Ha anyát temetünk, a fiak nehéz könnyekkel sírnak. Mi minden járhat a fejükben! Néha feljajdul egy-egy: „Ne, még ne tegyék le! Várjatok!”

Van egy Fiú, aki meg tudta akadályozni, hogy édesanyját letegyék. Nem letették, hanem fölvették. Ezt ünnepeljük ma, Nagyboldogasszony ünnepét, Mária mennybevételét. Mintha egyfajta viszonzás volna, amit Mária kap Fiától azért, amit földi életében ő nyújtott neki. Az örvendetes rózsafüzér titkaiban imádkozzuk át az eseményt, ami a második isteni személy megtestesülésének és világra jöttének körülményeit taglalja: méhébe fogadja, hordozza, világra hozza, bemutatja az Úrnak, megtalálja a templomban. Olyan sor ez, amin a magzati létből indulva az ifjúvá válás lépéseit nemcsak megfigyelhetjük, hanem magunk is tanulhatjuk. Az Ige testté lőn – mondjuk az imádságban, ugyanakkor pedig valljuk, hogy a test megdicsőülésében, a feltámadás eseményében visszafordul mindez. A test leveti a romlandóságot, és felölti a romolhatatlanságot. Mária mennybevétele így azt jelenti, hogy nemcsak ő fogadta be a mennyet, hanem a menny is befogadta őt. 

Van a férfiemberben olyan érzés, ami őt az anyjához köti, és gyakran a feleségét is úgy választja meg, hogy tulajdonságaiban hasonlítson a Mamára. A cölibátusban élő latin papság éppen ezért Máriában az örök női ideált látja, úgy is, mint anya, és úgy is, mint társ. Érdemes volna visszamenni a teljes soron a Római Katolikus Egyház Mária-tiszteletének értelmezésében: nem lehetne tagadni, hogy a Boldogságos Szűz Mária, Jézus Krisztus édesanyja minden pap számára azért vonzó, mert magától az Úrtól örökölte ezt az attitűdöt. Akinek módja van megfigyelni, azt is észreveheti, hogy a cölibátusban élő papok akkor lesznek teljes mélységében Mária-tisztelőkké, amikor saját édesanyjuk már nem él. Ezt persze az anyák tudják, és mivel minden nő, aki anya, azt is tudja, hogy fiát csak akkor tarthatja meg, ha lemond róla, így szívesen statisztálnak fiuk Mária-tisztelete mellett azért is, hogy el ne veszítsék gyermeküket.

És mindez ott kezdődik, amiről a mai evangélium beszél. Két kismama találkozásánál, akik (már-még) ott hordozzák méhükben magzatukat. Mindketten megszenvednek érte. Egyikük azért, mert már idős, másikuk azért, mert túlzottan fiatal ahhoz, ami történik. Mária és Erzsébet találkozásában kezdődik el az, ami a történelem során a papi édesanyák és Szűz Mária között feszül. Mindegyikük azt érzi, hogy a lelkétől lelkezett gyönyörű magzat senki másé nem lehet, csak övé. Arany Toldijának 12. énekében a 17. strófa szól erről, amikor Miklós legyőzi a cseh vitézt, és a nagy üdvrivalgás és éljenzés közben egyszer csak megjelenik Miklós édesanyja:

„Végre a nagy öröm, mely szivöket nyomta,
Mint a terhes fölleg, mérgét kiontotta,
Szemökből a zápor bőségesen hullott,
Akkor könnyült szívvel Toldiné így szólott:
„Lelkemtől lelkezett gyönyörű magzatom,
Csakhogy szép orcádat még egyszer láthatom;
Be szép vagy! be nagyon illel leventének!
Isten sem teremtett tégedet egyébnek.”

Így tekintve a mai ünnepet, az visszahoz valamit a féltő anya–gyermek kapcsolatból. Tekintsük úgy Mária mennybevételét, mint választ a mostoha létre, amely még a legbensőségesebb kapcsolatot is kikezdi.

Magyar Kurír

kép