Lukács (lat. Lucas, valószínűleg a görög Lukanosz személynév latinos formája) személyéről, életének eseményeiről nagyon keveset tudunk, noha írói-történetírói tevékenységét jól ismerjük: két szentírási könyv, egy evangélium és az ősegyház első éveit elbeszélő Apostolok Cselekedeteinek szerzője.

Pál tanítványa és orvosa, az apostol megfogalmazásában: „Köszönt benneteket Lukács, a kedves orvos” (Kol. 5,15). Az Apostolok Cselekedeteinek második részében, az egyes szám első személyben írt szövegrészekben fellelhető adatok alapján kirajzolódik előttünk az evangélista portréja – jóllehet meglehetősen töredékes formában. Lukács részletesen ír Antiokhiáról, azt a benyomást keltve, hogy a várost és lakóit jól ismeri. Joggal feltételezhető tehát, hogy ő maga is ebben a városban nőtt fel, és orvosként is ott dolgozott.

 Elképzelhető, hogy a pogány ifjú, Lukács Barnabás és Pál tanítványává szegődött, és általuk ismerte meg az örömhírt. Talán nem tévedünk, hogyha megtérése utáni életrajzát úgy rekonstruáljuk, hogy Lukácsot, mint tanult embert, a tudományos alaposság iránti igény vezette, amikor útra kelt, hogy bejárja és megismerje azokat a helyeket, ahol Jézus tanított. Útja során még találkozhatott a Szűzanyával, de az egykori tanítványok közül is néhánnyal, és a Jézus által meggyógyított betegekkel is. Az így összegyűjtött anyagból, Pál útmutatásával állította össze az evangélium szövegét.  A pogány Lukács számára az a legjelentősebb felismerés, hogy Sionból jön a törvény, és Jeruzsálemből sugárzik szét az egész világra az Üdvösség. A Simeon által megénekelt egyetemesség az apostolok küldetésében válik teljessé (Lk. 2,32; Ap.Csel. 14,27).

Szent Pál beszámol arról, hogy Lukács nem hagyta el őt a fogságban, sőt ott van vele a vértanúság előtti órákban: „Csak Lukács van velem” írja Timóteusnak (2Tim. 4,11).

 A korai keresztény hagyomány szerint Lukács Akhájában szolgált püspökként, majd Patara városában szenvedett vértanúságot. Földi maradványait 357-ben Konstantinápolyba vitték.

A középkori legendagyűjtemény, a Legenda Aurea őrzi azt a hagyományt, mely szerint Lukács nemcsak orvos, hanem festő is volt és ő festette (volna) a római S. Maria Maggiore Bazilikában őrzött Mária-képet. A hagyomány alapja talán éppen az, hogy a négy evangélista közül Lukács ír a legtöbbet a Szűzanyáról. Ha tehát nem is ecsettel, de írószerszámával mégis ő „festette” meg számunkra az egyik legszebb Mária-portrét. A hagyomány szerint ugyanis Lukács felkereste a Szűzanyát, aki feltárta előtte a szívében féltő szeretettel őrzött emlékeket. Ez magyarázza, hogy Lukács ír legrészletesebben Jézus gyermekkoráról, s neki köszönhetően maradt fenn Mária hálaimája, a Magnificat, és Zakariás himnusza, a Benedictus.

Ábrázolása: a bizánci művészetben sima képű ifjú, a nyugati művészetben göndör hajú, szakállas férfiú, akit írás vagy festés közben ábrázolnak, olykor papi ruhában. Mindig ott van mellette szimbóluma a (szárnyas) bikaborjú. Az aranyművesek, festők, szobrászok, művészek, orvosok, fürdők és kórházak védőszentje.

(Hajnal Piroska: forrás itt.)

kép1

kép2 (Jan van Bijlert: Szent Lukács evangélista, részlet)

kép3 Jacopo Pontormo, XVI. sz. eleje)

kép4 (Rogier van der Weyden: Szent Lukács megfesti a Madonna portréját)