Nem tudom pontosan hogyan számolta ki Dr. Zacher Gábor, de a szám ijesztő: hét perc. Átlagosan  ennyi időt szánnak ma a szülők a gyermekeikre naponta. Persze ebbe nem számít bele a „Megírtad már a házidat?” „Rakj rendet!” „Kész a vacsora!”. Csak az az idő számít, amit tényleg a gyerekre figyeléssel töltünk. Amikor beszélgetünk vele, meghallgatjuk, és persze tényleg oda is figyelünk rá! Kérdezünk, tanácsolunk, érzéseket közvetítünk, ránézünk, rámosolygunk, bátorítunk. Játszunk vele, vagy mesét olvasunk neki, valamit együtt csinálunk, amit amúgy nem muszáj.

Szomorúan hallom, hogy egyre kevesebb kisgyereknek mesélnek otthon lefekvés előtt – csak csodálkozunk azon, hogy egyre kevesebben szeretnek olvasni, többek között emiatt. A tévé a bébiszitter. Aztán amikor nagyobb a gyerek, már nézi a saját tévéjét, vagy a számítógépét. Már a filmezés sem családi tevékenység. Sőt, nemrég találkoztam egy kérdőívvel, ami arra volt kíváncsi, hogy hetente hányszor étkezik együtt a család. És valóban, egyre kevesebb a közös étkezés. A közös hétvégi programok és a kirándulás is kezd kimenni a divatból. Pedig az eddig felsorolt tevékenységek mind azért fontosak, hogy beszélgessünk, megismerjük egymást, kifejezzük a szeretetünket, neveljük a gyerekeket, értékeket közvetítsünk…

Ha ezek a csatornák megszűnnek, vagy csak hét percre korlátozódnak, akkor miért csodálkozunk, hogy a felnövő generáció olyan amilyen: felszínes, éretlen, neveletlen, önállótlan… Ezeket gondoljuk róluk. Pedig mitől lenne más? Elvárjuk, hogy meghallgassanak minket, hogy változzanak, azt tegyék, amit mi szeretnénk, de közben mi sem hallgatjuk meg őket, mi sem változunk. Nem vagyunk hitelesek. És ha nem vagyunk hitelesek, nem fognak minket tisztelni!

Nem egyszerű ebben a pörgő világban időt szakítani a gyerekekre. Mert ott a társunk, a munka, az iskola, a házimunka, a gyülekezet, a szabadidős tevékenység, a barátok, a nagycsalád, a politika, a hobbi, a kert, az online életünk, egyéb kötelezettségek… A gyerek is része ennek a hosszú listának, és örülünk, ha el tudjuk látni, gondoskodni a fizikai szükségleteiről, és nem mindig marad energia többre.

Akárhol véleményeket olvasok erről a témáról, hogy csak hét perces szülők vagyunk, mindenki kikéri magának. „Máshol biztosan így van, de nálunk nem!” És természetesen elhiszem nekik. „Viszont nagyon sok családot ismerek, ahol biztosan így van!” Másokat persze tudunk kritizálni. (Tegyük hozzá, hogy sokszor valóban azok a szülők olvassák az ilyen cikkeket, akik tényleg jót akarnak a gyereküknek, és nem azok, akiknek szüksége lenne rá!) Vannak tudatos szülők, vannak még mesélő szülők, vannak ösztönösen törődő szülők, és vannak, akiknek igenis erőfeszítéseket kell tenni, hogy a hét perc összejöjjön!

Keresztény családokban vajon szebb ez a statisztika? Nem tudom. Nem készült ilyen. De ne áltassuk magunkat, lehet, hogy pont ugyanennyi. És hogy vasárnap közösen megy a család istentiszteletre, az sem számít bele a hét percbe!

Szeretnék bocsánatot kérni, ha az írásom első fele nagyon negatívra sikerült! A cikk nem azért született, hogy most jól földbe döngöljük a szülőket! Azért írok erről, mert ez a téma sokat foglalkoztat, mint szülőt, és mint leendő pedagógust. Elgondolkoztatott és megváltoztatta a hozzáállásomat sok területen! Ha csak annyit elértem, hogy mindenki végiggondolta, hogy ő mennyi időt tölt a gyermekével, már megérte. Mert mindig van olyan terület, ahol lehet fejlődni. Ne legyen lelkiismeretfurdalásunk, ha valamit nem tudunk megtenni (például együtt enni a gyerekekkel, ha későig dolgozunk), de ha csak egy picit növeljük a napi hét percet, már rengeteget tettünk a felnövő generációért! (Nem tudom, hogy a mi családunkban pontosan hány perc jut a gyerekekre, nem hiszem, hogy ki tudnám számolni. Sok mindentől függ. Például pozitívba viszi a mérleget, hogy mi itthon dolgozunk, így itt vagyunk a gyerekeknek, és szabadabban van időnk a beszélgetésre. Negatívba megy amiatt például, hogy ők már kamaszok, és kezdik élni a saját kis életüket. Mégis, tudatosan igyekszünk „minőségi időt” tölteni velük. És ők is igénylik!)

És akkor néhány saját tapasztalat, mire figyeljünk oda, mi mindennel lehet növelni a perceket:

  • Amikor a gyerek hazajön, (vagy mi érünk haza), és mesél az iskoláról, figyelmesen hallgassuk végig. Sokszor azért nem mondanak többet, mert úgy érzik, nem ott jár a figyelmünk. Hányszor előfordult, hogy fontos dolgok kiestek, pedig mondta, de én elfelejtettem, mert nem figyeltem igazán!

 

  • Igyekezzünk naponta legalább egyszer együtt étkezni. Van, akinél ez reggeli, ebéd kevés helyen jön össze (munka, napközi), a leggyakoribb a közös vacsora. Nem szeretem a mondást, hogy magyar ember evés közben nem beszél. Csak azt, hogy teli szájjal nem, de az alap 🙂 Tehát beszélgessünk!

 

  • Játszunk együtt! Kicsikkel könnyebb, mert ők imádnak játszani. Itt inkább nekünk kell erőt venni magunkon, hogy az ő gyermeki játékaikra időt szakítsunk. Mert nem értelmetlenek ezek! A nagyokkal társasozzunk! Szülő is gyerek is élvezi, és még fejleszti is őket (meg minket is)! Akár számítógépes játékot is játszhatunk közösen. Ezek nem csak a közös időtöltés és a kikapcsolódás miatt hasznosak, hanem ezeken keresztül is mutathatunk értékeket, nevelhetünk, példát mutathatunk, és persze alapot adhatnak egy-egy jó beszélgetéshez!Thinkstock
  • Kérdezzünk is! De ne csak a jegyekről! Barátokról, eseményekről, érzésekről. Vannak, akik nehezebben nyílnak meg (szülők is és gyerekek is), de az érzésekkel való megbirkózást is tőlünk tanulják. Sokszor az igazi mondanivalójuk ott van a sorok között! Egy kis félelem vagy bizonytalanság, csalódottság, apró öröm, egy titkos szerelem, egy pikkelő tanár, vagy elvesztett barát. Megmondhatjuk nekik, ha rossz kedvünk van, ha nehéz napunk volt, beismerhetjük a hibáinkat, és persze ugyanígy elmondhatjuk az örömünket, ünnepelhetünk együtt.
  • Nézzünk együtt filmeket! Gyerekkorom meghatározó élménye, hogy az esti filmeket együtt néztük, és apukámmal sokat beszélgettünk róluk. Mozi után is. Elmondta a véleményét, kérdezhettem. Sokat tanultam ezekből a beszélgetésekből! Olyan erkölcsi, társadalmi, kulturális vagy egyéb témák jöttek elő, amik egy hétköznapi beszélgetésben sosem jöttek volna fel! Mi a lányommal szoktunk „csajos” filmezéseket tartani. Ilyenkor vagy ő mutat nekem egy filmet, amit ő szeret, vagy én szedek elő egy régi kedvencet, vagy együtt nézünk meg valami újdonságot. A lényeg, hogy lásson értékes filmeket is (klasszikusokat), beszélgessünk arról is, ami éppen a köztudatban van, legyen véleménye, tanulja meg értékelni, átgondolni a látottakat! (Most indult el a Hollywoodi Prédikációk oldalunk, ami rengeteg kérdést és témát ad segítségül az ilyen közös filmezés utáni családi beszélgetésekhez is.)Egy család Samsung TV-t néz a nappaliban
  • Szervezzünk családi programokat! Kirándulás, séta a városban (a Balaton parton), valamilyen kulturális esemény, kiállítás -, könyvtárlátogatás, sportolás. Bármi, ahol lehetőség nyílik a beszélgetésre. Akár ott, akár odafelé, akár visszaúton.
  • Ha sokat internetezik a gyerek, akkor arról is beszélgessünk! Kikkel beszélget? Milyen klassz videókat látott? Milyen zenéket szeret ott hallgatni? Látott-e olyasmit, ami megdöbbentette? És amit nem tud hova tenni? Tanult-e valami érdekeset? Milyen témákban szokott böngészni, milyen oldalakat látogat rendszeresen? stb. (Attól, hogy nem értünk hozzá, még ugyanúgy kérdezhetünk!)

 

 Schlakker Eszter

Dr. Zacher Gábor

hazaérkezés

családi étkezés

családi játék

kérdőjel

családi filmnézés

internet