Cikkek archívuma ebben a rovatban: Érdekes cikkek

Tarack-gyökér, – életerő – tesz képessé a jó, a nekem jó, a nekünk jó meglátására, felismerésére, megkívánására, a törekvésre, hogy elnyerjük –

s igen, ennek a deformálódása az irigység, amit főbűnnek nevezünk.

Újra meg újra rá kell csodálkoznom arra, hogy egész emberségem motorja a vágyó-képességem, és hogy a vágyó-képességem irányáért, céljáért, működésének módjáért felelős vagyok.

Belém vésődött gyermekkori irigység-emlékek jutnak eszembe:

Háború utáni vacsoránál a főtt krumplihoz végre vaj is kerül a hat gyerek elé az asztalra, és édesapa felszeleteli a vajat, a nagy fiúknak nagyobb darab jut, mint az ötödik gyereknek, az Áginak. S az igazságérzet köntösébe tör ki az irigység, amit a torkosság, s igen, talán az éhség is táplált.

Vasárnap délután édesapa odavonja a pihenődíványra a legkisebbet: Gyere, Kislányom, emlékezzünk a balatoni hullámokra és felhőkre! És a féltékenység és dac magatartási formáit alakítja ki az irigység, amit, akit lassanként már sárga szemű szörnyként tanul felismerni a kis iskolás, miközben lassanként a kis ember felismeri a szeretet személyes, meghívó jellegét.

S milyen sokféle vágy és igény követelőzött, amikor odabújva édesanyám ölébe, hízelegve és erőszakosan próbáltam elérni a kívánt válaszát, kérdésemre: Ugye, engem szeretsz a legjobban? Úgy-e én vagyok a szíved csücske? S mennyire elégedetlen maradtam a szinte rituálisan ismétlődő válasszal: Az édesanyáknak sokcsücskű szívük van. S válik aztán szinte közös játékká a szív-csücskök nevesítése.

S a háború alatt született, a legkisebb törékeny egészsége is megdolgoztatta a nővérkét, hiszen a betegségek, fejfájások sajátos kényeztetéseket jelentettek.

Azt hiszem, szüleim jelesre vizsgáztak a szeretet bölcsessége című tantárgyból. Az esti mesék ősi és új, személyre szabott történetei, majd később, a mesék helyett a szentek életének felolvasása, elmesélése, és igen, a korai öt-hatéves kortól hittanra járás, első szentgyónásra és első szentáldozásra készülés nevelő, növesztő erő volt, mely megőrizte, sőt egyre erősebbé tette bennem a vágyó-képességet, de kialakította, ezzel egyformán erőssé tette a vágyat a megosztásra, az ajándékozásra. Hiszen a szeretés élmény létrejön, akkor is, ha kapom, akkor is, ha adom a szeretetet.

Azért tarack-gyökér, életerő, ösztönerő maradt a vágyó-képességnek ez az ösztökéje, és hiszem, hogy a Teremtő derűs mosollyal figyelte, hogyan állítja rá ez a „sárgaszemű szörnyeteg” az Úrnak ezt a bárányát, Ágnesét az egyre többre, jobbra, a transzcendens vágyakra. S ez kegyelem, hiszen a megirigyelt és el nem nyert jó, legyen az étel, szeretet, játék, elismerés, különbözőség a többiektől, kisebbségi érzést is alakíthatott volna ki bennem. S nem az történt, hanem a jó, a valódi, a nagyobb jó iránti vágyakat kezdte érlelgetni. Észrevétlen kezdett valósulni az Úr ígérete: megad minden jót, a Szentlelket azoknak, akik igazán vágynak rá, akik kérik.

Tetten érem az Úr pedagógiájának a humorát, például, ahogyan imádkozni tanított.

A gyerek-miséken, a harmónium mellett állva már nem vonzott a többiek fecsegő, laza viselkedése, nem irigyeltem, hogy nekik azt megengedik, hanem egy elhatározás született meg bennem – csak úgy magától – s Reményik szerint ez a magától a kegyelem – hogy majd akkor én helyettük is jó leszek a szentmisén, akkor majd én helyettük is imádkozom. S talán így született meg az Úristen felé, az első, személyes ígéretem, imám? A sárgaszemű szörny elkezdte húzni az Úr igáját.

S talán így sarjadt ebből az erős életgyökérből, tarack-gyökérből az az identitás is, mely ha csúfolták az osztálytársak a lányt az örökölt ruhákért, ez nem érintette a szívét, mert ott már megszületett az a felismerés, hogy gazdagság a nagy család, és még nagyobb gazdagság, hogy ismeri az Istent.

Sőt, hogy egyedül a katekizmus válasz mindenre, mert az élet és világ értelme, hogy Istent megismerjük, másokkal megismertessük, szeressük és szolgáljuk másokban is, és eljussunk Őhozzá.

S igen, ez ingyen kapott, belső felismerés, mely a vágyó-képességet a személyes Végtelen horizontja felé irányította, igen, ez a megszólítottság, a hivatás ingyenes, érthetetlen ajándéka és titka.

Olyan öröm volt felfedezni az Evangéliumban az Úr ígéretét: hogy Isten megad minden jót, a Szentlelket annak, aki kéri, annak, aki kívánja. S eleinte csak a „jót” kértem, amire szükségem volt nekem és másoknak. S így tapasztaltam meg komoly imameghallgatásokat. 1954-ben Vilma nővérem vírusos agyhártyagyulladás miatt halálán volt, az orvosok lemondtak róla, Sík tanár úr feladta a betegek kenetét, és édesapa a három „kicsit” kost, Ágnes, Margitot, kézen fogta: Most elmegyünk Prohászka püspök templomába, az Egyetemi templomba. A Tanácsköztársaság idején nagy, talán életmentő szolgálatot tettem neki. Más örökséget én nem tudok rátok hagyni, de ha nagy bajban vagytok, jöjjetek ide, és kérjétek a közbenjárását. Most Vilma nagyon beteg. Kérjétek a gyógyulását, a ti gyermeki imátokat meghallgatja az Isten…. és meghallgatta, Vilma egy hét múlva újra köztünk volt, és semmi sem maradt vissza a vészes szövődményekből sem, kitűnőre érettségizett. Vagy már mint Patronás diák, sírtam a folyosón, mert édesapám súlyos tüdőgyulladásban feküdt. S a hittanár, a száraz – de szentéletű tudós Kosztolányi Zoltán atya rám ripakodott, kisokkolt a szomorúságból. Ne bömböljön, menjen a kápolnába és kérjen csodát! – S édesapám állapota aznap délutánra megfordult.

De a „jók” a javak kérése, a JÓ utáni vágy, egyre inkább az Úr iránti személyes vággyá nőtt, lefoglaló vággyá, kizárólagos szeretet vággyá, hivatássá. Ezért lett azonnal otthonélménnyé számomra a Szociális Testvérek Társasága, melynek céljául Slachta Margit testvér azt mondta: a Megszentelő Szeretet küldetésében járni a világban.

A vágyó-képességem, s persze ezzel együtt az irigység deformitására való képességem ma is megvan. Állandó ajándék és kihívás önmagamból, tegnapi énemből, hogy ne pótszerekkel elégedjek meg, hanem a zsoltárossal újra meg újra igazul kimondjam: az élő Isten után vágyódik a lelkem…. vagy ahogyan Sík Sándor egyik verssora mondja: mert töredék minden, csak a szerelem nem…. megmaradni az Isten-szerelemben – egy életre szóló, sőt az örök életre szóló hívás.

S a gyermeki szív mélyén az a bizonyos sárgaszemű megszelídülő szörnyecske, vagy ha úgy tetszik életerő, tarack gyökér, újra meg újra előre lendít. Megkívántatta a hetvenes évek közepe táján az utcán missziózó, ragyogó szemű szektás fiatalok szentlelkes lelkesedését. S így új módon fedeztem fel, s fedezhettük fel közösségileg is az alapító testvérek szentlelkes, karizmatikus tapasztalatát, fedezhettük fel a közösségi Lélek-hívó imák személyt átformáló, az Igét új módon feltáró erejét, a közösségi Lélek-újulást, a közbenjáró ima, a dicsőítés, a magasztalás erejét.

S valóban, azért tett ez engem, minket képessé a Szentlélekben való megújulás szolgálatára, mert az irgalmas és hűséges úr, aki megígérte, hogy mindeneket magához vonz, magára vonta a vágyó-képességemet, napról napra ma is segít, hogy Ő utána vágyódjak, és nem engedi, hogy másban megnyugodjon a jó utáni vágyódásom. S az Isten-szeretet arra hív napról napra, hogy változó körülmények között, változó életerőkkel, egészséggel, feladatokkal, egyre inkább a szeretet legyen a feladat és a küldetés, az élet hétköznapiságában, a találkozások egyszerűségében.

Emlékszem, arra az eseményre, ami mélyen a szívembe véste az Isten- és emberszeretet egységét. Örökfogadalmam után az öt éves kis unokahúgom meglátta a gyűrűmet, rögtön megkérdezte, hogy férjhez mentél? A hetvenes években nem lehetett, még a családban sem beszélni a hivatásomról, így hát azt mondtam, nem túl ügyesen a váratlan kérdésre: Nem, ez a gyűrű azt jelzi, hogy én egyedül a Jó Istent szeretem! Erre váratlanul könny futotta el a kék szemét, és sírva bújt hozzám: akkor engem már nem is szeretsz? Alig győztem vigasztalni, magyarázni, hogy ettől csak annál jobban tudom őt szeretni…. S valamit megérthetett belőle a kis Pannika, mert nagylányként előrukkolt a kéréssel: Olyan szeretnék lenni, mint Te… S igen, olyan is lett, a maga módján, bencés nővér lett, akire fiatalkori halála után mindenki csak szeretettel emlékezik.

S minél inkább felismerem, hogy ajándék az életem, hogy örök Szeretettel hívott meg, adott életet, és ismertette fel velem, hogy egyedül érte, vele és neki érdemes élni, – annál inkább erősödik a gyermekkorban kialakult vágy az osztozásra, a képesség az együtt érzésre, a hálára minden jóért, szépért, igazért, kedvességért, ami akár engem, akár más valakinek jut osztályrészül.

 Igaza van a zsoltárosnak, amikor hálásan sóhajt fel: Uram, olyan csodásak bennem alkotásaid… csodálatos, hogy emberségem minden életereje feléd vezet, irányít, visz! Csodálatos az ígéreted beteljesülésének állandó tapasztalata: az Úr megad minden jót, a Szentlelket, azoknak, akik kérik. S kicsit remélem, hogy akikben valamilyen módon irigységet ébresztek, kimondják, amit az unokahúgom, és ők is kérik az Úr jóságának, szeretetének kiáradását, kérik hogy az igaz szeretés legyen életünkké és szolgálatunkká. Ez az Örömhír.

 Sztrilich Ágnes

 

 Szentlélek

irigység

könyvek

ima

Slachta Margit

Zsoltárok

Sztrilich Ágnes

Szentlélek kiáradása

 

A The Priests – A 3 éneklő pap nevű formáció alaposan felforgatta mind a könnyű-, mind a komolyzenei életet az elmúlt hetekben. Az Észak-Írországból származó római katolikus papokból álló trió először az Egyesült Királyságban szerzett platinalemezével került a figyelem közzéppontjába. A nem mindennapi produkció a UK valaha leggyorsabban fogyó klasszikus zenei CD-je, amellyel a három éneklő pap egyúttal egy új Guiness világrekord tulajdonosa is lett.

 

Kattintson a csodálatos felvételekre és érdekes riportra:

Mennyei dallamok

 

 

kép

 

Egy leány panaszkodott az édesapjának, hogy rosszul mennek a dolgai. Belefáradt az állandó eredménytelen harcba. Nem tudta, hogyan menjen tovább az életében, mert kimerültnek érezte magát. Úgy tűnt számára, hogy valahányszor megold egy problémát, mindig új probléma jelenik meg életében.
Édesapja szakács volt. Kézen fogta őt és elvitte a munkahelyére. Fogott három fazekat és vizet forralt bennük.

Amikor forrni kezdett a víz, az egyikbe sárgarépát, a másikba tojást és a harmadikba kávészemeket rakott. Főzés közben egyetlen szót sem szólt, csupán rámosolygott a leányára. A lány türelmetlenül várakozott, magában azt kérdezve, vajon mit akar tenni az édesapja. 20 perc elteltével apja eloltotta a tüzet, majd egy tálba rakta a tojásokat, egy tányérba a sárgarépát és kitöltötte a kávét egy csészébe. Ezután megkérdezte lányától:
– Kedvesem, mit látsz itt?
– Sárgarépát,tojást és kávét – válaszolta.


Ekkor arra biztatta, hogy tapintsa meg a sárgarépát. A lány megtapintotta és érezte, hogy puha. Ekkor arra kérte, hogy hántsa le a tojás héját és a lány, érezte, hogy a tojás nagyon kemény. Ekkor arra kérte ott, hogy kóstolja meg a kávét. A lány nevetve kortyintott az illatos nedűből, majd megkérdezte:
-Mit jelentenek mindezek, apám?
Az édesapja elmagyarázta ekkor neki, hogy mind a három elemet ugyanolyan körülmények közé helyezték: forró vízbe.
Csakhogy mindhárom elem különbözőképpen reagált erre:
A sárgarépa megpuhult és törékennyé vált.
A tojások erősen megkeményedtek.
Ellenben a kávé, megváltoztatta a vizet.
-Mit gondolsz, te melyikhez hasonlítasz ezek közül? – kérdezte lányától az apa.
Amikor a mostoha körülmények kopognak ajtódon, te hogyan válaszolsz erre?
Egy látszólag kemény sárgarépa vagy-e, akit megérint a fájdalom és elveszíti keménységét?
A tojáshoz hasonlítasz, aki képlékeny szívvel és folyékony szellemmel indul, azonban egy kegyetlen esemény után, keménnyé és rugalmatlanná válik? Te kívül ugyanolyan maradtál, azonban belül megkeseredett a szíved?
Vagy, egy kávészem vagy? A kávé megváltoztatja a forró vizet, a neki fájdalmat okozó elemet.
Amikor a víz eljut a maximális forráspontra, a kávé kiengedi legjobb aromáját és zamatát.

Ne hagyd magad legyőzni! Emelkedj sorsod fölé és az élet kegyetlenségei csupán megfelelő alkalmat jelentsenek számodra ahhoz, hogy kiengedd “édes kávé zamatodat”!

A döntés a Te kezedben van!

Forrás

Fazék

Sárgarépa

Tojás

Kávé

 

Egy szent tanító a Gangesz partján készült a rituális fürdőjére, amikor a közelben egy család tagjait hallotta dühösen kiabálni egymással. Mosolyogva a tanítványaihoz fordult és megkérdezte:
– Miért kiabálnak az emberek, amikor dühösek?
A tanítványok elgondolkodtak, s az egyikük így szólt:
– Amikor elvesztjük az önuralmunkat, kiabálunk.
– De miért kell kiabálni, amikor az, akihez beszélsz ott áll melletted? Halkan is elmondhatnád neki azt, amit akarsz – mondta a tanító

A tanítványok nem találták a választ, s a szent a következő magyarázatot adta:
– Amikor az emberek haragszanak egymásra, a szívük eltávolodik egymástól. A távolság miatt kiabálniuk kell ahhoz, hogy hallják egymást. Minél dühösebbek, annál jobban kiabálnak, mert annál nagyobb a távolság.
Amikor két ember megszereti egymást, nem kiabálnak, hanem kedvesen, lágyan beszélnek, mert a szívük nagyon közel áll egymáshoz, nincs köztük távolság. Amikor még jobban szeretik egymást, annyira egy helyen van a szívük, hogy már halkan sem kell megszólalniuk, megértik egymást már abból is, hogy csak egymásra néznek. Ilyen közel állunk egymáshoz, amikor szeretet van.
A tanítványaira nézett, és így folytatta:
– Amikor vitatkoztok, ne hagyjátok, hogy a szívetek eltávolodjon. Ne mondjatok olyan szavakat, amelyek eltávolítanak benneteket egymástól, mert különben eljön az a nap, hogy olyan nagy lesz a távolság, hogy nem találjátok meg a visszavezető utat.

veszekedés

szív

Egy indián bölcs asszony amikor a hegyekben utazgatott, egy folyóban talált egy különösen értékes követ.
Másnap találkozott egy másik utazóval, aki éhes volt, így hát a bölcs indián asszony kinyitotta a csomagját, és megosztotta ennivalóját a vándorral.
Az éhes utas meglátta a drágakövet az Indián asszonynál, és kérte őt, hogy adja neki. A nő habozás nélkül neki adta a követ.
A vándor örvendezve jószerencséjén továbbállt, hiszen tudta: a drágakő olyan értékes, hogy élete hátralévő részében nem kell többé szükséget szenvednie.
Ám néhány nappal később a vándor visszatért az indián asszonyhoz, és visszaadta neki a követ.
„Gondolkoztam…” – szólalt meg. „Jól tudom milyen értékes ez a kő, de visszaadom abban a reményben, hogy adhatsz nekem valamit, ami még értékesebb. Add nekem azt a valamit belőled, ami képessé tett arra, hogy nekem add a követ.

 

drágakő

indián asszony

Az idős ács egy szép napon úgy döntött, ideje nyugdíjba vonulnia. Főnökének elmondta, hogy bár hiányozni fog a kereset, amit a munkájáért kapott, mégis otthagyja a házépítést, mert többre értékeli a szabadidőt, amit az évtizedek során nem tölthetett családjával.
– Valahogy majd csak elleszek – mondta
A főnök nagyon sajnálta, hogy elveszíti legjobb ácsmesterét, és arra kérte őt, hogy utoljára segítsen még neki felépíteni egy házat. Az ácsmester ráállt, de nem telt el sok idő és máris látni lehetett, hogy az utolsó házba a szívét már nem tette bele. Az elvégzett munka hanyag volt, a felhasznált anyagok minősége silány. Szomorú befejezése volt ez az egyébként kiváló és elkötelezett ácsmester szakmai életének.
A ház átadására megjelent a főnök is, magával hozta a ház kulcsait, és átadta azokat az ácsmesternek.
– Ez a Te házad – mondta – Ezt én adom ajándékba.
Az ácsmester meg volt döbbenve. Milyen kár….. Ha tudta volna, hogy a saját házát építi, egész másképp dolgozott volna.
Így van ez mindannyiunkkal. Építgetjük életünket nap-nap után, de sokszor nem éppen a lehető legjobbat adjuk ki magunkból. És aztán rádöbbenünk, hogy magunknak kell, majd abban a házban laknunk, amit építettünk, ha újra kezdhetnénk, egészen más életet építenénk.
De már nincs visszaút!!!

Te is építőmester vagy!!!!

Te is nap mint nap kalapácsot fogsz a kezedbe, hogy szöget verj a falba, léceket illesztesz egymáshoz, falakat húzol fel!!!
“Az élet egy csináld magad vállalkozás”! Ahogy ma állsz a dolgokhoz, és ahogy döntesz, az szabja meg, hogy holnap hogyan élsz majd.

ács

Forrás