy csinálunk, amint aki nem érti, mit is kér az Isten. Ma azonban az „igen” ünnepe van. Mária „igenjében” jelen van az üdvtörténet összes „igenje” és elkezdődik az ember és az Isten végső „igenje”.

Kérdezzük meg magunktól: Valóban az igen emberei vagyunk?

Ebben az „igenben” az Isten újjáteremt bennünket, mint ahogy kezdetben az „igennel” megteremtette a világot és az embert, ezt a szép Teremtést, de most ezzel az „igennel” még csodálatosabban újjáteremti a világot, újjáteremt mindnyájunkat. Isten „igenje” az, ami megszentel bennünket és elindít bennünket Jézus Krisztusban. Az Úrnak való hálaadás napja a mai nap és kérdezzem meg magamtól, vajon az „igen” embere vagyok-e, vagy pedig egy kicsit másfelé tekintek és nem válaszolok. Az Úr adjon kegyelmet nekünk, hogy az embereknek arra az útjára térjünk, akik „igent” mondtak az Istennek”.

forrás

Gyümölcsoltó Boldogasszony

Ábrahám

Igen -nem

 

Az első dolog, ami Ádám és Éva bűnbeesése után következett, az volt, hogy a saját magukról alkotott kép teljesen eltorzult. Azt gondolták, hogy Isten többé már nem fogja elfogadni őket, ezért elrejtőztek. Isten számára elfogadhatóbbnak próbáltak tűnni a magukra aggatott fügefalevelekkel.

Valójában a bűnük nem késztette Istent arra, hogy kevésbé szeresse őket. Sőt, alkonyatkor Isten ugyanúgy ment Ádámhoz, a szokásos napi sétára. Ádám bűne nem változtatta meg Istent. Viszont megváltoztatta Ádámot.

Attól a naptól fogva az emberiség az alkalmatlanság érzésére van kárhoztatva, és rögeszméjévé vált az, hogy valamit tennie kell a saját erejéből, hogy Isten előtt elfogadhatóvá váljon. A fügefalevelektől kezdve az üzleti ajánlatokig, az ember mindig bizonyítani akar valamit. Megpróbálja bizonyítani értékét, mint emberi lény.

Húsvét üzenete az, hogy Jézus Krisztus Önmagába vont minket, és értékünket egyszer s mindenkorra meghatározta. Ott voltál Krisztusban a kereszten, ahol minden, ami elmarasztalható veled kapcsolatban, eltöröltetett. Krisztussal együtt eltemettettél, és harmadnapon Vele együtt feltámadtál – egy teljes feltámadott életre. Most lényed lényege Benne van.

Amikor a tükörbe nézel, mit látsz? A kulcs ahhoz, hogy az Isten által tervezett teljes életet élhessük az, hogy meglátjuk, Jézus Krisztus adja az identitásunkat. Mint ahogy az Írásban olvassuk: „Benne élünk, mozgunk és vagyunk” (Ap Csel 17,28). Semmit sem kell bizonyítanunk. Jézus szellemi DNS-ével rendelkezünk, és az Ő isteni természetének részeseivé váltunk (2 Péter 1,3-4). Nem kell hát izzadnunk és mindemellett elmulasztanunk Isten tervét. Hanem biztosan tudhatjuk, hogy ahogy növekszünk a kegyelemben és a mi Urunk Jézus Krisztus ismeretében (2 Péter 3,18), az Atya terve szerinti életet fogjuk élni, méghozzá erőlködés nélkül.

Pál azt írta: „Nekem az élet Krisztus” (Filippi 1,21). Ez rád is igaz. Mindenre képes vagy Krisztusban, aki megerősít téged. Ő az életed. Ne erőlködj azon, hogy megtörténjenek a dolgok. Csak bízz Benne, Ő, Aki Júda Oroszlánja, benned él. Lásd ezt az igazságot, amikor magadra nézel, és egyre inkább a szellemi DNS-ednek megfelelően fogsz élni.

Steve McVey

Ádám és Éva

saját erőből

kereszt

“Most  felmegyünk Jeruzsálembe. Ott a főpapok és az írástudók kezébe adják az Emberfiát. Azok halálra ítélik, és kiszolgáltatják a pogányoknak, hogy kigúnyolják, megostorozzák és keresztre feszítsék. De harmadnapon feltámad.” (Mt 20,18-19)

Az út Jerikóból Jeruzsálembe mindössze 14 mérföld volt. Félnapi járás. Jézus a tanítványok csapata élén halad. Mint egy harcba induló ifjú katona. Amikor Jézus a küldetését fogalmazza meg, ne is gondoljunk arra, hogy szorult helyzetben érezte magát és rosszul mérte fel a helyzetet. Azt a feltevést is elfelejthetjük, hogy a kereszt egy utolsó elkeseredett kísérlet volt arra, hogy megmentsen egy halálra ítélt küldetést.

Ezekből a szavakból világosan kiderül, hogy Jézus tudta miért hal meg. Nincs meglepve, nem habozik és nem tétovázik. Az, ahogyan Jézus a halálba tart, nem hagy semmi kétséget: ezért a pillanatért kellett eljönnie a földre. A kereszt felé vezető út sokkal korábban elkezdődött, mint ahogy elindult Jerikóból. Amikor a gyümölcs roppanása még visszhangzott az édenkertben, Ő már a Golgota felé vette az irányt.

Jézus, Isten ígéretével a szívében menetelt Jeruzsálem felé. A Krisztusban lakó Isten meggyőzte a Krisztusban lakó embert, és elég hangosan beszélt ahhoz, hogy a pokol kapui is beleremegjenek: „de harmadnapon feltámad”.

A te horizontodon is feltűnik egy Jeruzsálem? Egy fájdalmas veszekedést hagytál magad mögött? Vagy csak néhány lépésnyire vagy a saját szívfájdalmad falaitól? Tanulj a Mesteredtől. Legközelebb, amikor a Jerikótól Jeruzsálembe vezető úton találod magad, töltsd meg a szádat Isten ígéreteivel. Amikor a csüggedés sötét köde telepszik rád, meríts bátorságot Isten szavából. Isten Igéjével a szívedben menj Jeruzsálem felé.

Úr Jézus, nem találok szavakat, ha belegondolok, hogy önszántadból indultál el Jerikóból, teljes tudatában annak, hogy a kereszt vár Rád. Segíts nekem, hogy megragadjam az Atya ígéreteit, és bátorsággal éljem az életem a Te Szavad szerint. Jézus nevében, ámen.

 

Max Lucado

Varga László, a Kaposvári Egyházmegye általános helynöke lelkinapokat tartott a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye papjainak március 7. és 9. között. Ebből az alkalomból kérdezték őt a papok feladatáról, a tanítványi létről, a közösségteremtésről.

Egyházról szóló részletek a Magyar Kurír cikkéből:

Az előadásomban az első és legfontosabb kérdés a szemléletváltást érintette, erre tettem a hangsúlyt. Ahhoz, hogy közösségeket lehessen építeni, illetve ahhoz, hogy a Szentlélek körülöttünk ki tudjon alakítani élő közösségeket, szükség van több ponton is szemléletváltásra. A II. vatikáni zsinaton nagyon fontos téma volt az általános papság, vagyis a hívek (hiszen a katolikus egyházban a keresztség révén minden hívő részesedik Krisztus papságából, azaz minden megkeresztelt az általános papság tagja – a szerk.) és a szolgálati papság közötti viszony tisztázása. Lényegi és fokozati különbségről beszélhetünk. A zsinat után erről nagy viták voltak, de ezek azóta elültek. Feledésbe ment a lényegi különbség és megmaradt a fokozati különbség: vagyis az, hogy mi (a papok) vagyunk a hierarchia gúlájának csúcsán, az általános papság pedig valahol alul van. A zsinat egyházképében – és ez szükséges a közösségek építésében – a papság valójában szolgálati papság. Minket arra szentelnek, hogy a hívek általános papságát úgy szolgáljuk, hogy ők szentté tudjanak válni. Tehát a gúla csúcsán nem mi vagyunk! Ezt én ezt nagyon fontosnak tartom, mert megóv bennünket a hamis gőgtől és a klerikalizmustól, ami akadálya annak, hogy a hívek teret kapjanak az egyházban és a szolgálatuk kibontakozhasson. Sokszor látjuk azt, hogy mindent a pap tart kézben és mindennek ő a középpontja…

Egyrészt tehát ez a szemléletváltás az, amit el kell érnünk, másrészt pedig az egyházkép megváltoztatása. Nagyon statikus egyházkép volt a zsinat előtt: az intézményes egyházkép, amit kifelé mindenki lát és ért, vagy kritizál – attól függően, hogy melyik oldalon áll. Az intézményes egyház a pápa, a püspökök, a papság és a hívek közössége. A zsinat azonban behozott két, az egyházkép szempontjából nagyon fontos szempontot. Így behozta Szent Pál Krisztus titokzatos testéről szóló képét: ez a test tele van élettel, ennek a testnek a feje Krisztus és mindenkinek meg kell találnia ebben a testben a saját helyét és szerepét. A másik megközelítés, a másik kép az egyházra pedig az, hogy valójában Isten népe a Szentlélek vezetésével. Ez is tele van dinamikával.

Ha erre a két egyházfogalomra, képre – ami ugyanakkor nem szünteti meg a hierarchikusan felépített intézményt – teszem a hangsúlyt, akkor van lehetőség arra, hogy közösségek közösségévé formáljuk az egyházat. A népegyház, amely századokon át domináns volt, statisztikailag egyre inkább fogyóban van. Elenyészően kevés a papi-, szerzetesi hivatások száma, és folyamatosan csökken a templomba járók létszáma is. Ezen lehet sopánkodni és keseregni, lehet szidni azokat, akik szerintünk az okai, de csak akkor lesz változás, ha meghalljuk, amit Ferenc pápa az Evangélium öröme kezdetű apostoli buzdításában úgy fogalmazott meg, hogy misszionárius tanítványokra van szükség. Ez érvényes ránk, papokra, és érvényes a hívekre is.

Az előadásban fontosnak tartottam arról beszélni, hogy elmaradt a tanítvány-lét és a tanítvánnyá tevés cselekedete. Jézus, amikor elküldi az apostolait, azt mondja: „…tegyetek tanítványommá minden népet, kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében és tanítsátok meg mindannak a megtartására, amit mondtam nektek” (Mt 28,19–20). Nos, ebből megmaradt a keresztelés, a szentségek szolgálata és a szentségekkel való szolgálat, megmaradt a tanítás – az óvodától az egyetemig tanítjuk az embereket mindannak a megtartására, amit szerintünk Jézus mondott –, de sem a megkereszteltek, sem a tanításban részesültek nem akarnak tanítványokká válni és nem akarnak Krisztus-követők lenni. Vallásosak szeretnének lenni, de a vallásosság és a Krisztus-követés között óriási a különbség. Jézus nem arra hívott bennünket, hogy vallásgyakorlók legyünk, hanem arra, hogy kövessük őt, és küldött bennünket, hogy tegyünk tanúságot róla. Ez pedig csak akkor megy, ha először mi térünk meg. Ha nem leszünk Krisztus tanítványai, bármennyit tudunk, bármilyen magasan képzett teológiai, biblikus vagy morális képzésben részesültünk, attól még nem vagyunk Krisztust követő tanítványok. Ahhoz oda kell ülni az Úr lába elé, meg kell tanulni meghallani, hogy mit mond személyesen nekünk, és követni kell, tettekre váltani az életünkben az ő tanítását. Tanítvánnyá csak az tehet másokat, aki maga is tanítvány. A kereszténység – szintén Ferenc pápa gondolatával élve – fertőzéssel terjed. Ha engem megfertőz az evangélium, Isten országának az öröme, békéje és igazsága, akkor én erről nem fogok tudni hallgatni. Akkor ezzel én fertőzök, és aki a közelemben van, az el fogja kapni, mert ez ragályos.

Úgy érzem, egyszerűen kimaradt az evangelizáció és a misszió a képzésünkből is – ugyan már van ilyen tananyag a teológiákon, de sokadik a sok közül, egyáltalán nem hangsúlyos és elsődleges. De ha nem evangelizálunk és nem misszionálunk, akkor nem lesz kinek megtanítani a hittant, bemutatni a szentmisét, és nem lesz, aki döntsön Jézus Krisztus mellett: hogy követi őt és erről tanúságot tesz, akárhol van, a családban, munkahelyen…

 

Forrás

 

Az ember egója nehezen viseli, hogy a maga erejéből nem tehet semmit Istenért. Pedig ez az igazság. Csak Isten képes megtenni valamit Magáért. Végtelen kegyelméből, lehetővé teszi számunkra, hogy részt vegyünk a munkájában azáltal, hogy az Életét belénk helyezi és kifejezi rajtunk keresztül.

Hogyan élt Jézus ezen a világon? Hát nem tett hatalmas dolgokat Istenért? Bármily meglepő, de nem. Jézus azért jött a földre, hogy az Atyát bemutassa a világnak, azonban ezt soha nem a saját erejéből tette. Egyértelműen kiderül Jézus Fülöppel folytatott beszélgetéséből, hogyan munkálkodott Ő ezen a világon. János ezt így jegyezte le:

Fülöp így szólt hozzá: “Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk!”.  Jézus erre ezt mondta: “Annyi ideje veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem lát, látja az Atyát. Hogyan mondhatod te: Mutasd meg nekünk az Atyát?”. Talán nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van? Azokat a beszédeket, amelyeket én mondok nektek, nem önmagamtól mondom; az Atya pedig bennem lakozva viszi végbe az ő cselekedeteit. Jn 14,8-10

Jézus világosan kijelentette, hogy nem Ő a szavainak és cselekedeteinek a forrása. A Jn 14,24-ben is ezt erősítette meg: „Az az ige pedig, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki elküldött engem.”

Amikor Jézus lejött a földre, kiüresítette Önmagát, és lemondott isteni előjogairól (Fil 2,6-7). Miközben 100 százalékig Isten volt, úgy döntött, hogy nem Istenként él, hanem emberként, aki teljesen az Atyától függ. Olyan emberré vált, mint te vagy én.

Ha Jézus földi életére úgy nézünk, hogy azt Istenként élte, akkor ez számunkra nem sok vigaszt nyújt. Azt mondhatjuk: „Könnyű volt Neki, hiszen Ő Isten!” Nagyon fontos megértenünk, hogy Jézus 100 százalékig emberként élt. Tudod, hány csodát tudott volna tenni, ha az Atya nem munkálkodott volna Rajta keresztül? Egyet sem. De ne nekem higgy, hallgasd csak Őt Magát: „Bizony, bizony, mondom néktek: a Fiú önmagától semmit sem tehet, csak ha látja, hogy mit tesz az Atya; mert amit ő tesz, azt teszi a Fiú is, hozzá hasonló módon” (János 5:19). Jézus egyetlen dolgot sem tett az Atyának. Ehelyett, felismerte az Atyával való egységét, és az Atya tett mindent Jézuson keresztül.

Jézus mindig azt mondta, hogy nem Magától cselekszik és beszél:

„Én önmagamtól nem tehetek semmit.” (Jn 5,30)
„Az én tanításom nem az enyém, hanem azé, aki elküldött engem.” (Jn 7,16)
„…önmagamtól nem teszek semmit, hanem ahogyan az Atya tanított engem, úgy mondom ezeket.” (Jn 8,28)
„…nem magamtól jöttem, hanem ő küldött el engem.” (Jn 8,42)
„Mert nem magamtól szóltam, hanem aki elküldött engem, maga az Atya parancsolta meg nekem, hogy mit mondjak, és mit beszéljek.” (Jn 12,49)

Látod már? Jézus teljesen emberként élt, és minden pillanatban úgy döntött, hogy az Atyától függ. Ha Jézusnak emberként az Atyától kellett függnie, hogy az Ő életét élje Rajta keresztül, akkor mi miért gondoljuk, hogy a magunk erejéből sikerül élnünk a keresztény életet? Mielőtt Jézus visszatért az Atyához, azt mondta a tanítványainak, hogy ugyanúgy kell nekik is Tőle függniük, mint ahogy Ő függött az Atyától.

Maradjatok énbennem, és én tibennetek. Ahogyan a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok énbennem. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni. (Jn 15 ,4-5)

 

Egyszerűen Krisztusban kell maradnunk, és hagynunk kell, hogy az Ő élete áramoljon rajtunk keresztül. Nem arra vagyunk elhívva, hogy Érte éljünk, hanem, hogy megéljük a Vele való egységünket.

forrás

kép

A nagyböjti időszak készítse fel szívünket Isten bocsánatára és arra, hogy mi is megbocsássunk, úgy, mint Ő, vagyis elfeledve a másik vétkeit. Ferenc pápa ezért fohászkodott kedden reggel, a Szent Márta-ház kápolnájában bemutatott szentmisén.

A pletyka ellentétes Isten irgalmával

A napi evangéliumi szakaszból kiindulva a pápa utalt Péter híres kérdésére, amit Jézusnak tett föl: „Uram, ha testvérem vétkezik ellenem, hányszor kell megbocsátanom neki? Talán hétszer? Jézus így felelt: Nem mondom, hogy hétszer, hanem hetvenszer hétszer!” (Mt 18,21). Az olvasmány pedig Dániel próféta könyvéből (Dán 3,25.34-43) a fiatal Azariás imájáról szól, akit tüzes kemencébe vetettek, mert nem volt hajlandó imádni egy aranybálványt. A lángok között Isten irgalmasságáért könyörög a nép, s egyben bocsánatért önmaga számára. Ez az ima helyes módja – állapította meg a pápa. Tudva, hogy számíthatunk Isten jóságának egy sajátos aspektusára.

Amikor Isten megbocsát, az ő bocsánata olyan nagy, mintha felejtene. Éppen ellentétes azzal, amit mi teszünk a pletykálkodással: de hiszen ezt meg ezt tette… sok-sok régi és új történetet tudunk az emberekről és nem felejtünk. Miért? Mert nem irgalmas a szívünk. Bánj velünk könyörülettel, nagy irgalmasságod szerint. Üdvözíts minket – kéri az ifjú Azariás. Ez felhívás Isten irgalmához, hogy adja meg a bocsánatot és az üdvösséget, és felejtse el a bűneinket.

A megbocsátás egyenlete: te megbocsátasz, én megbocsátok

Az evangéliumi szakaszban Jézus az adós példabeszédével magyarázza el Péternek, hogy miért kell mindig megbocsátani. Amint a király elengedte szolgájának az adósságát, úgy kellene a szolgának is elengedni társa tartozását, vagyis irgalmat gyakorolnia. A Mi Atyánkban így imádkozunk: Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Ez egy egyenlet, a két dolog együtt jár – fejtette ki Ferenc pápa. Ha te nem vagy képes megbocsátani, hogyan tud majd Isten megbocsátani neked? Ő meg akar bocsátani neked, de hogyan tud, ha zárva a szíved és az irgalom nem képes belépni rajta? „De atyám, én megbocsátok, csak nem tudom elfelejteni azt a csúnya dolgot, amit velem tett…”. Akkor kérd az Urat, hogy segítsen neked elfelejteni… A „megbocsátok, de aztán visszafizetem” – nem működik. Úgy kell megbocsátani, ahogy Isten: teljesen.

Az irgalmasság, amelyik elfelejti a vétkeket

Irgalmasság, együttérzés, megbocsátás – ismételte Ferenc pápa, emlékeztetve rá, hogy a megbocsátás szíve, amit Isten ad nekünk, mindig az irgalmasság. Nagyböjt készítse föl szívünket arra, hogy befogadjunk Isten megbocsátását. Hogy befogadjuk, és aztán másokkal is ugyanazt tegyük: szívből megbocsássunk. Talán soha nem köszönsz nekem, de a szívemben már megbocsátottam neked. És akkor közeledünk Isten nagy irgalmasságához. Amikor pedig megbocsátunk, kinyitjuk a szívünket, hogy Isten irgalma belépjen rajta, és megbocsásson nekünk. Mert mindannyiunknak kérnünk kell a megbocsátást, mindenkinek. Megbocsátunk és nekünk is megbocsáttatik. Legyünk irgalommal mások iránt, és meg fogjuk érezni Isten irgalmát, aki, mikor megbocsát nekünk, felejt.

forrás

kép