Cikkek archívuma ebben a rovatban: Érdekes cikkek

A videóban rávilágít a roráte szó eredetére, a hajnali szentmisék kialakulására, a Szűzanyához kötödő kapcsolatára.

Szent Miklós december 6-i emléknapja kapcsán röviden bemutatta a szent életét, akit közismert nevén Mikulásként emlegetünk. A hajadon lányoknak a múltban és a jelenben is segíthet az Egyház egyik legnépszerűbb szentje.

The story of St. Nicholas and the birth of Christmas - Pasadena Weekly

Nem lehet arról beszélni, ha egy gyerek már nagyobb, akkor nincs is Mikulás, mert van, és minden évben eljön. Rajta keresztül mutatkozik meg, hogy a jóság élni akar.”

Legyünk mi is a szent püspök küldöttei, erre van hivatásunk. Aki nem hisz a Mikulásban, az nem fog tudni hinni Jézusban sem.

forrás

kép

Horváth Árpád SJ templomigazgatót, a Szív jezsuita folyóirat főszerkesztője segít bennünket az adventi készületben.

Mitől szent valami? Mitől szent ez az időszak?

Attól, hogy tudatosan igyekszünk mindent valahogy Istenhez irányítani. Attól szent valami, vagy valaki, az életünk is, ha úgy éljük meg az életünket, úgy használunk bizonyos tárgyakat, hogy az Istenhez tartozik.

Az első videóblogban, az adventi koszorút, annak alkotó részeit bemutatva hozza közel hozzánk Árpád atya a készületet, a találkozást egymással és a Megváltóval. Részeletesen elmagyarázza az adventi koszorú jelképeit: zöld ág, kör, színek, gyertyák. Hallgassa meg a jezsuita atya rövid beszédét, és indítsa ezzel készületét, Istenhez közeledését!

forrás

A mai, vasárnapi evangéliumi szakasz (Mt 25,1–13) arra hív, hogy folytassuk a gondolkodást az örök életről, melyet mindenszentek ünnepének és az elhunyt hívőkről való megemlékezésnek alkalmából elkezdtünk. Jézus a tíz szűz példázatát mondja el, akik esküvőre hivatalosak, mely a mennyek országának jelképe.

Jézus korában az volt a szokás, hogy éjszaka tartották az esküvőt; ezért a nászmenetnek meggyújtott lámpásokkal kellett haladnia. Néhány koszorúslány ostoba: viszik a lámpásukat, de olajat nem visznek magukkal; a bölcsek viszont lámpásukkal együtt olajat is visznek. A vőlegény késik, késve érkezik, és mindannyian elbóbiskolnak. Amikor egy hang figyelmeztet, hogy érkezik a vőlegény, az ostobák észreveszik, hogy nincs olajuk lámpásaikhoz; kérnek a bölcsektől, de ők azt válaszolják, hogy nem tudnak adni, mert nem jutna elég mindenkinek. Amíg az ostobák elmennek olajat vásárolni, megérkezik a vőlegény. A bölcs lányok bemennek vele együtt a lakodalmas terembe, az ajtót pedig bezárják. A többiek túl későn érkeznek, és elutasítják őket.

Világos, hogy Jézus ezzel a példabeszéddel azt akarja mondani, hogy

készen kell állnunk a vele való találkozásra. Nemcsak a végső találkozásra, hanem a mindennapi kisebb-nagyobb találkozásokra is,

előretekintve arra a találkozásra, amelyhez nem elég a hit lámpása, hanem a szeretet és a jó cselekedetek olajára is szükség van. Az a hit, amely valóban összekapcsol minket Jézussal, az, „amely a szeretet által tevékeny” (Gal 5,6), amint Pál apostol mondja. Erre utal a bölcs lányok magatartása. Bölcsnek és okosnak lenni azt jelenti, hogy nem várunk az utolsó pillanatra ahhoz, hogy megfeleljünk Isten kegyelmének, hanem már most tevékenyek vagyunk, most azonnal Isten kegyelme szerint cselekszünk. „Én… igen, majd később megtérek…” – „Ma térj meg! Ma változtasd meg életedet!” – „Igen, igen… majd holnap.” Ugyanúgy holnapot mond, így az sosem fog elérkezni. Ma! Ha készen akarunk állni az Úrral való végső találkozásra, már mostantól együtt kell működnünk vele és szeretete által ihletett jó cselekedeteket kell végrehajtanunk.

Tudjuk, sajnos előfordul, hogy elfelejtjük életünk célját, vagyis az Istennel való végső találkozást, és így elveszítjük a várakozás iránti érzékünket, és abszolutizáljuk a jelent. Amikor az ember abszolutizálja a jelent, csak a jelenre tekint, elveszíti érzékét a várakozás iránt, mely olyan szép és annyira szükséges, és kivon bennünket a pillanat ellentmondásaiból. Ez a magatartás – amikor elveszítjük a várakozás iránti érzéket – kizár minden, túlvilágra irányuló perspektívát: mindent úgy csinál az ember, mintha sosem kellene elindulnia a másik életbe. És akkor csak arra törekszik, hogy birtokoljon, kitűnjön, kényelmesen berendezkedjen… Minél többet…, minél jobban… Ha hagyjuk, hogy az irányítson bennünket, ami a legvonzóbbnak tűnik, ami a legjobban tetszik, ha hagyjuk, hogy érdekeink keresése irányítson, akkor életünk terméketlen lesz; nem halmozunk fel olajtartalékot lámpásunkhoz, és az még az Úrral való találkozás előtt kialszik. A mai napot kell megélnünk, de a holnap felé tartó mát, a végső találkozás felé tartó, reménnyel teli mát.

Ha viszont éberek vagyunk és jót teszünk, megfelelve Isten kegyelmének, akkor nyugodtan várhatjuk a vőlegény érkezését. Az Úr akkor is jöhet, amikor alszunk: az nem fog minket aggasztani, mert felhalmozott olajtartalékaink vannak, melyeket a mindennapi jó cselekedetekkel szereztünk.

Vártuk az Urat, azt akartuk, hogy a lehető leghamarabb jöjjön és magával vigyen bennünket.

Kérjük a Boldogságos Szűz Mária közbenjárását, hogy segítsen tevékeny hitben élnünk, ahogyan ő tette! Ez a tevékeny hit a világító lámpás, amellyel átkelhetünk az éjszakán a halálon túlra és elérhetjük az élet nagy ünnepét.

forrás

kép

„mert így gondolkodott: “Ha megérintem akár csak a ruháját is, meggyógyulok.” (Mk 5,28)

Kockázatos döntés. Ahhoz, hogy megérinthesse Őt, meg kell érintenie az embereket is. Ha valaki felismeri, akkor búcsút inthet a gyógyulásnak, viszont kiteszi magát a bőséges szidalmazásnak.

De mi más választása lehetne? Nincs pénze, nincsenek kapcsolatai, barátai, és nincs megoldása. Mindössze egy fura megérzése van afelől, hogy Jézus tud, és nagy reménye, hogy fog is segíteni rajta.

Lehet, hogy neked is csak ennyid van: egy fura megérzésed és egy nagy reményed. Semmid sincs, amit adhatnál. De fájdalmad van. Mindaz, amit felajánlhatsz Neki a fájdalmad.

Lehet, hogy ez tartott vissza attól, hogy Istenhez gyere. Tettél már egy vagy két lépést Felé, de azután megláttad az embereket körülötte. Annyira tisztának tűntek, annyira megvolt bennük minden, annyira szilárd hittel rendelkeztek. És amikor megláttad őket, eltakarták Őt előled. Így hát megtorpantál.

Ha esetleg a leírtak illenek rád, akkor jól jegyezd meg, hogy azon a napon egyetlen emberről jelentette ki Jézus, hogy van hite. Ez az ember nem egy gazdag adománnyal jött. Nem tartozott a hűséges követők közé. Nem egy elismert tanító volt. Egy szégyenkező, nincstelen volt, aki belekapaszkodott a megérzésébe, hogy Jézus meg tudja, és belekapaszkodott a reményébe, hogy Jézus meg is fogja őt gyógyítani.

Nem is rossz meghatározása ez a hitnek: egy meggyőződés, hogy Isten meg tudja tenni, és egy remény hogy Isten meg fogja tenni. Hasonló a Bibliában található definícióhoz: „Hit nélkül pedig senki sem lehet kedves Isten előtt, mert aki az Istent keresi, annak hinnie kell, hogy ő van; és megjutalmazza azokat, akik őt keresik.” (Zsidók 11:6)

Ugye, nem is olyan bonyolult? A hit az a meggyőződés, hogy Isten valóságos és Isten jó. A hit nem valami misztikus tapasztalat, vagy egy éjféli látomás, vagy egy hang az erdőben… A hit az egy döntés, hogy elhiszem, hogy Aki mindent alkotott, nem hagyta magára az alkotását, és még mindig küld fényt az árnyékba, és még mindig válaszol a hit megnyilvánulásaira.

Természetesen nem volt bizonyosság. Az asszony csak remélte, hogy Jézus válaszolni fog… és vágyott rá… de nem tudhatta biztosan, hogy így lesz. Mindössze annyit tudott, hogy Ő ott volt és Ő jó. Ez a hit.

A hit nem az a meggyőződés, hogy Isten azt fogja cselekedni, amit akarsz. A hit az a meggyőződés, hogy Ő azt fogja tenni, ami helyes.

Max Lucado

Gondolatok az evangéliumhoz (Mt 11,25–30)

A nyár közepén ebben a vasárnapi evangéliumban Jézus megkönnyebbülést, felüdülést kínál azoknak, akik megfáradtak és terhek alatt görnyednek. Nem nehéz magunkra ismerni ebben a megszólításban, hiszen mindannyian hordozunk nehézségeket. Életünk sötétségeinek, sebeinek, veszteségeinek terhe időnként nyomasztóvá válik. De különösen nagy teher nélkül is előfordul, hogy a munkahelyi taposómalomban vagy a családi élet mókuskerekében elfogy az erőnk, megfáradunk. 

Az örömhírként elhangzó ígéret mindjárt felveti a kérdést: miben áll ez a felüdülés, amit Jézusnál találhatunk? Vajon ez a hívás az életünk végén Jézusnál lelt örök békére vonatkozik? Vagy esetleg a templom csendjében, a liturgiában megtapasztalt megnyugvásra, amelyben hétről hétre letehetjük a gondjainkat? A válasz az evangéliumi szakasz első felében rejlik: ujjongó hálaadásában Jézus arról a kapcsolatról beszél, ami őt, a Fiút az Atyához kapcsolja. Az evangéliumban közvetlenül ezelőtt arról olvasunk, hogy Jézust elutasították a honfitársai. Ő pedig éppen ebben az elutasítással, magánnyal terhes tapasztalatban észleli minden valóságnál erősebben azt, hogy az Atya ismeri őt, és hogy küldetésének lényege éppen az, hogy az őt követők is megismerjék az Atyának ezt a megtartó, szerető jelenlétét. A terheink súlyától való szabadulás tehát nem valami varázsütésre elnyert „happy end” vagy egy imádságunk hatására kitöltött „lelki energiaital”, amitől hirtelen minden más lesz. A felüdülés abban áll, hogy minden rossz, ami velünk történik, értelmet nyer ebben a mindent átölelő istenkapcsolatban.

Így értelmezhető Jézusnak az az első hallásra kissé csalódást keltő mondata is, hogy a megkönnyebbülés feltétele az, ha felvesszük az igáját. Mintha a terheinket csak lecserélni lehetne, nem pedig szabadulni tőlük. De a jézusi megkötöttség éppen azért édes, mert nem jelent mást, mint a kapcsolat biztonságát. Az iga, bár súlya van és beszorít, lehetővé teszi, hogy az ökör ereje hasznosuljon. A Jézushoz és általa az Atyához való kapcsolódásunk biztosítja, hogy küzdelmeink ne hiábavalók legyenek, hanem magunk és mások üdvösségét szolgálják. S ha a terheinket tudjuk kitartóan az istenkapcsolatunkba ágyazva hordozni, akkor Jézustól tanulva megnyílhat előttünk a szelídség és az igazi alázat útja: az előbbi az önakarat, az erőszak minden formájának elengedését jelenti, az utóbbi pedig a szabadságot mások véleményétől, a sikertől, a világ tetszésétől, végső soron önmagunktól.

Az evangéliumban felkínált felüdülés tehát nem pusztán az átmeneti jó érzés, hogy egy imaélményben Jézus megigazítja a vállunkon a keresztet, de nem is a halálunk után ránk váró örök nyugodalom. Hanem annak a lehetősége, hogy a minket megkörnyékező rosszat és erőtlenséget hordozhatjuk Jézussal együtt, sőt engedhetjük, hogy ő hordozza, nekünk csak benne kell maradnunk a vele való kapcsolatban, és engednünk kell, hogy Lelke által szabaddá tegyen minket önakaratunk és sebzett énünk gúzsba kötő igájától.

Baán Izsák OSB

kép

A mai napot Szent Egyházunk Péter és Pál apostoloknak szenteli.

Az ünnep eredete igen ősi, hiszen mindketten a Néró-féle keresztényüldözés idején haltak vértanúságot, az Egyház pedig már a III. század közepétől megülte tiszteletüket ezen a napon.

Életük szép példájából most csupán egyetlen momentumot szeretnék kiemelni, azt a momentumot, amely egész életüket meghatározta, ez pedig nem más, mint a tökéletes Istennek adottság, a tökéletes Krisztus-követés.

Valaki egyszer azt mondta, hogy senki sem születik szentnek, hanem mindenkinek magának kell azzá válnia. Ismerjük Szent Péter és Pál apostolok életét. Tudjuk róluk, hogy mindketten buzgó, Istent kereső emberek voltak, ami akkor is igaz rájuk, ha Istent nem is mindig azon az úton keresték, amelyet az Úr kijelölt számukra. Az Evangélium tanúsága szerint Péter számtalanszor nem értette meg Jézust, sőt háromszor meg is tagadta az Urat, Pál apostol pedig kifejezetten azért indult Damaszkuszba, hogy Jeruzsálembe hurcolja az első keresztényeket, későbbi hittestvéreit. Isten azonban – ahogy azt egyik szentatyánk írja – a lehetőségek Istene, a folytonos újrakezdés Istene. Soha nem mond le az emberről, hanem újra és újra kopogtat szívünk ajtaján, egészen addig, míg be nem bocsátjuk Őt oda. Így tett Péterrel és Pállal is, akik miután végre megértették Isten valódi szándékát, az Ő üdvözítő szeretetét, képesek lettek arra, hogy életüket is odaadják ezért a szeretetért.

Nem születtek szentnek, azzá váltak. Nem voltak egész életükben tökéletes emberek, de azt elmondhatjuk róluk, hogy életük minden napját kitöltötte Isten akaratának keresése.

Kedves testvérek!

Minden egyes nap Isten ajándéka, minden egyes nap egy új lehetőség kezdetévé kell, hogy váljon számunkra. Használjuk ki Istennek ezt az ajándékát, éljünk ezzel a lehetőséggel, ha tegnap elmulasztottuk megtenni a jót, ne keseredjünk el, hanem tegyük meg ma, minden egyes nappal közelebb kerülve Istenhez. És ha Jézus, szívünk mélyén megkérdezi tőlünk, mint egykor Péter apostoltól: „Péter, szeretsz-e engem?”, habozás nélkül vágjuk rá: „Igen Uram, Te mindent tudsz, azt is tudod, hogy szeretlek Téged!” Ámen.

Tarkó Mihály beszéde

kép

Sose az Isten vigasztalását keresd, hanem magát az Istent!

Öt plusz egy jó tanács a nyárra, és egyáltalán az egész életedre, hogy miként tudsz még jobban elmélyedni az imádságban.

ELSŐ:az imádság gyakorlással sajátítható el. Igazából bármennyi okos könyvet olvashatunk, bármennyi okos videót megnézhetünk, de akkor fogsz tudni fejlődni az imában, ha csinálod.

Nem is az a lényeg, hogy mindent tökéletesen csinálj, hanem hogy csinálj, és a Szentlélek vezetni fog. Merj imádkozni, merj akár hibázni, csak csináld, csináld, csináld, mert az ima gyakorlással sajátítható el.

MÁSODIK: Érdemes vezetned egy ilyen lelkinaplót, vagy lelkifüzetet, egyszerűen látni fogod, hogy honnan indultál, miben fejlődtél, ez bátorítani is fog téged ebben a dologban, és egyszerűen tudatosan fogsz tudni fejlődni az imaéletedben.

HARMADIK:  nagyon fontos, hogy fogadd el az igazi énedet. Az Isten azt az embert akarja megszólítani, aki te vagy. Nem kell előtte szerepet játszanod, nem kell előtte álarcot hordoznod, fogadd el magadat, fogadd el azt, aki vagy.

NEGYEDIK: Mindig beszélgess Jézussal, olyan szabadon, mintha itt ülne melletted. Az imádság beszélgetés az élő Istennel, aki személy, aki itt és most jelen van számunkra. Nyugodtan éld meg minden egyes imádságodban ezt, akár úgy is, hogy elképzeled, hogy Jézus ideül melléd, amikor imádkozol.

ÖTÖDIK: Sose az Isten vigasztalását keresd, hanem magát az Istent. A legnagyobb kísértésünk az imádság közben, hogy szeretném jól érezni magam, miközben imádkozom, szeretném azt érezni, hogy az Isten melengeti a szívemet. Ez egy nagyon jó vágy, de ha csak erre vágyom, csak erre kezdek fókuszálni, és csak ezt keresem az imában, akkor önző lesz az imádságom. Te imádkozz, keresd az Istent, és örülj neki, ha az Isten ad vigasztalást, ad imatapasztalatot, istenélményt, boldogságérzést, bármit.

“PLUSZEGYEDIK”:  a szentség útja annyi, hogy feküdj le időben, kelj fel időben, és tedd meg, ami a kötelességed. Az imaéletedhez nagyon fontos alap, hogy legyen rendben az életed, aludj eleget, legyél kipihent és akkor fogsz tudni az imádságban is koncentrálni, és jelen lenni.

Az Istennek tetsző szomorúság ugyanis üdvösségre vezető megtérést hoz, amelyet senki sem bán meg; a világ szomorúsága viszont halálba visz.2 Kor 7,10

Ezen gondolatok mentén indul el Gájer László atya. Mi a különbség az Istennek tetsző szomorúság és a világ szomorúsága között?