„… nem használt a hirdetett ige, mivel nem párosult hittel azokban, akik hallgatták.” (Zsid 4,2)

A katalizátor az, ami elősegíti a változást, eléri, hogy megtörténjenek a dolgok! Például a pezsgőtabletta víz nélkül nem pezseg, a tésztából élesztő nélkül nem lesz kenyér, a magok napsütés nélkül nem nőnek növénnyé, a kékből sárga nélkül nem lesz zöld, a petéből spermium nélkül nem lesz magzat, a szikra nem gyújt tüzet, ha nincs hozzá oxigén.

A hit idézi elő, hogy Isten Igéje működjön életedben, hit nélkül semmi sem fog történni. Az izraelitákról szólva Pál ezt mondta: „nekünk is hirdették az evangéliumot, mint azoknak is; de nekik nem használt a hirdetett ige, mivel nem párosult hittel azokban, akik hallgatták” (Zsid 4,2). Egy író így fogalmazott: „Bizonyos eredmények sohasem érhetők el a megfelelő katalizátor nélkül. A lelki növekedéshez nem elég Bibliát olvasni vagy prédikációkat hallgatni. A megértést aktiváló összetevő a hit. Ha halljuk Isten üzenetét, aszerint is kell cselekednünk… Talán keserűség vagy harag van benned egy tönkrement kapcsolat miatt, és Isten azt mondja, hogy lépj túl ezeken az érzéseken, benned viszont nincs meg az akaraterő ehhez. Hadd bátorítsalak, bízz Isten igéjében, és cselekedj hitben! Ígéretei ki fognak nyílni életedben, ha aktiválod a hitedet.” A hit nem azt jelenti, hogy értelmed egyetértően jóváhagyja Isten Igéjét, és nem is a szív helyett csupán szájjal ismételgetése annak, amit olvastál. A hit az, ha Isten igéje szerint cselekszel, biztosan tudva, hogy Isten meg fogja tenni, amit megígért. Van egy különbség a hit és a bizalom között. Lehet, hogy elhiszed, hogy egy szék megtart, de csak akkor derül ki, hogy valóban bízol benne, ha ráülsz, és teljes súlyoddal ránehezedsz. Érted már a lényeget?

forrás

A katalizátor a kémiában olyan anyag, ami úgy gyorsít fel (akár nagyságrendekkel) egy kémiai reakciót, hogy ő maga annak során nem változik meg maradandóan. A szó a görög katalüszisz (feloldás) szóból keletkezett, latin végződéssel. A katalizátorok úgy fejtik ki hatásukat, hogy jelenlétükben a reakciók más úton, alacsonyabb aktiválási energiájú részfolyamatokon keresztül játszódnak le, ezzel növelvén a reakciósebességet. A katalizátornak gyakran kis mennyisége is elegendő nagy mennyiségű anyag átalakulásának meggyorsításához.

kép

Annie Johnson Flint: Isten nem ígért

 

Isten nem ígért örökké kék eget,

Életünket átszövő virágos növényeket.

Isten nem ígért napot eső nélkül,

Gond nélkül örömöt, békét jajszó nélkül.

 

De Isten erőt ígért a napra,

Munkára pihenést, fényt az utunkra,

Kegyelmet bajunkban, égi segítséget,

Nem múló részvétet, örök szeretetet.

 

Az életünkben hogyan tapasztalhatjuk meg az Úristen kegyelmét,égi segítségét legnagyobb bajainkban? Hogyan nem veszíthetjük el hitünket, ha tragédia ér minket? Erről tesz bizonyságot Tibor és Ágnes, akik ott álltak fiúk koporsójánál és ezzel még nem ért véget szenvedésük! De Isten átölelő, örök szeretetét ekkor is érzik!

 

Hanganyag: a lejátszáshoz Adobe Flash Player (9-es vagy újabb verzió) szükséges, amelynek a legfrissebb változata letölthető innen, valamint a böngészőben engedélyezni kell a JavaScriptet is.

 

vers

virág

Az ima az a kulcs, amely kinyitja a hit kapuját. Amikor egy keresztény nem imádkozik, akkor ez történik. Tanúságtétele pedig gőggé válik. Aki nem imádkozik, az beképzelt, büszke, magabiztos, nem alázatos. Keresi az előléptetést. Amikor azonban egy keresztény imádkozik, nem távolodik el a hittől, Jézussal beszél.

Amikor azt mondom: imádkozni, akkor nem imákról beszélek, mert a törvénytudók is olyan sok imát mondtak, hogy mutogassák magukat. Jézus azonban ezt mondja: „Te, amikor imádkozol, menj be szobádba, zárd be az ajtót és úgy imádkozzál a rejtekben lévő Atyádhoz” (Mt 6,6). Egy dolog imádkozni és egy másik dolog imákat mondani.

Akik nem imádkoznak, elhagyják a hitet és azt moralista ideológiává, kazuisztikává alakítják át, Jézus nélkül.

Amikor egy próféta vagy egy jó keresztény szemrehányást tesz nekik, akkor ugyanazt teszik, amit Jézussal tettek: amikor kiment onnan, az írástudók és a farizeusok ellenségesen viselkedtek vele szemben – ezek az ideológusok ellenségesek – és különféle kérdésekkel kezdték faggatni, hogy szavaiból ellessenek valamit, amivel vádolhassák. Ezek az emberek nem átlátszóak. Szegények, bepiszkolta őket a gőg. Kérjük a kegyelmet az Úrtól: soha ne szűnjünk meg imádkozni, hogy ne veszítsük el a hitet, hogy alázatosak maradhassunk. Így nem zárkózunk be és nem zárjuk el az utat az Úr előtt.

Ferenc pápa

 

kulcs

 

Teljes cikk: Magyar Kurír

 

 

Improvizáló pápának nevezték, a meglepetések pápájának, de a legnagyobb meglepetés, hogy Ferenc folyamatosan meghiúsítja azt a kísérletet, hogy valahová is besorolják őt.  Pápaságának kezdetétől rengeteg kommentátor kísérelte meg, elmagyarázni, mit várjunk tőle, de hiába.  A Ferencről megjelent számos tévedés között, öt rendszeresen visszatér.

1. “Ferenc Benedek  ellentéte.” 

Néhányan azt gondolják,  mivel Ferenc Latin Amerikából, az emeritus Pápa Benedek pedig Németországból való, s mert Ferenc természete szerint extravertált, Benedek pedig inkább befelé forduló, hogy ezek a stílus különbségek egész gondolkodásmódjukra jellemzőek.   De, aki így vélekedik, az nem hiszem, hogy elég figyelmes. (Hasonló tévedés történt, amikor a mosolygó XXIII. János pápa követte a zárkózottabb és uralkodóbb kinézetű XII. Piuszt.) Ferenc első szavaival a világ felé, március 15.-én, imát kért elődje számára, majd hamarosan felhívta telefonon.  Csak tíz napra rá, Castel Gondolfo-ba utazott, hogy hivatalosan és nagyon kedvesen köszöntse Benedeket, majd, mikor Benedek visszatért Vatikán-városba hasonló módon nyilvánosan átölelte. Nem olyan régen mondta Ferenc, az egyik volt tanítványának, hogy milyen kiváló gondolkodónak tartja Benedeket, és mennyire támaszkodik a tanácsaira: „ostobaság lenne figyelmen kívül hagyni Benedek tanácsait”.

Ha bármi csekély kétely is maradt volna, azzal kapcsolatban, hogy Ferenc teljesen támogatja Benedeket, azt is eloszlatja a Lumen Fidei enciklika.  Ezt a rendkívüli tanító dokumentumot Benedek kezdte el pápasága vége felé, bár nem fejezte be. Ferenc könnyedén félre tehette volna, és megirthatta volna a saját pápai üzenetét. Ő azonban úgy döntött, hogy befejezi a tervezett művet, és mint saját székfoglaló enciklikáját teszi közzé., teljesen elfogadva Benedek vázlatát.   S ezzel, Ferenc magáénak vállalta a Lumen Fidei meglátásait a hit és az értelem kapcsolatáról, az igazság fontosságáról, és a hermeneutica folytosonnságáról, – amik Benedek pápaságának fő témái voltak.  Ferenc ezzel sokkal erőteljesebben  kiemelte Benedek fontosságát, mint ahogyan azt Benedek csodálói remélhették volna.

2. “Ferenc nem harcol a kultúra területén  .”

Az első tévedésből fakad a második, mégpedig, hogy az elég sarkosan fogalmazó Benedekkel szemben, azt állították, hogy Ferenc sokkal lágyabban nyúl a kérdésekhez.  Kerüli a konfrontációt, az erőteljes kijelentéseket, nem akar kulturális háborút, bár az égető szociális problémákkal szemben világos állást foglal.     Allesandro Speciale keresztény riporter a közelmúltban írta, hogy Ferenc nem szándékozik kulturális háborút kezdeni az abortusz, az azonos neműek házassága kérdéseiben, mint ahogyan elődje tette.   Sandro Magister  pedig azt írja: „Nem lehet véletlen, hogy pápaságának első 12o napja alatt még egyetlen szót sem szólt az abortuszról, az eutanáziáról és az azonos neműek házasságáról.  ”

Nehéz elképzelni ennél félrevezetőbb állításokat. Ráadásul Ferenc, már, mint Buenos Aires érseke kifejezett védelmezője volt a meg nem született életeknek és a hagyományos házasságnak.  Mióta pápa, Ferenc egy hajszálnyit sem engedett a keresztény erkölcsi igazságból, Pápaságának második hetében már kifejezetten megígéri, hogy folytatja Benedek küzdelmét a relativizmus diktatúrája ellen. ”Májusban Ferenc pápa, nem csak  hirdette tízezreknek az emberi élet védelmének fontosságát annak foganásától kezdve, hanem személyesen is csatlakozott Rómában az „Élet-menetéhez”.  A közelmúltban küldött sajátos pro-life üzenetet Írországba, amikor a törvényhozás az abortusz legalizációjáról döntött, felszólítva az országot, hogy “védelmezzék a legkiszolgáltatottabb és leginkább sebezhető életet, a betegek, öregek és a magzatok életét.” Ferenc mindenki számára programnak hirdette meg: “Óvd az életet, segítsd, viselj rá gondot a foganástól a végsőkig.” Nem elég világos ez?

Miután Franciaország törvényesítette az azonos neműek házasságát, az Egyház erőteljes tiltakozása ellenére, az új pápa szemrehányást tett a törvényhozóknak, hogy a pillanatnyi divatot követik a törvényhozásban.    A Lumen Fidei enciklikában pedig azt írja:  “A legelső alkalom, ahol  hit megvilágítja az ember városát, a család. Elsősorban és kizárólagosan az egy férfi és egy nő tartós egységén alapuló házasság.  Nem is véletlen, hogy az  Advocate  azonnal panaszkodott: “ Ferenc pápa éppen úgy elítéli az azonos neműek közötti házasságot, mint Benedek.

3. “Ferenc, a szociális igazságosság pápája. 

Sokan mondják, hogy Ferenc a szociális igazságosság pápája, azaz mindenek előtt a szegényekre van gondja, s ennek megoldása lesz pápasága fókuszpontja.  Ez a kijelentés részben  kétségtelenül igaz,  részben azonbab hiányos.   Természetes, hogy Ferenc, elődeihez hasonlóan felvállalja a szegények gondját, ezt példázza első Lampedusa-i látogatása, ahol a menekültekhez szólt.   Azonban Ferencnek nem kizárólagos gondja a szegények, mert tudja, amit Boldog II. JP. tanított, hogy a szociális igazságosságról illúzió  beszélni, ha az élethez való alapvető jogot nem védjük.  Azonban Ferencnek nem csak a szegénység a gondja, hiszen tudja ő is, amit Boldog II. János Pál pápa tanított:  hogy a szociális igazságosság hamis és illuzórikus, amennyiben a legalapvetőbb emberi jogot, az élethez való jogot minden más személyes jognál határozottabban nem védjük.” Azt is tudja, amit Benedek tanított, hogy az Egyháznak a gazdasági életre vonatkozó tanítása szükségszerűen összefüggésben áll a családról, az emberi szexualitásról szóló tanítással, tehát a Humanae Vitae-t ugyanolyan erővel képviselni kell.

 

Sőt, még fontosabb, hogy a Pápa azt vallja, hogy a személyes megtérésnek meg kell előznie a szociális elkötelezettséget, és így elveti a szekuláris haladást, mely elszakítja a spiritualitástól a szociális igazságosságot.  Ferenc tanítása a szív megváltoztatására hív, a lelkiismeret megvizsgálására,  mert ez a szociális reform kulcsa.   Ferenc nem annyira a „szociális igazságosság pápája”, sokkal inkább a világ lelki vezető mestere, aki emlékezteti az embereket, hogy saját lelkünk megváltoztatása nélkül,   alázat, az áldozathozatal, a lelki fegyelmezettég nélkül, pusztán kormányzati eszközökkel, nem lehet valódi szociális igazságosságot elérni.

4. “Ferenc szeretőbb lesz az Egyháztól eltávolódók iránt 

Mihelyt megválasztották Ferenc pápát, az egyházi „disszidensek” elkezdték két elődjével szembeállítva magasztalni őt, mintegy azt szuggerálva, hogy végre majd ő végrehajtja a II. Vatikáni Zsinat ígéreteit.  Azonban Ferenc pápa a II. Vatikáni Zsinatot nem a „disszidensek kartájának” tekinti, mint ahogyan Boldog II. János Pál pápa vagy Benedek pápa sem.   II. János Pál pápához és Benedek pápához hasonlóan Ferenc is erősen hangsúlyozza, hogy Jézus ismerete feltételezi az Egyházzal és a Tanítóhivatallal való teljes egységet. Nem lehet senki úgy hithű katolikus, hogy függetlenül, sajátos szabadsággal választott spiritualitást gyakorol.     Ennek következménye, hogy Ferenc pápa első tevékenysége Péter székéből az volt, hogy megerősítette Benedek kritikáját az egyházi disszidensek, így az USA Szerzetesnői Elöljárói Konferenciájának engedetlensége miatt.   S a Lumen Fidei-ben Ferenc kifejti az ortodoxia jelentését, hogy ez nem azt jelenti, hogy a katolikus tanításból kiválogatja valaki a számára tetszetőset, hanem azt, hogy teljesen elfogadja:

“Mivel egy a hit, ezért a hitet a maga tisztaságában és integritásában kell megvallani.   Éppen mert a hit tételek egymással összefüggnek, az egyik tagadása, még ha az önmagában nem is tűnik a fontosak közül valónak, az egész torzításához vezet.  A történelem során hol ezt, hol azt a hitigazságot volt könnyebb vagy nehezebb elfogadni, ezért igen fontos éberen őrizni a hit letéteményt a maga egészében. ”

5. “Ferenc szereti a világot” 

Hát ez a legnagyobb félremagyarázás. Ez azt sugallja, hogy Ferenc   könnyedséggel bánik a világgal, melyből hiányzik  az a félelem a modernségtől, ami más vallási vezetőket jellemez.    De ez nem azért van, mintha Ferenc per se (önnön magában)  szeretné a világot.  Ferenc az embereket szereti, s szeretné őket Krisztushoz vezetni, s ezért beszél gyakran az ördögről, óva int a világ kísértéseitől, sürget, hogy meneküljünk a kísértések elől. Szereti Isten teremtményét, tudja, hogy mennyire romboló az áteredő bűn, s hogy milyen könnyen vissza lehet élni a szabad akarattal.     A Pápa kedvességét és barátságosságát a világ iránt, félreérteni, Ferenc pápaságának egészét félreértelmezi.  ferenc sokkal inkább, mint mások tudja, hogí a világ bűnbe süllyes, és szenvedélyesen próbálja az új evangelizációval gyógyítani a világot.

Abban sokaknak igaza van, hogy Ferenc pápa emlékeztet XXIII János pápára, akkor is, ha ez a hasonlítgatás is könnyen tévútra szaladhat,  különösen, ha politikai szóhasználatot használnak.   Boldog János pápa sohasem volt a szó modern értelmében liberális, éppen úgy az ortodoxia harcosa volt, mint Ferenc.  S amennyiben Ferenc pápát támogatják és megértik a hívek, és sikeres lesz a vágyott reformokban, akkor a szenvedő Egyház és a megzavaradott volág hasznot fognak húzni bátorságából, erejéből, hitéből.

William Doino Jr.

Jeff J. Mitchell/Getty Images NewsA Kereszt misztériuma nagy titok az ember számára. Csak az imán és a könnyeken keresztül megközelíthető – állapította meg Ferenc pápa szombat reggeli szentmiséjén a Szent Márta Ház kápolnájában. Ezen a napon ünnepli az egyház Szent Kereszt felmagasztalását.
A Kereszt misztériumában találjuk meg az ember és az Isten történetét, amelyet az egyházatyák összegeztek a paradicsomi jó és a rossz tudás fájának illetve a kereszt fájának összehasonlításában.

A tudás fája sok rosszat eredményezett, a Kereszt fája viszont az üdvösséghez és az egészséghez vezet el bennünket, megbocsátja azt a sok rosszat. Ez az emberi történelem útja, hogy megtaláljuk a Megváltó Jézus Krisztust, aki szeretetből adja életét értünk. Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje azt, hanem hogy a világot üdvözítse Jézus által. A Kereszt fája mindannyiunkat megment a másik fa következményeitől. Annál a fánál kezdődött ugyanis az önelégültség, a büszkeség, a mindentudás akarásának gőgje, és az a feltevés, hogy mi vagyunk a világ egyedüli bírái. Ez az ember története: út az egyik fától a másikig – hangsúlyozta Ferenc pápa.

A Keresztben benne van Isten története is. Mondhatjuk ugyanis, hogy Istennek is van története. Fel akarta vállalni a mi történetünket, el akart kísérni bennünket azáltal, hogy emberré lett, magára vette a szolgaság körülményeit és engedelmes maradt a Kereszthalálig.
Isten ezt az utat szeretetből vállalja. Nincs rá más magyarázat. Ma a Keresztre tekintünk, az ember és Isten történetére – mondta a pápa. Nézzünk erre a Keresztre, amelyen megkóstolhatjuk az aloe keserű mézet, Jézus áldozatának keserű-édességét. De olyan nagy misztérium ez, hogy mi egyedül nem láthatjuk jól, nem érthetjük meg, csak mélyen átérezhetjük üdvözítő jellegét. Csak térdre borulva, imában és könnyek között lehet egy kicsit megérteni ezt. A könnyek visznek közelebb ehhez a misztériumhoz, a Kereszt misztériumához.

Sírás nélkül sosem lehet megérteni ezt a misztériumot – állapította meg a Szentatya. A bűnbánó ember sírása ez, a testvéreké, akik sok emberi nyomort látnak, de Jézusban látják mindezt, térdre borulva és sírva, ám sosem magányosan.

Ahhoz, hogy belépjünk e misztériumba, ami nem egy labirintus, bár ahhoz hasonlít egy kicsit, mindig szükségünk van Szűz Máriára, az anya kezére. Mária segítsen nekünk, hogy megérezzük e misztérium nagyságát és alázatosságát. Olyan édes ez, mint a méz és olyan keserű, mint az aloe. Mária kísérjen el utunkon, amelyet senki más nem járhat végig, csak mi magunk és ezt mindenkinek meg kell tennie az édesanyával, sírva és térdre borulva – zárta szombat reggeli szentbeszédét Ferenc pápa a Szent Márta Ház kápolnájában.

forrás

kép

Ferenc pápa olvasói levélben fordult a nem hívő főszerkesztőhöz

Az olasz La Repubblica napilap olvasóit nagy meglepetés érte szeptember 11-én, szerdán reggel: Ferenc pápa levelét olvashatták, amelyben a főszerkesztőnek, Scalfarinak válaszol a hittel és az ateizmussal kapcsolatos, a lapban közzétett kérdéseire. „Eljött az ideje, hogy az út egy szakaszát együtt járjuk be” – mondja.

A főszerkesztő július 7-i írásában intézett hozzá kérdéseket, leírta személyes gondolatait a hitről, majd augusztus 7-én bővebben is elmélkedett a felvetett kérdésekről. „Kedves doktor Scalfari, ha csak nagy vonalakban is, de nagy örömmel igyekszem ebben a levelemben válaszolni a La Repubblicában közölt leveleire…” – így kezdődik Ferenc pápa írása.

„Mindenképpen pozitív dolognak érzem – nemcsak a saját szempontunkból, hanem annak a társadalomnak  a szempontjából is, amelyben élünk –, hogy megállunk párbeszédet folytatni egy olyan fontos valóságról, mint a hit és ezzel kapcsolatban az igehirdetés és Jézus alakja.” Kötelesség ez a párbeszéd, amely egy paradoxonból születik meg: „a keresztény hitet, amely a fény szimbóluma, modern korunk évszázadai során azzal bélyegezték meg, hogy a babonaság sötétségét jelenti, szemben áll az értelemmel. Ily módon az egyik oldalon az Egyház és a keresztény ihletésű kultúra,  a másik oldalon a felvilágosodás jegyeit viselő modern kultúra odáig jutott, hogy megszűnt köztük a kommunikáció. Elérkezett a nyílt, előítéletektől mentes párbeszéd ideje — a II. Vatikáni Zsinat éppen ezt az időszakot nyitotta meg  —, amely megnyithatja az utat egy komoly és termékeny találkozás felé.”

Azok számára, akik a hit fényében akarják követni Jézust, Ferenc pápa elmagyarázza: „ez  a párbeszéd a hívő ember [lelke] mélyéből fakadó, nélkülözhetetlen dolog. Számomra a hit a Jézussal való találkozásból született meg.” Hozzáteszi azonban azt is, hogy az Egyház nélkül nem tudott volna találkozni Jézussal, „bár tudja, hogy az a végtelen ajándék, ami a hit, emberségünk cserépedényében van elrejtve.”

Bergoglio pápa az ateista Scalfari két kulcsfontosságú kérdésére igyekszik válaszolni: „Úgy érzem, hogy az Ön számára fontos kérdés megérteni, hogyan áll az Egyház azokhoz, akik nem osztoznak vele a Jézusban való hitben. Mindenekelőtt azt kérdezi tőlem, hogy a keresztények Istene megbocsát-e azoknak, akik nem hisznek és nem keresik a hitet. Azt mondjuk – és ez alapvető fontosságú -, hogy Isten irgalma korlátok nélküli… Aki nem hisz Istenben, annak a számára az kérdés, hogy engedelmeskedik-e saját lelkiismeretének. Aki nem hisz, az akkor követ el bűnt, ha lelkiismerete ellen cselekszik.”

„Az utolsó kérdése az, hogy amikor az ember eltűnik a föld színéről, akkor az Istenre vonatkozó gondolkodás képessége is eltűnik-e majd. Isten nem az emberi gondolkodás — legyen az bármilyen magasztos — által megteremtett elképzelés, nem függ tehát gondolkodásunktól. Egyébként pedig, ha a földön meg is szűnne az emberi élet, az ember ezzel nem szűnik meg létezni, és általunk ismeretlen módon, de a teremtett világegyetem is létezni fog vele együtt” – hangsúlyozza Ferenc pápa a La Repubblica főszerkesztőjének írt levelében.

Ferenc pápa

Magyar Kurír

„Megbocsátás, párbeszéd, kiengesztelődés – ezek a béke szavai: a szeretett szíriai nemzetben, a Közel-Keleten, az egész világon!”

Feltehetjük a kérdést: mi a jelentősége ennek az üzenetnek? Mint mond ez az üzenet nekem, neked, mindannyiunknak?

1. Egyszerűen csak azt mondja, hogy Isten szívében és elméjében világunk „az összhang és a béke háza”, az a hely, ahol mindenki megtalálhatja saját helyét, és „otthon” érezheti magát, mert „ez jó”. Az egész teremtett világ harmonikus, jó egységet alkot, de főleg az emberek, akiket Isten saját képére és hasonlatosságára teremtett és akik egyetlen családot alkotnak, amelyben a kapcsolatokat a valós és nem pusztán szavakkal hirdetett testvériség jellemzi: a másik férfi és a másik nő fivérem és nővérem, akiket szeretek. A kapcsolat Istennel, aki szeretet, hűség és jóság, visszatükröződik az emberek közötti minden kapcsolatban és összhangot ad az egész teremtésnek.

Isten világa olyan világ, amelyben mindenki felelősnek érzi magát a másikért, a másik javáért.

Ma este az elmélkedés, a böjt, az ima során mindnyájan mélyen tekintsünk önmagunkba: nem ez az a világ, amelyet szeretnék? Vajon nem ez a világ az, amelyet mindnyájan a szívünkben hordozunk?

A világ, amit szeretnénk, nem az összhang és a béke világa saját magunkban, a másokkal való kapcsolatokban, a családokban, a városokban, a nemzetekben és a nemzetek között? És a valódi szabadság, hogy kiválasszuk az utat, amelyen ebben a világban haladunk, vajon nem pusztán az, amely mindenki javára irányul és amelyet a szeretet vezet?

2. Tegyük fel most magunknak a kérdést: ez az a világ, amelyben élünk? A teremtett világ megőrzi szépségét, amely csodálattal tölt el bennünket, továbbra is jó alkotás marad. De jelen van „az erőszak, a megosztottság, az összecsapás, a háború” is. Ez akkor következik be, amikor az ember, a teremtés csúcsa felhagy a szépség és a jóság látóhatárának szemlélésével és bezárkózik saját önzésébe.

Amikor az ember csak saját magára, saját érdekeire gondol és önmagát helyezi a középpontba, amikor hagyja, hogy elbűvöljék olyan bálványok, mint az uralkodás és a hatalom, amikor Isten helyébe önmagát teszi, akkor feldúl minden kapcsolatot, elront mindent; kinyitja a kaput az erőszak, a közöny, a konfliktus előtt. Pontosan ez az, amit a Teremtés könyvének szakasza meg akar velünk értetni, amikor elbeszéli a bűnbeesés történetét: az ember konfliktusba kerül önmagával, észreveszi, hogy mezítelen és elrejtőzik, mert fél (Ter 3,10).

Fél Isten tekintetétől; az asszonyt vádolja, aki test a testéből; megtöri a teremtett világgal fennálló összhangját, egészen odáig megy el, hogy felemeli kezét testvérére, hogy megölje. Mondhatjuk, hogy a harmóniából a diszharmóniába léptünk át? Nem, nem létezik „diszharmónia”: vagy harmónia van, vagy belezuhanunk a káoszba, ahol jelen van az erőszak, a veszekedés, az összecsapás, a félelem…

Éppen ebben a káoszban Isten az ember lelkiismeretétől megkérdezi? „Hol van a testvéred, Ábel?” És Káin válaszol: „Nem tudom; talán őrzője vagyok testvéremnek?” (Ter 4,9). Ez a kérdés nekünk is szól és jót tesz, ha megkérdezzük magunktól: Talán őrzője vagyok testvéremnek? Igen, őrzője vagy testvérednek! Embernek lenni annyit jelent, hogy egymás őrzői vagyunk! Ehelyett azonban amikor megbomlik az összhang, metamorfózis, átalakulás következik be: testvérünk, akit őriznünk és szeretnünk kellene, ellenséggé válik, aki ellen küzdeni kell, akit meg kell semmisíteni.

Attól a perctől kezdve mennyi erőszak, mennyi konfliktus, hány háború kísérte végig történelmünket! Elég, ha annyi fivérünk és nővérünk szenvedésére gondolunk. Nem véletlenek egybeeséséről van szó, de ez az igazság: minden erőszakos tettben, minden háborúban újjáélesztjük Káint. Mi mindnyájan! És ma is folytatjuk a testvérek közötti összecsapásnak ezt a történetét, ma is felemeljük kezünket az ellen, aki a testvérünk.

Ma is hagyjuk, hogy bálványok, önzés, érdekeink vezessenek bennünket; és ez a magatartásforma halad előre: tökéletesítettük fegyvereinket, lelkiismeretünk elaludt, még kifinomultabb indokokkal igazoljuk magunkat. Mintha egy normális dolog lenne, továbbra is a pusztítás, a fájdalom, a halál magvait vetjük el! Az erőszak, a háború csak halált hoz, halálról beszél! Az erőszak és a háború a halál nyelvét beszéli!

Az özönvíz káosza után elállt az eső. Feltűnik a szivárvány, a galamb egy olajágat hoz. Én is ma arra az olajfára gondolok, amelyet a különböző vallások képviselői ültettünk el Buenos Aires-ben a Plaza de Mayo – Május téren 2000-ben. Azt kértük, hogy ne legyen többé káosz, ne legyen többé háború, legyen béke.

3. Ezen a ponton felteszem a kérdést: lehetséges egy másik úton végig haladni? Ki tudunk lépni a fájdalomnak és a halálnak ebből a spirálisából? Meg tudjuk-e tanulni, hogy újból a béke útjain haladjunk, és azokat járjuk végig? Isten segítségéért fohászkodva, a „Salus populi romani”, a Béke Királynője anyai tekintetétől kísérve válaszolok: Igen, lehetséges mindenki számára! Ma este azt szeretném, ha a föld minden részéről ezt kiáltanánk: Igen, lehetséges mindenki számára! Sőt, szeretném, ha mindannyian válaszolnának, a legkisebbtől a legnagyobbig, egészen azokig, akik arra kaptak meghívást, hogy kormányozzák a nemzeteket: Igen, akarjuk!

Keresztény hitem arra késztet, hogy a keresztre tekintsek. Mennyire szeretném, ha egy pillanatig minden jóakaratú ember a keresztre tekintene! Ott olvashatjuk Isten válaszát: ott, az erőszakra nem erőszak volt a válasz, a halálra nem a halál nyelvezetével válaszoltak.

A kereszt csöndjében hallgat a fegyverek zöreje és a kiengesztelődés, a megbocsátás, a párbeszéd, a béke nyelvezete beszél. Szeretném kérni az Urat ma este, hogy mi, keresztények, más vallású testvéreink, minden jóakaratú férfi és nő erőteljesen kiáltsa: az erőszak és a háború soha nem a béke útja!

Mindenki tekintsen mélyen lelkiismeretébe és hallgasson arra a szóra, amely ezt mondja: lépj ki érdekeidből, amelyek elsorvasztják szívedet, küzd le a másik iránti közönyt, ami érzéketlenné teszi a szívet, győzd le a halált igazoló indokaidat és nyílj meg a párbeszédnek, a kiengesztelődésnek.

Nézd testvéred fájdalmát, a gyermekekét és ne okozz újabb fájdalmat, tartsd vissza a kezed, teremtsd meg ismét a megbomlott harmóniát; és mindezt nem a szembenállással, hanem a találkozással! Legyen vége a fegyverek zajának! A háború mindig a béke bukását jelenti, mindig vereség az emberiség számára.

Ismét visszhangozzanak VI. Pál szavai: „Soha többé egymás ellen, soha többé! Soha többé háborút, soha többé háborút!” (1965. október 4. Beszéd az Egyesült Nemzetekhez). „A békét csak a békével lehet megvalósítani, amely nem válik el az igazságosság kötelességeitől, hanem az áldozathozatal, a megbocsátás, az irgalmasság, a szeretet táplálja” (idézet az 1976. január elsejei béke világnapra írt üzenetből).

Megbocsátás, párbeszéd, kiengesztelődés – ezek a béke szavai: a szeretett szíriai nemzetben, a Közel-Keleten, az egész világon! Imádkozzunk a kiengesztelődésért és a békéért, munkálkodjunk a kiengesztelődésért és a békéért, és mindnyájan, minden környezetben, váljunk a kiengesztelődés és a béke embereivé. Ámen.

szivárvány

Vatikáni Rádió/Magyar Kurír

Meglepett ez a zsoltársor annak idején, hiszen a haragomat, dühömet, indulatomat mindig rossznak éltem meg. Én vagyok a rossz, akiben ilyen indulat van!anger

Emlékszem ma is a harag ízére, s a kiváltó eseményekre. Amikor idősebb bátyám beletúrt az „én asztalkám” titkaiba, – s erre odarohantam az öt-fiókos nagy szekrényhez, és az ő fiókját kirántottam, hogy a földön az iskolai füzetek, tinta és festékek összekeveredtek. Na persze utána visítva menekültem előle. De a harag, a tehetetlenségből, kiszolgáltatottságból származó harag adott erőt, hogy amikor a vékonyka Ágit a testvérei bezárták az ablak rácsa és az üveges ablaktábla közé, hogy a térdemmel betörjem az ablakot és vérző térdekkel bár, de kiszabaduljak. De emlékszem olyan keserű haragokra is, amikor az én születésnapi tortámat meg kellett osztanom a testvérekkel. Arra is, amikor vélt és valós igazságtalanságok miatt háborogtam. Például, hogy édesapám engem nem tanított baltát és kést célba dobni, mint a fiúkat. Vagy arra a lángoló indulatra, amit ki tudtak váltani belőlem, amikor burgonyának csúfoltak, mindaddig, amíg egyik unokatestvérem elárulta a titkot: azért csúfolunk, mert lehet ugratni – ne dühöngj, és akkor nem lesz érdekes nekünk.

Az utolsó nagy „harag-tapasztalatom” sorsfordító is lett. A gimnáziumi évek alatt és után az NB I – utánpótlásban, az NB II női kosárlabda csapatban kosaraztam. Jól ment. Hátvéd voltam, szerettem játszani. Az egyik meccsen az edző az eligazításnál azt a feladatot adta, hogy védjem a másik csapat centerét. Az sem baj, ha lefaltolod! Ha lesérül, nem veszélyezteti a győzelmet! Ez megdöbbentett, hiszen a játék hevében szoktam faltolni – azaz ütközni – de szándékosan? úgy, hogy lesérüljön??? Ez nem sportszerű. A játék ment tovább, jól ment, sikerült védeni a centert, s egyszer csak, amikor nem is volt felénk a labda, az ellenfél centere pofon vágott. Abban a pillanatban a haragnak, az indulatnak olyan erői szabadultak el bennem, hogy tudtam, hogy ha most mozdulok, akkor ütök. Így lemeredve álltam a mezőny közepén, nehogy elveszítsem az önkontrolt. Az edző üvöltött velem, lecserélt, én pedig nem csak a pályát, hanem a csapatot is elhagytam, mert ez már nem sport, ez már nem játék. De főként azért, mert megrettentett, hogy milyen erők tudnak fel- és elszabadulni bennem.

Ettől kezdve kértem az Urat, vonja magához, szentelje meg az indulataimat. Kezdtem úgy tekinteni önmagam belső világára, hogy bizony az olyan, mint a vadállatok lakta paradicsomkert, ahol néven kell nevezni a vadállatokat, és meg kell őket szelídíteni. A haragra való képességem tapasztalata indított el talán az önismeret sajátos útján, hogy lassanként felismerjem azt, amiket eddig is megosztottam: életerőink, tarack gyökereink hibák, önzések, ösztönös megnyilvánulások, bűnök forrásaivá válhatnak. De mégis ezek azok az erőforrások, melyek az élet, az életszentség, az önelajándékozás útjai is a számomra, a számunkra.

Ezt erősítette meg, igazolta az Egyház esti imájának zsoltársora, a felhívás: Ám haragudjatok, csak ne vétkezzetek! S Szent Benedek Regulájának a bölcsessége, hogy az esti imában a Miatyánk elmondásában engesztelődjenek ki egymással a testvérek a nap közben esett hibák, viták, indulatok miatt.

Hát lehet haragudni – vétkezés, bűn nélkül? Igen, ott van az Úrról szóló meghökkentő leírás, hogy kötélből ostort fonva kihajtotta az árusokat a templom udvaráról, felforgatta asztalaikat. S minden bizonnyal messze hangon, érzelemmel teli, sőt, indulatos hangon kiáltotta: Ne tegyétek Atyám házát rablóbarlanggá!

Milyen jó, hogy az Úr Jézusról ezt is leírták.  S ugyanakkor azt is láthatom, hogy az Úr nem saját magát félti, nem a kigúnyolástól, nem a megszégyenüléstől, nem attól, hogy elveszik, ami az övé, – ahogyan bennem, bennünk támad a harag. A tanítványok felismerik, hogy róla mondja az Írás: Az Úrért való buzgóság emészti. Igen, a harag, – indulat, képesség, hogy induljak, cselekedjek, eltávolítsam az életerőmet, kincsemet, szívemet, enyéimet fenyegető rosszat. Ugyanakkor ennek az életet mozgásba, indulatba hozó erőnek, még ha szellemi, lelki kincseket is őriz, szüksége van arra, hogy legyenek terelő korlátai, hogy ne szabadulhasson el.

Utólag mosolyogva emlékezünk vissza Ákos bátyámmal, hogy amikor ő a piaristákhoz, én meg a Patronába jártam, időnként otthon kitört a „vallás-háború” a szenvedélyes vita közöttünk, mert más oldalról közelített meg valamit a piarista hittanár, mint az enyém. S ha körülnézünk gyűlölettel sebzett világunkban, azt látjuk, hogy részben nem indulunk felemelni a szavunkat a megtámadott igazért, jóért, szépért, szentért, vagy vallásháború jelleget öltenek a hatalmi kérdések.

De, ha körülnézek, ha figyelem az eseményeket, akkor megrendülten láthatom meg, hogy igen sok keresztény hal meg bátran a hitéért, szenved hátrányokat hitvallásáért, a Biblia birtoklásáért.  Azt ismerem fel bennük, hogy az Úr példájára van erejük, hogy induljanak hitük megvallására, hogy áldozatul adják az életüket. Az istenellenes támadások, a családok széthullása, az Isten képmása ember deformitásai, a nemek összemosása, az emberkereskedelem, a gyerekkatonák és lehetne folytatni a sort, – fontos, hogy életre keltse bennem azt az indulatot, – haragot, ami képessé tesz, hogy felvállaljam a helyzetet, válaszolni akarjak, felelni akarjak a szituációra erővel, hatni tudással. De nem a harag tűzhányós kitörésével, hanem megszelídített, tartós, szelíd erejével, tudatosságával.

Igen, haragszom, hogy a média számára a jó hír nem hír. Tehát napról napra gyűjtögetem az apró örömhíreket, és újra meg újra döntök, hogy még az igazság nevében sem adok tovább rossz hírt.

Igen, haragszom, hogy minden bajért, nehézségért, szegénységért a keresztény elveket valló kormányfőt támadják, és szánok időt arra, hogy elolvassam a vele szóló riportkönyvet, hogy első kézből ismerjem meg a gondolatait, és ne a sárdobálóktól.

Igen, haragszom, és tehetetlenségem elszomorít, amikor tapasztalom a fiatalok gyökértelenségét, a terjedő értékvesztést, közömbösséget, és meg akarok maradni az „értetek, nem ellenetek haragszom” tevékeny magatartásában, élethelyzetemnek, adottságaimnak és lehetőségeimnek megfelelően. Szükségem van a harag életerejére, mert ez megóv a csüggedéstől, megőriz a tevékenységben, arra késztet, hogy találékony erővel megtaláljam az utat és módot a kincs, az érték, az örök értékek továbbadására.

S közben az Úr Krisztusra tekintek, aki az Atya házának, templomának tisztaságáért, hogy az ne váljon rablóbarlanggá, egyszer ostort fogott, mert egészen egy közülünk, s mindent, minden emberi érzést, szenvedélyt, haragot is magára vett. De aztán a szent indulat – készség vitte, mint elnémuló Bárányt az áldozat oltárára. Az Úr Jézusból – a szent hatalom, erő előtört az elfogatásakor, amikor azonosnak mondta magát az Atyával: Én Vagyok! – S ellenségei a porba hulltak. De ezzel csak gyönge övéit mentette. Az Úrnak az embert pusztító Gonoszság iránti izzó haragja a bűnös emberért szelíd, önátadó hatalom; életáldozat, mely rámutatott még a hatalomféltő Pilátus számára is, hogy az Ő országa nem innét való, s bűnbánó hitvallásra tudta indítani a jobb latort, és meg tudta győzni a Golgotán a római századost: Ez valóban Isten Fia volt.

A Szentlélek érlelje bennem, bennünk a szelídség erejévé a harag indulatát, és óvjon meg a tehetetlenségtől, közömbösségtől!

Sztrilich Ágnes

düh

kosárlabdázás

Jézus kiűzi a kereskedőket

 Sztrilich Ágnes