Cikkek archívuma ebben a rovatban: Érdekes cikkek

Kilencven éves a magyar alapítású Szociális Testvérek Társasága női szerzetesközösség. A társaság tagjai szerzetesi elköteleződésük által a bencés lelkiség szellemében kívánnak választ találni korunk szociális és spirituális kihívásaira. Szerte a világban mintegy 200 szerzetesnő tartozik a közösséghez.  

„Az Úr Lelke nyugszik rajtam…”

Fiatalkoromban hosszasan kerestem szerzeteshivatásom útját: az Úr Lelke nyugodott rajtam – vagy inkább nyugtalanított sok éven át a sokáig meddő keresésben, mivel akkoriban ebből az országból egyszerűen hiányoztak a szerzetesek. Egy-egy szép arcú idős sekrestyés néniről vagy ápolónőről titokban meg lehetett tudni, hogy „ő ám apáca volt!” – de semmi több.

Magyarországon 1950-ben államilag feloszlatták a szerzetesrendeket, tagjaikat kitelepítették, börtönbe vitték, bármiféle további működésüket törvényileg ún. „államellenes összeesküvésnek” titulálták. A legálisan működő két férfi és egy női rend az iskolafenntartás miatt maradhatott meg, természetesen szintén súlyos ellenőrzések és korlátozások alatt. A múltról sem volt nagyon szabad beszélni. A szerzetesek nincsenek, és kész. Letűntek a történelemmel. Ez volt az időtlen axióma.

1987-ben, huszonnégy évesen léphettem be a Szociális Testvérek Társaságába. Konkrétan egy plébániai hittanterem ajtaja volt ez, ahol hetente találkozott egy közösség, „hittancsoport” fedőnévvel. Beléptem, és sok fiatal, kedves női arc nézett vissza. Szerzetesek Fogadalomtételvoltak, Magyarországon. Nem is kevesen. Nem sokat tudtam róluk, de azt már igen: ez egy hely, ahol egészen Istené lehetek úgy, ahogyan azt annyi éve kerestem.

Aztán lépésenként sok minden kiderült. Az, hogy annál, amit látok, láthatok, sokkal többen vannak. Fiatalok is, idősek is.

Az, hogy 1950-ben ez is egy virágzó közösség volt, amit „feloszlattak” – s azt, hogy azért van ma egy hely, ahová beléphetek, mert az akkoriak nem vették tudomásul ezt a feloszlatást, csupán formát váltottak. A legnagyobb titokban, kihallgatások, letartóztatások között is, de vitték tovább a Társaság küldetését és életét.

Az, hogy minden társadalmi tiltás ellenére tovább is adták az isteni életet: befogadták a hivatáskereső fiatalokat, és fogadalomhoz engedték őket. Ezért jöhettem közéjük én is.

Az, hogy jelek nélkül élnek a világban, mégis fogadalmas szerzetesek, akik az ősi modell szerint „jegyességként” élik meg Istenhez kapcsolt életüket.

Az, hogy szolgálataikról – felszínesen – ugyan lehet olyan érzésem, hogy „hát mindenki dolgozik a saját munkahelyén, nem? Biztosan utána szerzeteskednek…!” De elég hamar megérezhettem, hogy sokfajta tevékenységüknek igenis van mentalitása, karaktere.

Az, hogy nem elfordulnak a világtól, hanem teljes erővel szolgálják azt. Érzékenyek a legmodernebb törekvésekre, élnek a technika vívmányaival, foglalkoznak közélettel, törődnek a peremreszorultakkal, tanítanak, gyógyítanak, sérülteket szolgálnak, magas szintű intézményeket vezetnek, vagy a legszegényebbekkel dolgoznak, aktívan új egyházi és társadalmi kezdeményezések élére állnak.

Az, hogy Isten „betilthatatlan”: „Nem baj, ha a keretek leomlanak, a Lélek teremt majd magának új kereteket” – mondta már a negyvenes években az alapító, Slachta Margit.

„Az Úr Lelke nyugszik rajtam , Ő kent föl engem…”

„…olyan nők társulatáról van szó, akik nem tudnak és nem akarnak a világtól annyira elvonulni, mint amennyire a szerzetesek szoktak, hanem a világban akarnak a világ javára szerzetesek mód jára élni, követve az Üdvözítő példáját… aki körüljárt, jót cselekedve.”

Ezt olvassuk az 1928-ban kiadott első Társaságismertetőben, Slachta Margit tollából. A mű címe is nagyon beszédes: A puszták rejtekéből az élet centrumába. A szociális testvérek kezdetektől fogva a mindennapi ember „testvérévé” akartak lenni: odamenni, ahol ők vannak, értük dolgozni, együtt dolgozni az Egyházban és a világban. A szociális testvér az kifelé megy, misszióba megy – saját társadalmához, korának emberéhez. Sokféle karitászmunkától kezdve a szociális kérdések oldozgatásán, mozgalmak szervezésén át a közéletig, sőt az államéletig ívelt a szociális testvérek szolgálati terepe. Slachta Margit egyenesen az első közép-európai női parlamenti képviselő volt, aki végre „…bevitte a női géniuszt az államháztartásba…” amint mondták róla. Ő pedig úgy vélekedett: „Egy margit testvrszociális testvér elmegy oda is, ahol a látható Egyház véget ér…” Mindennek érdekében a szokásos apácaruhánál sokkal egyszerűbb egyenruhát hordtak, de nem restelltek civilben is megjelenni, ha a szolgálat számára az volt hasznosabb. Munkásnők vagy tanyai családok, államférfiak és cselédlányok, úriasszonyok és egyetemisták között egyaránt otthon voltak a szociális testvérek. És szolgálták az Életet, a gyógyító és megelőző szeretetet, az isteni és emberi jogokat – a Lélektől felkenetve a lélekmentést. Ennek az 1944-es vészkorszakban különös területe lett: az üldözött életek mentése – Társaságunk kb. ezer életet tudott megmenteni. Közülünk pedig csak egy halt bele, az, aki maga ajánlotta fel áldozatul az életét – Boldog Salkaházi Sára. Nevét viseli a rakpart, ahol a nyilasok a zsidókkal együtt a Dunába lőtték.

„Sokan aggodalommal nézik ezt a törekvést… […] De az, aki kegyelmet tudott adni embereknek, hogy egy életet remeteségben éljenek le, nem adhat-e kegyelmet másoknak is arra, hogy az élet forgatagának centrumában helytálljanak, és el ne sodortassanak…?” – bizakodott Margit testvér.

„Az Úr Lelke van rajtam , Ő kent föl engem , hogy folytassam isteni Jegyesem , Krisztus küldetését.”

Ez a Társaság jubileumi, 2013-as éves mottója, amelynek segítségével most hálát adunk Isten ajándékaiért. Hálát mindenekfelett a Szentléleknek való odaszenteltségért. Egyedi ajándéknak tartom, hogy mi éppen Pünkösdkor, az apostolok felkenésének és küldésének ünnepén tesszük szerzetesi fogadalmainkat, és feladatunk is Őt hívni a lélek nélküli világba…

Hálát az ezerötszáz éves nyugati szerzetesség atyjának, Szent Benedeknek lelkiségéért. Benedictus (aminek jelentése: „áldott”) épített az ókori Róma romjain egy olyan kis alternatív társadalmat – a monostort –, ami később Európa szellemi bölcsője lett. Kereszténység, imádság, békesség, közösség, tisztelet, stabilitás, földművelés, városépítés, kultúra – vagyis az élet civilizációja jellemzi a benedeki lelkiséget, ami ma is aktuális ebben az újbarbár harcoktól sem mentes korban.

Hála a múltért, a hűségért – a Gyökérért, amin én is egy ág lehetek. S hála a szaporodó ágakért, a rendszerváltás utáni eleven folytatásért, a máért. Házainkért, közösségi életünkért, fiataljainkért és időseinkért, a szolgálatok sokféleségéért, a Lélek ajándékaiért. Hála hogy aktívan ott lehetünk az Egyház és a világ jelenében. Hála a Jövőért, amit Isten készít mindnyájunknak.

Rákoscsabai Jókai Mór Református Általános Iskola első osztályosai egy tanév alatt tanult dalaiból adunk ízelítőt. A református és katolikus hittan órákon tanult dalok mutatják, hogy a közös, együttes éneklés is a szerető Isten dicséretét szolgálja.

A bolond homokra építettErzsi néni

Atyám imádlak

Az Úr a pásztorom

Emeld fel a kezed és áldjad Őt

Fejem, vállam, térdem

Halld, halld Jézus szeret engem

Halleluja, Jézus dicsérd

Két kezemmel tapsolhatok

Ki teremtette ezt a világot?Meldi néni

Kicsiny kis fényemmel

Meghív minket a saját asztalához

Mondd, ki a dzsungel királya!

Olvasd egyre szent Bibliát!

Rút volt szívem, sötét

Templomunk az Isten háza

Betanító hitoktatók: Séra Erzsébet és Dudásné Fekete Imelda

 

Egy vadász megfogott egy kismadarat. A madárka azt mondta a vadásznak, hogy ha szabadon engedi, három felbecsülhetetlen értékű tanácsot ad neki. A vadász hosszan tépelődött, majd belement az alkuba.

A kismadár első tanácsa az volt, hogy ne ragaszkodjon a dolgokhoz, hagyja, hadd jöjjenek, hadd menjenek. A vadász úgy gondolta, ez jó tanács, és kiengedte a markából a madarat.

A második tanács így szólt: bízzon abba, amit közvetlenül érez és tapasztal.

A vadász úgy gondolta, hogy ez is jó tanács, és engedte, hogy a madár felszálljon egy közeli fára. Amint ez megtörtént, a kismadár harsányan nevetve felrepült. A vadász utána kiáltott, és megkérdezte, mi olyan mulatságos, mire a madár így válaszolt:
Ha tudnád, hogy nálam van a világ legértékesebb gyémántja, nem engedtél volna el. És még jobban nevetett.

A vadász dühbe gurult, é kiabálni kezdett, hogy a madár azonnal jöjjön vissza. A madárka persze, ügyet sem vetett rá.

Hát jó, de akkor legalább tartsd be, amit ígértél-mondta. Halljam a harmadik tanácsot!
Ugyan miért mondanék neked bármit is, te ostoba, amikor az első két tanácsomat sem fogadtad meg, hiszen nem hagyod csak úgy jönni és menni a dolgokat. Nézd, hogy dühbe gurultál és próbálsz újra megfogni. És az érzékeidben sem bízol, különben felfognád, hogy egy olyan apró madár, mint én nem rejtheti el apró testében a világ legértékesebb ékkövét.

Forrás

madár

 

Aki nézte a Húsvéti Szentmise közvetítését a Vatikánból meghatódva tapasztalhatta, hogy azt a misekönyvet, amelynek aranyozott borítóját az immár Magyar Örökség Díjas Ozsvári Csaba készítette és a  Magyar Katolikus Egyház ajándékozta II. János Pál pápának, amit Benedek pápa is használt,  most Ferenc pápa miséjén is, a Föld sok-sok lakójával együtt látható volt.  Már aki tudta, hogy mit lát, mert a magyar TV közvetítésben sajnos erről szó sem esett. A külföldi tudósításokban gondolom még kevésbé.
Jó lenne Ozsvári Csaba páratlan művészetét a világgal [az egyházon belül is(a magyarral kezdve)  kívül is] megismertetni, mert erre mindannyian Zugligeten belül és kívül büszkék lehetünk, ahogy bármely nép büszke lenne.
Az sem mellékes, és legközelebbi alkalommal  erre is gondoljunk, hogy a misekönyv felmutatásakor, a Magyarok Nagy Asszonya és magyar szentek tekintenek a Szent Atyára, de a pápai címer mellett a Szentkorona is látható.

Talán ezt másoknak is elmesélhetnénk.

Ozsvári   Csaba szerintem hiteles és jó  reklámhordozója  is lehet(ne) az Egyháznak, élete, munkássága példaadó, alkotásai maradandóak.

      Kár lenne nem észrevenni, nem tudni és elhallgatni.  .

Ozsvári Csabáról:

1993-1995 között a Váci Egyházmegye megrendelésére készített liturgikus ötvöstárgyakat, majd 1996-ban Paskai László bíboros számára misekönyvet. 1997-ben tíz év munkáiból Officium címmel rendezett kiállítást a Budavári Mátyás-templomban.

Báró Apor Vilmos boldoggáavatása alkalmából (1997) domborművet készített II. János Pál pápának, az alkotás címe: Vir Dolorum.

Joseph Ratzinger bíboros egyik püspöki mellkeresztje is Ozsvári Csaba alkotása 1998-ból. Ugyanebben az évben részt vett a Mai egyházművészet kiállításon a Római Magyar Akadémián. A következő évben Karl Joseph Rauber apostoli nuncius rendelt tőle liturgikus tárgyakat.

Legismertebb művei közé tartozik az a domborművekkel díszített misekönyv, a magyar egyház hivatalos ajándéka, amelyet II. János Pál pápa magyarországi látogatása alkalmából alkotott. A misekönyvet XVI. Benedek pápa jelenleg is használja, legutóbb az idei húsvéti vigília szertartáson. Ugyancsak sokan láthatták a budapesti városmisszió során a Szent István-bazilika előtt felállított mintegy három méter magas keresztjét, illetve a felújított máriapócsi kegykép alakjait is az ő koronái (glóriái) díszítik.

A magyar főpásztorok 2008-as ad limina látogatásuk alkalmával egy Ozsvári-kelyhet ajándékoztak a Szentatyának. XVI. Benedek pápát személyesen is köszönthette ez év április 1-jén, az általános kihallgatás keretében, és átadhatott neki – a magyarországi Schönstatt Mozgalom tagjai nevében – egy általa készített feszületet, amelyen az Egyházat jelképezve a Szűzanya is látható.

 

Gál Magdi

 

Ozsvári Csaba(1963-2009) élete

Megemlékezés az 5 gyermekes családapáról

 

 

Tarack-gyökér, – életerő – tesz képessé a jó, a nekem jó, a nekünk jó meglátására, felismerésére, megkívánására, a törekvésre, hogy elnyerjük –

s igen, ennek a deformálódása az irigység, amit főbűnnek nevezünk.

Újra meg újra rá kell csodálkoznom arra, hogy egész emberségem motorja a vágyó-képességem, és hogy a vágyó-képességem irányáért, céljáért, működésének módjáért felelős vagyok.

Belém vésődött gyermekkori irigység-emlékek jutnak eszembe:

Háború utáni vacsoránál a főtt krumplihoz végre vaj is kerül a hat gyerek elé az asztalra, és édesapa felszeleteli a vajat, a nagy fiúknak nagyobb darab jut, mint az ötödik gyereknek, az Áginak. S az igazságérzet köntösébe tör ki az irigység, amit a torkosság, s igen, talán az éhség is táplált.

Vasárnap délután édesapa odavonja a pihenődíványra a legkisebbet: Gyere, Kislányom, emlékezzünk a balatoni hullámokra és felhőkre! És a féltékenység és dac magatartási formáit alakítja ki az irigység, amit, akit lassanként már sárga szemű szörnyként tanul felismerni a kis iskolás, miközben lassanként a kis ember felismeri a szeretet személyes, meghívó jellegét.

S milyen sokféle vágy és igény követelőzött, amikor odabújva édesanyám ölébe, hízelegve és erőszakosan próbáltam elérni a kívánt válaszát, kérdésemre: Ugye, engem szeretsz a legjobban? Úgy-e én vagyok a szíved csücske? S mennyire elégedetlen maradtam a szinte rituálisan ismétlődő válasszal: Az édesanyáknak sokcsücskű szívük van. S válik aztán szinte közös játékká a szív-csücskök nevesítése.

S a háború alatt született, a legkisebb törékeny egészsége is megdolgoztatta a nővérkét, hiszen a betegségek, fejfájások sajátos kényeztetéseket jelentettek.

Azt hiszem, szüleim jelesre vizsgáztak a szeretet bölcsessége című tantárgyból. Az esti mesék ősi és új, személyre szabott történetei, majd később, a mesék helyett a szentek életének felolvasása, elmesélése, és igen, a korai öt-hatéves kortól hittanra járás, első szentgyónásra és első szentáldozásra készülés nevelő, növesztő erő volt, mely megőrizte, sőt egyre erősebbé tette bennem a vágyó-képességet, de kialakította, ezzel egyformán erőssé tette a vágyat a megosztásra, az ajándékozásra. Hiszen a szeretés élmény létrejön, akkor is, ha kapom, akkor is, ha adom a szeretetet.

Azért tarack-gyökér, életerő, ösztönerő maradt a vágyó-képességnek ez az ösztökéje, és hiszem, hogy a Teremtő derűs mosollyal figyelte, hogyan állítja rá ez a „sárgaszemű szörnyeteg” az Úrnak ezt a bárányát, Ágnesét az egyre többre, jobbra, a transzcendens vágyakra. S ez kegyelem, hiszen a megirigyelt és el nem nyert jó, legyen az étel, szeretet, játék, elismerés, különbözőség a többiektől, kisebbségi érzést is alakíthatott volna ki bennem. S nem az történt, hanem a jó, a valódi, a nagyobb jó iránti vágyakat kezdte érlelgetni. Észrevétlen kezdett valósulni az Úr ígérete: megad minden jót, a Szentlelket azoknak, akik igazán vágynak rá, akik kérik.

Tetten érem az Úr pedagógiájának a humorát, például, ahogyan imádkozni tanított.

A gyerek-miséken, a harmónium mellett állva már nem vonzott a többiek fecsegő, laza viselkedése, nem irigyeltem, hogy nekik azt megengedik, hanem egy elhatározás született meg bennem – csak úgy magától – s Reményik szerint ez a magától a kegyelem – hogy majd akkor én helyettük is jó leszek a szentmisén, akkor majd én helyettük is imádkozom. S talán így született meg az Úristen felé, az első, személyes ígéretem, imám? A sárgaszemű szörny elkezdte húzni az Úr igáját.

S talán így sarjadt ebből az erős életgyökérből, tarack-gyökérből az az identitás is, mely ha csúfolták az osztálytársak a lányt az örökölt ruhákért, ez nem érintette a szívét, mert ott már megszületett az a felismerés, hogy gazdagság a nagy család, és még nagyobb gazdagság, hogy ismeri az Istent.

Sőt, hogy egyedül a katekizmus válasz mindenre, mert az élet és világ értelme, hogy Istent megismerjük, másokkal megismertessük, szeressük és szolgáljuk másokban is, és eljussunk Őhozzá.

S igen, ez ingyen kapott, belső felismerés, mely a vágyó-képességet a személyes Végtelen horizontja felé irányította, igen, ez a megszólítottság, a hivatás ingyenes, érthetetlen ajándéka és titka.

Olyan öröm volt felfedezni az Evangéliumban az Úr ígéretét: hogy Isten megad minden jót, a Szentlelket annak, aki kéri, annak, aki kívánja. S eleinte csak a „jót” kértem, amire szükségem volt nekem és másoknak. S így tapasztaltam meg komoly imameghallgatásokat. 1954-ben Vilma nővérem vírusos agyhártyagyulladás miatt halálán volt, az orvosok lemondtak róla, Sík tanár úr feladta a betegek kenetét, és édesapa a három „kicsit” kost, Ágnes, Margitot, kézen fogta: Most elmegyünk Prohászka püspök templomába, az Egyetemi templomba. A Tanácsköztársaság idején nagy, talán életmentő szolgálatot tettem neki. Más örökséget én nem tudok rátok hagyni, de ha nagy bajban vagytok, jöjjetek ide, és kérjétek a közbenjárását. Most Vilma nagyon beteg. Kérjétek a gyógyulását, a ti gyermeki imátokat meghallgatja az Isten…. és meghallgatta, Vilma egy hét múlva újra köztünk volt, és semmi sem maradt vissza a vészes szövődményekből sem, kitűnőre érettségizett. Vagy már mint Patronás diák, sírtam a folyosón, mert édesapám súlyos tüdőgyulladásban feküdt. S a hittanár, a száraz – de szentéletű tudós Kosztolányi Zoltán atya rám ripakodott, kisokkolt a szomorúságból. Ne bömböljön, menjen a kápolnába és kérjen csodát! – S édesapám állapota aznap délutánra megfordult.

De a „jók” a javak kérése, a JÓ utáni vágy, egyre inkább az Úr iránti személyes vággyá nőtt, lefoglaló vággyá, kizárólagos szeretet vággyá, hivatássá. Ezért lett azonnal otthonélménnyé számomra a Szociális Testvérek Társasága, melynek céljául Slachta Margit testvér azt mondta: a Megszentelő Szeretet küldetésében járni a világban.

A vágyó-képességem, s persze ezzel együtt az irigység deformitására való képességem ma is megvan. Állandó ajándék és kihívás önmagamból, tegnapi énemből, hogy ne pótszerekkel elégedjek meg, hanem a zsoltárossal újra meg újra igazul kimondjam: az élő Isten után vágyódik a lelkem…. vagy ahogyan Sík Sándor egyik verssora mondja: mert töredék minden, csak a szerelem nem…. megmaradni az Isten-szerelemben – egy életre szóló, sőt az örök életre szóló hívás.

S a gyermeki szív mélyén az a bizonyos sárgaszemű megszelídülő szörnyecske, vagy ha úgy tetszik életerő, tarack gyökér, újra meg újra előre lendít. Megkívántatta a hetvenes évek közepe táján az utcán missziózó, ragyogó szemű szektás fiatalok szentlelkes lelkesedését. S így új módon fedeztem fel, s fedezhettük fel közösségileg is az alapító testvérek szentlelkes, karizmatikus tapasztalatát, fedezhettük fel a közösségi Lélek-hívó imák személyt átformáló, az Igét új módon feltáró erejét, a közösségi Lélek-újulást, a közbenjáró ima, a dicsőítés, a magasztalás erejét.

S valóban, azért tett ez engem, minket képessé a Szentlélekben való megújulás szolgálatára, mert az irgalmas és hűséges úr, aki megígérte, hogy mindeneket magához vonz, magára vonta a vágyó-képességemet, napról napra ma is segít, hogy Ő utána vágyódjak, és nem engedi, hogy másban megnyugodjon a jó utáni vágyódásom. S az Isten-szeretet arra hív napról napra, hogy változó körülmények között, változó életerőkkel, egészséggel, feladatokkal, egyre inkább a szeretet legyen a feladat és a küldetés, az élet hétköznapiságában, a találkozások egyszerűségében.

Emlékszem, arra az eseményre, ami mélyen a szívembe véste az Isten- és emberszeretet egységét. Örökfogadalmam után az öt éves kis unokahúgom meglátta a gyűrűmet, rögtön megkérdezte, hogy férjhez mentél? A hetvenes években nem lehetett, még a családban sem beszélni a hivatásomról, így hát azt mondtam, nem túl ügyesen a váratlan kérdésre: Nem, ez a gyűrű azt jelzi, hogy én egyedül a Jó Istent szeretem! Erre váratlanul könny futotta el a kék szemét, és sírva bújt hozzám: akkor engem már nem is szeretsz? Alig győztem vigasztalni, magyarázni, hogy ettől csak annál jobban tudom őt szeretni…. S valamit megérthetett belőle a kis Pannika, mert nagylányként előrukkolt a kéréssel: Olyan szeretnék lenni, mint Te… S igen, olyan is lett, a maga módján, bencés nővér lett, akire fiatalkori halála után mindenki csak szeretettel emlékezik.

S minél inkább felismerem, hogy ajándék az életem, hogy örök Szeretettel hívott meg, adott életet, és ismertette fel velem, hogy egyedül érte, vele és neki érdemes élni, – annál inkább erősödik a gyermekkorban kialakult vágy az osztozásra, a képesség az együtt érzésre, a hálára minden jóért, szépért, igazért, kedvességért, ami akár engem, akár más valakinek jut osztályrészül.

 Igaza van a zsoltárosnak, amikor hálásan sóhajt fel: Uram, olyan csodásak bennem alkotásaid… csodálatos, hogy emberségem minden életereje feléd vezet, irányít, visz! Csodálatos az ígéreted beteljesülésének állandó tapasztalata: az Úr megad minden jót, a Szentlelket, azoknak, akik kérik. S kicsit remélem, hogy akikben valamilyen módon irigységet ébresztek, kimondják, amit az unokahúgom, és ők is kérik az Úr jóságának, szeretetének kiáradását, kérik hogy az igaz szeretés legyen életünkké és szolgálatunkká. Ez az Örömhír.

 Sztrilich Ágnes

 

 Szentlélek

irigység

könyvek

ima

Slachta Margit

Zsoltárok

Sztrilich Ágnes

Szentlélek kiáradása

 

A The Priests – A 3 éneklő pap nevű formáció alaposan felforgatta mind a könnyű-, mind a komolyzenei életet az elmúlt hetekben. Az Észak-Írországból származó római katolikus papokból álló trió először az Egyesült Királyságban szerzett platinalemezével került a figyelem közzéppontjába. A nem mindennapi produkció a UK valaha leggyorsabban fogyó klasszikus zenei CD-je, amellyel a három éneklő pap egyúttal egy új Guiness világrekord tulajdonosa is lett.

 

Kattintson a csodálatos felvételekre és érdekes riportra:

Mennyei dallamok

 

 

kép

 

Egy leány panaszkodott az édesapjának, hogy rosszul mennek a dolgai. Belefáradt az állandó eredménytelen harcba. Nem tudta, hogyan menjen tovább az életében, mert kimerültnek érezte magát. Úgy tűnt számára, hogy valahányszor megold egy problémát, mindig új probléma jelenik meg életében.
Édesapja szakács volt. Kézen fogta őt és elvitte a munkahelyére. Fogott három fazekat és vizet forralt bennük.

Amikor forrni kezdett a víz, az egyikbe sárgarépát, a másikba tojást és a harmadikba kávészemeket rakott. Főzés közben egyetlen szót sem szólt, csupán rámosolygott a leányára. A lány türelmetlenül várakozott, magában azt kérdezve, vajon mit akar tenni az édesapja. 20 perc elteltével apja eloltotta a tüzet, majd egy tálba rakta a tojásokat, egy tányérba a sárgarépát és kitöltötte a kávét egy csészébe. Ezután megkérdezte lányától:
– Kedvesem, mit látsz itt?
– Sárgarépát,tojást és kávét – válaszolta.


Ekkor arra biztatta, hogy tapintsa meg a sárgarépát. A lány megtapintotta és érezte, hogy puha. Ekkor arra kérte, hogy hántsa le a tojás héját és a lány, érezte, hogy a tojás nagyon kemény. Ekkor arra kérte ott, hogy kóstolja meg a kávét. A lány nevetve kortyintott az illatos nedűből, majd megkérdezte:
-Mit jelentenek mindezek, apám?
Az édesapja elmagyarázta ekkor neki, hogy mind a három elemet ugyanolyan körülmények közé helyezték: forró vízbe.
Csakhogy mindhárom elem különbözőképpen reagált erre:
A sárgarépa megpuhult és törékennyé vált.
A tojások erősen megkeményedtek.
Ellenben a kávé, megváltoztatta a vizet.
-Mit gondolsz, te melyikhez hasonlítasz ezek közül? – kérdezte lányától az apa.
Amikor a mostoha körülmények kopognak ajtódon, te hogyan válaszolsz erre?
Egy látszólag kemény sárgarépa vagy-e, akit megérint a fájdalom és elveszíti keménységét?
A tojáshoz hasonlítasz, aki képlékeny szívvel és folyékony szellemmel indul, azonban egy kegyetlen esemény után, keménnyé és rugalmatlanná válik? Te kívül ugyanolyan maradtál, azonban belül megkeseredett a szíved?
Vagy, egy kávészem vagy? A kávé megváltoztatja a forró vizet, a neki fájdalmat okozó elemet.
Amikor a víz eljut a maximális forráspontra, a kávé kiengedi legjobb aromáját és zamatát.

Ne hagyd magad legyőzni! Emelkedj sorsod fölé és az élet kegyetlenségei csupán megfelelő alkalmat jelentsenek számodra ahhoz, hogy kiengedd “édes kávé zamatodat”!

A döntés a Te kezedben van!

Forrás

Fazék

Sárgarépa

Tojás

Kávé