Cikkek archívuma ebben a rovatban: Érdekes cikkek

A Szentlélek teszi lehetővé a keresztények számára, hogy emlékezzenek a történelemre és az Isten által kapott ajándékokra.

Pontosan két hónap telt el azóta, hogy Jorge Mario Bergoglio bíborost Péter utódává választották. Ferenc pápa szokásához híven május 13-án, hétfőn reggel is szálláshelyén, a vatikáni Szent Márta ház kápolnájában mutatta be a szentmisét, amelyen ez alkalommal Rádiónk műszaki, adminisztratív és főigazgatóságának néhány alkalmazottja vett részt. Jelen voltak továbbá az Elvándorlók és Úton levők Pápai Tanácsának munkatársai, élükön Antonio Maria Vegliò bíboros elnökkel, Joseph Kalathiparambil püspökkel, a dikasztérium titkárával, valamint P. Gabriele Bentoglio altitkárral, akik együtt miséztek a Szentatyával.

A Szentatya a napi olvasmányokhoz fűzve gondolatait, utalt az Apostolok Cselekedeteiből vett szakaszra, (ApCsel 19,1-8), amelyben Szent Pál Efezusban találkozik néhány tanítvánnyal. Meglepő válaszuk, amit a Népek Apostolának kérdésére adnak: „Még csak azt sem hallottuk, hogy van Szentlélek”. A kétezer évvel ezelőtti keresztények tudatlansága nem csak az első időket jellemezte – mondta a pápa.

Ma is sok keresztény van, aki nem tudja, hogy ki a Szentlélek. Néha halljuk, hogy egyesek így gondolkoznak: Jól megvagyok az Atyával és a Fiúval, mert az Atyához imádkozom a Miatyánkban, amikor áldozom, akkor a Fiúval találkozok, de nem tudok mit kezdeni a Szentlélekkel. Vagy ezt mondják: A Szentlélek az a galamb, aki hét ajándékot hoz nekünk. Szegény Szentlélek így mindig az utolsó helyen áll és nem találja meg helyét az életünkben.

Ezzel szemben a Szentlélek a bennünk aktívan cselekvő Isten, aki felébreszti emlékezetünket. Jézus maga elmagyarázza az apostoloknak Pünkösd előtt: Isten elküldi majd a Szentlelket Jézus nevében, aki eszükbe juttatja majd mindazt, amit a Mestertől hallottak.

Egy emlékezet nélküli keresztény nem igazi keresztény: olyan férfi vagy nő, aki a pillanat foglya, nincs története. Illetve van, de nem tudja, hogy hogyan viszonyuljon hozzá. Éppen a Szentlélek az, aki megtanítja neki, hogyan értelmezze a történelmi emlékezetet.

Amikor a Zsidókhoz írt levél szerzője arra buzdít, hogy „emlékezzetek atyáitokra a hitben”, „emlékezzetek hitetek első napjaira és arra, hogy milyen bátrak voltatok” – ezek mind életünk, történelmünk emlékezetét jelentik. Annak a pillanatnak az emlékezete, amikor megkaptuk a Jézussal való találkozás kegyelmét. Mindannak az emlékezete, amit Jézus mondott nekünk.

Az az emlékezet, amely a szívből jön, a Szentlélek kegyelme – ismételte erőteljesen Ferenc pápa. Azt is jelenti az emlékezet, hogy nem feledjük saját nyomorúságainkat, amelyek rabszolgává tesznek. Emlékezünk azonban arra is, hogy Isten kegyelme megvált bennünket ezektől.

Amikor azonban felbukkan a hiúság, amikor valaki egy kicsit azt hiszi, hogy az életszentség Nobel-díjasa, akkor is jól jön egy kis emlékezet: „Emlékezz rá, hogy honnan emeltelek ki: a nyáj végéből. Te a nyáj mögött álltál”. Az emlékezet nagy kegyelem, és amikor egy kereszténynek nincs emlékezete – kemény dologról van szó, de ez az igazság – akkor nem keresztény, hanem bálványimádó. Mert olyan Isten előtt áll, akinek sehová sem vezet az útja. A mi Istenünk velünk együtt halad az úton, elvegyül közöttünk, velünk együtt jár. Üdvözít, belép történelmünkbe. Mindennek az emlékezete gyümölcsözőbbé teszi az életet az emlékezet kegyelmével.

Ferenc pápa végül arra szólította a keresztényeket, hogy kérjék az emlékezet kegyelmét, hogy olyan személyek legyenek, akik nem felejtik el a megtett utat. Nem felejtik el az életükben kapott kegyelmeket, bűneik megbocsátását, nem felejtik el, hogy rabszolgák voltak és az Úr üdvözítette őket.

A szertartás után Ferenc pápa jókívánságait fejezte ki az Államtitkárság munkatársának, Peter Brian Wells prelátusnak születésnapja alkalmából, köszönetet mondva az egyház javáért folytatott szolgálatáért.

Forrás

1917. május 13-án egy Cova da Iria nevű helyen, a fatimai egyházközség területén három pásztorgyermek őrizte nyáját: a tízéves Lúcia, és unokatestvérei, a kilencéves Ferenc és a hétéves Jácinta.

Délben szokás szerint elimádkozták a rózsafüzért, majd játszani kezdtek ott, ahol ma a fatimai bazilika áll. Hirtelen nagy fényességet láttak, amit villámnak gondoltak, és úgy döntöttek, hazasietnek még a vihar előtt. Ám rögtön ezután újra fényt láttak, és egy kis tölgyfa fölött (ahol ma a Jelenési kápolna áll), megpillantottak egy „Asszonyt, aki ragyogóbb volt, mint a nap”.

Az Asszony imádságra buzdította a kis pásztorokat, és kérte őket, hogy öt hónapon át minden hónap 13-án jöjjenek el Cova da Iriába. A gyermekek teljesítették a kérést – június, július, szeptember és október 13-án a Szűzanya megjelent nekik. Augusztusban 19-én történt a jelenés, mert 13-án a gyermekeket kihallgatás miatt fogva tartotta Vila Nova de Ourém kerületi elöljárója.

A jelenések alkalmával a Szűzanya mindig arra kérte a gyermekeket, hogy imádkozzanak, hozzanak áldozatot a bűnösök megtéréséért, és engeszteljék Szeplőtelen Szívét az ellene elkövetett vétkekért. A júliusi jelenés alkalmával a gyermekeknek látomásban volt részük a pokolról. A Szűzanya ekkor kérte először, hogy ajánlják fel Oroszországot az ő Szeplőtelen Szívének. „Ha kérésemet teljesítik, Oroszország megtér, és béke lesz, ha nem, akkor tévtanait az egész világon el fogja terjeszteni, háborúkat és egyházüldözést fog előidézni, a jó embereket kínozni fogják, a Szentatya sokat fog szenvedni, több nemzet megsemmisül, végül azonban Szeplőtelen Szívem diadalmaskodni fog. A Szentatya fölajánlja nekem Oroszországot, és az megtér. A világra pedig egy békés kor virrad…” – írja Lúcia nővér Emlékezéseiben.

A jelenéseknek gyorsan híre kelt, és az utolsó alkalommal, október 13-án, mintegy 70 000 ember volt jelen Cova da Iriában. A Szűzanya kijelentette, hogy ő a Rózsafüzér Királynője, és azt kérte, hogy építsenek kápolnát a tiszteletére. A jelenés után történt a híres napcsoda. A Szűzanya újra kérte, hogy Oroszországot ajánlják fel Szeplőtelen Szívének.

Évekkel a fatimai események után Lúcia nővér elmesélte, hogy 1916-ban történtek más jelenések is, három alkalommal, a Loca do Cabeço nevű helyen, szintén közel Fatimához. Akkor egy angyal jelent meg a három pásztorgyereknek, és bűnbánatra, imádságra kérte őket.

Lúcia később szerzetesnővér lett, 1921-ben lépett be a Dorottya-rendbe, és néhány évet Spanyolországban élt, Vilarban illetve Tuy-ban. A Szűzanya ott is többször megjelent neki, és azt kérte, tartsanak ájtatosságot öt egymást követő szombaton: imádkozzák a rózsafüzért, elmélkedjenek a titkokon, gyónjanak és áldozzanak, hogy a Mária Szeplőtelen Szíve ellen elkövetett bűnöket jóvátegyék. Lúcia 1948-ban belépett a sarutlan kármelita rendbe, és a coimbrai Szent Teréz kolostorban élt haláláig. Később többször is ellátogatott Fatimába: 1946-ban, 1967-ben, 1981-ben is ott járt, hogy a jelenésekről készülő képek munkálatait segítse. Lúcia nővér 2005. február 13-án hunyt el Coimbrában, életének 98. évében.

Lúcia nővér unokatestvéreinek élete és sorsa

Marto Ferenc
1908. június 11-én született Aljustrelben. Érzékeny és visszahúzódó természet volt, azért imádkozott és tartott bűnbánatot, „hogy az Úr Jézust vigasztalja”. Tüdőgyulladásban halt meg 1919. április 4-én, szülei házában. Földi maradványait 1952-ben vitték át a plébánia temetőjéből a fatimai bazilikába.

Marto Jácinta
1910. március 11-én született Aljustrelben, Ferenc húga. 1920. február 20-án halt meg egy lisszaboni kórházban, hosszú és fájdalmas betegség után – szintén tüdőgyulladásban –, minden szenvedését felajánlva a bűnösök megtéréséért, a világ békéjéért és a szentatyáért. Teljesen épen maradt holttestét 1951-ben helyezték örök nyugalomra a bazilikában.

A fatimai látnokok – Marto Ferenc és Marto Jácinta – boldoggá avatási pere 1952-ben indult, II. János Pál pápa 2000. május 13-án avatta őket boldoggá.

Magyar Kurír

a látnokok

kép

Lúcia nővér a Szentatyával

Fatima

Szűz, apáca 1320 – 1333. május 13.

 Imelda Bolognában született a város egyik legelőkelőbb családjában, Lambertiniként. Édesapja, Egano volt a nemesi család feje, lovag volt,aki jelentősen megnövelte a család vagyonát a XIV. század elején azzal, hogy megkapta a grófi címet. Egano főleg „feddhetetlen életével, a komoly véleményével, a közügyek bölcs és becsületes kezelésével” olyannyira nagy erkölcsi hatással volt a városlakókra, hogy azokban az igen nehéz időkben más városokba is hívták, hogy kényes tisztségeket töltsön be.Amikor 1321-ben a város és a Galluzzi család számára igen viharos időkben Imelda világra jött, Egano Castello városának elöljárója volt, és már másodszorra is megházasodott (mert 1315-ben elvesztette az első feleségét Misina Guastavillanit, akitől egy fia született) Castora dei Galluzzival, aki szintén nemesi családból származott, amely híres volt sok szent és tudós tagjáról. Castora az anyagi javakon kívül a legfontosabb keresztény erények felbecsülhetetlen kelengyéjét is hozta a Labertini házba, és hamar példaértékű feleséggé és keresztény anyává vált. Imelda világra jöttének első percétől élő és mély keresztény hitet lélegzett magába, és biztosan megfertőződött édesanyja jámborságától, hiszen már egészen kicsi korában nagy érdeklődést mutatott Isten dolgai iránt. Azt mesélik, hogy érdeklődve hallgatott mindent, ami a vallással kapcsolatos volt, főleg a zsoltárok olvasását, és minden más mesénél jobban szerette a szent történeteket és a szentek életét. Így Imelda megtanulta hogyan nevelkedjen Isten tetszése szerint, és tartsa távol magát a hiábavalóságoktól, és így, már kislány korában kifejezte azt a szándékát, hogy egészen a Jóistennek ajánlja fel magát, így tizenkét és tizenhárom éves kora között, nagyon fiatalon, ahogy abban az időben szokás volt, úgy döntött, hogy belép a valdipietrai Szent Mária Magdolna dominikánus kolostorba. A Kolostor, amelynek választása annak is volt köszönhető, hogy a család közel volt a prédikátor barátok rendjéhez, néhány, de buzgón vallásos apácából állt, akik Szent Domonkos szelleméhez hűek voltak, itt Imelda megkezdte a domunikánus lelkület elsajátítását. A belső életéről nem tudni semmit, azonban el lehet mondani, hogy Imelda biztosan hű volt a nappali és éjjel szent liturgiához, az Istennek tetsző hódolat, amely segítette, hogy Isten szeretetének misztériuma mindinkábba behatoljon a szívébe. Bizonyos, hogy szilárd istenfélelmének középpontjában az Eukarisztia iránti szeretet volt, amelyet már a családja és a városa is belénevelt. Valóban, Bolognában az Eukarisztia kultusza élő és őszinte volt, akkor is ha ennek nem voltak ünnepélyes megnyilatkozásai, körmeneti, misék ünneplése, és gyakori szentáldozások. A hívők nem csak hatalmas összegeket adományoztak, hogy fénybe borítsák Jézus Testét, de a szent dolgok ellátására földeket adományoztak, hogy azokon különleges búzát és szőlőt neveljenek.

Megértjük tehát, hogy Imeldában, a fiatal novíciában a vallásos nevelés és az imádságos élet folyamatosan növelték a  vágyat, hogy magához vegye Krisztust az Eukarisztia szentségében.

Imelda nővér mártírhalála

Boldog Imelda Labertini egy olyan szent, akinek az életét egyetlen esemény foglalja össze, amely nélkül nem is lenne ok emlékezni rá. Az anyakönyvek megégése miatt nem tudjuk mennyi időt töltött noviciátusban, de úgy tűnik kevesebb, mint egy évet. Azonban a kegyelmi életben már igencsak elől járt, ha ennyire égő szeretettel vágyott a jézusi szentségre.

A szeretet megkeresi a Szeretettet, és Imelda nővért emésztette a vágy, hogy egyesüljön Jézussal a Szentáldozásban. Az Úr megengedte, hogy ne legyen megértve, így egy újfajta mártírhalált ajándékozott neki. Mi szegény halandók, akik ezernyi földi szenvedély miatt nyugtalankodunk, nagyon nehezen tudjuk megérteni azt a nyugtalanságot, amelyet az Isten iránti szeretet okoz az ember szívében. De azok a szentek, akiknek része volt ebben a boldog élményben, elviselhetetlen tűzről, betölthetetlen vágyakról és igazi tortúráról beszélnek. Néri Szent Fülöpnek, az ő egész vidámságával, a bordái majd összetörtek a szíve nyugtalansága miatt, Siénai Szent Katalin többször érezte, hogy nem bírja tovább, és összeroppan az isteni szeretet égő dárdáitól, és még ezernyi példát hozhatnánk, amelyekkel a katolikus szentek életrajza eláraszt minket.

Azt se szabad elfelejtenünk, hogy a gyermekkor is képes hősi tettekre Isten szeretetében. Az Úr Lelke ott tevékenykedik, ahol akar, sőt az Evangélium azt tanítja, hogy a gyermekkor mágnesként vonzza a Lélek áradását.

Imelda nővér helyzete az Eukarisztia nagy misztériumával szemben csak egy felsőbb szabadsággal magyarázható – amely néha szeszélynek tűnik – amelyben Isten megnyilatkozik a szeretett lelkekben.

Titokzatosan megérintve a kegyelemtől, a kis nővér jobban észlelte a nővértársainál és talán a lelkész Aldovrando Testvérnél is, az valódi Jézusi jelenlétet az ostyában, és ellenállhatatlan éhséget érzett az égi kenyér iránt. A vágyat, hogy megkapja Jézust, biztosan táplálta és fokozta a szentmisén való napi részvét és a Tabernákulum előtt eltöltött hosszas idő. Egy megmagyarázhatatlan érzés prédájaként, mely egyszerre volt tortúra és édes, sóhajtozott és sírt, ő maga is rabja volt a szeretet nagy Foglyának.

Meg kellett volna győzni a vezetőket, hogy ne tagadják meg tőle az áldozást, de a dolog nem volt könnyű, mert Imelda nővért túl fiatalnak tartották hozzá, és úgy tűnt, hogy semmilyen rendkívülit nem mutatott, hogy kivételt tegyenek vele a szabály alól: az egyszerűségnek micsoda csodája lehetett az élete!Az egyház szabályai nem matematika, és nincs a világon olyan intézmény, amely annyira emberi és anyai az alkalmazásukban és féltékeny az őrzésükben. A mi esetünkben pedig nem igazi törvényről volt szó, hanem csak egyikéről a szokásoknak, amelyek gyakran a törvényeket helyettesítik, és mivel nincs ellene semmi, végül elnyomják őket, és nagyobb tiszteletet élveznek. Akkoriban már az volt a szokás, hogy nem áldoztatják meg azokat a gyermekeket, akik még nem töltötték be a tizenhárom évet.Elég lett volna egy kis megértés, egy kis természetfölötti intuíció, egy kicsi abból amit a filozófusok epichéianak hívnak, hogy megengedjék Imelda nővérnek, hogy a Szentséghez járuljon fiatal kora ellenére, de ez az intuíció, Isten engedje meg, hiányzott a valdipietrai nővérekből és a gyóntatóból, mint ahogy Siénai Szent Katalin sok gyóntatójából is hiányzott, aki szintén éhes volt az Élet kenyerére.

Ez volt tehát a kis dominikánus nővér nagy próbája, aki főleg az általános áldoztatás alatt érzete, hogy hatalmasra nő szívében az oly nagy, hatalmas és megértetlen sóvárgás. Az erős vágyak, amelyeket Isten az emberek szívébe rejt, a jövendő események próféciái, mert a Megváltónk, azt kívánva, hogy részesei legyünk az égi dicsőségnek, azt sugallja, hogy ugyanazokat a dolgokat kérjük, amelyeket megígért, hogy megadja nekünk. Imelda nővérnek, miután ki tudja hányszor nyaggatta a nővéreket és a papot imáival és sírással, amelyeket talán egy fiatal szeszélyeinek tulajdonítottak, nem maradt más, mint Jézust kérlelni. A dominikánus monostorokban és kolostorokban az általános áldoztatás napja olyan volt, mint egy kis Húsvét. Nem fordult elő nagyon gyakran, csak úgy tizenöt alkalommal egy évben. Minden nővérnek meg kellett gyónnia, hogy elrendezze a lelkét, és emellett a testüket is felkészítették levágva a hajukat és megmosva a fejüket.

Ezek az előkészületek a valdipietrai monostorban sem hiányoztak 1333. május 11-én, Imelda megértette, hogy az elkövetkező nap is sírással telik, és torkában csomóval aludt el, ez volt az utolsó éjszakája! A legbiztosabb számítások szerint az év május 12-ére esett a Menybemenetel előestéje, és körmenetet tartottak. A liturgia fő témája az állandó imára való buzdítás volt, amelyet nem adja meg magát. Érdekes lenne úgy követni a Szentmise történéseit, hogy Imelda nővér lelkébe költözünk, aki a celebrálást nyugtalan lélekkel követte. A Szentmisét megelőzte Istenhez és az ő szentjeihez való könyörgés a litánia eléneklésével, majd a bevezető ének következett:  „Szent templomából meghallgatta Isten az én imámat, kiáltásom eljutott a fülébe.” A könyörgésekben azért imádkoztak, hogy a Jóisten védje meg őket minden bajtól. Az evangéliumi részlet pont az volt, ami kellett, és senki sem találhatott volna jobbat. „Ha valakinek van egy barátja, és éjfélkor felkeresi ezt kérve tőle: Barátom adj három kenyeret…. Ha ő magában azt válaszolja: Ne zavarj engem, a kapu zárva van….nem kelhetek fel, hogy három kenyeret adjak neked. Bizony mondom nektek, ez nem azért kel fel, hogy odaadja neki, mert a barátja, hanem kitartásáért kel fel, és odaadja azt, amennyire szüksége van.

Én is azt mondom: Kérjetek, és kapni fogtok, keressetek, és találtok, zörgessetek, és kinyitják az ajtót. Mert aki kér, az kap, ki keres, az talál, aki zörget, annak ajtót nyitnak. És melyik apa az közületek, aki fiának, aki kenyeret kér, követ ad? Vagy kígyót, ha halat kér vagy skorpiót, ha tojást?  Ha tehát ti, bűnösök, jól bántok fiaitokkal, úgy Mennyei Atyátok elküldi a Szentlelket azokhoz, akik kérik tőle.”

A gyakorlati befejezés megvigasztalta Imelda nővért: az Úr azt akarja, hogy zavarjuk őt, mielőtt kielégít minket, és az ő apai jósága nem tagadja meg tőlünk az égi adományokat, ha az emberi bűnösség megadja azokat a javakat, amik elillannak. Imelda Barátja bent volt a kis hajlékában, aminek kis ajtaját bezárták. Miután befejeződött a nővérek megáldoztatása, mintha azt suttogta volna:  „Be vagyok ide zárva… nem tudok.” De Imelda nővér, szíve teljes bizalmával és szeretetével, megismételi a kérését Jézus Szívéhez.

És a Barátja végre válaszolt!

Az ünnepélyes celebrálás után, Szent Mária Magdolna kis templomában, ami még tömjénnel teli volt, üres maradt, csak az angyalok őrködtek a Tabernákulum körül, és velük a kis novícia. Hirtelen megjelent egy ragyogó ostya, amely megállt a kislány feje felett, aki térden állva sírt a boldog eksztázis hevében. A nővérek nem foglalkoztak már Imelda nővérrel, de a refektóriumra összegyűlve észrevették, hogy hiányzik. „Nézd csak meg, hol van Imelda nővér!” –mondta az elöljáró az egyik nővérnek. Az elment, hogy megkeresse, és a monostor összes zugát átkutatva végül megtalálta őt a Tabernákulum lábánál, eksztázisban a Szentostya ragyogásától körülölelve. Futva tért vissza az elöljáróhoz, és izgatottan elmondta, amit látott. A vacsora félbeszakad, a nővérek a templomba siettek. Meggyújtották a gyertyákat, és körbeállták a Boldogot, míg a káplán, stólában letérdelt Imelda mellé, és kezében a patenával, várta, hogy a csodás ostya leszálljon hozzá. Végre megértette, és megkapva a Szentostyát a paténán, nem hezitált egy pillanatot sem, megáldoztatta Imelda nővért.

A kis novícia becsukta a szemeit, szűz mellkasához szorította a kincsét, és lerogyott a padlóra: meghalt az örömtől és a szeretettől, átlépett a dicsőséges életbe örök közösségbe az ő Urával, együtt az Atyával, a Szentlélekkel, az angyalok hatalmas hadával és a szentekkel.

Épp csak tizenhárom éves volt.

Egy ilyen hatalmas csoda azonnal a szentek dicsfényével vette körül Imeldát. A valdipietrai nővérek 1335-ben felvették a monostor mártirológiájába május 12-őt Imelda Labertini emléknapjaként. A kultusz hamar elterjedt, és a város eukarisztikus kultusza lett. A test relikviáit először a nővérek és a család őrizték, amely azonban, XIV Benedek, Prospero Labertini pápasága után, hogy kifizessék őket, a Malvezzi márkikra bízta az őrizetet. 1798 körül, az érsek jóváhagyásával, a relikviákat átszállították a Szent Zsigmond templomba, amely akkoriban a Malvezzik patronusa alatt állt, és ott tisztelték tovább. 1825-ben XII. Leó áldását adta a kultuszra, és 1908-ban X. Piusz azoknak a fiataloknak a védőszentjévé nevezte ki, akik először veszik magukhoz az oltáriszentséget.

Az Egyház egy fohászt tesz az ajkainkra:

„ Ó, Boldog Imelda, az Eukarisztikus Jézus szeretetének jele, kérd, hogy én is mindig olyan hévvel kívánjam, ahogy Te kívántad, a Jézussal való örömteli találkozást az Eukarisztiában. Amikor Ő hozzám költözik, add, hogy átalakítsa az életem, legyen az a kegyelem és a szeretet cselekedeteivel teli, legyen minden nap az igazság szerető keresésének derűs és fénylő megvallása az Ő állandó közösségében. Ámen.”

A relikviák ma is a Szent Zsigmond Templomban találhatóak, Bolognában, egy egyetemi templomban az egyetemi város szívében, mint egy jel, amely főképp a fiatalokhoz szól, hogy az igazi égből leszállott kenyérrel táplálkozzanak, és ne féljenek magukhoz venni Krisztust, a világ egyetlen Megváltóját, széttárni előtte az ajtókat, az emberi szív kéréseinek egyetlen válasza előtt.

Forrás

kép

Cikket fordította: Feketéné Józsa Veronika

 

Kilencven éves a magyar alapítású Szociális Testvérek Társasága női szerzetesközösség. A társaság tagjai szerzetesi elköteleződésük által a bencés lelkiség szellemében kívánnak választ találni korunk szociális és spirituális kihívásaira. Szerte a világban mintegy 200 szerzetesnő tartozik a közösséghez.  

„Az Úr Lelke nyugszik rajtam…”

Fiatalkoromban hosszasan kerestem szerzeteshivatásom útját: az Úr Lelke nyugodott rajtam – vagy inkább nyugtalanított sok éven át a sokáig meddő keresésben, mivel akkoriban ebből az országból egyszerűen hiányoztak a szerzetesek. Egy-egy szép arcú idős sekrestyés néniről vagy ápolónőről titokban meg lehetett tudni, hogy „ő ám apáca volt!” – de semmi több.

Magyarországon 1950-ben államilag feloszlatták a szerzetesrendeket, tagjaikat kitelepítették, börtönbe vitték, bármiféle további működésüket törvényileg ún. „államellenes összeesküvésnek” titulálták. A legálisan működő két férfi és egy női rend az iskolafenntartás miatt maradhatott meg, természetesen szintén súlyos ellenőrzések és korlátozások alatt. A múltról sem volt nagyon szabad beszélni. A szerzetesek nincsenek, és kész. Letűntek a történelemmel. Ez volt az időtlen axióma.

1987-ben, huszonnégy évesen léphettem be a Szociális Testvérek Társaságába. Konkrétan egy plébániai hittanterem ajtaja volt ez, ahol hetente találkozott egy közösség, „hittancsoport” fedőnévvel. Beléptem, és sok fiatal, kedves női arc nézett vissza. Szerzetesek Fogadalomtételvoltak, Magyarországon. Nem is kevesen. Nem sokat tudtam róluk, de azt már igen: ez egy hely, ahol egészen Istené lehetek úgy, ahogyan azt annyi éve kerestem.

Aztán lépésenként sok minden kiderült. Az, hogy annál, amit látok, láthatok, sokkal többen vannak. Fiatalok is, idősek is.

Az, hogy 1950-ben ez is egy virágzó közösség volt, amit „feloszlattak” – s azt, hogy azért van ma egy hely, ahová beléphetek, mert az akkoriak nem vették tudomásul ezt a feloszlatást, csupán formát váltottak. A legnagyobb titokban, kihallgatások, letartóztatások között is, de vitték tovább a Társaság küldetését és életét.

Az, hogy minden társadalmi tiltás ellenére tovább is adták az isteni életet: befogadták a hivatáskereső fiatalokat, és fogadalomhoz engedték őket. Ezért jöhettem közéjük én is.

Az, hogy jelek nélkül élnek a világban, mégis fogadalmas szerzetesek, akik az ősi modell szerint „jegyességként” élik meg Istenhez kapcsolt életüket.

Az, hogy szolgálataikról – felszínesen – ugyan lehet olyan érzésem, hogy „hát mindenki dolgozik a saját munkahelyén, nem? Biztosan utána szerzeteskednek…!” De elég hamar megérezhettem, hogy sokfajta tevékenységüknek igenis van mentalitása, karaktere.

Az, hogy nem elfordulnak a világtól, hanem teljes erővel szolgálják azt. Érzékenyek a legmodernebb törekvésekre, élnek a technika vívmányaival, foglalkoznak közélettel, törődnek a peremreszorultakkal, tanítanak, gyógyítanak, sérülteket szolgálnak, magas szintű intézményeket vezetnek, vagy a legszegényebbekkel dolgoznak, aktívan új egyházi és társadalmi kezdeményezések élére állnak.

Az, hogy Isten „betilthatatlan”: „Nem baj, ha a keretek leomlanak, a Lélek teremt majd magának új kereteket” – mondta már a negyvenes években az alapító, Slachta Margit.

„Az Úr Lelke nyugszik rajtam , Ő kent föl engem…”

„…olyan nők társulatáról van szó, akik nem tudnak és nem akarnak a világtól annyira elvonulni, mint amennyire a szerzetesek szoktak, hanem a világban akarnak a világ javára szerzetesek mód jára élni, követve az Üdvözítő példáját… aki körüljárt, jót cselekedve.”

Ezt olvassuk az 1928-ban kiadott első Társaságismertetőben, Slachta Margit tollából. A mű címe is nagyon beszédes: A puszták rejtekéből az élet centrumába. A szociális testvérek kezdetektől fogva a mindennapi ember „testvérévé” akartak lenni: odamenni, ahol ők vannak, értük dolgozni, együtt dolgozni az Egyházban és a világban. A szociális testvér az kifelé megy, misszióba megy – saját társadalmához, korának emberéhez. Sokféle karitászmunkától kezdve a szociális kérdések oldozgatásán, mozgalmak szervezésén át a közéletig, sőt az államéletig ívelt a szociális testvérek szolgálati terepe. Slachta Margit egyenesen az első közép-európai női parlamenti képviselő volt, aki végre „…bevitte a női géniuszt az államháztartásba…” amint mondták róla. Ő pedig úgy vélekedett: „Egy margit testvrszociális testvér elmegy oda is, ahol a látható Egyház véget ér…” Mindennek érdekében a szokásos apácaruhánál sokkal egyszerűbb egyenruhát hordtak, de nem restelltek civilben is megjelenni, ha a szolgálat számára az volt hasznosabb. Munkásnők vagy tanyai családok, államférfiak és cselédlányok, úriasszonyok és egyetemisták között egyaránt otthon voltak a szociális testvérek. És szolgálták az Életet, a gyógyító és megelőző szeretetet, az isteni és emberi jogokat – a Lélektől felkenetve a lélekmentést. Ennek az 1944-es vészkorszakban különös területe lett: az üldözött életek mentése – Társaságunk kb. ezer életet tudott megmenteni. Közülünk pedig csak egy halt bele, az, aki maga ajánlotta fel áldozatul az életét – Boldog Salkaházi Sára. Nevét viseli a rakpart, ahol a nyilasok a zsidókkal együtt a Dunába lőtték.

„Sokan aggodalommal nézik ezt a törekvést… […] De az, aki kegyelmet tudott adni embereknek, hogy egy életet remeteségben éljenek le, nem adhat-e kegyelmet másoknak is arra, hogy az élet forgatagának centrumában helytálljanak, és el ne sodortassanak…?” – bizakodott Margit testvér.

„Az Úr Lelke van rajtam , Ő kent föl engem , hogy folytassam isteni Jegyesem , Krisztus küldetését.”

Ez a Társaság jubileumi, 2013-as éves mottója, amelynek segítségével most hálát adunk Isten ajándékaiért. Hálát mindenekfelett a Szentléleknek való odaszenteltségért. Egyedi ajándéknak tartom, hogy mi éppen Pünkösdkor, az apostolok felkenésének és küldésének ünnepén tesszük szerzetesi fogadalmainkat, és feladatunk is Őt hívni a lélek nélküli világba…

Hálát az ezerötszáz éves nyugati szerzetesség atyjának, Szent Benedeknek lelkiségéért. Benedictus (aminek jelentése: „áldott”) épített az ókori Róma romjain egy olyan kis alternatív társadalmat – a monostort –, ami később Európa szellemi bölcsője lett. Kereszténység, imádság, békesség, közösség, tisztelet, stabilitás, földművelés, városépítés, kultúra – vagyis az élet civilizációja jellemzi a benedeki lelkiséget, ami ma is aktuális ebben az újbarbár harcoktól sem mentes korban.

Hála a múltért, a hűségért – a Gyökérért, amin én is egy ág lehetek. S hála a szaporodó ágakért, a rendszerváltás utáni eleven folytatásért, a máért. Házainkért, közösségi életünkért, fiataljainkért és időseinkért, a szolgálatok sokféleségéért, a Lélek ajándékaiért. Hála hogy aktívan ott lehetünk az Egyház és a világ jelenében. Hála a Jövőért, amit Isten készít mindnyájunknak.

Rákoscsabai Jókai Mór Református Általános Iskola első osztályosai egy tanév alatt tanult dalaiból adunk ízelítőt. A református és katolikus hittan órákon tanult dalok mutatják, hogy a közös, együttes éneklés is a szerető Isten dicséretét szolgálja.

A bolond homokra építettErzsi néni

Atyám imádlak

Az Úr a pásztorom

Emeld fel a kezed és áldjad Őt

Fejem, vállam, térdem

Halld, halld Jézus szeret engem

Halleluja, Jézus dicsérd

Két kezemmel tapsolhatok

Ki teremtette ezt a világot?Meldi néni

Kicsiny kis fényemmel

Meghív minket a saját asztalához

Mondd, ki a dzsungel királya!

Olvasd egyre szent Bibliát!

Rút volt szívem, sötét

Templomunk az Isten háza

Betanító hitoktatók: Séra Erzsébet és Dudásné Fekete Imelda

 

Egy vadász megfogott egy kismadarat. A madárka azt mondta a vadásznak, hogy ha szabadon engedi, három felbecsülhetetlen értékű tanácsot ad neki. A vadász hosszan tépelődött, majd belement az alkuba.

A kismadár első tanácsa az volt, hogy ne ragaszkodjon a dolgokhoz, hagyja, hadd jöjjenek, hadd menjenek. A vadász úgy gondolta, ez jó tanács, és kiengedte a markából a madarat.

A második tanács így szólt: bízzon abba, amit közvetlenül érez és tapasztal.

A vadász úgy gondolta, hogy ez is jó tanács, és engedte, hogy a madár felszálljon egy közeli fára. Amint ez megtörtént, a kismadár harsányan nevetve felrepült. A vadász utána kiáltott, és megkérdezte, mi olyan mulatságos, mire a madár így válaszolt:
Ha tudnád, hogy nálam van a világ legértékesebb gyémántja, nem engedtél volna el. És még jobban nevetett.

A vadász dühbe gurult, é kiabálni kezdett, hogy a madár azonnal jöjjön vissza. A madárka persze, ügyet sem vetett rá.

Hát jó, de akkor legalább tartsd be, amit ígértél-mondta. Halljam a harmadik tanácsot!
Ugyan miért mondanék neked bármit is, te ostoba, amikor az első két tanácsomat sem fogadtad meg, hiszen nem hagyod csak úgy jönni és menni a dolgokat. Nézd, hogy dühbe gurultál és próbálsz újra megfogni. És az érzékeidben sem bízol, különben felfognád, hogy egy olyan apró madár, mint én nem rejtheti el apró testében a világ legértékesebb ékkövét.

Forrás

madár

 

Aki nézte a Húsvéti Szentmise közvetítését a Vatikánból meghatódva tapasztalhatta, hogy azt a misekönyvet, amelynek aranyozott borítóját az immár Magyar Örökség Díjas Ozsvári Csaba készítette és a  Magyar Katolikus Egyház ajándékozta II. János Pál pápának, amit Benedek pápa is használt,  most Ferenc pápa miséjén is, a Föld sok-sok lakójával együtt látható volt.  Már aki tudta, hogy mit lát, mert a magyar TV közvetítésben sajnos erről szó sem esett. A külföldi tudósításokban gondolom még kevésbé.
Jó lenne Ozsvári Csaba páratlan művészetét a világgal [az egyházon belül is(a magyarral kezdve)  kívül is] megismertetni, mert erre mindannyian Zugligeten belül és kívül büszkék lehetünk, ahogy bármely nép büszke lenne.
Az sem mellékes, és legközelebbi alkalommal  erre is gondoljunk, hogy a misekönyv felmutatásakor, a Magyarok Nagy Asszonya és magyar szentek tekintenek a Szent Atyára, de a pápai címer mellett a Szentkorona is látható.

Talán ezt másoknak is elmesélhetnénk.

Ozsvári   Csaba szerintem hiteles és jó  reklámhordozója  is lehet(ne) az Egyháznak, élete, munkássága példaadó, alkotásai maradandóak.

      Kár lenne nem észrevenni, nem tudni és elhallgatni.  .

Ozsvári Csabáról:

1993-1995 között a Váci Egyházmegye megrendelésére készített liturgikus ötvöstárgyakat, majd 1996-ban Paskai László bíboros számára misekönyvet. 1997-ben tíz év munkáiból Officium címmel rendezett kiállítást a Budavári Mátyás-templomban.

Báró Apor Vilmos boldoggáavatása alkalmából (1997) domborművet készített II. János Pál pápának, az alkotás címe: Vir Dolorum.

Joseph Ratzinger bíboros egyik püspöki mellkeresztje is Ozsvári Csaba alkotása 1998-ból. Ugyanebben az évben részt vett a Mai egyházművészet kiállításon a Római Magyar Akadémián. A következő évben Karl Joseph Rauber apostoli nuncius rendelt tőle liturgikus tárgyakat.

Legismertebb művei közé tartozik az a domborművekkel díszített misekönyv, a magyar egyház hivatalos ajándéka, amelyet II. János Pál pápa magyarországi látogatása alkalmából alkotott. A misekönyvet XVI. Benedek pápa jelenleg is használja, legutóbb az idei húsvéti vigília szertartáson. Ugyancsak sokan láthatták a budapesti városmisszió során a Szent István-bazilika előtt felállított mintegy három méter magas keresztjét, illetve a felújított máriapócsi kegykép alakjait is az ő koronái (glóriái) díszítik.

A magyar főpásztorok 2008-as ad limina látogatásuk alkalmával egy Ozsvári-kelyhet ajándékoztak a Szentatyának. XVI. Benedek pápát személyesen is köszönthette ez év április 1-jén, az általános kihallgatás keretében, és átadhatott neki – a magyarországi Schönstatt Mozgalom tagjai nevében – egy általa készített feszületet, amelyen az Egyházat jelképezve a Szűzanya is látható.

 

Gál Magdi

 

Ozsvári Csaba(1963-2009) élete

Megemlékezés az 5 gyermekes családapáról