A tömeg föl-alá hullámzott, majd hirtelen szétvált, amikor az elítélteket kísérő csapat elvonult… A názáreti a keresztek mögött haladt… Testét bíborköntös takarta, a homlokát töviskoszorú övezte, melynek tüskéiről vér csöpögött. Néhány csepp végigcsurgott az arcán… Úgy haladt a gúnyolódó tömeg közt, mintha földöntúli elmélkedésbe merült volna; mint aki elvált már a földtől, és nem ügyel a gyűlölet kiáltásaira; megbocsátva, jobban, mint ahogy az ember megbocsáthat… csendesen, szelíden magára véve az egész világ keservét.

 Te vagy az igazság – suttogta valaki.

… A tolongó tömeg körbevette a katonákat… Ökölbe szorított, kinyújtott kezeket lehetett látni; a férfiak szakálla lobogott…, minden szem kidagadt, a fogak villogtak, s habzó ajkak rekedt kiáltása hallatszott.

 Először a két latort kötözték a két szélső kereszthez, a harmadik középen volt felállítva, és a csúcsára fehér táblácskát szögeztek, melyet az egyre erősödő szél jobbra-balra rángatott. Amikor a katonák a názáretihez léptek, hogy levetkőztessék, a tömeg soraiból kiáltások hallatszottak:

 Király! Király! Védd magad! Hol vannak a seregeid, király?

 … A katonák ekkor kezdték beverni a szögeket a két kézbe. Először csak a vas tompa kongása hallatszott, mely nemsokára tisztán csengővé változott, mert a szögek, átfúrva a húst már a fába hatoltak. A tömeg újra elcsendesült, valószínűleg azért, hogy gyönyörködhessen a názáreti fájdalmas kiáltásaiban. De ő csöndes maradt és a magaslaton csak a szörnyű kalapácsütések hallatszottak. Végül a kereszt rudat a testtel együtt felvonták a magasba. A munkára ügyelő centurio éneklő egyhangúsággal osztotta a parancsokat. Szavára az egyik katona odaszögezte a názáreti lábait is a függőleges oszlophoz.

 Közben a reggel óta gyülekező felhők egészen eltakarták a napot. A távoli magaslatok és hegyormok, melyek eddig fénylőn ragyogtak, elsötétültek. Vészjósló, rézvörös köd ült a tájra… A világ megtelt nyugtalansággal… Középen, a sötétlő fán látni lehetett a keresztre feszített názáreti testét, mely fekete háttérben úgy világított, mintha a hold ezüstös sugaraiból szőtték volna…

 

A köd hirtelen ismét vörösleni kezdett. A szél széttépte a felhőket, mint az elégett rongyot. A világosság fokról-fokra növekedett; végre szétvált a sötét boltozat és a hasadékon keresztül áttört a napfény. Nemsokára kivilágosodott az egész magaslat, a keresztek és a sok megretten emberarc. A názáreti feje a mellére hanyatlott, halványan, mintha viaszból való volna. A szeme lecsukódott, az ajka elkékült.

Meghalt – suttogták.

 (Részlet Henryk Sienkiewicz: Őt kövessük! című kisregényéből.)

Munkácsi

Giotto

Salvador Dali