Jean Vanier, a Bárka közösség alapítója 85 éves. Ebből az alkalomból beszélgetett vele a francia Panorama.

A Bárka közösségben egészségesek és betegek élnek együtt: befogadják és segítik a fogyatékosokat mindennapjaikban. Jean Vanier, a közösség alapítója 49 évig élt egy Trosly-Breuil nevű francia kisvárosban a Bárka otthonában. Közel két éve átköltözött egy másik házba, amely a Bárka lelkiségi központja közelében van. Idős kora ellenére úgy érzi, ma is tele van életerővel.

Már nem utazik: lelkigyakorlatokat vezet. Különleges kegyelemnek tartja, hogy világi hívőként milyen sokféle embernek adhat tanítást: jönnek hozzá hajléktalanok, papok, újraházasodott elváltak… Hét-nyolc fős csoportokat fogadnak. A cél nem az, hogy az úgynevezett igazságot keressék, hanem hogy mindenki elmondhassa, ami benne van. Az utolsó előtti napon  megmossák egymás lábát. Különleges szép gesztus ez: „olyan gesztus, amely a gyengeség előtt hódol… Amikor megérintettem a fogyatékosokat, akkor tudtam  megmutatni nekik maguknak azt, hogy milyen értékesek. A test Isten temploma!” – hangsúlyozta.

A Bárkában az emberek megtanulnak gyengédnek lenni. Bátorságot merítenek ahhoz, hogy megérintsék a másik kezét, átkarolják a vállát. „Meg vagyok győződve róla, hogy a gyengédség az evangelizáció egyik formája. Még ha első látásra nem is látszik különlegesen hatékonynak, hiszen egyszerre csak egy ember kezét tudjuk megfogni.”

A fiatalokról szólva elmondta: nekik is a szeretet iskolájára van szükségük. Meg kell tanulniuk szeretni. Ez nem könnyű, hiszen ahhoz, hogy az ember közösségbe lépjen másokkal, le kell mondania egyfajta hatalomról. Ez maga az alázat.

Elmondta azt is, hogy a hozzájuk érkező önkéntesek ma kicsit mások, mint régen voltak. Régen több reményük volt, akkor a hippik és az utópiák világából jöttek. II. János Pállal együtt bátran mondták: Soha többé háborút! A mai fiatalok mások, sokat szenvednek a családban, az iskolában, a világ állapota miatt… De hozzátette: „amikor észreveszik, hogy képesek életet adni valakinek, aki gyengébb náluk, az gyönyörű! És amikor elmennek a Bárkából, azt mondják: átváltoztam.”

A Bárkának ma már 140 közössége működik szerte a világban, Európában, Indiában, Szíriában és másutt. Vanier hangsúlyozza: az üzenetüket nem ő terjesztette el a világban, hanem maguk a fogyatékosok, az ő kiáltásuk, amely meghallgatásra várt. Fontosnak tartja azonban, hogy elkerüljék azt a veszélyt, amely a gyors növekedésben rejlik: ne gondolják, hogy ők maguk jelentik a megoldást. Maradjanak csak egy jel. A világ arra ösztönöz mindenkit, hogy hivatalszerűvé váljon. Nekik viszont meg kell őrizniük a kicsinység lelkületét, amely a Bárka jellemzője. Kifejezte meggyőződését, hogy az Egyház jövője a kis közösségekben rejlik: boldog, szenvedélyes, imádságos közösségekben, amelyek a szegényekkel együtt élnek. Olyan közösségekben, amelyek eléggé kicsinyek ahhoz, hogy minden egyes tagjuk fontosnak érezhesse magát.

„Az Egyháznak szüksége volt egy látomásokkal rendelkező pápára, mint II. János Pál, szükség volt XVI. Benedekre, hogy helyreállítsa az egyensúlyt. Ferenccel pedig itt van egy pápa, aki azt mondja: ‘Egy szegény Egyházat akarok, veletek együtt!’ Ez nagyon különleges dolog! Egy új Egyház felé tartunk” – vallotta meg nagy lelkesedéssel.

A Franciaországban nagy erőkkel dúló, a házasság intézményéről szóló vita kapcsán elmondta: az örökbefogadott gyermekeknek nem egyes és kettes szülőre, hanem egy férfira és egy nőre van szükségük, hogy a szüleik legyenek. De hozzátette: azért ne essünk pánikba, az élet folytatódik. Nem tartja magát a dogmák ellenségének, sőt, szereti a dogmákat. Ami azonban ennél fontosabb: konkrét segítséget adni az embereknek ahhoz, hogy felemelkedjenek. Emlékeztetett arra, hogy a homoszexuálisokat évszázadokon keresztül bűnözőnek tartották, még börtönbe is zárták őket, ha egy ágyban találtak rájuk. Ezen változtatni kellett: a változás persze megingatja  a stabilitást, mégis szükség van rá.

Vanier kiemelte, hogy az Egyház képes a változásra: „Ezt tette 1986-ban Assisiben, amikor II. János Pál párbeszédbe kezdett más vallásokkal. Ma már megengedi, hogy a szellemi fogyatékosok is szentáldozáshoz járulhassanak. Lassan megérti, hogy az emberiség felét a nők alkotják… Igen, az Egyház megváltozhat. Ne féljünk attól, hogy új és új ajándékokat kérjünk a Szentlélektől!”

Beszélt az imádság fontosságáról is: segít, hogy Jézus jelenlétében maradjunk és engedjük, hogy elfoglalja bennünk a helyét. Imájában egységben érzi magát azokkal, akik már a mennyben várják. Gyakran felidézi Etty Hillesum gondolatait: olyanok vagyunk, mint egy kövekkel teli kút, egy egész élet munkája kell ahhoz, hogy megtisztítsuk magunkat mindattól, ami megakadályozza, hogy Istenhez érjünk.

Reménye ugyanaz, mint amit 42 éve is mondott egy interjúban: „Isten éberen őrködik felettünk, nem hagy el minket.”

Magyar Kurír