Cikkek archívuma ebben a rovatban: Érdekes cikkek

 Milyen is egy kisiskolás? Elsősorban élénk és aktív. Másodsorban kíváncsi a teremtett világ apró-cseprő csodáira, és nem mellesleg kiváló humora van. Vágyik a társaságra, az új élményekre, olyan tapasztalatokra, melyekre otthon nem tehet szert. Vagy azért mert éppen nincs kéznél hegy, erdő, patak az udvaron, vagy azért, mert Anyuka félti, amely –s ezt fontos megjegyeznünk!- az Édesanyák munkaköri kötelessége!

Tehát, teljesen természetes, ha a család kétszer is átgondolja, hogy el merje-e engedni csemetéjét az erdő kellős közepére, jelen esetben a Cuha völgyébe szülői felügyelet nélkül, ráadásul négy teljes napra! Úgy, hogy látszólag nincs minden egyes gyerek mellett külön-külön valaki, hogy szóljon, hogy moss kezet, ülj le, légy szíves egyél, öltözz át, feküdj le, aludj el, vigyázz magadra, legyél okos, és ne csinálj butaságot!…

Csakhogy -s ezt sokszor elfelejtjük-, a kíváncsi kisiskolás alapvetően nem csinál olyat, ami valamilyen módon ne lenne helyénvaló az adott környezet adott pillanatában! Pláne nem egy olyan helyen, mint a hittan tábor, ami a Bakony szívében van olyan felnőttek és fiatalok között, akik szeretik és elfogadják az adott gyermeket!

Mert igen, az idei hittan tábor Meldivel, Katával és rengeteg kedves és mosolygós fiatallal ilyen hely volt! Tele volt odafigyeléssel, kedvességgel, szeretettel, nevetéssel és gyengéd terelgetéssel. Csordultig volt a tábor élménnyel, jókedvvel, s a gyerekek számára oly felbecsülhetetlen szabadsággal! Olyan szabadsággal, amelyben biztonságban voltak, figyeltek rájuk, s feltárult számukra a Bakony mérhetetlen szépsége.

Cuha patak

Isten kezének csodálatos lenyomata volt ez a néhány nap, mely megjelent lépten-nyomon a fiúk szemének huncut csillogásában, a lányok kedves mosolyában, egy virágban, egy domboldalban, egy vidáman repkedő medvepillangóban, a Cuha patakban, amely a gyerekek csilingelő nevetését kristálytiszta vizének csobogásában vitte tovább…

Nekem felnőtt kísérőként nagyon jó volt ezek között a gyerekek között lenni. Jó volt megismerni őket, együtt nevetni a vicceiken; jó volt megismerni a világukat, gondolkodásukat, azokat a dolgokat, melyek nekik fontosak. Jó volt érezni, hogy befogadtak, s elfogadtak, hogy megnyíltak nekem, s csak meséltek, és meséltek és meséltek… Ha szomorúak voltak, hozzám fordultak, ha valami gond volt, odajöttek és segítséget kértek. Egy szóval bíztak bennem. Megtisztelő volt elérni ezt négy rövidke nap alatt!

S rájöttem kisiskolás gyermek Édesanyjaként arra is, hogy hiba lenne ezeket a gyerekeket visszafogni! Nem engedni hegyet mászni, patakozni, ebihalat, szöcskét, pillangót fogni, köveket gyűjteni, kergetőzni, nevetgélni, köveket festeni, kincses ládát készíteni, gyöngyöt fűzni, engedni vajas kenyeret kenni, vagy éppen focizni reggel fél hatkor…

Az idei hittan tábor Vinyén, a Cuha patak tőszomszédságában ilyen volt. Gazdag, dinamikus, tele meglepő fordulatokkal. Le lehet írni persze, hogy mikor mit csináltunk: szerdán megérkeztünk, kézműveskedtünk, csütörtök pénteken túráztunk, szombaton pedig pakoltunk és jöttünk haza. De ez a tábor ennél sokkal több volt, mintsem puszta eseményleírással le lehetne tudni a beszámolót! Nagybetűs ÉLMÉNY volt minden gyerek számára, amely megadja gyermek létük esszenciáját. A mindennapok elégedettségét, önbizalom, az életbe és a Jóistenbe vetett hit növekedését.

Miért fosszuk meg őket ettől? Amikor van két olyan hitoktató, mint Meldi és Kata, akik magukra vállalják a tábor megszervezését, levezetését, tisztelettel fordulva a gyerekek és szüleik felé. Nyugodtan elengedhetjük velük gyermekünket, mert az általuk vezetett táborban a gyerekek olyan életre szóló élményeket és értékeket kapnak, melyeket otthon, a szülői ház biztonságában nem biztos, hogy ilyen színesen és változatosan át tudunk adni.

DSC08350

 

                                                                                   Molnárné Gyuris Edit

Hittan táboros felnőtt kísérő

további fotók itt 

 Ferenc pápa homíliája a keddi szentmisén

A Szentatya a Szent Márta Domus kápolnájában szokásos szentmiséjén egy már korábbi alkalmakkor is érintett témával foglalkozott, nevezetesen az egyház és a gazdagság kapcsolatával. A szentmisén többek között a vatikáni Hittani Kongregáció papjai és más munkatársai vettek részt Gerhard Ludwig Müller német érsek és teológus, a Kongregáció prefektusa vezetésével.

....azzal a feladattal látta el a katolikusokat, hogy kérjék a Szentlelket, hogy a ,,kegyelem bosszantó legyen”.

,,Ma megkérhetjük a Szentlelket, hogy adja mindnyájunknak ezt az apostoli szenvedélyt és a kegyelmet, hogy bosszantók lehessünk, ha a dolgok túlságosan csendesek az Egyházban, a kegyelmet arra, hogy az élet peremvidékeire menjünk. Az Egyháznak nagyon szüksége van erre!… Tehát kérjük a Szentlelket az apostoli buzgalom kegyelméért, legyünk keresztények ezzel az apostoli buzgalommal! És ha bosszantjuk az embereket, áldott legyen az Úr.”

Tudom mit gondolsz. Egyszerű, mint az egyszeregy, ugye?

Nem igazán. ....

Miért vagyok optimista? Miért bízom a holnapban, a világ jövőjében, az emberiség békés célba érésében, Isten országának az eljövetelében? Mert jó jónak lenni, mert jó jót tenni, szeretettel lehajolni egy bajban lévő élethez, segíteni egy tipegő, totyogóMikor kezd el járni a baba? kis gyermek nekilendülését az életnek.

Így születtünk, Isten determinált a jóra, a szépre, az igazra. Persze, mint a keljfeljancsit minket is ki lehet borítani egyensúlyunkból, képesek vagyunk a rossz, gonosz dolgok mellett dönteni, ott van bennünk az aljasságra, a képmutatásra való hajlam, de tartós, maradandó, tiszta örömöt az embernek csak a jó dolgok tudnak okozni.

A rossz, gonosz, sötét dolgok után az ember lelke elnehezedik, gombóc lesz a gyomrában, összeszorul a szíve, másnap nehéz tükörbe nézni, az ember a bűnben elmagányosodik, kiég, megbetegszik és meghal. Jó tudni, hogy a fizikában nincs abszolút felső határa a melegnek, de van abszolút zéró fok, olyan hideg mely megöl mindent, melynél lentebb hűteni már elméletileg sem lehet semmit. A szeretetnek, a jóságnak nincs felső foka, mert az maga az Isten, a Végtelen. A rosszaságnak, a gyűlöletnek van vége, és ez a halál, a pusztulás, és utána nincs tovább!!

Jónak lenni jó, életem minden perce mit a szeretet, a jóság, az irgalom szolgálatára szenteltem, örömmel tölt el, boldoggá tesz már itt ezen a földön, de minden olyan percet melyben önző, kishitű, tunya, részvét nélküli voltam, szégyenlek és bűnbánattal szeretném letörölni, nem megtörténtté tenni.

Nem véletlen, hogy “névtelen” kezdő színészekkel rendezett egyszerű, de hiteles bibliás filmeknek ott kint Amerikában nagyobb a nézettségük, de még pragmatista szempontból nézve is jobb üzletet jelentenek, mint rafináltan manipuláló, Istent, Egyházat bemocskoló, hatalmas költségvetéssel, feltupírozott sztárokkal megrendezett  szuperprodukcióknak.

Optimista vagyok, mert jónak lenni jó! Bizakodva nézek a holnapba! Miért is ne lennék optimista, hisz egy olyan világban élek, hol jön egy egyszerű bácsi Latin-Amerikából szürke városi buszon, két elnyűtt régi bakancsban és besétál Rómába, hogy leüljön a pápai székbe. Nevet választ,  a világ liheg a bevásárló központokban és ő Assisi Szent Ferenc nevét veszi fel, egy olyan férfinak a nevét, aki nyolcszáz évvel ezelőtt tudatosan lemondott mindenről és Szent Péter sírjánál elcserélte a ruháját egy koldussal, majd mint Isten trubadúrja élte vidáman, szabadon az életét. Jónak lenni jó, az új pápa nem pánikól, van ideje, hogy felhívja személyesen a postását, hogy megköszönje az eddigi munkáját és jelezze, hogy mivel éppen pápává választották, hát ezért nem kéri tovább az előfizetett újságait. Ezer síkon zajlik az élet ebben a komplikált világban  és mégis a pápa első nyilvános megszólalása alkalmával, ott tolong körülötte több mint hatezer újságíró.

Nem csodálkozom azon sem, hogy óriási költséggel, a hajdani ateista Szovjetunió utód állama Oroszország, hatalmas anyagi erőfeszítéssel elindította a hitoktatóképzést, hogy tudja bevezetni a vallásos nevelést az iskolákba. Lehet, hogy a legfelsőbb vezetősége az országnak nem mélyen vallásos, de tisztába vannak azzal, hogy más fenntartható boldogságforrást, mint az irgalmas szeretetet, a bölcs hitet nem képesek felkínálni a hatalmas ország sok sok lakójának. Egészen biztos, hogy nincs más boldogságra vezető fenntartható út az emberiség előtt, mint a jóság és a szeretet. Meg aztán miért is keresnénk más utakat ha a szolidaritás, a szeretet, a bizalom útja maradéktalanul képes betölteni szívünket, életünket örömmel, boldogsággal itt ezen a földön, és ráadásképpen feljogosít az örök boldogság reményére is.

Kisebb testvéri szeretettel, Csaba testvér

Böjte Csaba

totyogó gyermek

Ferenc pápa

 

Egy hét, és itt a világvége!

Katasztrófa fog érkezni a földre!

Új korszak közeleg!!

Praktikus tanácsokat adunk!!!

Kíváncsi a jövőre??!!

 

Hogyan fog zajlani,mit kell tenni a bekövetkezéséig és mit utána???

A Szentlélek teszi lehetővé a keresztények számára, hogy emlékezzenek a történelemre és az Isten által kapott ajándékokra.

Pontosan két hónap telt el azóta, hogy Jorge Mario Bergoglio bíborost Péter utódává választották. Ferenc pápa szokásához híven május 13-án, hétfőn reggel is szálláshelyén, a vatikáni Szent Márta ház kápolnájában mutatta be a szentmisét, amelyen ez alkalommal Rádiónk műszaki, adminisztratív és főigazgatóságának néhány alkalmazottja vett részt. Jelen voltak továbbá az Elvándorlók és Úton levők Pápai Tanácsának munkatársai, élükön Antonio Maria Vegliò bíboros elnökkel, Joseph Kalathiparambil püspökkel, a dikasztérium titkárával, valamint P. Gabriele Bentoglio altitkárral, akik együtt miséztek a Szentatyával.

A Szentatya a napi olvasmányokhoz fűzve gondolatait, utalt az Apostolok Cselekedeteiből vett szakaszra, (ApCsel 19,1-8), amelyben Szent Pál Efezusban találkozik néhány tanítvánnyal. Meglepő válaszuk, amit a Népek Apostolának kérdésére adnak: „Még csak azt sem hallottuk, hogy van Szentlélek”. A kétezer évvel ezelőtti keresztények tudatlansága nem csak az első időket jellemezte – mondta a pápa.

Ma is sok keresztény van, aki nem tudja, hogy ki a Szentlélek. Néha halljuk, hogy egyesek így gondolkoznak: Jól megvagyok az Atyával és a Fiúval, mert az Atyához imádkozom a Miatyánkban, amikor áldozom, akkor a Fiúval találkozok, de nem tudok mit kezdeni a Szentlélekkel. Vagy ezt mondják: A Szentlélek az a galamb, aki hét ajándékot hoz nekünk. Szegény Szentlélek így mindig az utolsó helyen áll és nem találja meg helyét az életünkben.

Ezzel szemben a Szentlélek a bennünk aktívan cselekvő Isten, aki felébreszti emlékezetünket. Jézus maga elmagyarázza az apostoloknak Pünkösd előtt: Isten elküldi majd a Szentlelket Jézus nevében, aki eszükbe juttatja majd mindazt, amit a Mestertől hallottak.

Egy emlékezet nélküli keresztény nem igazi keresztény: olyan férfi vagy nő, aki a pillanat foglya, nincs története. Illetve van, de nem tudja, hogy hogyan viszonyuljon hozzá. Éppen a Szentlélek az, aki megtanítja neki, hogyan értelmezze a történelmi emlékezetet.

Amikor a Zsidókhoz írt levél szerzője arra buzdít, hogy „emlékezzetek atyáitokra a hitben”, „emlékezzetek hitetek első napjaira és arra, hogy milyen bátrak voltatok” – ezek mind életünk, történelmünk emlékezetét jelentik. Annak a pillanatnak az emlékezete, amikor megkaptuk a Jézussal való találkozás kegyelmét. Mindannak az emlékezete, amit Jézus mondott nekünk.

Az az emlékezet, amely a szívből jön, a Szentlélek kegyelme – ismételte erőteljesen Ferenc pápa. Azt is jelenti az emlékezet, hogy nem feledjük saját nyomorúságainkat, amelyek rabszolgává tesznek. Emlékezünk azonban arra is, hogy Isten kegyelme megvált bennünket ezektől.

Amikor azonban felbukkan a hiúság, amikor valaki egy kicsit azt hiszi, hogy az életszentség Nobel-díjasa, akkor is jól jön egy kis emlékezet: „Emlékezz rá, hogy honnan emeltelek ki: a nyáj végéből. Te a nyáj mögött álltál”. Az emlékezet nagy kegyelem, és amikor egy kereszténynek nincs emlékezete – kemény dologról van szó, de ez az igazság – akkor nem keresztény, hanem bálványimádó. Mert olyan Isten előtt áll, akinek sehová sem vezet az útja. A mi Istenünk velünk együtt halad az úton, elvegyül közöttünk, velünk együtt jár. Üdvözít, belép történelmünkbe. Mindennek az emlékezete gyümölcsözőbbé teszi az életet az emlékezet kegyelmével.

Ferenc pápa végül arra szólította a keresztényeket, hogy kérjék az emlékezet kegyelmét, hogy olyan személyek legyenek, akik nem felejtik el a megtett utat. Nem felejtik el az életükben kapott kegyelmeket, bűneik megbocsátását, nem felejtik el, hogy rabszolgák voltak és az Úr üdvözítette őket.

A szertartás után Ferenc pápa jókívánságait fejezte ki az Államtitkárság munkatársának, Peter Brian Wells prelátusnak születésnapja alkalmából, köszönetet mondva az egyház javáért folytatott szolgálatáért.

Forrás

1917. május 13-án egy Cova da Iria nevű helyen, a fatimai egyházközség területén három pásztorgyermek őrizte nyáját: a tízéves Lúcia, és unokatestvérei, a kilencéves Ferenc és a hétéves Jácinta.

Délben szokás szerint elimádkozták a rózsafüzért, majd játszani kezdtek ott, ahol ma a fatimai bazilika áll. Hirtelen nagy fényességet láttak, amit villámnak gondoltak, és úgy döntöttek, hazasietnek még a vihar előtt. Ám rögtön ezután újra fényt láttak, és egy kis tölgyfa fölött (ahol ma a Jelenési kápolna áll), megpillantottak egy „Asszonyt, aki ragyogóbb volt, mint a nap”.

Az Asszony imádságra buzdította a kis pásztorokat, és kérte őket, hogy öt hónapon át minden hónap 13-án jöjjenek el Cova da Iriába. A gyermekek teljesítették a kérést – június, július, szeptember és október 13-án a Szűzanya megjelent nekik. Augusztusban 19-én történt a jelenés, mert 13-án a gyermekeket kihallgatás miatt fogva tartotta Vila Nova de Ourém kerületi elöljárója.

A jelenések alkalmával a Szűzanya mindig arra kérte a gyermekeket, hogy imádkozzanak, hozzanak áldozatot a bűnösök megtéréséért, és engeszteljék Szeplőtelen Szívét az ellene elkövetett vétkekért. A júliusi jelenés alkalmával a gyermekeknek látomásban volt részük a pokolról. A Szűzanya ekkor kérte először, hogy ajánlják fel Oroszországot az ő Szeplőtelen Szívének. „Ha kérésemet teljesítik, Oroszország megtér, és béke lesz, ha nem, akkor tévtanait az egész világon el fogja terjeszteni, háborúkat és egyházüldözést fog előidézni, a jó embereket kínozni fogják, a Szentatya sokat fog szenvedni, több nemzet megsemmisül, végül azonban Szeplőtelen Szívem diadalmaskodni fog. A Szentatya fölajánlja nekem Oroszországot, és az megtér. A világra pedig egy békés kor virrad…” – írja Lúcia nővér Emlékezéseiben.

A jelenéseknek gyorsan híre kelt, és az utolsó alkalommal, október 13-án, mintegy 70 000 ember volt jelen Cova da Iriában. A Szűzanya kijelentette, hogy ő a Rózsafüzér Királynője, és azt kérte, hogy építsenek kápolnát a tiszteletére. A jelenés után történt a híres napcsoda. A Szűzanya újra kérte, hogy Oroszországot ajánlják fel Szeplőtelen Szívének.

Évekkel a fatimai események után Lúcia nővér elmesélte, hogy 1916-ban történtek más jelenések is, három alkalommal, a Loca do Cabeço nevű helyen, szintén közel Fatimához. Akkor egy angyal jelent meg a három pásztorgyereknek, és bűnbánatra, imádságra kérte őket.

Lúcia később szerzetesnővér lett, 1921-ben lépett be a Dorottya-rendbe, és néhány évet Spanyolországban élt, Vilarban illetve Tuy-ban. A Szűzanya ott is többször megjelent neki, és azt kérte, tartsanak ájtatosságot öt egymást követő szombaton: imádkozzák a rózsafüzért, elmélkedjenek a titkokon, gyónjanak és áldozzanak, hogy a Mária Szeplőtelen Szíve ellen elkövetett bűnöket jóvátegyék. Lúcia 1948-ban belépett a sarutlan kármelita rendbe, és a coimbrai Szent Teréz kolostorban élt haláláig. Később többször is ellátogatott Fatimába: 1946-ban, 1967-ben, 1981-ben is ott járt, hogy a jelenésekről készülő képek munkálatait segítse. Lúcia nővér 2005. február 13-án hunyt el Coimbrában, életének 98. évében.

Lúcia nővér unokatestvéreinek élete és sorsa

Marto Ferenc
1908. június 11-én született Aljustrelben. Érzékeny és visszahúzódó természet volt, azért imádkozott és tartott bűnbánatot, „hogy az Úr Jézust vigasztalja”. Tüdőgyulladásban halt meg 1919. április 4-én, szülei házában. Földi maradványait 1952-ben vitték át a plébánia temetőjéből a fatimai bazilikába.

Marto Jácinta
1910. március 11-én született Aljustrelben, Ferenc húga. 1920. február 20-án halt meg egy lisszaboni kórházban, hosszú és fájdalmas betegség után – szintén tüdőgyulladásban –, minden szenvedését felajánlva a bűnösök megtéréséért, a világ békéjéért és a szentatyáért. Teljesen épen maradt holttestét 1951-ben helyezték örök nyugalomra a bazilikában.

A fatimai látnokok – Marto Ferenc és Marto Jácinta – boldoggá avatási pere 1952-ben indult, II. János Pál pápa 2000. május 13-án avatta őket boldoggá.

Magyar Kurír

a látnokok

kép

Lúcia nővér a Szentatyával

Fatima

Szűz, apáca 1320 – 1333. május 13.

 Imelda Bolognában született a város egyik legelőkelőbb családjában, Lambertiniként. Édesapja, Egano volt a nemesi család feje, lovag volt,aki jelentősen megnövelte a család vagyonát a XIV. század elején azzal, hogy megkapta a grófi címet. Egano főleg „feddhetetlen életével, a komoly véleményével, a közügyek bölcs és becsületes kezelésével” olyannyira nagy erkölcsi hatással volt a városlakókra, hogy azokban az igen nehéz időkben más városokba is hívták, hogy kényes tisztségeket töltsön be.Amikor 1321-ben a város és a Galluzzi család számára igen viharos időkben Imelda világra jött, Egano Castello városának elöljárója volt, és már másodszorra is megházasodott (mert 1315-ben elvesztette az első feleségét Misina Guastavillanit, akitől egy fia született) Castora dei Galluzzival, aki szintén nemesi családból származott, amely híres volt sok szent és tudós tagjáról. Castora az anyagi javakon kívül a legfontosabb keresztény erények felbecsülhetetlen kelengyéjét is hozta a Labertini házba, és hamar példaértékű feleséggé és keresztény anyává vált. Imelda világra jöttének első percétől élő és mély keresztény hitet lélegzett magába, és biztosan megfertőződött édesanyja jámborságától, hiszen már egészen kicsi korában nagy érdeklődést mutatott Isten dolgai iránt. Azt mesélik, hogy érdeklődve hallgatott mindent, ami a vallással kapcsolatos volt, főleg a zsoltárok olvasását, és minden más mesénél jobban szerette a szent történeteket és a szentek életét. Így Imelda megtanulta hogyan nevelkedjen Isten tetszése szerint, és tartsa távol magát a hiábavalóságoktól, és így, már kislány korában kifejezte azt a szándékát, hogy egészen a Jóistennek ajánlja fel magát, így tizenkét és tizenhárom éves kora között, nagyon fiatalon, ahogy abban az időben szokás volt, úgy döntött, hogy belép a valdipietrai Szent Mária Magdolna dominikánus kolostorba. A Kolostor, amelynek választása annak is volt köszönhető, hogy a család közel volt a prédikátor barátok rendjéhez, néhány, de buzgón vallásos apácából állt, akik Szent Domonkos szelleméhez hűek voltak, itt Imelda megkezdte a domunikánus lelkület elsajátítását. A belső életéről nem tudni semmit, azonban el lehet mondani, hogy Imelda biztosan hű volt a nappali és éjjel szent liturgiához, az Istennek tetsző hódolat, amely segítette, hogy Isten szeretetének misztériuma mindinkábba behatoljon a szívébe. Bizonyos, hogy szilárd istenfélelmének középpontjában az Eukarisztia iránti szeretet volt, amelyet már a családja és a városa is belénevelt. Valóban, Bolognában az Eukarisztia kultusza élő és őszinte volt, akkor is ha ennek nem voltak ünnepélyes megnyilatkozásai, körmeneti, misék ünneplése, és gyakori szentáldozások. A hívők nem csak hatalmas összegeket adományoztak, hogy fénybe borítsák Jézus Testét, de a szent dolgok ellátására földeket adományoztak, hogy azokon különleges búzát és szőlőt neveljenek.

Megértjük tehát, hogy Imeldában, a fiatal novíciában a vallásos nevelés és az imádságos élet folyamatosan növelték a  vágyat, hogy magához vegye Krisztust az Eukarisztia szentségében.

Imelda nővér mártírhalála

Boldog Imelda Labertini egy olyan szent, akinek az életét egyetlen esemény foglalja össze, amely nélkül nem is lenne ok emlékezni rá. Az anyakönyvek megégése miatt nem tudjuk mennyi időt töltött noviciátusban, de úgy tűnik kevesebb, mint egy évet. Azonban a kegyelmi életben már igencsak elől járt, ha ennyire égő szeretettel vágyott a jézusi szentségre.

A szeretet megkeresi a Szeretettet, és Imelda nővért emésztette a vágy, hogy egyesüljön Jézussal a Szentáldozásban. Az Úr megengedte, hogy ne legyen megértve, így egy újfajta mártírhalált ajándékozott neki. Mi szegény halandók, akik ezernyi földi szenvedély miatt nyugtalankodunk, nagyon nehezen tudjuk megérteni azt a nyugtalanságot, amelyet az Isten iránti szeretet okoz az ember szívében. De azok a szentek, akiknek része volt ebben a boldog élményben, elviselhetetlen tűzről, betölthetetlen vágyakról és igazi tortúráról beszélnek. Néri Szent Fülöpnek, az ő egész vidámságával, a bordái majd összetörtek a szíve nyugtalansága miatt, Siénai Szent Katalin többször érezte, hogy nem bírja tovább, és összeroppan az isteni szeretet égő dárdáitól, és még ezernyi példát hozhatnánk, amelyekkel a katolikus szentek életrajza eláraszt minket.

Azt se szabad elfelejtenünk, hogy a gyermekkor is képes hősi tettekre Isten szeretetében. Az Úr Lelke ott tevékenykedik, ahol akar, sőt az Evangélium azt tanítja, hogy a gyermekkor mágnesként vonzza a Lélek áradását.

Imelda nővér helyzete az Eukarisztia nagy misztériumával szemben csak egy felsőbb szabadsággal magyarázható – amely néha szeszélynek tűnik – amelyben Isten megnyilatkozik a szeretett lelkekben.

Titokzatosan megérintve a kegyelemtől, a kis nővér jobban észlelte a nővértársainál és talán a lelkész Aldovrando Testvérnél is, az valódi Jézusi jelenlétet az ostyában, és ellenállhatatlan éhséget érzett az égi kenyér iránt. A vágyat, hogy megkapja Jézust, biztosan táplálta és fokozta a szentmisén való napi részvét és a Tabernákulum előtt eltöltött hosszas idő. Egy megmagyarázhatatlan érzés prédájaként, mely egyszerre volt tortúra és édes, sóhajtozott és sírt, ő maga is rabja volt a szeretet nagy Foglyának.

Meg kellett volna győzni a vezetőket, hogy ne tagadják meg tőle az áldozást, de a dolog nem volt könnyű, mert Imelda nővért túl fiatalnak tartották hozzá, és úgy tűnt, hogy semmilyen rendkívülit nem mutatott, hogy kivételt tegyenek vele a szabály alól: az egyszerűségnek micsoda csodája lehetett az élete!Az egyház szabályai nem matematika, és nincs a világon olyan intézmény, amely annyira emberi és anyai az alkalmazásukban és féltékeny az őrzésükben. A mi esetünkben pedig nem igazi törvényről volt szó, hanem csak egyikéről a szokásoknak, amelyek gyakran a törvényeket helyettesítik, és mivel nincs ellene semmi, végül elnyomják őket, és nagyobb tiszteletet élveznek. Akkoriban már az volt a szokás, hogy nem áldoztatják meg azokat a gyermekeket, akik még nem töltötték be a tizenhárom évet.Elég lett volna egy kis megértés, egy kis természetfölötti intuíció, egy kicsi abból amit a filozófusok epichéianak hívnak, hogy megengedjék Imelda nővérnek, hogy a Szentséghez járuljon fiatal kora ellenére, de ez az intuíció, Isten engedje meg, hiányzott a valdipietrai nővérekből és a gyóntatóból, mint ahogy Siénai Szent Katalin sok gyóntatójából is hiányzott, aki szintén éhes volt az Élet kenyerére.

Ez volt tehát a kis dominikánus nővér nagy próbája, aki főleg az általános áldoztatás alatt érzete, hogy hatalmasra nő szívében az oly nagy, hatalmas és megértetlen sóvárgás. Az erős vágyak, amelyeket Isten az emberek szívébe rejt, a jövendő események próféciái, mert a Megváltónk, azt kívánva, hogy részesei legyünk az égi dicsőségnek, azt sugallja, hogy ugyanazokat a dolgokat kérjük, amelyeket megígért, hogy megadja nekünk. Imelda nővérnek, miután ki tudja hányszor nyaggatta a nővéreket és a papot imáival és sírással, amelyeket talán egy fiatal szeszélyeinek tulajdonítottak, nem maradt más, mint Jézust kérlelni. A dominikánus monostorokban és kolostorokban az általános áldoztatás napja olyan volt, mint egy kis Húsvét. Nem fordult elő nagyon gyakran, csak úgy tizenöt alkalommal egy évben. Minden nővérnek meg kellett gyónnia, hogy elrendezze a lelkét, és emellett a testüket is felkészítették levágva a hajukat és megmosva a fejüket.

Ezek az előkészületek a valdipietrai monostorban sem hiányoztak 1333. május 11-én, Imelda megértette, hogy az elkövetkező nap is sírással telik, és torkában csomóval aludt el, ez volt az utolsó éjszakája! A legbiztosabb számítások szerint az év május 12-ére esett a Menybemenetel előestéje, és körmenetet tartottak. A liturgia fő témája az állandó imára való buzdítás volt, amelyet nem adja meg magát. Érdekes lenne úgy követni a Szentmise történéseit, hogy Imelda nővér lelkébe költözünk, aki a celebrálást nyugtalan lélekkel követte. A Szentmisét megelőzte Istenhez és az ő szentjeihez való könyörgés a litánia eléneklésével, majd a bevezető ének következett:  „Szent templomából meghallgatta Isten az én imámat, kiáltásom eljutott a fülébe.” A könyörgésekben azért imádkoztak, hogy a Jóisten védje meg őket minden bajtól. Az evangéliumi részlet pont az volt, ami kellett, és senki sem találhatott volna jobbat. „Ha valakinek van egy barátja, és éjfélkor felkeresi ezt kérve tőle: Barátom adj három kenyeret…. Ha ő magában azt válaszolja: Ne zavarj engem, a kapu zárva van….nem kelhetek fel, hogy három kenyeret adjak neked. Bizony mondom nektek, ez nem azért kel fel, hogy odaadja neki, mert a barátja, hanem kitartásáért kel fel, és odaadja azt, amennyire szüksége van.

Én is azt mondom: Kérjetek, és kapni fogtok, keressetek, és találtok, zörgessetek, és kinyitják az ajtót. Mert aki kér, az kap, ki keres, az talál, aki zörget, annak ajtót nyitnak. És melyik apa az közületek, aki fiának, aki kenyeret kér, követ ad? Vagy kígyót, ha halat kér vagy skorpiót, ha tojást?  Ha tehát ti, bűnösök, jól bántok fiaitokkal, úgy Mennyei Atyátok elküldi a Szentlelket azokhoz, akik kérik tőle.”

A gyakorlati befejezés megvigasztalta Imelda nővért: az Úr azt akarja, hogy zavarjuk őt, mielőtt kielégít minket, és az ő apai jósága nem tagadja meg tőlünk az égi adományokat, ha az emberi bűnösség megadja azokat a javakat, amik elillannak. Imelda Barátja bent volt a kis hajlékában, aminek kis ajtaját bezárták. Miután befejeződött a nővérek megáldoztatása, mintha azt suttogta volna:  „Be vagyok ide zárva… nem tudok.” De Imelda nővér, szíve teljes bizalmával és szeretetével, megismételi a kérését Jézus Szívéhez.

És a Barátja végre válaszolt!

Az ünnepélyes celebrálás után, Szent Mária Magdolna kis templomában, ami még tömjénnel teli volt, üres maradt, csak az angyalok őrködtek a Tabernákulum körül, és velük a kis novícia. Hirtelen megjelent egy ragyogó ostya, amely megállt a kislány feje felett, aki térden állva sírt a boldog eksztázis hevében. A nővérek nem foglalkoztak már Imelda nővérrel, de a refektóriumra összegyűlve észrevették, hogy hiányzik. „Nézd csak meg, hol van Imelda nővér!” –mondta az elöljáró az egyik nővérnek. Az elment, hogy megkeresse, és a monostor összes zugát átkutatva végül megtalálta őt a Tabernákulum lábánál, eksztázisban a Szentostya ragyogásától körülölelve. Futva tért vissza az elöljáróhoz, és izgatottan elmondta, amit látott. A vacsora félbeszakad, a nővérek a templomba siettek. Meggyújtották a gyertyákat, és körbeállták a Boldogot, míg a káplán, stólában letérdelt Imelda mellé, és kezében a patenával, várta, hogy a csodás ostya leszálljon hozzá. Végre megértette, és megkapva a Szentostyát a paténán, nem hezitált egy pillanatot sem, megáldoztatta Imelda nővért.

A kis novícia becsukta a szemeit, szűz mellkasához szorította a kincsét, és lerogyott a padlóra: meghalt az örömtől és a szeretettől, átlépett a dicsőséges életbe örök közösségbe az ő Urával, együtt az Atyával, a Szentlélekkel, az angyalok hatalmas hadával és a szentekkel.

Épp csak tizenhárom éves volt.

Egy ilyen hatalmas csoda azonnal a szentek dicsfényével vette körül Imeldát. A valdipietrai nővérek 1335-ben felvették a monostor mártirológiájába május 12-őt Imelda Labertini emléknapjaként. A kultusz hamar elterjedt, és a város eukarisztikus kultusza lett. A test relikviáit először a nővérek és a család őrizték, amely azonban, XIV Benedek, Prospero Labertini pápasága után, hogy kifizessék őket, a Malvezzi márkikra bízta az őrizetet. 1798 körül, az érsek jóváhagyásával, a relikviákat átszállították a Szent Zsigmond templomba, amely akkoriban a Malvezzik patronusa alatt állt, és ott tisztelték tovább. 1825-ben XII. Leó áldását adta a kultuszra, és 1908-ban X. Piusz azoknak a fiataloknak a védőszentjévé nevezte ki, akik először veszik magukhoz az oltáriszentséget.

Az Egyház egy fohászt tesz az ajkainkra:

„ Ó, Boldog Imelda, az Eukarisztikus Jézus szeretetének jele, kérd, hogy én is mindig olyan hévvel kívánjam, ahogy Te kívántad, a Jézussal való örömteli találkozást az Eukarisztiában. Amikor Ő hozzám költözik, add, hogy átalakítsa az életem, legyen az a kegyelem és a szeretet cselekedeteivel teli, legyen minden nap az igazság szerető keresésének derűs és fénylő megvallása az Ő állandó közösségében. Ámen.”

A relikviák ma is a Szent Zsigmond Templomban találhatóak, Bolognában, egy egyetemi templomban az egyetemi város szívében, mint egy jel, amely főképp a fiatalokhoz szól, hogy az igazi égből leszállott kenyérrel táplálkozzanak, és ne féljenek magukhoz venni Krisztust, a világ egyetlen Megváltóját, széttárni előtte az ajtókat, az emberi szív kéréseinek egyetlen válasza előtt.

Forrás

kép

Cikket fordította: Feketéné Józsa Veronika