Cikkek archívuma ebben a rovatban: Érdekes cikkek

A vértanúhalált halt szerzetesről Dér András rendező készített fikciós dokumentumfilmet Isten szolgája, Sándor István szalézi vértanú címmel. A Magyar Kurír vele beszélget.

A Don Bosco Szent János által alapított Szalézi Szent Ferenc Társaság ebben az évben ünnepli magyarországi letelepedésének 100. évfordulóját. Ugyancsak megemlékezünk arról, hogy 99 éve született a rend egyik tagja, Sándor István, akit 1953. június 8-án a kommunisták koncepciós perben halálra ítéltek és kivégeztek. Boldoggáavatási pere a hírek szerint 2013 őszén fejeződik be. A vértanúhalált halt szerzetesről Dér András rendező készített fikciós dokumentumfilmet Isten szolgája, Sándor István szalézi vértanú címmel. A Magyar Kurír vele beszélget.

– Hogyan talált rá Sándor István szalézi atya történetére?
– A történet talált meg engem. Családommal együtt régóta vagyunk „laza” tagjai a Bécsi úti Don Bosco Szalézi Közösségnek. Néhány évvel ezelőtt a szaléziek jelenlegi tartományfőnöke, Ábrahám Béla atya vetette fel, hogy készítsek dokumentumfilmet Sándor Istvánról. Őszintén bevallom, hogy Sándor Istvánt nem ismertem addig. Megismerve azonban az életét, egyre jobban érdekelt az alakja. Varga Judit történésztől kaptam anyagokat, elolvastam Szőke János szalézi atya és Ádám Lászlónak, a szaléziek akkori tartományfőnökének a könyveit is. Néhány őt ismerővel is beszéltem, így Sándor István öccsének, Sándor Jánosnak a lányával és Bíró Lóránt atyával, aki a Klarisszeum jelenlegi plébánosa, ahol Sándor István az 50-es évek elején sekrestyés volt. Szaléziaktól, szalézi munkatársaktól, a Terror Házától és a szolnoki Máthé György atyától is sok segítséget kaptam. Egy nagyon szép, közös összefogás eredménye lett ez a film.

– Mivel vívta ki Sándor István a kommunista hatalom haragját?
– A kommunisták szemében Sándor Istvánnak nagyon súlyos vétkei voltak. Huszonöt éves korában lépett be a szalézi rendbe. Az egyre nyilvánvalóbban kiépülő diktatúra 1946-ban betiltotta az egyesületeket, minden keresztény egyesületet is. Sándor István azonban továbbra is folytatta Don Bosco szellemében az ifjúság nevelését, hiszen elsősorban azért lett szalézi szerzetes, hogy fiatalokkal foglalkozhasson. Ezt a tevékenységét a szerzetesrendek 1950-ben történt feloszlatása után is folytatta. Sándor István kezdetben fém- és gépipari  szakiskolába járt, majd kitanulta a nyomdászmesterséget. A Rákospalotát és Újpestet összekötő vasúti felüljáró alatti Clarisszeumban (Az épületet az alapító grófné, Károlyi Sándorné Korniss Klára védőszentjének – Assisi Szent Klárának – emlékére építették – B.D.) volt 1950 tavaszáig a szalézi rendház és a legszegényebb családok gyermekeit befogadó fiú nevelőintézet. A Clarisszeumban gyűltek össze a munkásfiatalok, akiket a rend tagjai tanítottak a keresztény hit alapjaira. Sándor István 1949-ben sekrestyés lett, és fiatalokkal, köztük árva gyerekekkel is foglalkozott, nagyon szerette őket, és ők is szerették őt, mivel vidám, humoros ember volt. A kommunista hatalom azonban hamarosan felfigyelt rájuk, ugyanis sok clarisszás fiatalt besoroztak a néphadseregbe, akik közül többeket átirányítottak az ÁVH-hoz. Ám ezek a kiskatonák továbbra is visszajártak Sándor Istvánhoz. Ez Rákosiék szemében drámai, megbocsáthatatlan vétség volt, amire felépítettek egy koncepciós pert, ez volt a Pártőrség pere. Maga Rákosi hívta fel az elvtársai figyelmét arra, hogy szigorúan, kíméletlenül járjanak el ebben az ügyben, mivel a klerikális reakció befurakodott az ő legbelsőbb, legmegbízhatóbb soraik közé. A vád ennek megfelelően államellenes szervezkedés, a rendszer megdöntésére irányuló kísérlet volt, ami a legsúlyosabb elbírálás alá esett. A kihallgatási jegyzőkönyvben az szerepelt, hogy Sándor István államellenes feladatok elvégzésével bízta meg a fiatalokat, bizalmas információkat szedett ki belőlük az ÁVH belső ügyeiről, amiket aztán felhasznált a népi demokratikus rendszer ellen, de szerepelt a vádpontok között a fegyveres ellenállásra való felkészülés is. A vádlottak között voltak papok, szerzetesek – köztük Ádám László szalézi tartományfőnök –, ávós őrmesterek, alhadnagyok, a tizenhét vádlott közül hármat Sándor Istvánnal együtt kivégeztek, a többiek öt és tizenöt év közötti börtönbüntetést kaptak. Az egyik elítélt, Dániel Tibor katolikus kispap, aki letartóztatása előtt bújtatta Sándor Istvánt, belehalt a kínzásokba. Az egyik kivégzett katonának, Zana Albertnek a menyasszonyát, Hegedűs Hajnalkát is elítélték öt évre, de előtte iszonyatosan megkínozták, s a szörnyű szenvedések hatására sok nevet, információt elárult. 1956-ban szabadult, s a forradalom leverését követően Londonba emigrált. Soha nem ment férjhez.

– Zana Albert volt Sándor István egyik legkedvesebb tanítványa. Az egyik fő vádpont szerint tudott arról, hogy Zana 1945-ben terrorakciót hajtott végre szovjet katonák ellen, de nem jelentette…
Ez nincs bizonyítva. Zana Albert a kínzások hatására bevallotta, hogy megölt egy szovjet katonát, de ezen kívül semmiféle bizonyíték nincs erre vonatkozóan. Hozzáteszem a kínzások hatására a fogvatartottak döntő többsége mindent bevallott, amit az ávósok akartak tőlük. 1953 márciusában Sztálin meghalt, s akkor a különböző perek végrehajtói olyan utasítást kaptak, hogy zárják le minél gyorsabban a futó pereket. A Pártőrség-per vádlottjaival elhitették, hogy ha mindent önként bevallanak, aláírják a jegyzőkönyvet, akkor hamarosan felmentik őket. Ez volt a csapda. Miután legtöbbjük elfogadta ezt a feltételt, gyorsított eljárásban hirdettek ítéletet az ügyükben.

– Még a letartóztatása előtt Sándor Istvánnak Ádám László tartományfőnök azt javasolta, hogy disszidáljon, már elő is voltak készítve részére a papírok, ám ő ennek ellenére, arra gondolva, hogy a rendalapító, Don Bosco sem menekült el soha a küldetése elől, önként, tudatosan vállalta a vértanúságot, a magyar ifjúságért…
– Igen. Sándor István nagyon gyorsan bekerült az ÁVÓ látókörébe. Egyik alkalommal a tanítványai bekenték szurokkal a Clarisszeum közelében lévő Pokol Csárda Lépj be a Pokolba! című plakátját, ami a lebukásukhoz vezetett, mivel valaki feladta őket. Miután pedig 1950-ben a tanítványaival együtt mentették a Clarisszeum nyomdájából az értékeket, bujkálnia kellett, Kiss István néven. Az előbb említett Dániel Tibor katolikus papnál rejtőzködött, de a házmester feladta őket. Valóban lett volna lehetősége a disszidálásra, mégsem ment külföldre. Sándor István nem volt túl bonyolult lélek, egyszerű, jó humorú fiatalember volt, nagyon nyílt, aki mindenét Istennek adta. A szalézi lelkület teljesen áthatotta a személyiségét, a don boscói irányelvek az ifjúság neveléséről, szelídség, szeretet, a büntetést elvető, mégis szigorú és tekintélyt kivívó nevelési módszer jellemezte. Színészi adottságait is kamatoztatta, amikor színjátszócsoportot hozott létre, játékos módon tanított, oktatott, nevelt. Az egész életpéldája erről szól. Az, hogy az elöljárói által előkészített és ajánlott utazás helyett végül tudatosan vállalta a vértanúságot, nem hagyta cserben a fiataljait, az hatalmas lelkierőről tanúskodik. Mintha azt mondta volna, hogy nézne az ki, hogy beszélek nekik, hirdetem Krisztust, de amikor baj van, itt hagyom őket, kitéve a hatalom kegyetlen zaklatásainak, miközben én nyugodtan, biztonságban élek valahol külföldön. Nem elég tehát a szöveg, személyes tettekre van szükség. Sándor István a vértanúságával bebizonyította, hogy valóban a saját fiaiként szerette azt a sok fiatalt, akiket tanított, nevelt. Ábrahám Béla atya fogalmazta meg, hogy Sándor István élete példa arra, hogyan lesz valaki utolsóból első. Volt egy fiatal srác, aki soha nem volt jó tanuló, különösebben semmiben nem tűnt ki, de tette a dolgát, ami ráméretett, és a történelem úgy hozta, hogy végül mártírrá vált. Isten bárkit kiválaszthat a nagy feladatra, meghívhat, s a dolgok ott dőlnek el, hogy képes vagy-e végigjárni azt az utat, ami számodra van előkészítve. Ha megvan benned a szilárd hit, az elszánt elkötelezettség, és a lelkiismereted szavára hallgatsz, akkor igen, bárki képes erre.

Szaléziak emlékezése:

Szalézi rendtársunkat 1953. június 8–án végezték ki. Mostantól minden hónap nyolcadikán megemlékezünk róla, felidézzük életének fontos epizódjait és imádkozunk boldoggá avatásáért.

A boldoggá avatás posztulátora, Pierluigi Cameroni szalézi atya nemrég nálunk járt, és jelezte: remélhetőleg közel van már Sándor István vértanúságának egyházi elismerése, és így az oltárra emelése.

Egy élet kezdete – a hivatás gyökerei

Az Alföldön, Szolnokon született, abban a városban, amely múltjával, sorsával szorosan és természetesen kötődik a Tiszához. Szolnok Jász-Nagykun-Szolnok megye székhelye, Budapesttől mintegy 100 km-re, délkeleti irányban, egy vasúti csomópontban fekszik.

Sándor István régi vasutas család első gyermekeként született 1914. október 26-án. Már három nappal a születése után megkeresztelték a ferences plébánián, amely majd később is fontos szerepet játszik az életében.

István az egyszerű családban gondos nevelést kapott. A bérmálás szentségét tizenegy éves korában kapta meg Szolnokon, szintén a ferences rend plébániáján, 1925. május 11-én.

Édesapja vasúti keresete szerény, de tisztes megélhetést biztosított a háromgyermekes családnak.

István rendszeresen látogatta a ferences plébániát, tagja volt a Szívgárda csoportnak is. A ferences rend Szolnokon a vallási élet fellegvára volt. A plébániatemplomban több atya működött, akik rendszeresen tartottak lelkigyakorlatokat, ezeket Sándor István is látogatta. Szinte természetesnek látszott a lehetőség, hogy a ferences plébánia ifjú tagja a rend szellemiségét vállalva Szent Ferenc közösségének tagja lesz. Azért is megalapozott lehetett ez a feltételezés, mert Kollár Kázmér ferences atya volt István lelki vezetője.

Sándor István rendszeresen ministrált a ferences atyáknál és ők irányították a rákospalotai Clarisseumba. Mindig víg kedélyű, játékos fiú volt. Kistermetű, de eleven és örökmozgó, ezért mindenki szerette. Barátait maga köré gyűjtötte és hatalmaskodás nélkül irányította őket. Képes volt háttérben maradni a játékban, ha azt látta, hogy barátainak ezzel örömet okoz. Szeretett az iskolai színpadon szerepelni, hogy társait szórakoztassa. Don Boscót még nem ismerte, de a szelleme már megihlette. A legidősebb fiú lévén, sokat vigyázott két kisebb testvérére. Az étkezés előtti imákat ő mondta és a család esti imádságát is ő vezette. Szüleivel szemben mindig tisztelettel viselkedett. Már kisgyermek korától szívesen segített édesanyjának a házimunkában. Ha testvérei vétettek valamiben, egészen természetesnek vette, hogy magára vállalja helyettük a felelősséget. A játékok közül különösen szerette a labdajátékokat. Leginkább bíró szeretett lenni és a kicsinyek irányítója. Diákkoráról az a megjegyzés maradt fenn, hogy „tanulmányi előmenetele nem volt kiváló. Jó eredményt mutatott fel a polgári iskolában hittanból és tornából.”

A kor jellemzője volt, hogy a polgárit végzett fiatalok szülei általában nem engedhették meg maguknak, hogy gyermekeiket tovább taníttassák, így azok valamilyen mesterséget választottak maguknak. Sándor István a vas-esztergályos és rézöntő szakmát tanulta ki. Otthon lakott a szüleinél. Kapcsolata a ferences atyákkal tovább erősödött. A fiatal István komoly lelkiéletet élt, és ami ebben az időben rendkívülinek számított: állandó gyóntatója és lelkiatyja volt. Erről Kollár Kázmér ferences atya levele tanúskodik, aki Istvánt a szaléziakhoz beajánlotta. Örömmel tette ezt, noha megjegyzi, hogy a ferences rend is szívesen fogadná soraiba. Sándor István mégis szalézi akart lenni. Don Boscóval a Szalézi Értesítőn és a rákospalotai szalézi kiadványokon keresztül ismerkedett meg. Talán innen is ered szeretete a nyomda és a könyvek iránt. A ferences atya 1935. december 13-i ajánló soraira válaszul megérkezett a szalézi tartományfőnök, Antal János levele, amelyben a szükséges igazolások csatolását kéri. Sándor István csatolja is az 1935. december 23-i dátummal írt plébániai ajánlást, a szülői engedélyt és az orvosi igazolást.

Meg kell itt jegyeznünk, hogy a szülei, noha vallásos emberek voltak, beleegyezésüket hosszú ideig halogatták. Első kérésére (1932) édesapja nem adta beleegyezését. Istvánnak fájt az apai döntés, de türelmesen várt. Nem lehet tudni pontosan, mi volt az édesapai döntés oka, de bárhogyan is volt, Sándor István türelemmel kivárta a szülői hozzájárulást. Szerzetesi életének megkezdését a sorkatonai kötelezettség teljesítése is késleltette, de Sándor István a várakozás éveiben is hűséges maradt a hívó szóhoz.

Mint látjuk, Sándor István gyermek és ifjú korában nem találni semmi rendkívülit. Csak ha nem vesszük annak a mindennapi hűséget, a kötelességteljesítést.

Hivatása a családban és az egyházban érlelődött. Mindkettőtől megkapta a szükséges, igaz emberi és hitbeli alapokat. A családi közösség a biztonságot, a személyes szeretetet adta meg. A plébánia közössége a befogadottság, a valahová tartozás örömét. És mindkét közösség a családiasságot. Ennek az is része, hogy ki-ki megtegye a rá vonatkozó feladatokat, kivegye részét a közösség munkájából.

Sok minden mutat szalézi hivatására: egyszerű, szegényes környezete; munkás fiatal volt; a játék és a kicsinyek szeretete; és talán még nem túl kiváló tanulmánya is, azzal, hogy hittanból és tornából dicsérik.

Don Boscóhoz hasonlóan az ő útjában is akadályok állnak: először a szülői szándék, utána a katonai kötelesség. De ez sem bizonytalanítja el, kitart a felismert hivatásban.

Ma is sok fiatal keresi a helyét. Sándor István élete tanít bennünket a hivatás felismerésében.

Nem csak élnünk kell a mába, hanem látnunk is az életünk alakulását, felismerni az idők jeleit. Hivatásunk felismeréséhez fontos mindennapjainkat a hit szemével látni. Nem elég az önismeret. Több kell: az Isten ismeretben visszatükröződő önismeret. Ehhez vezet el vallásom igényes ismerete, a rendszeres szentségi és ima élet, a hitbeli közösség, mások szolgálata valamint a lelkivezetővel való őszinte párbeszéd.

Ezek az eszközök segítették Sándor Istvánt is, és segíthetnek ma is, ha nyitottan keressük helyünket, feladatunkat a világban.

Ima boldoggá avatásáért

Mindenható Istenünk! Te meghívtad szolgádat, Sándor Istvánt Bosco Szent János nagy családjába. Életútján Mária, a keresztények segítségével vezetted őt a lélekmentés nehéz munkájában. Szabad döntése volt, hogy életét a magyar fiatalokért áldozza. A nehezebb utat választotta és tanúságot tett rólad az Egyház és a Szaléziak üldözése idején. Ideálja a katolikus sajtó, Isten házának szépsége és a fiatalok nevelése volt. A derék és hű szolga lelkületével mutasson nekünk is utat. Kérünk, dicsőítsd meg őt a vértanúknak kijáró koszorúval. Krisztus a mi Urunk által. Ámen.

P. Ábrahám Béla SDB tartományfőnök levele

Sándor István élete

forrás

 

 

 

XVI. Benedek pápa motu proprio kiadott apostoli levele, amellyel meghirdeti a Hit évét

Tarack gyökér, a felsíró kérdés: „ki szeret engem” – „kit szeressek” – kiért miért éljek?

A tevékeny szeretet pedig kialakítja az irgalmasságnak azt a magatartását, bennünk is, amellyel Isten öleli át, éppen az elutasítottság mélyén, a kereszten kitárt karjaival az embert. A nagyböjt, a kereszthalál nem a gonoszságról szól, nem az istengyilkos emberről, hanem Istenünk szenvedélyes Szeretetének Titkáról, aki mindvégig, mindhalálig Szeretet. Aki magára vette azt, amitől az egyes ember, én, és az egyes népek, népcsoportok, fajok, szenvednek – az elutasítást, az el nem fogadást. Akinek átszúrt szíve az élet és szeretet forrása most már mindörökké.

Milyen is lenne az az Atyaisten, aki csak úgy tud kiengesztelődni, hogy Fiát kínhalálra adja!!!! S milyen sokan így is képzelik el. De mi megismertük és hittünk a szeretetben, mellyel Isten van irántunk – aki megtestesült a Szentlélek által, született Szűz Máriától és egészen emberré lett, – aki elrejtette a Szeretet isteni mindenhatóságát, azért, hogy elfogadható és elutasítható legyen, mint a mi szeretetvágytól sebzett szívünk. Mária Fiának útjait a Betlehemtől kezdve az emberi szenvedély, a szeretet, igazság- és hatalomvágyak vittek a Golgotára, azért mert nem adta fel szeretésünket, csak engedte, hogy az elutasítások átrajzolják szeretetének útját-módját..

A hatvanas években elharapódzott az a felfogás, hogy a VI. parancs csak a hatodik, miért is olyan rigorózus az Egyház, hogy súlyos bűnnek mondja a paráznaságot. Akik józanul körülnéznek, ma már gátszakadásnak tekintik a szexuális forradalmat, látják következményeit. De Péter utódja, Benedek pápa, nem erre, hanem a Szeretetben való hitre vonja tekintetünket. Arra a Szeretetre mutat rá, amellyel Isten szeret bennünket, aki fönségét, hatalmát, szentségét elrejtette emberségében, – aki egészen a mi kezünkre adta magát, – sőt, aki a Kenyér színében, még emberi méltóságáról is lemondva közöttünk maradt.

AGAPEHát ez nem egészen az a stílus, ahogyan a nagyhatalmak, államszövetségek, a fogyasztói társadalom, az önérvényesítésen alapuló hatalmi rendszerek állnak. De éppen ez mutat rá, hogy az istenhiány, szeretet-hiány betegségében szenvedő ember és világ, amikor nem követi Jézust, visszazuhan a szex-be. Hiszen Jézus az, aki megmutatja, hogyan szeret az Isten, hogy életadóan szeret, hogy életét átadóan, megbocsátóan szeret. Az ember, aki nem válik hasonlóvá szeretetben az értünk emberré lett, elutasíthatóvá lett, szeretetünkért, életét adó Istenhez, aki nem transzcendál a filia-, a baráti szeretet, sem a lehajló, gyógyító szeretet, az irgalom felé, nem jut el ezért az annyira vágyott, feltétel nélküli szeretetre sem. Egyedül az Úr Krisztus élte meg a hiteles agape-t. Ő mondta ki nekem és neked: az életemet adom érted, mert értékes vagy, mert akarom, hogy életed legyen és bőségben legyen! Az Úr feltétel nélküli szeretete, irgalma, hogy megfeszítőiért, mindazokért, akik elutasítják, imádkozik: Atyám, bocsáss meg nekik, nem tudják, mit cselekszenek!!! De mi megismertük ezt a Szeretetet, mi hittünk benne!! Ezt kapjuk küldetésül.

Ha kicsit éber szemmel és szívvel járnánk, akkor felismerhetnénk az idők figyelmeztető jeleit. Hiszen a japán atomerőmű szerencsétlensége óta fellángolt újra a vita, kell-e nekünk atomenergia vagy sem.

Azt hiszem ez azt a kérdést hordozza felénk: felismered-e és hiszel-e abban a szenvedélyes szeretetben, mellyel Isten teremt és szeret, hiszel-e abban, hogy a szenvedélyes szeretetvágy, mely megnyilvánul minden életjelenségben, kapcsolatban választás elé állít:

Mit akarsz: emberi hibázás miatt Csernobilt – vagy természeti katasztrófa, tengerrengés miatt Fukushimát, kipusztult erdőket, mérgezett vizet, veszélyetetett világot, rejtélyes betegségeket vagy Paksot – ahol az atomfáklya ellenőrzött, kiépített, fegyelem és figyelem középpontja, és fényt és meleget ad, energiát az élethez.

A szeretet szenvedélyének ereje kiélésre késztet. A Mindenható elrejti Szeretetének hatalmát, és elénk éli, meghív, kérlel, hogy úgy szeressünk, ahogyan Ő. megismerteti velem, velünk szeretetét, és hív, hogy az elutasításokban a szeretet-áradás medre mélyüljön, annak fájdalmas mélységeiben Vele, az Elutasítottal találkozzunk, aki éhezi és szomjazza az ember szeretetét, mint legkisebb.

S a nagyböjti időszak azért a Szeretet útja, hogy minden szenvedésben és szenvedőben felismerjük az Urat, s az érdekérvényesítő szenvedélyről eljussunk a lábmosó, sőt, az ellenségeinkért imádkozó szeretetre, s így váljunk hasonlóvá Hozzá, aki mindvégig szeret minket, akinek annyira fontos a mi szabad akaratú válaszadásunk, hogy a kereszthalálig elutasíthatóvá tette magát értünk.

Az elmúlt időszakban megrendített az a felismerés, hogy nem pusztán egy számomra kedves Taize-i ének, nem csupán a nagycsütörtöki lábmosást kísérő himnusz az ”Ubi caritas et amor Deus ibi est” – azaz ahol a szeretet és jóakarat, ott az Isten – hanem kinyilatkoztatás.

Ha ezt komolyan veszem, és így járok-kelek nyitott szemmel a világban, akkor hihetetlenül sokszor és sokféleképpen találkozom Istennel, aki Szeretet. A gyermekére mosolygó édesanyában, az idősnek helyét átadó fiatalban, – egy-egy szinte észrevétlen, kedves gesztusban, egy-egy jó szóban…. jóakaratban.

Lehet nagyböjti jófeltételem, úgy járni-kelni, hogy észrevegyem a Szeretet-Isten jelenlétét a szeretet-morzsákban. S persze keresni kell, mert bensőm a szeretésre, a jóra van teremtve, beállítva, tehát azt tekinti magától értetődőnek. De szükségünk van a belátásra, hogy életünknek ez a gyökere csak akkor hajt ki, ha nem hagyom magára, ápolom.

Fontos, hogy magamban és magam körül is, tisztelettel fedezzem fel, és alakítsam ki a szeretet, szeretetvágy világot teremtő, mozgató, fenntartó Erő, megnyilvánulásait.

Igen, valóság életünk szomszédságában a Csernobil, – a szeretet para-ment útjai, melyek azért paráznák, mert célt és irányt tévesztettek.

Igen, a legnagyobb fájdalma Istennek és embernek a szeretet elutasítása.

Igen, ezért áll előttünk a nagypénteki kereszt, hogy bizonyítsa: isten nem adta fel emberszeretetét, hanem mindvégig szeret minket az, aki előbb szeretett minket.

De ezért van, hogy Benedek pápa nem a nagypéntekre, hanem a Húsvét-Pünkösd eseményre hív meg bennünket, mert Isten Szeretete kiáradt szívünkbe a nekünk adatott Szentlélek által – ez az üdvösség reménye. Ezért, amikor vállaljuk, hogy életünk atom-fáklyáját a fegyelem és figyelem eszközeivel életadó erőforrássá fegyelmezzük, ez nem megcsonkít, hanem elrendezi az életünket és segít, hogy hasonlóvá váljunk a Szentháromságos egy Istenhez, aki szenvedélyes Szeretet és tökéletes, önálló arcú személyek élet- közössége.

 

kereszt

agapé

Taizé

Szentháromság

 

 

 

Tarack gyökér, a felsíró kérdés: „ki szeret engem” – „kit szeressek” – kiért miért éljek?

 

A „Ki vagyok én” alapvető kérdésével foglalkoztunk a múlt alkalommal, – és ennek a torzulásával a „ki-vagyisággal”, amikor a Teremtő Szeretet szándékát, hogy az ő képmására alkotott ember, eljusson az Őhozzá való hasonlóságra, – az ember megfordítja – és zsebi-istenkéket-, bálványokat alkot a saját képére és hasonlatosságára – és aztán ettől megnyomorodik.

Talán a „ki vagyok én” kérdésnél még mélyebb életgyökér-, tarack gyökér, a felsíró kérdés: „ki szeret engem” – „kit szeressek” – kiért miért éljek?

 

Szeretem a hamvazószerdai rítus hagyományos szövegét: Emlékezz ember, hogy porból vagy és porrá leszel! Különösen azóta, amikor egyszer az USA-ban vettem részt a hamvazkodásban, és a sor végére beesett egy kicsit elkéső férfi, és amikor a pap mondta: Emlékezz ember, hogy porból vagy és porrá leszel…. még egy kicsit lihegve, nem a hagyományos módon, hanem nagyon sajátosan válaszolt: OKÉ, Atya! OKÉ!

Ez az esemény gondolom nem csak engem szembesített, hanem többeket is azzal, hogy nem, egyáltalán nem érzem oké-nak a szétporladást, a pusztulást, a halált, a szenvedést. Nem csodálom, hogy sok helyen a liturgiában megengedett, másik szövegvariánst használják, ami „csak” megtérésre hív, de nem szembesít a halállal, a porszemnyi lét kiszolgáltatottságával.

II. János Pál pápa élete-, tanítása és halála egyetlen nagy tanúságtétel volt az Élet Örömhíréről, s küzdelem a halál civilizációjával szemben. Az Ő haldoklását a médián kísérő milliók nem hiábavaló pusztulásnak, hanem az örök Élet-re mutató szeretetnek értelmezték, tapasztalták.

Ehhez hasonlóan, lélegzetet elállító hír volt mindenki, még a világ hatalmasai számára is Benedek pápa vallomása, hogy erői megfogyatkoztak, és hátra lévő idejében visszavonultan, imájával szolgálja Istenét és Isten népét, – és nagy csend lett az évek óta mindenről fröcsögő világhálón. A pápa indoka és ereje ehhez a szuverén benső döntéshez – az Egyház Krisztusé – azt is kimondta ugyanakkor, hogy ember, te pedig Istené vagy!!! Isten pedig Szeretet.

A halál civilizációja, a történelem folyamán kultuszt, kultúrát teremtett – nem csak Mexikóban, a rituális emberáldozatok idején. Hanem ma is, amikor az abortusz liberalizálásának negyven éves évfordulójára emlékeztek az USA-ban, mely legalább 50 milliónyi magzatgyermek halálát jelentette, s mely miatt ma már világméretekben demográfiai télről beszélnek a becsületes tudósok, mely miatt hazánk népessége már szinte visszafordíthatatlan módon csökken. Ma is, amikor a világ egyes részein háborúk dúlnak, civilizáltabb részein pedig nem fegyverekkel, hanem parlamenti módszerekkel és anyagi zsarolással „kulturált” módon, mint a másság, a tolerancia kultúráját, jobban mondva diktatúráját kényszerítik rá országokra az eutanáziát, az élet- és családellenességet. Csoda-e, ha pusztul az életerő, a szeretőképesség, nő az élettelenség, a boldogtalanság, az öngyilkosságok, a depressziós betegek, és brutális gyilkosságok száma?

S aztán itt van ez a nagyböjti időszak, a „keresztények sírjatok – mélyen szomorkodjatok” ideje, hiszen Isten-gyilkossá, az Élet Urának gyilkosává vált az ember, és folyamatosan gyilkolja világméretekben ma is az életet. Mi lesz ennek a vége!!! Elszabadultak az apokaliptikus jóslatok. A szorongás pedig sokakat arra késztet, hogy még inkább a Carpe diem – az élvezd a napot, ameddig teheted – magatartásába fojtsa életérzését: karneválok, torkos csütörtökök, diszkók és diszkóbalesetek.

S akkor az idős Benedek pápa, utolsó nagyböjti levelében nem pusztulásról és katasztrófától beszél, hanem első enciklikájának témáját folytatja: a Deus Caritas est – az Isten Szeretet. S mint erre a kinyilatkoztatására adott egyetlen lehetséges magatartásról tesz tanúságot: „megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk!”

Az ősegyház, s a szétomló Római Birodalom keresztényei nem azzal építettek új világot, hogy az Isten-halálért vádaskodtak, hanem, hogy hálás örömmel engedelmeskedtek az értünk meghalt, de föltámadott Úrnak: Amint engem szeret az Atya, – ahogyan én szeretlek téged, titeket, úgy szeressétek egymást.

A szent negyven nap a Föltámadottal való találkozásra tesz alkalmassá, aki úgy szeret engem, téged, bennünket, hogy életét adta és adja értünk. S így összekapcsol az Élet valódi gyökerével: a Szeretettel, Istennel, aki Szeretet.

Benedek pápa választott védőszentje, Nursiai Szent Benedek, a szerzetesség atyja, Európa védőszentje Regulájában azt írja a nagyböjtről, hogy ez az időszak, amikor a Szentlélek örömében várjuk a Szent Húsvétot.

A Szentlélek az Atya és Fiú végtelen személyes Szeretete, aki életadóan, önelajándékozóan, teremtően, gazdagon kiárad, – és mi, a szenvedélyesen egyesülésre és el- és befogadásra vágyódó emberek ezt a képmásiságot hordozzuk, ez életünk benső hajtóereje. Ez az az atom-fáklya, mely az egyes ember és az emberi közösség életét élteti, teremti, sőt, ami az egész teremtést mozgatja. De feltétele a kiáradás, az önelajándékozás, – a személyre irányulás.

Meghökkentő volt már Benedek pápa Deus Caritas est enciklikája is, hogy egy szexualizált világban úgy mer beszélni a szexualitásról, mint az élet szent forrásáról. A szexusba fulladó embert és világot arra tanítja Péter utóda, hogy ez életerő, melynek transzcendálnia kell, emberhez méltóvá kell válnia azzal, hogy az úgy szeretlek – majd megeszlek, – a bekebelező, birtokba vevő szenvedélyből felemelkedjen az eros-ra, mely gyönyörködni tud a másikban, felismeri a másik nemben a társat, aki kiegészíti, akire értékelő, vágyó szeretettel tekint, választ. S a Szeretet megismerése és megtapasztalása egyénileg és közösségileg megnyit a filiában, a baráti-, ember-testvéri szeretetben azok felé,– – akikkel hasonló a Szeretet alaptapasztalata, és így alakul, az igazáért, jóért, szépért, szentért való teherbíró segítő kapcsolat, a karitász azok felé, akik még nem tapasztalják a Szeretet életét és ezért a halál árnyékában ülnek. – S így kezd el a kiáradáson, a tevékenységen át hasonulni az emberi szeretet az Isten Szeretetéhez, mely előbb szeret, amikor még bűnösök vagyunk, és ezért megváltó és újjáteremtő, életadó Erő.

A tevékeny szeretet pedig kialakítja az irgalmasságnak azt a magatartását, bennünk is, amellyel Isten öleli át, éppen az elutasítottság mélyén, a kereszten kitárt karjaival az embert. A nagyböjt, a kereszthalál nem a gonoszságról szól, nem az istengyilkos emberről, hanem Istenünk szenvedélyes Szeretetének Titkáról, aki mindvégig, mindhalálig Szeretet. Aki magára vette azt, amitől az egyes ember, én, és az egyes népek, népcsoportok, fajok, szenvednek – az elutasítást, az el nem fogadást. Akinek átszúrt szíve az élet és szeretet forrása most már mindörökké.

Folytatás következik

 

Sztrilich Ágnes szociális testvér élete

tarackgyökér

OK

Carpe diem

 

II.JánosPál pápa

 

XVI.Benedek pápa

Deus Caritas

 

Ez a nap abban tér el a megszokottól, hogy nem zajra ébredek.

Általában feleségem kel előbb, és kint a konyhában az első mozdulatok egyike a rádió bekapcsolása. Kellenek a hírek, ilyenkor tájékozódik az ember, mégiscsak jó tudni, hol van hófúvás, mégis milyen állapotok vannak kint, mi van az országban, és egy nőnek egyáltalán nem mindegy, hogy mibe is öltözködik, mielőtt kilép az utcára.

Csend van a konyhában, ez volt az első feltűnő jel. A második zajforrás, a tévé is hallgat. Ezt én szoktam egyébként bekapcsolni, nagyjából hasonló céllal, mint nejem, tájékozódni a világról, hírek, néhány érdekesebb riport, időjárás és hát valljuk be, a sporthírek. Reggel egyébként sosem „nézem” a tévét, bár arra találták ki, csak háttérnek megy, még ha olyan hírt hallok mondjuk, hogy lemondott a pápa, akkor sem kapom oda a fejem, csak nagy ritkán. Vagy hogy mégsem halt meg Bud Spencer. Van ebben érdeklődés is, meg olyan családi alapzajos is. A számítógép a következő, csendes hűtőszerkezetének egyenletes zúgása jelzi, hogy be van kapcsolva a nagy gép, igen. Elindul a nap. Azon megnézem a leveleimet reggel (hátha írt valaki éjszaka), esetleg a legfrissebb Facebookos bejegyzéseket, reagált-e valaki valamire. Aztán dolgozni is szoktam kora reggel egy órácskát, néhány fontosabb levél, cikk eleje-vége, átnézések, friss gondolatok a gép mellett gőzölgő kávé mellé. De ezen a napon nem nyomom be az indítógombot.

A telefon is fontos, ami egyébként ébreszt és számos más funkciót is hordoz. Az enyém még nem olyan okos, mint másoké, de kellő időben tud kellő zajt csinálni. Ezt sem használom, esetleg csak ha valami tényleg elkerülhetetlen. De nem kezdeményezek hívást. Egy napot mindenki kibír. Egyéb eszközök is vannak még a lakásban: lemezjátszó (ezt a fiatalok már nem nagyon ismerik, kisebb-nagyobb fekete korongot kellett egy forgatható lapra tenni, majd arra ráhelyezni egy karon lévő tűt és az leszedte (vagy fel) a hangot és továbbította a hangfalaknak. Pink Floyd, Led Zeppelin, Deep Purple, LGT. Mindegy, például ezeket lehetett hallgatni. De van még magnónk is és CD-lejátszó, meg DVD. Ezen kívül számos elektronikus eszköz: szkenner, nyomtató, elemtöltő, mikró, sütő, kenyérpirító, mérleg, turmixgép, robotgép, kávéfőző, vízforraló, raclette-sütő, gofrisütő és ami még nem jut az eszembe.

A lényeg, hogy azon a napon nem használunk semmi elektronikusat. Nem magyar ámisokként szeretnénk visszamenni az időben, és nem is a zsidók mintájára cselekszünk, akik péntek este letakarják a tévét és nem kapcsolnak be semmit szombaton. Hanem ez most a mi megvonásunk. A mi böjtünk.

Elektronikus böjt.

Tengernyi idő szabadul fel, ha egy napon nem kapcsoljuk be elektronikus eszközeinket. Még akkor is, ha a munkánk egy részét (vagy mindent) azon végzünk. És nem is az idő felszabadulása a legnagyobb dolog, hanem a csend visszanyerése. Csend. Nagyon klassz, amikor nem hallasz semmit. Nem hallgatsz semmit. Nem szól, zörög, susog, perceg, zizeg, pittyeg, rezeg semmi körülötted. Csak csend van. Reggel csend, délben csend, este csend. Mikor voltál utoljára csendben? Mert ha elhallgat körülötted minden, http://www.dunatv.hu/sites/dunatv/mini/filmszemle_2010/images/filmek/csend.jpgakkor te is csendben leszel. Ki kell próbálni! Hihetetlen eredmény a csend. A zajnélküliség. A zaj hiánya. A kikapcs’. A kikapcsolódáshoz (szép és kifejező a magyar nyelv, nem?) valamit ki kell kapcsolni. Mint templomba menet a telefont. A böjt a templomba készülés ideje.

Ha egy napon nem szólal meg semmi, engeded Istent megszólalni és megélhető lesz a böjt.


Bölcsföldi András

református lelkipásztor

 

csend

tiltás

olvasás

 

Istennel beszélget egy ember:

– Uram, szeretném megtudni, hogy milyen a Paradicsom és milyen a Pokol.

Isten odavezeti két ajtóhoz. Kinyitja az egyiket és megengedi az embernek, hogy betekintsen
A szoba közepén egy hatalmas kerek asztal volt és az asztal közepén egy nagy fazék, benne ízletes raguval.
Az embernek elkezdett csorogni a nyála.
Az emberek, akik az asztal körül ültek csont soványak és halálsápadtak voltak. Az összes éhezett.
Mindegyiknek egy hosszú nyelű kanál volt a kezében, odakötözve a kezéhez. Mindegyikük elérte a ragus tálat és vett egy kanállal. De mivel a kanál nyele hosszabb volt, mint a karjuk, nem tudták a kanalat a szájukhoz emelni.
A szent ember megborzongott nyomorúságukat, szenvedésüket látva.

Isten ekkor azt mondta: – Amit most láttál az a Pokol volt.

Majd mindketten a második ajtóhoz léptek.
Isten kitárta azt és a látvány, ami a szent elé tárult, ugyanaz volt, mint az előző szobában.

Ott volt egy nagy kerek asztal, egy fazék finom raguval, amitől ismét elkezdett folyni a szent ember nyála.
Az emberek az asztal körül ugyanúgy hosszú nyelű kanalat tartottak a kezükben.
De ez alkalommal az emberek jól tápláltak, mosolygósak voltak és nevetve beszélgettek egymással.

A szent ember ekkor azt mondja Istennek:- Én ezt nem értem!
– Ó, pedig ez egyszerű – válaszolja Isten – ez igazából csak ‘képesség’ kérdése.
Ők megtanulták egymást etetni, míg a falánk és önző emberek csak magukra gondolnak.

‘Amikor csak magunkra gondolunk… a Pokol van itt a Földön.’

 

éhezés

vidámság

ragu

A böjt egyik szerepe a célzatos egyensúlyvesztés, aminek az a lényege, hogy kiderüljön, van-e mélyebb erőforrásunk – mondja a Kurírnak Pál Ferenc angyalföldi káplán, mentálhigiénés szakember, a SOTE tanára, akit a böjt és a gyónás lélektani hátteréről kérdeztünk. Pál Ferenc, akinek nemrég jelent meg a meghitt istenkapcsolatról szóló könyve, megjegyezte: a jó gyónás az egészséges lelkiismeret kialakulását szolgálja.

Mintha mostanában újra felfedezné a világ a böjtöt, de csak mint méregtelenítő kúra vagy más életmód szempontjából jótékony hatású tevékenység. Mi a böjt lélektani háttere?

A böjt egyensúlyvesztést hoz magával, mégpedig az alapvető szükségletek terén. Így a lelki és a biológiai egyensúly elvesztéséhez is hozzájárul. Ezt azonban célzottan teszi.

 Érthető módon mindenki megtalálni szeretné a lelki egyensúlyát, nem elveszíteni.

Valóban, ebből a szempontból a böjt egy másik aspektust hangsúlyoz. Ez pedig az, hogy képesek vagyunk-e egyensúlyvesztett állapotban is számunkra fontos személyekhez és értékekhez ragaszkodni. Vajon amikor elvesztem az egyensúlyom, az rögtön kihatással lesz az összes kapcsolatomra és az értékrendemre is, az erkölcsiségemre, és amikor visszanyerem az egyensúlyom, azt mondom, hogy jaj, hát ideges voltam, fáradt voltam, éhes voltam, zavarodott voltam, vagy pedig ezek a tudatosan létrehozott egyensúlyvesztett helyzetek kidolgozottabb szilárdsághoz segítenek minket.

Tehát kizökkentenek a megszokottból, a rutinból?

Igen, ez is benne van. Észre sem vesszük, hogy a kényelem, sok jó dolog teljesen hozzánk tapadt, és ez akár az életcélunktól is elterelhet minket. Többet és többet dolgozunk, hogy még többet és még többet keressünk, de közben ami miatt kizsigereljük magunkat, a megkeresett pénzt gyakran olyan dolgok vásárlására költjük, amelyekre igazából nincs szükségünk. Megdöbbenve nézem, amikor az áruházban vagyok, hogy mennyi minden feleslegeset vásárolnak emberek, mennyi minden van a kosarunkban. Sok olyat veszünk, ami nélkül is tartalmas életet lehet élni. A böjt egyik szerepe a célzatos egyensúlyvesztés, aminek az a lényege, hogy kiderüljön, van-e mélyebb erőforrásunk. Van-e spirituális kapaszkodónk, ami akkor is megtart minket, ha éhesek vagyunk. Ami felé akkor is fordulhatunk, ha fáradtak, kimerültek, szomjasak vagyunk. Létezik-e számomra ilyen erőforrás, kapaszkodó? Ez a kérdés. Ezért fontos, hogy a böjt nem egyszerűen csak fogyókúra vagy méregtelenítés. Más a folyamat, más a célja és a hozzáállás is más.

Gyakran mondják, hogy böjt csak vallásosan becsomagolt fogyókúra vagy méregtelenítés, amiről lehántható a külső, vallásos kéreg a racionális lényeg megtalálása érdekében.

Ez egy dimenzióvesztett megközelítés. Hiányzik belőle a spirituális dimenzió. De a böjtből akkor is hiányzik a spirituális dimenzió, ha lelki vagy erkölcsi élsportnak tekintem. A böjt célja az volna, hogy egy megrendültebb állapotban átéljem a saját gyöngeségemet, amit nem valami táplálékkal vagy élvezettel akarok betölteni, hanem tudjak Istenhez fordulni kiüresedett, hiányokkal teli helyzetemben. Ha azonban élsportot csinálok a böjtből, akkor a büszkeségem fog növekedni, és a hiányt énközpontúságom tölti majd ki.

Mintha a böjt időlegesen épp a feje tetejére állítaná Maslow piramisát.

Kétségkívül léteznek nagyon alapvető és kevéssé alapvető emberi szükségletek. De az emberi létezéshez az is hozzátartozik, hogy képes vagyok felülmúlni az alapvető természetem által, ösztönösen diktált működésmódokat. Az emberi természethez egyébként az is hozzátartozik, hogy édesapaként az utolsó falat ételeket a gyerekemnek adom, vagy hogy ha valaki segítségért kiált, akkor beugrok a Dunába, hogy kimentsem, és akár az életben maradási ösztönömet is felülmúlva veszélyeztetem magamat. Léteznek az ösztöneink, de képesek vagyunk felülmúlni is őket.

Új könyvében, amely az istenkapcsolatról szól, említi is, hogy ezért vannak hőseink.Pál Ferenc: Természetes spiritualitás - Meghittségben Istennel

Általánosan elfogadott gondolat, hogy a hős egy rendkívüli ember, aki valami rendkívülit tesz. Ezzel szemben a hős a tapasztalatok szerint átlagember, aki felismeri a helyzet rendkívüliségét, és ezért képes valami olyat tenni, amit érzékenysége, nyitottsága révén tesz meg, nem pedig azért, mert ő rendkívüli ember. Azt látjuk, hogy hősiesen önmagát odaadó emberré átlagemberek lesznek, akikben semmi rendkívüli nincs, de a rendkívüli helyzetben is cselekvőképesek maradnak, amikor mások lebénulnak. A spiritualitás és a böjt segítségünkre lehet abban, hogy mi, egyszerű átlagemberek fel tudjuk fedezni a rendkívüli pillanatokat, és ott ne az alapvető szükségleteink és ösztöneink alapján döntsünk.

Mi a bűnbánat lelki háttere?

Lélektanilag a bűnbánattartás abból a természetes emberi adottságból fakad, amit a lélektan mond így és nem is a teológiai irodalom: hogy a bűntudat természetes feloldása a bűnbevallás. De ezt tapasztaljuk magunkon is: ha valaki fontos nekem, és tettem a kapcsolatunk ellen valamit, akkor feltör a természetes bűntudat, sőt a bűnbánat is, ami afelé visz, hogy belássam, mit tettem. Ennek természetes feloldása, hogy kimondom magamból, bocsánatot kérek, hogy helyreállítsam a kapcsolatunk egyensúlyát. Mindennek a lényege a szeretetkapcsolat. A gyónásban is jó esetben nem a bűn van a középpontban, hanem az Istennel való meghitt szeretetkapcsolatom, az eddigi történetünk, a bizalom és biztonságérzet. Hogy én is fontos vagyok neked, és hogy te is vágyhatsz arra, hogy nekem megbocsáss, mert te is akarod ezt a kapcsolatot. A gyónás tehát nagyon is természetes alapokon nyugszik. A gyónás egyik legnagyobb ellensége a szégyen. A szégyen természetes feloldása ugyanis a menekülés, az elrejtőzés, legdurvább esetben a megsemmisülés. Ezért gyóntató papként érdemes mindent elkövetni azért, hogy a gyónó szégyene enyhüljön, a reális bűntudata pedig megjelenjen. Ha valaki nagyon szégyenkezve jön, az akadályozza a gyónásban, nem pedig segíti. A gyerekek nevelésében is az egészséges erkölcsiségre és a bűnt természetes módon követni tudó bűntudatra érdemes a figyelmet fordítani, természetesen nem a megszégyenítésre.

A lelkitükröknek mi lehet a szerepük?

Annyit segítenek, hogy legalább néven nevezik a dolgokat, kérdéseket intéznek hozzánk, elsősorban persze a cselekvés szintjén: a cselekvések és mulasztások mögötti hátteret már kevéssé világítják meg. De nagyon jó, hogy tágítják legalább a megfontolások körét. A benső munkát, a szándékok, körülmények, tettek vagy mulasztások együttes vizsgálatát csak mi tudjuk elvégezni. Nem csak a bűneimre érdemes koncentrálnom egyébként, amikor lelkiismeretvizsgálatot tartok, hanem a másik oldalra is: a lelkiismeretem azt is megmondja, hogy mit csináltam jól! Nem egészséges lelkiismeret, ami csak a rosszra hívja fel a figyelmet. Létezik neurotikus bűntudat, aggályos lelkiismeret is, ami a kétségbeesésre hajlamosít, megkérdőjelezi a reményt. Az ilyen emberek hajlamosak azt gondolni, hogy akkora bűnt követtek el, hogy Isten sem bocsát már meg nekik. A neurotikus bűntudatú embernek akkor is bűntudata lehet, ha nem is követett el bűnt. A gyóntatónak az is felelőssége, hogy ne csak arra hívja fel a figyelmet, ha a gyónó nem látja a bűnét, miközben van, hanem hogy rámutasson, ha nincs bűn ott, ahol a gyónó bűnt lát. A gyónás így az egészséges lelkiismeret kialakulását is szolgálhatja.

forrás

Pál Ferenc atya képe

fogyókúra

Maslow piramis

könyv

A szeretetben való hit szeretetet ébreszt – „Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk” (1Jn 4,16)

Kedves Testvéreim!

A nagyböjti időszak a Hit évében értékes alkalmat kínál nekünk, hogy a hit és szeretet kapcsolatáról elmélkedjünk: arról, hogy milyen kapcsolat van az Istenben, Jézus Krisztus Istenében való hit és a szeretet között, amely a Szentlélek működésének gyümölcse és amely vezet minket az Istennek és másoknak való odaadás útján.

 1. A hit mint válasz Isten szeretetére

Már az első enciklikámban megfogalmaztam néhány gondolatot, hogy felismerjük, milyen szorosan kapcsolódik egymáshoz e két teológiai erény, a hit és a szeretet. János apostol alapvető megállapításából kiindulva: „Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk” (1Jn 4,16), emlékeztettem arra, hogy „a keresztény lét kezdetén nem egy etikai döntés vagy egy eszme áll, hanem a találkozás egy eseménnyel, egy személlyel, aki életünknek új horizontot s ezáltal meghatározott irányt ad. … Ezek után a szeretet, azáltal hogy Isten előbb szeretett minket (vö. 1Jn 4,10), többé már nemcsak egy „parancsolat”, hanem válasz a szeretetnek arra az ajándékára, amellyel Isten közeledik felénk.” (Deus caritas est, 1). A hit azt jelenti, hogy minden képességünkkel személyesen ragaszkodunk az ingyenes és „szenvedélyes” szeretet kinyilatkoztatásához, amellyel Isten szeret bennünket, és amely Jézus Krisztusban mutatkozik meg teljesen. A Szeretet Istennel való találkozás nemcsak a szívünket, hanem az elménket is bevonja ebbe a válaszadásba: „Az élő Isten megismerése út a szeretet felé, s amikor a mi akaratunk igent mond az Ő akaratára, ez az igen egyesíti az értelmet, az akaratot és az érzelmet a szeretet mindent átfogó aktusában. Természetesen ez egy folyamat, állandó úton-lét: a szeretet soha nincs „készen”, nincs befejezve” (uo. 17.). Ebből ered, hogy minden kereszténynek és legfőképpen a karitatív tevékenységgel foglalkozóknak szüksége van a hitre, az Istennel való találkozásra Krisztusban, „mely fölébreszti bennük a szeretetet, és megnyitja szívüket a felebarát számára úgy, hogy számukra a felebaráti szeretet már nem egy kívülről rájuk erőltetett parancs, hanem a hitük következménye, mely a szeretetben tevékeny” (uo. 31, a). A keresztény olyan ember, akit meghódított Krisztus szeretete, és ettől a szeretettől ösztönözve – „Krisztus szeretete sürget minket” (2Kor 5,14) – mélyen és konkrétan nyitott a felebaráti szeretetre (vö. uo. 33.). Ez a magatartás mindenekelőtt annak tudatából születik meg, hogy az Úr szeret minket, megbocsájt nekünk, sőt még szolgál is bennünket. Lehajol, hogy megmossa az apostolok lábát, és feláldozza magát a kereszten, hogy Isten szeretetébe vonzza az emberiséget.

„A hit bemutatja nekünk Istent, aki a Fiát adta értünk, és csalhatatlan bizonyosságot ad arról, hogy igaz: Isten szeretet! … A hit Isten szeretetének befogadása, mely szeretet Jézus kereszten átszúrt szívében nyilvánult meg, és szeretetet hoz létre. Ez az a fény – végső soron az egyetlen –, mely ezt a sötét világot újra meg újra megvilágosítja, és erőt ad nekünk az élethez és a tevékenységhez.” (uo. 39.). Mindebből megértjük, hogy a keresztényekre jellemző sajátos magatartás valóban a „a hitben megalapozott és hittel megformált szeretet” (vö. uo. 7.).

  2. A szeretet mint a hitben való élet

Az egész keresztény élet nem más, mint válaszadás Isten szeretetére. Az első válasz éppen a hit: ahogyan teljes rácsodálkozással és hálával befogadunk egy rendkívüli, isteni kezdeményezést, mely megelőz és buzdít minket. A hit „igenlő” válasza az Úrral való barátság csodálatos történetének kezdetét jelenti, amely megtölti létünket és teljes értelmet ad neki. Isten azonban nem elégszik meg azzal, hogy befogadjuk ingyenes szeretetét. Ő nemcsak szeret minket, hanem magához is akar vonzani és olyan mélyen átformálni, hogy Szent Pállal együtt azt mondhassuk: már nem én élek, hanem Krisztus él bennem (vö. Gal 2,20).

Amikor teret engedünk Isten szeretetének, hasonlóvá válunk hozzá, részesei leszünk magának a szeretetének. A szeretetére való megnyílás azt jelenti, hogy hagyjuk, hogy Ő éljen bennünk és vezessen minket, hogy Vele és Benne szeressünk, és úgy szeressünk, mint Ő. Hitünk csak így válik valóban tevékennyé a szeretetben (vö. Gal 5,6), és Ő így fog bennünk maradni (vö. 1Jn 4,12).

A hit azt jelenti, hogy megismerjük az igazságot és ragaszkodunk hozzá (vö. 1Tim 2,4); a szeretet pedig azt, hogy az igazságban „járunk” (vö. Ef 4,15). A hit által belépünk az Úrral való barátságba; a szeretet révén pedig éljük és tápláljuk ezt a barátságot (vö. Jn 15,14 köv.). A hit által tudjuk befogadni az Úr és Mester parancsolatát; a szeretet pedig megadja a boldogságot, ha gyakorlatra váltjuk (vö. Jn 13,13-17). A hitben Isten gyermekeiként születtünk (vö. Jn 1,12 köv.); a Szentlélek gyümölcseként pedig a szeretet segít, hogy konkrétan kitartóak maradjunk az istengyermekségben (vö. Gal 5,22). A hit által fel tudjuk ismerni azokat az ajándékokat, amelyeket a jó és nagylelkű Isten ránk bíz; a szeretet pedig gyümölcsözteti ezeket (vö. Mt 25,14-30).

 3. A hit és a szeretet közötti felbonthatatlan összefonódás

Az eddig mondottak fényében világos, hogy sosem választhatjuk el egymástól hitet és a szeretetet, és sosem állíthatjuk őket szembe egymással. Ez a két teológiai erény erősen összetartozik, és tévedés lenne közöttük ellentétet vagy egyfajta „dialektikát” látni. Egyrészről ugyanis nagyon korlátozó az a magatartás, amely annyira határozottan a hit prioritására és döntő erejűségére helyezi a hangsúlyt, hogy alábecsüli, és szinte leértékeli a konkrét, karitatív tetteket, és pusztán általános humanitárius tevékenységnek tekinti azokat. Másrészről viszont az a nézet is korlátozó, amely a szeretet és tevékeny szeretet túlzott felsőbbségét vallja, azt gondolva, hogy a tettek helyettesítik a hitet. Az egészséges lelki élethez szükséges, hogy egyaránt óvakodjunk a fideizmustól és az erkölcsi aktivizmustól is.

A keresztény létünk abban áll, hogy folyamatosan felmegyünk az Istennel való találkozás hegyére, majd onnan leereszkedünk, és magunkkal hozzuk az onnan fakadó szeretetet és erőt, hogy magának Istennek a szeretetével szolgáljuk testvéreinket. A Szentírásban látjuk, hogy az apostolok buzgósága az evangélium hirdetése iránt, amely hitet fakaszt, milyen szorosan kötődik a karitatív gondoskodáshoz, a szegények szolgálatához (vö. ApCsel 6,1-4). A szemlélődésnek és a tevékenységnek – amit valamiképpen Mária és Márta alakja szimbolizál az evangéliumban – az Egyházban egymás mellett kell léteznie és egymást kiegészítenie (vö. Lk 10,38-42). Az elsőbbség mindig az Istennel való kapcsolaté, az igazi evangéliumi megosztásnak pedig a hitben kell gyökereznie (vö. Katekézis és általános kihallgatás 2012. ápr. 25.) Előfordul, hogy a „szeretet” (karitász) kifejezést úgy próbáljuk körülírni, hogy az szolidaritást vagy egyszerű humanitárius segítséget jelent. Fontos azonban emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő. Ahogy Isten szolgája VI. Pál pápa írja a Populorum Progressio kezdetű enciklikában: Krisztus hírüladása az emberi fejlődés első és legfőbb tényezője (vö. 16.). Isten irántunk való szeretetének az eredendő, megélt és hirdetett igazsága az, hogy megnyitja létünket ennek a szeretetnek a befogadására és lehetővé teszi az emberiség és minden ember teljes fejlődését (vö. Caritas is veritate enciklika, 8.).

Lényegében minden a Szeretetből indul ki, és minden a Szeretet felé törekszik. Isten ingyenes szeretetét az evangélium hirdetésén keresztül ismertük meg. Ha hittel fogadjuk be, megkapjuk azt az első és elengedhetetlen kapcsolatot az istenivel, amely által „bele tudunk szeretni a Szeretetbe”, hogy aztán Benne maradjunk és örömmel tovább adjuk másoknak is.

Szent Pál efezusiakhoz írt levelének egyik kifejezése az, amely talán a legjobban kifejezi a hit és a karitatív tevékenységek kölcsönös viszonyát: „Kegyelemből részesültetek a megváltásban, a hit által, ez tehát nem a magatok érdeme, hanem Isten ajándéka. Nem tetteiteknek köszönhetitek, hogy senki se dicsekedhessék. Az ő alkotása vagyunk: Krisztus Jézusban jótettekre teremtett minket; ezeket az Isten előre elrendelte, hogy bennük éljünk” (2,8-10). Ebből megértjük, hogy az egész megváltó kezdeményezés Istentől jön, az Ő kegyelméből, a megbocsájtásából, melyet befogadunk a hitben. Ez a kezdeményezés távol áll attól, hogy korlátozza szabadságunkat és felelősségünket, inkább hitelessé teszi ezeket és a karitatív tettek felé irányítja. Ezek nem elsősorban emberi erőfeszítések gyümölcsei, amiből érdem származna, hanem a hitből születnek, a kegyelemből fakadnak, melyet Isten bőségesen felkínál. A hit tettek nélkül olyan, mint egy fa gyümölcsök nélkül: ez a két erény kölcsönösen egymást feltételezi. A keresztény életre vonatkozó hagyományos útmutatásokkal a nagyböjt éppen arra hív minket, hogy tápláljuk hitünket Isten igéjének figyelmesebb és kitartóbb hallgatásával, a szentségekhez járulással, ugyanakkor arra is hív, hogy a böjt, a bűnbánat és az alamizsna konkrét gyakorlásával is növekedjünk a szeretetben Isten és a felebarát iránt.

 4. A hit elsőbbsége, a szeretet elsősége

Mint Istennek minden ajándéka, így a hit és a szeretet is ugyanannak az egyetlen Szentléleknek a működéséhez vezetnek vissza (vö. 1Kor 13), ahhoz a Lélekhez, mely bennünk azt kiáltja „Abba! Atya! (Gal 4,6), és aki azt mondatja velünk: „Jézus az Úr!” (1Kor 12,3) és „Marana tha!”, „Jöjj el, Uram” (1Kor 16,22; Jel 22,20).

A hit, amely ajándék és válasz, úgy ismerteti meg velünk Krisztus igazságát, mint a megtestesült és megfeszített Szeretetet, mint teljes és tökéletesen ragaszkodást az Atya akaratához és mint a felebarát iránti végtelen isteni irgalmat; a hit belevési szívünkbe és elménkbe azt a szilárd meggyőződést, hogy ez a Szeretet az egyetlen valóság, amely győz a rossz és a halál felett. A hit arra hív minket, hogy a remény erényével tekintsünk a jövőre, és bizalommal várjuk, hogy Krisztus szeretetének győzelme eljusson a beteljesedésére. A szeretet (karitász) maga léptet be minket Isten szeretetébe, amely Krisztusban mutatkozott meg; e szeretet által tudunk személyesen és egész létünkkel csatlakozni ahhoz az önajándékozáshoz, ahogyan Jézus teljesen és fenntartások nélkül az Atyának és embertársainak adta önmagát. Kiárasztva bennünk a szeretetet, a Szentlélek részesít bennünket Jézus sajátos odaadottságában: az Atya iránti fiúi és minden ember iránti testvéri odaadásában.

E két erény között fennálló kapcsolat hasonlít az Egyház két alapvető szentsége közötti kapcsolatra: a keresztség és az eucharisztia kapcsolatára. A keresztség (sacramentum fidei) megelőzi az eucharisztiát (sacramentum caritatis), azonban arra irányul, amely a keresztény út teljességét jelenti. Ehhez hasonlóan a hit megelőzi a szeretetet, de csak akkor bizonyul igazinak, ha a szeretet koronázza meg. Minden a hit alázatos befogadásából  indul ki („tudjuk, hogy Isten szeret bennünket”), de mindennek a szeretet igazságára kell eljutnia („tudni szeretni Istent és a felebarátot”), amely örökké megmarad mint valamennyi erény beteljesedése (vö. 1Kor 13,13).

Kedves testvérek! Ebben a nagyböjti időszakban, amikor a kereszt és a feltámadás eseményének ünnepére készülünk, amelyben Isten szeretete megváltotta a világot és bevilágította a történelmet, azt kívánom mindnyájatoknak, hogy éljétek át ezt az értékes időszakot, élesszétek fel hiteteket Jézus Krisztusban, hogy belépjetek szeretetáramába, amellyel szereti az Atyát és minden testvérét, akikkel találkozunk életünk során. Ezért imádkozom Istenhez, és kérem mindnyájatokra külön-külön és minden közösségre az Úr áldását.