Cikkek archívuma ebben a rovatban: Pápai Gondolatok

 könyv a nők egyházi szerepéről


A "Sole 24 Ore" olasz gazdasági napilap és az "Osservatore Romano" vatikáni napilap együttműködésével jelent meg július 9-én a kötet „Ferenc pápa és a nők” – címmel. Szerzője két történész-újságíró: Lucetta Scaraffia és Giulia Galeotti, akik a nők szerepét vizsgálják az egyházban, felvetve a még megoldandó kérdéseket, különös tekintettel Bergoglio pápa szavaira.

A kötetben összegyűjtik Ferenc pápa a megnyilatkozásait a katolikus egyház és a nők helyzetével kapcsolatban. Lucetta Scaraffia elemzésében a probléma történelmi és teológiai csomópontjaira mutat rá: „A nyugati országokban megvalósult női emancipáció összefüggésében az egyház magatartása az ellenkezőjére látszik fordulni. Főként egy olyan kultúrában, amely a női egyenjogúságot a fogamzásgátlók szabad használatával és az abortusz legalizálásával méri, az egyházat az emancipáció ellenségének tekintik. Ehhez a kulturális ellentéthez hozzáadódik a nők mellőzése az egyház döntéshozói szintjein, holott egyelőre a szerzetesnők száma messze meghaladja a férfi szerzetesekét. Emellett a nők általában alárendelt szerepekre és feladatokra kényszerülnek”.

Ferenc pápa videóüzenete a brazíliai labdarúgó világbajnokság nyitányára a sport és a béke kapcsolatáról

A csütörtökön elkezdődött brazíliai labdarúgó világbajnokság kezdetére, valójában a házigazdák és a Horvátország mérkőzésre Ferenc pápa videó-üzenetet küldött, melyben szívélyesen köszönti a szervezőket, a sportolókat és a szurkolókat. A pápa reménye, hogy a sportünnepen túl a világbajnokság a népek közötti szolidaritás ünnepévé válik. Ehhez szükséges a játék, a párbeszéd, a megértés és a kölcsönös emberi gazdagodás szellemisége.

A sport nem csak szórakozás, hanem – a pápa szerint – értékek közvetítése, melyek az emberi személy javát szolgálják. „Gondoljunk csak a becsületességre, az állhatatosságra, a barátságra, a megosztásra, a szolidaritásra. A sport ugyanis sok értéket teremt, melyek az emberi élet minden vonatkozásában, így a béke megteremtésében is fontosak. A sport pedig a béke iskolája”.

Ferenc pápa videó-üzenetében három gyakorlati sportleckét sorol fel, melyek lényegi módon szolgálják a béke ügyét. Ezek az „edzés, a tisztességes játék és az ellenfél tisztelete”. Kép

1. „Mindenekelőtt a sport azt tanítja, hogy a győzelemhez szükség van az edzésre. Ez egyúttal az élet metaforája is, ahol hasonlóképpen küzdeni kell a jó eredmények eléréséért. A sportszellem a szükséges áldozatok képére utal, melyek mindazon erényeket gyarapítják, melyek az emberi személyt alkotják. Ha már a személy jobbulásához szükség van az állandó és intenzív tréningre, mennyire inkább fontos ez az emberek és népek közötti „megjavított” találkozás és béke számára”.

2. A videó-üzenet második leckéje szerint „a futball legyen a ’találkozás kultúráját’ formáló iskola, mely harmóniát és békét visz az emberek közé. Meg kell tanulni a ’fair play’, a tisztességes játék szabályait. A pályán ez azt jelenti, hogy mindenekelőtt a csapat javára gondolunk és nem saját magunkra. A győzelemhez szükség van arra, hogy legyőzzük az individualizmust, az önzést, a rasszizmust, az intoleranciát és az emberi személy eszközzé tevésének minden formáját. A futballban az önzés hátráltatja a csapatot, de éppúgy az életben is, a bennünket körülvevő személyek lenézése az egész társadalom iránti előítéletet jelent”.

3. A sportiskola harmadik hasznos leckéje „az ellenfél köteles tiszteletére” tanít. Tisztelni kell nemcsak a csapattársamat, hanem az ellenfelemet is. Senki sem győz egyedül, sem a sportban, sem az életben. Senki ne szigetelje el magát és senkit ne zárjanak ki a verseny során. És jóllehet csak egy csapat fogja felemelni végül a világbajnokság kupáját, a sportlecke arra tanít, hogy mindnyájan győztesek vagyunk, mert megerősítjük a bennünket összekötő kapcsolatokat”.

Ferenc pápa végül „örömének adott hangot, hogy üzenettel fordulhatott a brazíliai labdarúgó világbajnokság felé, majd imádságáról biztosította a résztvevőket. Bárcsak békességgel és nyugalommal teljék el ez a világbajnokság, a kölcsönös tisztelet, a szolidaritás és az egyetlen családot alkotó emberek testvériségében”.

Vatikáni Rádió

Ferenc pápa

fociedzés

fair play

tisztelet

A Szentatya beszéde a Karizmatikus találkozón (Róma, 2014. jún 1.) 

Kedves Testvérek! karizmatikusok és Ferenc pápa

Nagyon köszönöm szerető köszöntéseteket.  Minden bizonnyal valaki elárulta a szervezőknek, hogy nagyon szeretem ezt az éneket: “The Lord Jesus Lives”  Amikor Buenos Aires-ben ünnepeltem a szentmisét a Karizmatikus Megújulással, átváltoztatás utáni imádságos csend majd néhány perc nyelveken való ima következett, s aztán ezt az éneket énekeltük éppen olyan örömmel és erővel, ahogyan ti ma énekeltétek. Köszönöm. Otthon éreztem magamat!

Köszönöm a Lélek-újulásban résztvevőknek, az ICCRS-nek és a Catholic Fraternity-nek ezt a találkozást veletek, mely örömmel tölt el. S hálás vagyok azoknak, akik először tapasztaltál meg a Szentlélek erejét ilyen erővel, azt hiszem Patty volt.    Ti, a Karizmatikus Megújulás nagy ajándékot kaptatok az Úrtól.   A Lélek akaratából születtetek ujjá, mint ajándék az Egyházért, az Egyházban.   Ezzel  tudjuk meghatározni, kik vagytok: folyamatos kegyelem.


Aki befogadja szívébe a Szentlelket, szilárd és végtelen békére lel, nem úgy, mint aki a pénz és a hatalom kínálta nyugalomra bízza magát. Erre tanított a Szentatya kedden reggel, a vatikáni Szent Márta-házban bemutatott szentmisén.

A dolgok: a pénz, a hatalom, a hiúság adta béke szemben a Szentlélek békéjével. Az első hamar tovatűnhet: ma gazdag vagy, hatalmas, holnap nem. A másodikat azonban senki nem veheti el tőlünk és ezért végleges béke. Ferenc pápa János evangéliumának 14. fejezetéhez fűzte gondolatait, amelyet a napi liturgiában olvasunk Krisztus békéjéről. Jézus mielőtt átadja magát a szenvedésnek, elbúcsúzik tanítványaitól: „Az én békémet hagyom nektek” (Jn 14,27). Ez a béke egészen más, mint amit a világ ad nekünk, amely kissé felületes, valamennyire nyugodt és örömteli, de csak egy bizonyos szintig.

„Vegyük például a gazdagság nyújtotta békét – magyarázta a pápa. Mondhatjuk: ’Hiszen én békében vagyok, mert elrendeztem mindent egész életemre, nincs miért aggódnom többé’. Ezt a békét adja nekünk a világ. Ne aggódj, nem lesz gondod, mert sok pénzed van…A gazdagság békéje. Jézus pedig azt mondja, hogy ne bízzunk ebben a békében, és nagyon realistán figyelmeztet: ’Vigyázzatok, mert vannak tolvajok… A tolvajok ellophatják a vagyonotokat’. A pénz nyújtotta béke nem végleges. A fém is berozsdásodik, a tőzsdei összeomláson elúszhat minden pénz. Nem biztos ez a béke, felületes, időleges” – figyelmeztetett a pápa.

És ez az érvelés igaz a másik két békére, amit a világ adhat nekünk. Az egyik a hatalom, amely nem működik, hiszen egy puccs elragadja tőled. Ugyanígy a hiúság is: ma tisztelnek, holnap sértegetnek, amint Jézussal történt Virágvasárnap és Nagypéntek között.

Egészen más természetű azonban az a béke, amelyet Jézus ajándékoz nekünk:
„Jézus békéje egy Személy, a Szentlélek! A feltámadás napján Jézus eljön a Cenákulumba és így köszön: Béke legyen veletek. Megkapjátok a Szentlelket. Ez Jézus békéje: egy Személy, egy nagy ajándék. És amikor a Szentlélek belép a szívünkbe, senki nem veheti el tőlünk a békét. Senki! Ez a béke végérvényes! És mi a mi dolgunk? – tette föl a kérdést a Szentatya, majd így válaszolt: az, hogy őrizzük ezt a békét. Őrizzük a békét, amely nem a miénk, amelyet egy másik személytől kapunk ajándékba, aki a szívünkben lakozik és elkísér bennünket egész életünkben. Az Úr adta nekünk ezt a békét”.

Ezt a békét a keresztségben és a bérmálásban kapjuk, de főként úgy, ahogy egy kisgyermek kapja az ajándékot: feltételek nélkül, nyitott szívvel. A Szentlelket pedig nem szabad kalitkába zárva őriznünk, segítséget kell kérnünk Isten e nagy ajándékától:

„Ha veletek van a Szentlélek békéje és tisztában vagytok ezzel, ne nyugtalankodjék a szívetek. Legyetek biztosak. Szent Pál azt mondja, hogy sok megpróbáltatást el kell viselnie annak, aki be akar menni a Mennyek Országába. Ez mindegyikünkre igaz. Kisebb, nagyobb megpróbáltatások állnak előttünk. De ne nyugtalankodjék szívetek (vö. Jn 14,1), ez Jézus békéje. A Szentlélek jelenléte által megnyugszik szívünk. Nem érzéketlenné válik, hanem békére lel. Legyünk tudatában ennek a békének, amelyet csak Isten jelenléte adhat nekünk” – fohászkodott végül kedd reggeli homíliájában Ferenc pápa.

 

Vatikáni Rádió

1. kép

2. kép

Ne legyünk „denevér keresztények”, akik félnek a Feltámadás örömétől

Vannak keresztények, akik félnek attól az örömtől, amelyet Jézus Feltámadásával kíván nekünk adni. Életük temetésre hasonlít, de a feltámadt Úr mindig velünk van – állapította meg Ferenc pápa április 24-én, a Szent Márta házban bemutatott reggeli szentmiséjén.

A napi liturgia evangéliumi szakaszában (Lk 24,35-48) Krisztus megjelenik a tanítványoknak. Az Úr „Békesség nektek!” köszöntésére a tanítványok, ahelyett, hogy örülnének, megrémülnek, és félnek. Azt hiszik, hogy egy szellemet látnak. Jézus meg akarja értetni velük, hogy a valóságot látják. Arra szólítja fel őket, hogy tapintsák meg testét, majd ennivalót kér. De a tanítványok nem hittek, nem hihettek, mert féltek az örömtől.

„Ez a keresztények egyik betegsége” – fejtette ki homíliájában Ferenc pápa. Félünk az örömtől. Jobb azt gondolni: igen, Isten létezik, de messze van; Jézus feltámadt, de messze van. Kissé távol vannak. Félünk Jézus közelségétől, mert ez örömmel tölt el bennünket. Ez magyarázza, hogy annyi keresztény élete egy szüntelen temetéshez hasonlít. Jobban szeretik a szomorúságot, mint az örömet.

Nem az öröm világosságában, hanem az árnyékban mozognak jobban, mint azok az állatok, amelyek csak éjszaka tudnak kimenni, de a napfényben nem látnak semmit. Mint a denevérek. Egy kis humorérzékkel azt mondhatjuk, hogy vannak „denevér keresztények”, akik jobban szeretik az árnyékot, mint az Úr világosságának jelenlétét.

De Jézus, Feltámadásával örömet ad nekünk: annak az örömét, hogy keresztények vagyunk. Az örömet, hogy közelről követhetjük, hogy a nyolc boldogság útján járhatunk, annak az örömét, hogy Vele lehetünk.

És minket olyan sokszor megrémít ez az öröm, vagy tele vagyunk félelemmel, vagy azt hisszük, hogy egy szellemet látunk, vagy azt gondoljuk, hogy Jézus egy cselekvési mód: mi keresztények vagyunk, nekünk ezt kell tennünk. De Jézus hol van? Jézus az égben van. Te beszélsz Jézussal? – tette fel a híveknek a kérdést a pápa. Te mondod azt Jézusnak, hogy: ’hiszem, hogy te élsz, hogy feltámadtál, hogy közel vagy hozzám, hogy nem hagysz el?’ A keresztény életnek ilyennek kell lennie: párbeszéd Jézussal, mert – ez igaz – Jézus mindig velünk van problémáinkkal, nehézségeinkkel, jó cselekedeteinkkel.

Mi, keresztények, hányszor nem örülünk, mert félünk! Olyan keresztények vagyunk, akik „vereséget szenvedtek” a kereszten.

„Hazámban van egy mondás, amely így hangzik” – folytatta homíliájában Ferenc pápa: ’Amikor valaki megégeti magát a forró tejjel, sírva fakad, ha lát egy tehenet’. Ezek (a keresztények) megégették magukat a kereszt drámájával, és ezt mondták: Mi álljunk meg itt; Jézus fent van az égben; nagyszerű, feltámadt, de ne jöjjön el még egyszer, mert már nem bírjuk tovább”.

Kérjük az Urat, hogy tegye azt mindnyájunkkal, amit a tanítványokkal tett, akik féltek az örömtől: nyissa meg értelmünket: „Akkor megnyitotta értelmüket, hogy megértsék az Írásokat”. Nyissa meg értelmünket és értesse meg velünk, hogy Ő élő valóság, hogy van teste, hogy velünk van és elkísér bennünket. Ő az, aki győzött. Kérjük az Úrtól a kegyelmet, hogy ne féljünk az örömtől – mondta csütörtök reggeli homíliájában Ferenc pápa.

kép

forrás

Ferenc pápa: Sok keresztény tunyasága és formalitása bezárja a kaput üdvösségük előtt

Az érzéstelenített, elbódított keresztények nem tesznek jót az egyháznak – hangsúlyozta Ferenc pápa kedden reggel, a Szent Márta Házban bemutatott szentmisén. Hangsúlyozta, hogy nem szabad formalizmusokba merevedni, hanem le kell küzdeni a spirituális tunyaságot, és személyesen vállalni kell az evangélium hirdetésével járó kockázatot.

Ferenc pápa homíliájában ahhoz az evangéliumi szakaszhoz fűzte gondolatait (Jn 5,1-3a. 5-16), amely Jézus és a 38 éve béna férfi közötti találkozót írja el. A béna férfi a bethesdai fürdő oszlopcsarnoka alatt várta gyógyulását. Panaszkodott, hogy nincs senki, aki bevigye a tóba, amikor felkavarodik a víz. Mire odaér, már valaki más bement előtte. Jézus kitágítja a látóhatárt, és megparancsolja a bénának: keljen föl és induljon el. A csoda kiváltja a farizeusok bírálatát, mivel szombat lévén a beteg nem vihetné arrébb az ágyát.

Ebben az elbeszélésben két súlyos spirituális betegséggel állunk szemben – mondta a pápa. Mindenekelőtt ott van a beteg belenyugvása, aki keserűen panaszkodik, és meg sem próbál tenni valamit.

„Azt hiszem, sok keresztény, sok katolikus, bár hívő, de lelkesedés nélkül, megkeseredetten él. Minden vasárnap megyek misére, de jobb, ha nem keveredek bele a dolgokba, én hiszek a saját üdvösségem miatt, de nem érzem szükségét, hogy másoknak átadjam a hitet. Éljen nyugodtan mindenki a saját otthonában. Ha csinálsz valamit, akkor úgyis szemrehányást tesznek. Nem, jobb nem kockáztatni” – mondta a pápa, majd így folytatta: „Ez a tunyaság, a keresztények másik spirituális betegsége. Ez a hozzáállás megbénítja az apostoli buzgóságot, következtében a keresztények egy helyben álló személyekké válnak, nem törődnek azzal, hogy kilépjenek bezártságukból és hirdessék az evangéliumot. Elkábított, elaltatott emberekké válnak.

A kábultság negatív tapasztalat. A be nem avatkozás spirituális tunyasággá válik. A tunyaság pedig szomorúság: ezek a keresztények szomorúak, nem ragyogó, hanem negatív személyiségek. Minden vasárnap misére megyünk, de ha kérnek valamire, elutasítjuk: kérem, ne zavarjanak. Ezekre az apostoli buzgóság nélküli keresztényekre nincs szükség, nem tesznek jót az egyháznak. És milyen sok az ilyen keresztény, önzők és csak önmaguknak élnek. Ez a tunyaság bűne, amely szemben áll az apostoli buzgósággal, ellenkezik azzal az akarattal, hogy Jézus újdonságát átadjuk másoknak, azt az újdonságot, amit én ajándékba kaptam.

Az evangéliumnak ebben a szakaszában találunk egy másik bűnt is: Jézust azért bírálják, mert a beteget szombaton gyógyította meg. Ez a formalitás bűne. Ezek a keresztények nem hagynak helyet Isten kegyelmének. Ezeknek az embereknek a keresztény élet azt jelenti, hogy minden iratuk, minden okmányuk, bizonyítványuk rendben van.

Ezek álszent keresztények. Csak a formalitás érdekli őket. Szombat volt? Nem, szombaton nem szabad csodákat tenni, Isten kegyelme nem működhet szombaton. Becsukják az ajtót Isten kegyelme előtt! Nagyon sok ilyen keresztény van az egyházban, nagyon sok. Ez egy másik bűn. Az elsők, akik a tunyaság miatt vétkeznek, nem képesek arra, hogy előre haladjanak apostoli buzgósággal, mert úgy döntöttek, hogy magukba zárkóznak, szomorúságukba, sértettségükbe. Ezek pedig azért nem képesek elvinni az üdvösséget, mert bezárják a kaput az üdvösség előtt. Számukra csak a formalitás a fontos. Nem lehet – ez az a szó, amit a leggyakrabban használnak.

Ezekkel az emberekkel mi is találkozunk. Gyakran mi magunk is restek voltunk, vagy hipokriták, mint a farizeusok – mondta a pápa. Ezek olyan kísértések, amelyeknek ki vagyunk téve, de ismernünk kell őket, hogy védekezzünk ellenük. A tábori kórház, mely az egyház jelképe, ahol annyi a sérült ember, Jézus csak ezt kérdezi: Meg akarsz gyógyulni? És kegyelmét adja, amely mindenre képes. És amikor ismét találkozik a bénával, így szól hozzá: „többé már ne vétkezz”.

Két keresztény kifejezés: „meg akarsz gyógyulni?” és „ne vétkezz többé”. De előbb Jézus meggyógyítja a bénát, és utána mondja: ne vétkezz többé. Gyöngéden, szeretettel mondja. Ez a keresztény út, az apostoli buzgóság útja: közelednünk kell sok emberhez, a tábori kórház sérültjeihez, akiket gyakran egyházi személyek sebeztek meg. Mondjuk ezt a szót testvérünknek: meg akarsz gyógyulni? És amikor halad tovább, mondjuk neki ezt: ne vétkezz többé, nem tesz jót. Ez sokkal helyesebb: Jézus két szava sokkal szebb a tunyaság vagy az álszentség magatartásánál – fejezte be kedd reggeli homíliáját Ferenc pápa.

Magyar Kurír

kép

„A nagyböjtben hozzuk rendbe az életünket és mondjunk nemet a szentnek álcázott képmutatóknak” – Ferenc pápa kedd reggeli homíliája


Nagyböjt annak az időszaka, hogy “rendbe hozzuk” életünket, hogy közelítsünk az Úrhoz – hangsúlyozta Ferenc pápa azon a szentmisén, amelyet kedden reggel mutatott be a Szent Márta-házban.

A pápa óva intett attól, hogy jobbnak érezzük magunkat másoknál. A képmutatók jónak álcázzák magukat, miközben nem értik, hogy senki sem igazul meg önmaga által, mindnyájunknak szükségünk van a megigazulásra.

Ferenc pápa a megtérés szóval kezdte homíliáját, nyomatékosan rámutatva, hogy ez nagyböjt kulcsszava. Kommentálta az első olvasmányt Izajás könyvéből (Iz 1,10.16-20). Az Úr Szodomát és Gomorrát, a két bűnös várost megtérésre hívja.

Ez azt mutatja: mindnyájunknak szükségünk van arra, hogy megváltoztassuk életünket, megvizsgálva lelkünket, amelyben mindig találunk valami kivetni valót. Nagyböjt azt jelenti, hogy rendbe hozzuk életünket, közeledve az Úrhoz. Az Úr azt akarja, hogy közel legyünk hozzá. Azt akarja, hogy őszintén közeledjünk, ne legyünk képmutatók.

„Mit tesznek az álszentek? Jónak álcázzák magukat: olyan az arcuk, mint egy szentkép, égre emelt szemmel imádkoznak, hogy lássák őket, igazabbnak érzik magukat másoknál és lenézik a többieket. Azt mondják: én nagyon katolikus vagyok, mert nagybátyám egy nagy jótevő, a családom ilyen és ilyen, ismerem ezt a püspököt, azt a bíborost, azt az atyát. Jobbnak érzik magukat másoknál. Ez álszentség. Az Úr ezt mondja: Nem, ez nem jó. Senki sem igazul meg önmaga által. Mindnyájunknak szüksége van arra, hogy megigazuljunk. És az egyedüli, aki igazzá tesz bennünket, az Jézus Krisztus” – mondta homíliájában Ferenc pápa.

Ezért kell közelednünk az Úrhoz. Ne legyünk kikozmetikázott keresztények. Amikor eltűnik a látszat, és felszínre kerül a valóság, kiderül, hogy nem vagyunk keresztények. Honnan tudjuk, hogy mi nem vagyunk képmutatók és hogy közeledünk az Úrhoz?

A választ maga az Úr adja meg az első olvasmányban, amikor ezt mondja: „Mosakodjatok meg, tisztítsátok meg magatokat, távolítsátok el gonosz tetteiteket szemem elől! Hagyjatok fel azzal, hogy rosszat cselekedtek, tanuljatok jót tenni!” Erre hív az Úr. De mi a jele annak, hogy valóban jó úton járunk? – tette fel a kérdést Ferenc pápa.

„Siessetek segítségére az elnyomottaknak, szolgáltassatok igazságot az árvának, védelmezzétek az özvegyet!” Gondoskodjatok testvéreitekről: a betegekről, a szegényekről, a rászorulókról, a tudatlanokról. Ehhez kell hasonlítani tetteinket. Az álszentek nem képesek erre, mert el vannak telve önmagukkal, vakok arra, hogy észrevegyék a többieket. Amikor valaki egy kicsit közeledik az Úrhoz, akkor az Úr világossága megláttatja vele ezeket a dolgokat és arra készteti, hogy menjen és segítsen testvéreinek. Ez a jel, ez a megtérés jele.

Annak a jele, hogy Jézus Krisztussal vagyunk, az az, hogy gondozzuk testvéreinket, a szegényeket, a betegeket, mint ahogy az Úr tanítja ezt nekünk. Ezt olvassuk Máté evangéliumának 25. fejezetében. A Nagyböjt arra való, hogy helyreigazítsuk, megváltoztassuk életünket, hogy közeledjünk az Úrhoz.

Az álszentség annak a jele, hogy távol vagyunk az Úrtól. Az álszentnek nincs szüksége az Úrra, azt hiszi, hogy saját magától üdvözülhet, és szentnek álcázza magát. Ha bűnbánó lélekkel járulunk az Úrhoz, bocsánatot kérve és gondozzuk szükséget szenvedő testvéreinket, akkor az annak a jele, hogy közeledünk az Úrhoz.

Az Úr adja meg mindnyájunknak a világosságot és a bátorságot: világosságot, hogy tudatára ébredjünk, mi történik bennünk és bátorságot, hogy megtérjünk, hogy közeledjünk az Úrhoz. Olyan szép az Úr közelében lenni – fejezte be kedd reggeli homíliáját Ferenc pápa.
 Vatikáni Rádió

megtérés

arc

 Ferenc pápa üzenete nagyböjtre

Kedves Testvéreim!

Nagyböjt alkalmából néhány gondolatot ajánlok figyelmetekbe, melyek segíthetnek a megtérés egyéni és közösségi útján. Szent Pál kifejezéséből merítem az alapgondolatot: „Hiszen ismeritek a mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelmét, hogy értetek szegénnyé lett, bár gazdag volt, hogy az ő szegénysége által ti gazdagok legyetek” (2Kor 8,9). Az Apostol a korintusi keresztényekhez fordul, és bátorítja őket, hogy nagylelkűen segítsék a jeruzsálemi, szűkölködő hívőket. Mit mondanak nekünk, mai keresztényeknek, Szent Pálnak ezek a szavai? Mit mond nekünk ma a szegénységre, az evangéliumi értelemben vett szegény életre való meghívás?

Krisztus kegyelme
Ezek a szavak mindenekelőtt elmondják, hogy milyen Isten stílusa. Isten nem a világi hatalom és gazdagság eszközeivel mutatja meg önmagát, hanem a gyengeség és szegénység eszközein keresztül: „bár gazdag volt, értetek szegénnyé lett…”. Krisztus, az Isten örök Fia, aki hatalomban és dicsőségben egyenlő az Atyával, szegénnyé lett; lejött közénk, mindannyiunkhoz közel jött. Mindenétől megvált, „kiüresítette önmagát”, hogy mindenben hasonló legyen hozzánk (vö. Fil 2,7; Zsid 4,15). Isten megtestesülése nagy misztérium! De mindennek az alapja az isteni szeretet, amely szeretet kegyelem, nagylelkűség, a közelség vágya és nem habozik odaadni és feláldozni önmagát a szeretett teremtményekért. A tevékeny szeretet azt jelenti, hogy egészen osztozunk a szeretett személy sorsában. A szeretet hasonlóvá tesz, egyenlőséget teremt, ledönti a falakat, megszünteti a távolságokat. És Isten ezt tette velünk. Jézus ugyanis „emberi kézzel dolgozott, emberi értelemmel gondolkodott, emberi akarattal cselekedett, emberi szívvel szeretett. Szűz Máriától születvén valóban egy lett közülünk, a bűnt kivéve mindenben hasonló lett hozzánk” (II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúció, 22).
Jézus célja nem az volt, hogy magáért a szegénységért legyen szegény, hanem – ahogy Szent Pál mondja – „hogy az ő szegénysége által ti gazdagok legyetek”. Ez nem szójáték, vagy egy hatásvadász kifejezés! Ez Isten logikájának szintézise, ebben foglalható össze a szeretetnek, a megtestesülésnek és a keresztnek a logikája. Isten nem a magasból hullajtotta ránk az üdvösséget, mint emberbaráti jámborságból a fölöslegből adott könyöradományt. Krisztus szeretete nem ilyen! Amikor Jézus alámerül a Jordán vizébe, és megkeresztelteti magát Keresztelő Jánossal, nem azért teszi, mert bűnbánatra, megtérésre van szüksége. Azért teszi, hogy beálljon az emberek közé, akiknek bűnbocsánatra van szükségük, közénk, bűnösök közé és magára vegye bűneink terhét. Ezt az utat választotta, hogy megvigasztaljon, üdvözítsen minket, hogy megszabadítson nyomorúságunkból. Szíven üt minket, hogy az Apostol azt mondja, hogy nem Krisztus gazdagsága, hanem szegénysége által lettünk megszabadítva. Szent Pál pedig jól ismeri „Krisztus felfoghatatlan gazdagságát” (Ef 3,8), aki a „mindenség örököse” (Zsid 1,2).
Mi tehát ez a szegénység, amellyel Jézus megszabadít és gazdaggá tesz minket? Éppen az, ahogyan ő szeret minket, ahogyan közel kerül hozzánk, mint az irgalmas szamaritánus, aki odalép ahhoz az emberhez, akit félholtan az út szélén hagytak (vö. Lk 10,25 köv.). Az ő együttérző, gyöngéd, életünkben osztozó szeretete az, ami igazán szabaddá tesz minket, valódi üdvösséget és örömet ad nekünk. Krisztus szegénysége, amellyel gazdagít minket, abban áll, hogy testté lett, magára veszi gyöngeségeinket, bűneinket, és közvetíti felénk Isten végtelen irgalmát. Krisztus szegénysége a legnagyobb gazdagság: Jézus gazdagsága az Atyaistenben való határtalan bizalmában rejlik, abban, hogy minden pillanatban rábízza magát, mindig és csak az ő akaratát és dicsőségét keresi. Gazdag, mint egy gyermek, aki érzi, hogy szeretik és szereti a szüleit, és egy pillanatra sem kételkedik szeretetükben, gyöngédségükben. Jézus gazdagsága a Fiúságában van, ennek a szegény Messiásnak az Atyával való egyedülálló kapcsolata a kizárólagos kiváltsága. Amikor Jézus arra hív, hogy vegyük magunkra az ő „édes igáját”, akkor arra hív, hogy gazdagodjunk az ő „gazdag szegénységében” és „szegény gazdagságában”; osztozzunk vele fiúi és testvéri lelkületében; váljunk fiakká a Fiúban, testvérekké az Elsőszülött Testvérben (vö. Róm 8,29).
Van egy mondás, mely szerint az egyetlen valódi szomorúság az, ha nem vagyunk szentek (L. Bloy); azt is mondhatnánk, hogy egyetlen valódi nyomorúság létezik: nem Isten gyermekeiként és Krisztus testvéreiként élni.

Tanúságtételünk

Azt gondolhatnánk, hogy a szegénységnek ez az „útja” Jézusé volt, mi pedig, akik utána jövünk, üdvözíthetjük a világot megfelelő emberi eszközökkel. Nem így van. Mindenütt, minden korban Isten továbbra is Krisztus szegénysége által üdvözíti az embereket és a világot, aki szegénnyé lesz a szentségekben, az Igében, az Egyházában, amely szegényekből álló nép. Isten gazdagságát nem tudjuk közvetíteni a mi gazdagságunkon keresztül, hanem mindig és kizárólag a személyes és közösségi szegénységünkön át, amelyet Krisztus Lelke éltet.
Mesterünket követve mi, keresztények arra kaptunk meghívást, hogy tekintsünk testvéreink nyomorára, érintsük meg, vegyük magunkra és tegyünk konkrétan azért, hogy könnyítsünk rajtuk. A nyomor nem egyenlő a szegénységgel. A nyomor olyan szegénység, amelyben nincs bizalom, szolidaritás, remény. Háromfajta nyomort különböztethetünk meg: anyagi, erkölcsi és lelki nyomort. Az anyagi nyomor az, melyet általában szegénységnek hívnak, és azokat érinti, akik nem emberhez méltó körülmények között élnek: alapvető jogok nélkül, elsődleges anyagi szükségletek hiányában, mint az étel, a víz, a higiéniai körülmények, a munka, a fejlődés és a kulturális növekedés lehetősége. E nyomor láttán az Egyház felkínálja szolgáló szeretetét, a diakóniát, hogy segítsen a szükségben, begyógyítsa ezeket a sebeket, amelyek elcsúfítják az emberiség arcát. A szegényekben és a legutolsókban mi Krisztus arcát látjuk. Ha szeretjük és segítjük a szegényeket, akkor Krisztust szeretjük és szolgáljuk. Elkötelezettségünk arra is irányul, hogy a világban megszűnjön az emberi méltóság megsértése, a diszkrimináció és az erőszak, amelyek sok esetben a nyomor igazi okai. Amikor a hatalom, a luxus és a pénz bálvánnyá válnak, akkor ezek előbbre valók lesznek az anyagi javak egyenlő elosztásánál. Ezért szükséges, hogy az emberek lelkiismerete az igazságosság, az egyenlőség, a józanság és a javak megosztása felé irányuljon.
Nem kevésbé aggasztó az erkölcsi nyomor, amely abban áll, hogy az ember a káros szenvedélyek és a bűn rabjává válik. Hány család aggódik amiatt, hogy valamelyik – gyakran fiatal – családtagon eluralkodik az alkohol, a drog, a játékszenvedély, a pornográfia! Hány ember veszítette el élete értelmét, nincs előttük távlat a jövőt illetően, reménytelenek! És hány ember kényszerült ebbe a nyomorba igazságtalan társadalmi körülmények miatt, a munkanélküliség miatt, amely megfosztja őket attól a méltóságtól, amit a kenyérkereset ad; vagy mert nem egyenlően jutnak hozzá az oktatáshoz és az egészségügyi szolgáltatásokhoz. Ezekben az esetekben az erkölcsi nyomor nevezhető akár az öngyilkosság kezdetének is. A nyomornak ez a formája, amely anyagi romláshoz is vezet, mindig összekapcsolódik a lelki nyomorral, amely akkor sújt minket, amikor eltávolodunk Istentől és elutasítjuk szeretetét. Ha úgy véljük, hogy nincs szükségünk Istenre – aki Krisztusban felénk nyújtja kezét – mert azt gondoljuk, hogy beérjük saját magunkkal, akkor a kudarc útján járunk. Isten az egyetlen, aki valóban megment és megszabadít.
A lelki nyomorra az evangélium az igazi ellenszer. A keresztény ember arra hivatott, hogy vigye el az élet minden területére a megszabadító jó hírt, hogy létezik az elkövetett rossz megbocsátása, hogy Isten nagyobb a mi bűneinknél és ingyen szeret minket, mindig, és a közösségre valamint az örök életre vagyunk teremtve. Az Úr arra hív minket, hogy örömmel hirdessük az irgalom és a remény üzenetét! Jó megtapasztalni e jó hír terjesztésének örömét, annak örömét, hogy megosztjuk a ránk bízott kincset, hogy ezáltal vigaszt nyújtsunk a megtört szíveknek és reményt adjunk sok testvérünknek, akiket körülvesz a sötétség. Ez azt jelenti számukra, hogy követjük és utánozzuk Jézust, aki a szegények és bűnösök felé ment, mint a pásztor az elveszett bárány felé, és teljes szeretetével tette ezt. Vele egyesülve bátran nyithatunk meg új utakat az evangelizáció és az emberi fejlődés terén.

Kedves Testvérek! Azt kívánom, hogy ebben a nagyböjti időben az egész Egyház készségesen és igyekvően tegyen tanúságot az anyagi, erkölcsi és lelki nyomorban élőknek az evangélium üzenetéről, amely az Atya irgalmas szeretetének hirdetésében foglalható össze, aki kész magához ölelni Krisztusban minden embert. Olyan mértékben tudjuk ezt tenni, amilyen mértékben hasonlóak leszünk Krisztushoz, aki szegénnyé lett és gazdaggá tett minket szegénységével. A nagyböjt megfelelő idő arra, hogy megváljunk sok mindentől. Jót fog tenni, ha megkérdezzük magunktól, mi mindent tudunk nélkülözni azért, hogy szegénységünkkel segítsünk és gazdagítsunk másokat. Ne felejtsük el, hogy az igazi szegénység fáj: önmagunk megfosztása valamitől nem lenne hiteles e bűnbánati távlat nélkül. Nem bízom abban az alamizsnában, amely nem kerül áldozatba és nem jár fájdalommal.
A Szentlélek, akinek köszönhetően olyanok vagyunk „mint szűkölködők, mégis sokakat gazdagítók, mint akiknek semmijük sincs, mégis mindenük megvan” (2Kor 6,10), tartsa meg ezeket az elhatározásainkat, és erősítse bennünk az emberi nyomor iránti figyelmet és felelősséget, hogy könyörületessé váljunk és gyakoroljuk az irgalmat. Ezzel a jókívánsággal biztosítalak benneteket imáimról, hogy minden hívő és minden egyházi közösség gyümölcsözően élje meg az egész nagyböjti időt. És kérlek titeket, imádkozzatok értem. Az Úr áldjon meg titeket és a Szűzanya oltalmazzon benneteket.

 

forrás

kép