Júdási csókot nem adhat mindenki. Ennek a csóknak súlya van, minőségileg súlyos bűn, nem is teheti meg bárki, csak Júdás. Csak olyan ember teheti meg, aki Jézus bizalmasa volt, akit kiválasztott a 12 közé, aki közvetlen szemtanúja volt Jézus tanításainak és csodáinak, akinek többet elmagyarázott Jézus a rejtélyes példabeszédekből, akit a barátjává fogadott. Ez a csók hátbatámadás. Árulás. Nem is fájt semmi annyira e földön Jézusnak, mint ez a csók. „Pont ebből a körből? Hát még azok sem értenek, akik a legközelebb állnak hozzám? Még a legbelső kör is értetlen, akiknek több adatott, mint a többieknek? Még azoknak is magyarázkodni kell, még ők sem képesek áldozatra?” Még amikor a katona arcul üti és leköpdösi, akkor is ezen a seben gondolkodik Jézus: „Nagyobb a bűne annak, aki kézre adott engem.” A megfeszítő katonákért pedig egyenesen megbocsátóan imádkozik, mert nem tudják mit tesznek. Júdás tette fájt a leginkább.

 

Júdási csókot nem adhat mindenki. Csak a legbelsőbb kör egyike. És ez ma is így van. Pont ez a megdöbbentő. Júdási csókot csak mi, akik keresztény újságokat olvasunk, akik rendszeresen templomba járunk, akik a legközelebb vagyunk Istenhez – júdási csókot, ezt a minőségileg súlyos sebet, csak mi vagyunk képesek elkövetni. Már neveltetésünkben több adatott, mert talán jobb neveltetést kaptunk sokaknál. Többet értünk a Szentírásból és Isten titkaiból. Őszinte imádságban közelebb lehetünk Isten dobogó szívéhez, és már rég nem Isten létén gyötrődünk, hanem ezen továbblépve gondolkodásmódjára akarunk ráhangolódni. Pedig de sokan problémázgatnak Isten létén, alig jutva közelebb hozzá. Mi rendszeresen járulunk szentségekhez, rendszeresen ülünk egy asztalhoz Jézussal. Mi már értjük az erkölcsi törvények szeretetteljes hátterét, és nem a kötelezőségen fanyalgunk féltékenyen Istenre. Az Ő bizalmasai, barátai vagyunk, a legbelsőbb körhöz mi tartozunk – épp ezért júdási csókot csak mi adhatunk.

 

Akkor adunk júdási csókot, amikor a többlethez méltatlanul élünk. Amikor a neveltetésünk vallásos többletét felhígítva adjuk tovább gyermekeinknek, és beállunk abba a hajszába, amibe a hitetlenek bocsátják gyermekeiket. Akkor adunk júdási csókot, amikor a munkavégzésünket, politizálásunkat, szórakozásunkat, egészségünket, értékrendszerünket, erkölcsünket, pénzkezelésünket a világi mércéhez igazítjuk, nem a krisztusi többlethez. Akkor adunk júdási csókot, amikor a jó Isten tehetséggel, egészséggel, értelemmel, harmonikus családdal, vezető beosztással, tisztséggel, lelki-anyagi többlettel, sok pénzzel, jó munkahellyel áldott meg – és ebbe kényelmesen beleülünk, és árulunk. Isten a tenyerén hord, mint Júdást hordotta, és visszaélünk bizalmával, adományaival. Akkor adunk júdási csókot, amikor az egyház fontos emberei vagyunk papként vagy törzs-hívőként, s sokan rajtunk, a mi erkölcsünkön, a mi pesszimizmusunkon, a mi imáinkon mérik le az egész egyház, sőt Isten hitelességét. Ha ők ilyenek, akkor én minek tartozzak ehhez az egyházhoz, ehhez az Istenhez?

 

Júdás a csókja miatt lemaradt az utolsó vacsora asztaláról itt a földön, és talán odaát is. Áldozás előtt mi azt ígérjük, hogy „nem adok Neked csókot, mint Júdás”, mert nem akarunk lemaradni az oltár asztaláról sem itt, sem odaát. Vegyük nagyon komolyan ezt az ígéretet, mert ilyen csókot valóban egyedül mi adhatunk.

 

Papp Miklós

 Kép