Cikkek archívuma ebben a rovatban: Érdekes cikkek

“Nem tudok méltatlanná válni.
Csalhatok, lophatok, hazudhatok, ölhetek, erőszakolhatok, nem tudom kiirtani Isten irántam való szeretetét.
Tudom persze nem viszonozni.
És tudom méltatlannak érezni magamat.
Csak méltatlanná nem tudom tenni magam.
Mert ő tett méltóvá.”

Lackfi János

kép

Az Atya öröme akkor teljes, ha minden gyermeke részt vesz benne

„Atyja már messziről meglátta őt és megesett rajta a szíve. Eléje sietett, nyakába borult és megcsókolta” (Lk 15,20) –Az apa, akit mélyen megrendített fia hazatérésének a híre, nem várja meg, hogy megérkezzen, hanem elébe siet. Öröme azonban nem lett volna teljes másik fia jelenléte nélkül, így őt is meghívja, vegyen részt testvére ünneplésében. Azonban az idősebb fiúnak nincs ínyére az ünnep, nem tudja elviselni apja örömét. Továbbra is úgy érzi, hogy elveszítette testvérét, mivel ez már régen megtörtént szívében. Így képtelen részt venni az ünneplésben, inkább választja az árvaságot a testvériséggel szemben, az elszigeteltséget a találkozással szemben, a keserűséget az ünneppel szemben. Nem csak attól vonakodik, hogy megbocsásson testvérének, hanem azt sem tudja elfogadni, hogy apja képes a megbocsátásra, az együttérzésre.

A példabeszéd tükrözi emberi mivoltunk misztériumát

Annak az atyai háznak a küszöbén megnyilvánul emberi mivoltunk misztériuma: egyrészt az ünnep az újból megtalált gyermekért, másrészt egyfajta elárultság és méltatlankodás érzése azért, mert megünnepelték a tékozló fiú visszatérését. Egyrészt a vendégszeretet az iránt, aki megtapasztalta a nyomort és a fájdalmat, eljutva egészen odáig, hogy a disznók eledelével táplálkozzon, másrészt a bosszúság és a harag azért, hogy helyet készítenek egy erre méltatlannak, aki nem érdemelte meg, hogy átöleljék.

A testvérgyilkos Káin kérdése továbbra is visszhangzik közösségeinkben

Így ismét felszínre kerül a feszültség, amelyet népünk körében, közösségeinkben, sőt, még saját magunkban is megélünk. Egy feszültség, amely Káin és Ábel óta bennünk lakik és amellyel szembe kell néznünk. Kinek van joga ahhoz, hogy közöttünk maradjon, hogy leülhessen asztalunkhoz és helyet kapjon összejöveteleinken, aggodalmainkban és foglalatosságainkban, tereinken és városainkban? Úgy tűnik, hogy továbbra is visszhangzik a testvérgyilkos kérdés: „talán őrzője vagyok testvéremnek?” (vö. Ter 4,9) Annak a háznak a küszöbén megjelennek a megosztottságok és az összecsapások, az agresszivitások és konfliktusok, amelyek továbbra is mindig döngetik nagy vágyaink, a testvériségért folytatott küzdelmeink kapuit.

Az Atya kívánsága, hogy minden gyermeke vegyen részt örömében

Annak a háznak a küszöbén ugyanakkor teljes fényességében ragyogni fog az Atya kívánsága, hogy minden gyermeke vegyen részt örömében; senki se éljen embertelen körülmények között, mint kisebbik fia, sem árvaságban, elszigeteltségben, keserűségben, mint idősebbik fia. Szíve azt akarja, hogy minden ember üdvözöljön és eljusson az igazság ismeretére (1 Tim 2,4).

Minden bizonnyal sok körülmény táplálhatja a megosztást és a konfliktust; tagadhatatlanok azok a helyzetek, amelyek megosztanak, összecsapáshoz vezethetnek bennünket. Mindig fenyeget bennünket a kísértés, hogy higgyünk a gyűlöletben és a bosszúállásban, mint törvényes formában, hogy gyorsan és hatékonyan igazságosságot nyerjünk. Azonban a tapasztalat azt mutatja, hogy a gyűlölet, a megosztás és a bosszúállás csak annyit érnek el, hogy megölik népünk lelkét, megmérgezik gyermekeink reményét, elpusztítják mindazt, amit szeretünk.

Az Atya szívét szemlélve élhetünk testvérekként

Ezért Jézus arra hív bennünket, hogy szemléljük az Atya szívét, csak így fedezhetjük fel, hogy egymás testvérei vagyunk. Csak innen kiindulva leszünk képesek arra, hogy leküzdjük a megosztottság rövidlátó logikáit, hogy eljussunk egy olyan tekintetre, amely nem kívánja elhomályosítani, vagy megcáfolni különbözőségeinket, egy erőltetett egységet vagy egy csöndes kirekesztettséget keresve. Csak ha minden nap képesek leszünk az égre emelni tekintetünket a „Mi Atyánkhoz” fordulva, akkor tudunk belépni egy olyan dinamizmusba, amelyik lehetővé teszi, hogy merjünk ne ellenségként, hanem testvérként élni.

Az Atya szeretete a keresztények legnagyobb gazdagsága

„Mindenem a tiéd” (Lk 15,31) – mondja az apa az idősebbik fiának. Nem pusztán az anyagi javakra utal, hanem arra, hogy fia részese szeretetének és együttérzésének. Ez egy keresztény legnagyobb öröksége és gazdagsága. Mert ahelyett, hogy méricskélnénk vagy osztályokba sorolnánk magunkat erkölcsi, társadalmi, etnikai vagy vallási szempontok alapján, elismerhetjük, hogy van egy másik emberi állapot, amit senki sem tud eltörölni vagy megsemmisíteni, mivel puszta ajándék: az Atya által szeretett, várt és ünnepelt gyermekek léte. „Mindenem a tiéd” – az együtt érző képességem is, mondja nekünk az Atya. Ne essünk abba a kísértésbe, hogy lefokozzuk gyermekségünket törvények és tiltások, kötelességek és előírások betartása kérdésévé. A mi gyermekségünk és küldetésünk nem születik önkéntességből, törvényességből, relativizmusokból vagy integrizmusokból, hanem hívő személyekből, akik minden nap alázatosan könyörögnek az Atyához: „jöjjön el a te országod”.

Az Atya házában sok hely van

Az evangéliumi példabeszéd befejezése nyitott. Az atya kéri idősebb fiát, hogy vegyen részt az irgalmasság ünnepén, de nem tudjuk, hogy elsőszülötte milyen döntést hozott. Talán azért nyitott ez a befejezés, hogy minden közösség, minden személy megírhassa azt saját életével. A keresztény tudja, hogy az Atya házában sok hely van, és csak azok maradnak kívül, akik nem akarnak részt venni örömében.

forrás

kép

Nem is olyan régen történt, mindössze 14 éve. Még egy emberöltőnyi se a távolság, ám az emlékek frissek és most az évforduló kapcsán megszólalnak. Tizennégy évvel ezelőtt, 2005 április másodikán a világ lélegzetvisszafojtva figyelte egy idős beteg ember hazaindulását. Fent az Apostoli Palota harmadik emeletén a pápai lakosztályban, immár sokévnyi fájdalmas betegsége utolsó óráit élte II. János Pál pápa. Titkára, Stanisław Dziwisz érsek már két nappal korábban, március 31-én feladta neki a betegek kenetét. A világ csendben imádkozott. Ő is és mindenki, aki mellette volt. Húsvét hetében jártak, annak is a végén, éppen szombatnapon, karnyújtásnyira Fehérvasárnaptól, amit éppen a lengyel pápa keresztelt át az „Irgalmasság Vasárnapja” névre. Ez volt az ő legkedvesebb napja az év során. Ez volt az Ő Napja! És ez lett az Ő Napja.

P. Vértesaljai László SJ – Vatikán     

A többit már Rita Megliorin főnővér mondja el, akit aznap kora reggel mozgósítottak sürgősséggel a Gemelli klinika intenzív osztályáról, hogy álljon a beteg pápa rendelkezésére. Rita nővér már többször is ápolta a Szentatyát, ismerték egymást közelről.

„Futottam, ahogy erőmből tellett, mert attól tartottam, hogy későn érkezem.« Jóreggelt, Szentatyám!», mondtam neki, hozzátéve: «Odakinn szép napsütés van!». A Gemelliben mindig azt mondták, hogy örül a napsütés hírének. Először azt hittem, meg sem ismer majd, de Ő rám nézett, nem szigorú fürkész tekintettel, ahogy beteg szokott ilyenkor tájékozódni az állapotáról. Kedves volt a tekintete és úgy éreztem arra hív, hogy hajtsam oda a fejemet az immár erőtlen kezéhez. Így adatott meg a kegyelem, hogy nekem adta élete legutolsó simogatását. Közben tekintete vele szemben a falon függő szenvedő Krisztus képen pihent. Reggeledett már és behallatszott a szobába a téren imádságra gyülekező hívek, főként fiatalok köszöntése és éneke”. Rita nővér megkérdezte Dziwisz érsek-titkártól: „Vajon most ezek a hangok nem alkalmatlanok a pápának?” – mire ő azt válaszolta: „Rita, gyerekek jöttek az atyjukat köszönteni”.

„Ezen az utolsó napon II. János Pál pápa elköszönt a Római Kúria legszorosabb munkatársaitól, miközben betegágyánál tovább folyt az imádság, Ő pedig magas lázzal, mozdulatlanul feküdt végtelen gyengeségében. Délután mondta, titkára hallotta, az utolsó szavait: «Engedjetek az atyai házba!»

„Délután ót óra körül kezdték imádkozni Húsvét második vasárnapjának, vagyis az Irgalmasság Vasárnapjának első vesperását. Az olvasmányok az üres sírról és a Feltámadásról szóltak, miközben mindegyre visszatért az örömteli Alleluja. Végül elénekelték a Magnificat és a Regina Coeli imákat. A pápa pillantásával többször átölelte munkatársai és az orvosok csoportját. A téren egyre többen voltak, behallatszott a kiáltásuk: «Giovanni Paolo secondo, Viva il Papa!» Ő is hallotta a szavakat.

A falon a szenvedő Krisztus képe, kezét megkötözi a szenvedés: Az Ecce Homo! Őt figyelte mindvégig a betegsége során. Az Üdvözítő képe mellett az Anya, a Fekete Madonna, Czestochovából. Kicsi asztalkán Karol Woytila szüleinek fényképe. Aztán a hazahívő szó , amit csak ő hallott”.

Rita nővér még hozzáteszi: „Tudta, hogy elközelgett az ő ideje, amikor az örökkévalóságba szólítják, ezért orvosaival egyetértésben úgy döntött, hogy nem megy a kórházba, nem hagyja el a Vatikánt. Otthont akart maradni, otthon akart szenvedni, közel Péter apostol sírjához.”

forrás

 

Gyertyaszentelő Boldogasszony (Urunk bemutatása, február 2.) ünnepéhez hasonlóan ez az ünnep is egyformán Urunk és a Szűzanya ünnepe. Boldog VI. Pál pápa a Szűzanya helyes tiszteletéről szóló, Marialis cultus kezdetű apostoli buzdításában ír így e két ünnepről, melyek ugyan hivatalos elnevezésük szerint az Úr ünnepei, de tartalmukat illetően Mária-ünnepeknek is tekinthetők (vö. 6–7 §).

E főünnep hivatalos neve: Urunk születésének hírüladása. A magyar népi hagyomány azonban nem véletlenül ruházta fel ezt a napot egy nagyon gazdag, mély és találó elnevezéssel: Gyümölcsoltó Boldogasszony, hiszen az ünnep evangéliumának egyik legfőbb szereplője Mária, akit Gábor angyal köszönt. A kiválasztott Názáreti Szűz együttműködése folytán méhében megfogan Isten örök Igéje, a Fiú, aki majd e világra születik mint a világ Üdvözítője. Pontosan kilenc hónappal előzi meg tehát karácsony ünnepét ez a jeles nap, és legtöbbször a böjti időszakra esik. A megváltás ünnepkörében, húsvét diadalmas ünnepét is megülve, hirtelen a megtestesülés titkára irányul a hívő, imádkozó ember figyelme. E két titkot nem szabad egymástól elválasztva szemlélnünk! Miért is szállott le valójában a mennyből, testesült meg Mária méhében és lett emberré az Ige? Hogy megváltást hozzon! Ahogyan élő hittel imádkozzuk a hitvallásban: „Értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért”. Ezért hajtunk térdet ma is és karácsony ünnepén is e szavak után, amikor a folytatásban elhangzik: „Leszállott a mennyből, megtestesült a Szentlélek erejéből Szűz Máriától, és emberré lett”.

Az angyali üdvözlet evangéliuma (Lk 1,26–38) valódi Örömhír. A leírás a szövetségkötés formáját hozza, mely igen sok momentum tekintetében „rímel” az Ószövetség Mózes által közvetített megkötésére. Először is mindkettő olyan meghatározó történelmi esemény, mely az emberek megszentelését (és végső soron üdvösségét) szolgálja, és amelyben maga Isten a kezdeményező. Közvetítők is vannak persze, akik mintegy „lejönnek az emberi világba”: ott Mózes a hegyről, ahol az Úrral találkozott, itt Gábor angyal közvetlenül Istentől. Párbeszéd is indul a közvetítők által: ott Isten és a választott nép tagjai, itt Isten és Mária között. A Mennyei Atya mindkét esetben tiszteletben tartja a kiválasztottak döntési szabadságát. Konszenzus is születik, mely a kiválasztottak teljes önátadását kívánja meg. Ott a zsidók így felelnek: „Mindent megteszünk, amit az Úr parancsol” (Kiv 19,8); Mária pedig: „Íme, az Úr szolgálója vagyok, legyen nekem a te igéd szerint!” (1,38). A közvetítő ezt követően visszatér Istenhez a kiválasztottak válaszával. Ez a válasz mindkét esetben olyan „igen”, mely jelentős szerepet tölt be az üdvösségtörténetben, hiszen az Isten és az emberek közti szövetségek létrejöttének feltétele. Állandó emlékezet kíséri a kimondott „igent”; a választott nép utasítást kap Istentől: „ezeket a parancsokat, melyeket ma szabok neked, őrizd meg szívedben és vésd gyermekeidnek is az eszébe” (MTörv 6,6); míg az Újszövetségben Mária a Krisztusra vonatkozó szavakat és próféciákat szintén gondosan „emlékezetébe véste […] és szívében gyakran elgondolkodott rajtuk” (Lk 2,19). Végül pedig elmondhatjuk, hogy Isten Igéje mintegy „kézzelfoghatóvá” lesz: a zsidóknál kőbe vésett Törvényként áll előttük, Mária méhében pedig maga „az Ige Testté lett” (Jn 1,14).

Gábor angyal köszöntése („Chaire!”) Máriát örvendezésre szólítja fel. Lk 1,28–33 egyébként nagyon egybecseng Szofoniás könyvében a Sion leányához intézett szózattal (3,14–17). Mária mint „Sion leánya” és mint Jahve szegényeinek egyike, kiemelt módon élheti át a messiási kor érkezésének örömét. Mária „kegyelemmel teljes” mivolta pedig kiválasztottságát, az üdvösség művében való előre elrendelt szerepét is kifejezi, később pedig bűn nélküliségét, szeplőtelen fogantatását (előre megváltott mivoltát) is segít alátámasztani. Gábor angyal határozott közlése: „Gyermeket fogansz, fiút szülsz, és Jézusnak fogod elnevezni” (Lk 1,31), a születendő gyermek („a Magasságbeli fia”; Lk 1,32) nevének jelentése („Isten, a szabadító”) alapján egyértelműen jelzi, hogy Isten a Fiát küldi szabadítóként, megváltóként, aki Máriától fog e világra születni.

Lukács evangélista egyértelműen utal Mária szüzességére, legalábbis a szülés előtt: Gábor angyal Názáretbe kapja az isteni küldetést „egy szűzhöz, aki egy Dávid házából való férfinak, Józsefnek volt a jegyese” (1,27); később pedig Mária visszakérdezése is világosan erre utal: „Hogyan válik ez valóra, amikor férfit nem ismerek?” (1,34). Lukácsnál Mária istenanyasága sem kérdés, mivel a megtestesülés műve Isten Lelke által történik, és isteni személy lesz emberré: „a Szentlélek száll le rád, és a Magasságbeli ereje borít be árnyékával. Ezért a születendő Szentet is az Isten Fiának fogják hívni” (1,35). Szent II. János Pál pápa így ír erről a Dominum et vivificantem kezdetű enciklika 50. paragrafusában: „A megtestesülés misztériuma a »Szentlélek közreműködésével« történt. Az a Lélek működött, aki az Atyával és a Fiúval egylényegű; a háromságos egy Isten abszolút misztériumában Ő a szeretet Személye, a teremtetlen ajándék; aki a teremtés rendjében Isten ajándékainak örök forrása, bizonyos értelemben közvetlen elve és alanya Isten önközlésének a kegyelem rendjében. Ennek az ajándéknak és önközlésnek csúcspontja a megtestesülés misztériuma.”

Mária készséges együttműködése – Éva engedetlenségével szöges ellentétben – megnyitja az utat ahhoz, hogy az Üdvözítő általa a világba jöjjön. Évát „minden élők anyjának” (Ter 3,20) nevezi a Teremtés könyve, és bár ősszülő, bűnével mégis az emberiség romlását idézte elő. Mária pedig az „Új Éva”, ahogyan több egyházatya is hívja, aki újszövetségi értelemben lesz „minden élő Anyjává”, azokévá, akik Krisztusban, a Szentlélek által nyertek új, istengyermeki életet a keresztség révén. Isten Anyja az Egyház Anyja is.

A tavasz első napjai előre mutatnak, arra, hogy a természet éledése majd a gyümölcsökben nyeri el teljességét. A gyümölcsoltás ideje van; Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepe az üdvtörténet „gyümölcsoltását” helyezi elénk. A Szentlélek betölti Mária méhét, mely Gyümölcsöt fog hozni: a Megváltó születik majd e világra. Már közénk jön, hogy köztünk lakozzon. Jelenléte sokszor rejtőző, de a hívő lélek érzi, tapasztalja: az ő személyében már „velünk az Isten” (Mt 1,23; vö. Iz 7,14).

Kép:Jacopo Torriti: Angyali üdvözlet
(Santa Maria Maggiore-bazilika, Róma, 13. század vége)

Kovács Zoltán

Elhatároztam, hogy negativitásböjtöt tartok…

…azaz tartózkodom a panaszkodó, pesszimista, kritikus vagy gúnyos megnyilvánulásoktól.

Mivel sokszor elég negatív vagyok, és a környezetemet időnként kikészítik a szurkálódó megjegyzéseim, úgy döntöttem, rám férne egy ilyen jellegű böjt. Elhatároztam, hogy egy hónapig fékezem a nyelvemet, és semmi negatívat nem mondok.

Sajnos kudarcot vallottam. Sőt kellő elszántság híján az utolsó hétre meg is feledkeztem róla. Mégis tanulságos volt: néhány fontos felismeréssel gazdagodtam.

Az egyik: sokat segített, hogy a böjtöt két barátnőm is vállalta. Beszélgettünk róla, biztattuk egymást. Igazából csak akkor kezdtem megfeledkezni az elhatározásomról, amikor már nem számoltam be róla a barátnőimnek. Megértettem, milyen sokat jelent a barátok jelenléte a küzdelmekben.

A legnehezebb az volt, hogy észrevegyem a negatív gondolatokat. Általában azonnal kimondom a rosszat, amint eszembe jut. A böjt idején egyfolytában figyelnem kellett, hogy ne tegyem. Rájöttem, hogy alapból az esetek felében valószínűleg észre sem veszem, mennyire negatív vagyok. Ráadásul a mai kultúrában, a közösségi médiában sokszor az tűnik jófejnek, aki másokat aláz. Állandóan emlékeztetnem kellett magamat a böjtre.

Végül arra is rájöttem, hogy nemcsak másokkal, hanem saját magammal is negatív vagyok. Hányszor mondom magamnak, hogy milyen hülye vagyok! Mintha másokkal kedvesnek kellene lennünk, magunkat meg bármikor gyalázhatnánk. Pedig Isten képmásaként engem is ugyanolyan tisztelet illet, mint bárki mást!

Nyilvánvaló, hogy az életben a jóra, a pozitívra érdemes törekedni. Hiszen saját magát teszi boldogtalanná, aki minden fél tál cseresznyében csak a hiányt látja. Mégis hasznos olykor a negatívumok gyomlálásával is foglalkozni – éppen azért, hogy jobban észrevehessem Isten számtalan ajándékát és ami még fontosabb: általuk az Ő ajándékozó szeretetét.

Ezért talán újra megpróbálom, esetleg rövidebb ideig, mondjuk egy hétig. S mikor volna rá alkalmasabb idő, mint nagyböjtben?

forrás

„Háromszor kértem az Urat, hogy szabadítson meg ettől a problémámtól, de Ő azt mondta nekem: „Elég neked az én kegyelmem. Amikor gyenge vagy, akkor jut teljességre benned az én erőm.” (2 Kor 12,8-9)

Mindenkinek van problémája. De gondoltál már arra, hogy Isten esetleg arra használja a problémádat, hogy megváltoztasson? Hogy formáljon? Sőt, hogy meggyógyítson?

Két éven keresztül kértem Istent, hogy szabadítson meg a jobb kezemben lévő fájdalomtól. Ahogy írok, most is érzem, hogy zsibbadnak az ujjaim, a kezem, a karom és a vállam. Az orvosok a problémát annak tulajdonítják, hogy már több, mint harminc könyvet írtam kézzel. Az évtizProblémaedek során az ismétlődő mozdulatok lekorlátozták a mozgásomat, a legegyszerűbb feladat – leírni egy mondatot egy darab papírra – kihívássá vált számomra.

Természetesen megteszem a részemet. Tornáztatom az ujjaimat. Egy gyógytornász masszírozza az izmokat. Messziről elkerülöm a golfpályát. De leginkább imádkozom.

Jobban mondva vitatkozom. Nem kellene Istennek meggyógyítania a kezem? Az írás az elhívásom. Ezidáig még nem gyógyított meg.

Vagy mégis?

Mostanában többet imádkozom, miközben írok. Nem fennkölt imákat, hanem őszinte imákat. „Uram, segíts…” „Atyám zsibbad a kezem.” A fájdalom okozta kényelmetlenség alázatban tart. Nem Max vagyok az író, hanem Max vagyok, a fickó, akinek fáj a keze. Azt akartam, hogy Isten gyógyítsa meg a kezem. Azonban, Ő arra használta a beteg kezemet, hogy meggyógyítsa a szívemet.

Szóval, azt a problémát, amivel küzdesz, és amiért már számtalanszor imádkoztál… lehetséges, hogy Isten arra használja, hogy meggyógyítsa a szívedet?

Max Lucado

kép

Három fiatal január 23-án egyikük otthonában találta ki, hogy valamit fel kellene gyújtani. Kétszáz forintból körömlakklemosót vettek, majd a Markusovszky térre mentek, hogy ott egy kukát vagy valami mást felgyújtsanak. A kollégium falának volt támasztva egy szivacs, azt az egyikük lelocsolta a körömlakklemosóval, másikuk pedig meggyújtotta, majd elmenekültek a helyszínről. Egyikük 16, a másik kettő 15 éves. A fiatalokat csütörtökön fogták el, a tettüket “egyfajta heccnek” tekintették, motivációjuk ebből fakadt.

„Áldott menekülés” volt – emlékezett vissza egy teológus a múlt szerdai tűzeset után, amelyben szerkesztőségünk is érintett, hiszen irodánk és stúdiónk szintén a kiégett második emeleten található. Vajon hogyan lehet a pusztulásból Isten szeretetére mutató jel?

Ahogy arról már bizonyára olvasóink is értesültek, múlt szerdán tűz ütött ki a Ráday kollégiumban, ahonnan csodával határos módon mindenki kimenekült, aki akkor az épületben tartózkodott, egy embert kivéve, négy kislány édesapját, aki most nagyon hiányzik mindenhonnan.

Lassan dolgozzuk fel a történteket, akik kötődünk vagy valaha kötődtünk az épülethez, és főleg azok, akik ott tartózkodtak a tragédia napján. Irracionális félelmek, megrendült biztonságérzet, szomorúság és hála kavarog bennünk. Sokunknak segít – ha lehet, közösségben – újra elmesélni az átélteket. A történtek pedig olyan felismeréseket rejtenek, amelyekre valószínűleg semmi más nem képes ráébreszteni, csak az, amikor testi tapasztalattá válnak a nálunk nagyobb erők.

Számomra az első felismerés az volt, hogy ezek közül az erők közül Isten ereje, hatalma és szeretete a legnagyobb. Megrendítő a tűz, ami tíz-tizenöt perc leforgása alatt végighaladt az épületegyüttes több szintjén, és emberéletet is követelt. De az még megrendítőbb, hogy a szeretet erősebb a halálnál. Az emberek szeretete, adományaikban is megnyilvánuló, minden képzeletet felülmúló nagylelkűsége. A néniké, akik a kis nyugdíjukból adakoztak, vagy cipőket, ruhákat hoztak a diákoknak, és a sok önkéntesé, akik empátiával, kétkezi munkával vagy egy bögre forró itallal segítettek. Amikor a diákok kimenekültek az épületből minden nélkül, kint, a fagyos hidegben szembesültek vele, hogy már nem mehetnek vissza, és valószínűleg mindenük odaveszett. Azt az éjszakát már ismerősöknél, barátoknál töltötték.

Isten szeretetének jele az is, amilyen lélekjelenléttel megáldotta a diákokat. Egyikük azt mondta, „áldott menekülés” volt, nem estek pánikba, és többen is bátorságot kaptak, felszaladtak a könyvtárhoz is, hogy oda is bekopogjanak, és segítettek egy bent lakó idős néninek is. Bár sokaknak mindenük odaveszett, amikor visszatértek a szobájukba, a korommal és füsttel teli szobában néhányan működő laptopot találtak, és volt, aki a Bibliájában megtalálta a pénzét, ami meg sem perzselődött. Megrendítő, hogy miközben együttműködtek Istennel, és az emberéletet tartották a legnagyobb értéknek már akkor, amikor nem lehetett tudni, hogy mekkora a baj, Isten nem csak őket mentette meg, de még ezeket az értékeiket is visszaadta. Vagy adja nemsokára az adakozó emberek szeretete révén.

Ezen a képen az én Bibliám látható szerkesztőségünkben. Amikor először mentem fel a másodikra a tűz után, mélyen megrendített a látvány. Elképzeltem, milyen lehet a mi irodánk, milyen lesz látni kiégve. Csak elképzelésem van arról, milyen érzés lehet elveszíteni az otthont vagy azt a helyet, ahol az időd nagy részét töltöd, ahol alkotsz, beszélgetsz, közösségben vagy, alszol – átadva Istennek a kontrollt az életed felett. De minket nem ez a látvány fogadott. Mellettünk, előttünk és fölöttünk minden irányban égett az épület, 1200 fokos hő árasztotta el a tetőteret, de a mi ajtónkon nem törtek be a lángok.
Ez még inkább megrendített. Bár vastag korom és füst lepett el mindent, a személyes tárgyaink és értékes felszerelésünk nagy része épen maradt, helyrehozható.

Ekkor eszembe jutott az az Ige, amit még a szeptemberi iraki utunk előtt nyomatékosított Isten számomra:
„…ha tűzben jársz, nem égsz meg, a láng nem perzsel meg téged.” (Ézs. 43,1) 
Isten ott megmentett minket a rakétáktól, és rövid időn belül újra beváltotta az ígéretét. Megrettenek Isten hatalmától. Szeretném teljesen átadni neki a szívemet. Megérteni, mi a terve velem. Vágyni megmozdulni azokért, akikért az Ő szíve megtelik szeretettel, kegyelemmel és irgalommal. Mert az Ő legnagyobb értékei mi vagyunk. És értünk semmi sem volt drága neki.

Egy héttel a tűzeset után végre erőt vettem magamon, és megtisztítottam néhány tárgyat, ami a munkához kell. Azon gondolkodtam közben, hogy miközben egyik napról a másikra megsérülhet, elveszhet a régi életünk díszlete, valójában nem ez a meghökkentő, hanem hogy úgy élünk, mintha ezek megtartanának minket.

Természetes, hogy körülvesszük magunkat tárgyakkal, amik a mindennapokhoz szükségesek, és hogy ezekben kifejeződik, kik vagyunk, mivel foglalkozunk. De attól, hogy ezek ott vannak körülöttünk, továbbra sem lehetünk azonosak velük. Nyomok a létezésünkről, de az élet valójában bennünk dobog, lüktet. Az marad meg, és azt menti meg Isten a tűztől (ami egyébként mindenki számára közeleg); vagyis bennünket. A napjaink meg vannak számlálva a földön, sőt, már a Földünk napjai is. A tárgyak, a napi rutin halott díszletek és múló szokások. Megtévesztő kellékei annak a lehetőségnek, amit életnek nevezünk, és ami kiaknázatlan marad, ha nem az éltető Istenhez kötődünk. Ha Ő a forrásunk, akkor viszont értelmet nyer. Akkor is értelmes életet élhetünk, amikor minden rendben van, mert a napjainkat, az éveinket a valódi értékek szabják meg, hiszen azok kerülnek első helyre.

Azon gondolkodom, ha ezen a ponton az én földi életem is véget ért volna, vajon mit hagytam volna magam után. Érződne a hiánya azoknak a dolgoknak, amikkel az időmet töltöttem? Kezdek egyáltalán valamit az életemmel, ami valakinek segít? Mire fordítom az időm, az energiám, a figyelmem?

Ami mulandó, az nem olyan nagy érték, mint ami örök. Mérhetetlenül több, ami örök. Isten arra figyelmeztet, hogy döntsünk arról, mi a fontos nekünk, mert ahol a kincsünk, az értékünk, csakhamar ott lesz a szívünk is. Vagy a mulandó, vagy az örök dolgok sorában.

Amikor a tűz másnapján diákokkal beszélgettem, elmondták, Isten milyen módokon óvta meg az életüket. Volt olyan diák, akit fél órával azelőtt, hogy felcsaptak a lángok, a felesége telefonon felhívott és hazaparancsolt a könyvtárból. Egy lány arról beszélt, hogy egészen addig ágyban fekvő, lázas beteg volt, de aznap mintha a betegséget elvágták volna. Olyan erősnek érezte magát, hogy elment egy esti istentiszteletre. A többiek azon aggódtak, amikor nem találták, hogy talán nem tudott felkelni az ágyból és kimenekülni, pedig ott sem volt már a kollégiumban. Volt, aki hosszas unszolásra aznap este a barátjánál aludt, másvalaki azon a napon költözött át egy másik kollégiumba.

Mindannyian megmenekültek. És hiszem, hogy nemcsak okkal – Isten szeretete miatt –, hanem céllal is. Mostantól szétszórtan fognak lakni más egyetemek kollégiumaiban. Jellé válhatnak a világ számára.

Egyre inkább megerősödik bennem, hogy „egyik ember formálja a másikat” (Példabeszédek 27,17), vagyis a megváltozott emberi szív az, amivel a legnagyobb hatással lehetünk egymásra. Az az, ami változást hoz másoknak is.

Szükség van az imáinkra. Akárhogy is, ami történt, javunkra válhat – ez már csak rajtunk múlik. Az egyházunknak szüksége van megtérésre, újrakezdésre. Azt tudom, hogy az út a másik ember szívéhez nem az odamondáson át vezet, hanem a saját szívemen át, ami alázatos marad Isten felé.

Az utolsó két képen szerkesztőségünk ajtaja és épen maradt ablakaink láthatók.

Jakus Ágnes
a Parókia portál munkatársa

forrás

szándékos gyújtogatás

Egy csodálatos tanmese kering mostanában az interneten, egy telepítési útmutató a szeretethez.

 

Ügyfélszolgálat: Igen, miben segíthetek?

Felhasználó: Hát, hosszas megfontolás után úgy döntöttem, installálni fogom a Szeretetet. Végig vezetne kérem a folyamaton?

Ügyfélszolgálat: Rendben, szívesen segítek. Készen áll az indulásra?

Felhasználó: Hát, nem vagyok egy műszaki zseni, de azt hiszem készen állok. Mit kell először tennem?

Ügyfélszolgálat: Első lépésként nyissa meg a Szívét. Megtalálta a Szívét? –

Felhasználó: Igen, de egy csomó más program is fut jelenleg. Lehet telepíteni a Szeretetet, miközben ezek futnak?

Ügyfélszolgálat: Milyen más programok futnak?

Felhasználó: Lássuk csak, van Múltbéli Megbántódás, Alacsony Önértékelés, Harag és Neheztelés. Ezek futnak éppen.

Ügyfélszolgálat: Nem gond, a Szeretet fokozatosan törölni fogja a Múltbéli Megbántódást a jelenleg működő rendszeréből. A hosszú távú memóriában esetleg megmaradhat, de már nem fog megzavarni más programokat. Végül a Szeretet felül fogja írni az Alacsony Önértékelést a saját moduljával, amit Egészséges Önértékelésnek hívnak. Viszont a Haragot és a Neheztelést teljesen ki kell kapcsolnia. Ezek a programok megakadályozzák a Szeretet megfelelő installálását. Ki tudja kapcsolni ezeket?

Felhasználó: Nem tudom, hogyan kell kikapcsolni őket. Meg tudja mondani?

Ügyfélszolgálat: Örömmel. Menjen a startmenübe és indítsa el a Megbocsátást! Ezt addig kell ismételnie, amíg a Harag és a Neheztelés teljesen ki nem törlődnek.

Felhasználó: Rendben, kész! A Szeretet automatikusan elkezdte telepíteni magát. Ez normális?

Ügyfélszolgálat: Igen, de ne feledje, Önnek csak az alap program van meg. El kell kezdenie kapcsolódni más Szívekhez, hogy hozzáférjen a frissítésekhez.

Felhasználó: Hoppá! Máris kaptam egy hibaüzenetet. Azt mondja: “Hiba – A program nem fut külső egységeken.” Most mit tegyek?

Ügyfélszolgálat: Ne aggódjon. Ez azt jelenti, hogy a Szeretet program Belső Szíveken való futásra lett tervezve, de az Ön Szívén még nem futott. Kevésbé technikai nyelven ez csak annyit jelent, hogy Önnek először saját magát kell Szeretnie, mielőtt másokat Szerethetne.

Felhasználó: Tehát most mit tegyek?

Ügyfélszolgálat: Gördítse le az Önelfogadás menüt; majd kattintson az alábbi fájlokra: Megbocsátok Magamnak 2.0, Felfedezem az Értékeimet 1.5, Tudomásul Veszem a Korlátaimat 3.0.

Felhasználó: Rendben, kész.

Ügyfélszolgálat: Most másolja őket az “Én Szívem” könyvtárba. A rendszer felül fog írni minden zavaró programot és kijavítja a hibás programozást. Ezen kívül törölnie kell a Terjengős Önkritikát az összes könyvtárból és kiürítenie a Kukát, hogy biztosan eltávolítsa teljesen, hogy soha ne jöhessen újra elő.

Felhasználó: Megcsináltam. Hé! A Szívem új fájlokkal telik meg. Mosoly jelent meg a képernyőmön és a Béke meg az Elégedettség bemásolja magát minden felé a Szívembe. Valamint az egész rendszerem melegedni kezdett. Ez normális?

Ügyfélszolgálat: Sok esetben. Másoknak eltart egy ideig, de végül minden helyreáll a megfelelő időben. A rendszer melegedése normális, és javítja a Szív működését, ne aggódjon. Egyébként jó érzés nem?

Felhasználó: De, csak szokatlan.

Ügyfélszolgálat: Szóval, a Szeretet telepítve és rendesen fut. Még egy dolog mielőtt letennénk. A Szeretet Ingyenes Program. Figyeljen rá, hogy továbbítsa azt és a különféle változatait mindenkinek, akivel kapcsolatba kerül. Ők is megosztják majd másokkal és visszajuttatnak viszonzásul Önhöz is új és izgalmas változatokat.

Felhasználó: Köszönöm!

forrás

kép