Jézus feltámadt a halálból. Ez az egész történelem legfontosabb eseménye, és az egész keresztény tanítás alapja. Viszont van Jézus feltámadásának egy, a mi életünkre nézve elég komoly következménye, amivel kevesebbet foglalkozunk: mi is fel fogunk támadni!

Az egyetlen dolog, amiben a világon minden ember egyetért, hogy az életünk végén meg kell halnunk. Ez az élet rendje. Az igazi kérdés az – és ez egész biztosan minden emberben újra és újra felmerül, – hogy mi történik velünk a halál után? Bár keresztény hitvallásunkban hétről hétre elmondjuk, hogy „Hisszük a halottak feltámadását”, úgy érzem, nem vesszük ezt eléggé komolyan.Hadd idézzek egy részt Pál apostoltól: „Ha pedig Krisztusról azt hirdetjük, hogy feltámadt a halottak közül, hogyan mondhatják közületek némelyek, hogy nem támadnak fel a halottak? Hiszen ha nem támadnak fel a halottak, akkor Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is. Sőt Isten hamis tanúinak is bizonyulunk, mert akkor Istennel szemben arról tanúskodtunk, hogy feltámasztotta Krisztust, akit azonban nem támasztott fel, ha csakugyan nem támadnak fel a halottak. Mert ha a halottak nem támadnak fel, Krisztus sem támadt fel. Ha pedig Krisztus nem támadt fel, semmit sem ér a ti hitetek, még bűneitekben vagytok. Sőt akkor azok is elvesztek, akik Krisztusban hunytak el. Ha csak ebben az életben reménykedünk Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje…” (1Kor 15,12-20)

Pál érezte a fenti kérdés jelentőségét, és engem újra és újra meglep az az indulat, amellyel ezeket a sorokat írta.

Később ezzel folytatja: „Ha a halottak nem támadnak fel, akkor „együnk és igyunk, mert holnap úgyis meghalunk.” (1Kor 15, 32b)

Mi mit kezdünk a halottak feltámadásával? Azt hiszem, a legtöbb keresztény csak éli az életét itt a Földön, igyekszik belőle a legtöbbet kihozni – és valahol, nagyon távol, ott lebeg a szeme előtt a feltámadás ígérete. „Minden bizonnyal lesz valami a halál után, de addig is próbáljuk meg ezt a 70-80-90 évet minél kellemesebben eltölteni.” Ez az emberi perspektíva.

Valószínűleg sokkal többet kellene olvasnunk a Szentírást, hogy megértsük és magunkévá tegyük azt a perspektívát, értékrendet, amit Jézus hirdetett. Mert Ő valami egészen mást tanított. Tanításai rendre arról szóltak, hogy úgy éljük az életünket, hogy végig az örök élet, a feltámadás lebegjen a szemünk előtt. Ez legyen az elsődleges motivációnk, a legfontosabb célunk és a legnagyobb értékünk.

„Ne gyűjtsetek magatoknak kincseket a földön, hol a rozsda és a moly megemészti, és a hol a tolvajok kiássák és ellopják; hanem gyűjtsetek magatoknak kincseket mennyben, ahol sem a rozsda, sem a moly meg nem emészti, és ahol a tolvajok ki nem ássák, sem el nem lopják.” (Mt 6,19-20)

Sokkal komolyabban kellene vennünk a feltámadást a mi személyes életünkben is.

Mert a feltámadás legalább annyira komoly és valóságos dolog, mint a halál!

Ahogy a halált sem tudjuk elkerülni, előbb-utóbb szembe kell vele néznünk, ugyanúgy a feltámadással is szembetaláljuk majd magunkat.

„Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk Krisztus ítélőszéke elé” (2Kor 5,10a)

Mi ez a 80-90 év az örökkévalósághoz képest? Átérezzük-e ennek a súlyát? Egyáltalán: hiszünk-e eléggé a feltámadásban ahhoz, hogy Isten törvényei szerint éljünk?

„Akkor a teljes földi életünket “be kellene áldoznunk” egy ígéretért??” Röviden: igen!

De Isten nem hagyja ennyiben a dolgot. Ugyanis ha tudunk valóban mellette dönteni, Ő a földi életünket is gyönyörűvé teszi! Szabaddá tesz minket, megtanít szeretni, és jó emberré formál minket. Minél szorosabb kapcsolatban vagyunk Vele, annál nagyobb a békénk, annál boldogabb és derűsebb az életünk. Minden nélküle töltött nap elpocsékolt idő, de minden vele töltött idő áldást hoz!

„Ekkor így szólt Péter: Íme, mi otthagytunk mindent, és követtünk téged. Ő pedig ezt mondta nekik: Bizony mondom nektek, hogy mindaz (…) a sokszorosát kapja vissza már ebben a világban, a jövendő világban pedig örök életet.” (Lk 18,28-30)

Pál ebben a valóságban élt, az egész élete előre, Jézusra és az örök életre mutatott. Meg is lett az áldása:

„Mert nekem az élet Krisztus és a meghalás nyereség. (…) vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél” (Fil 1,21-24 részletek)

Ne csapjuk be magunkat. Éljük mi is az életünket az igazság szerint! Ne csak a földi életünk perspektívájában gondolkodjunk, hanem bármit teszünk, bármit mondunk vagy gondolunk, az örök élet perspektívájában tegyük. Járjuk az utunkat Jézussal, hagyjuk, hogy Ő vezessen és formáljon. Ő az út, az igazság és az élet! Így a halál hazatérés lesz a mi szerető Atyánkhoz.

Herényi Márk Barnabás

És menjetek el gyorsan, mondjátok meg a tanítványainak, hogy feltámadt a halottak közül… (Mt 28,7)

Húsvét hajnalán néhány asszony kiment Jézus sírjához, hogy „megnézzék a sírt”. A tiszteletük, a kegyeletük, a szeretet indította őket erre. S hamarosan ők lettek a feltámadás örömhírének első hírnökei. Milyen állomásokon át vezetett az útjuk?

1. Kimentek szemlélődni. Sokan keresik így ma is Jézust, érdeklődnek utána, szívesen megismernék a vele kapcsolatos irodalmat, gyakran nem is fogalmazzák meg pontosan, mire vágynak, csak hiányérzetük van.

2. Legnagyobb meglepetésükre angyal szólította meg őket, s kaptak egy feladatot: ne féljetek, Jézus feltámadt, mondjátok meg ezt tanítványainak! Az angyal szó azt jelenti: küldött. Így hallunk mi is információkat Jézusról, igehirdetést az ő mai küldötteitől.

3. Ők ezt elhitték, és azonnal engedelmeskedtek a felszólításnak, indultak, hogy elmondják az örömhírt. A hit mindig engedelmességben valósul meg. Ha kezdem megvalósítani, amit a Bibliában olvastam, a prédikációban hallottam, akkor elindultam a hit útján.

4. Eközben éljük át mi is, amit az asszonyok akkor: szembejött velük Jézus. Tapasztalattá lesz a hit. Kiderül, hogy igazat mondott a mennyei követ. Jézus meggyőz arról, amit előtte látatlanban komolyan vettem, a küldött szavára elhittem.

5. És így még teljesebb meggyőződéssel lehet továbbmenni a jó hírrel a tanítványokhoz. Azok egyébként ezt nem hitték el, de ez nem veszi el a hírvivők kedvét, ők már egészen bizonyosak abban, amit előbb hittel elfogadtak.

Mi hol tartunk ezen az úton? Onnan lépjünk tovább, s legyünk boldog hírvivők!

 

forrás

kép

Húsvét tiszta áldozatját a hívek áldva áldják.

Bárány megváltja nyáját,

és az ártatlan Krisztus már kiengeszteli értünk Atyját.

Élet itt a halállal, megvítt csodacsatával,

a holt Élet Vezér ma Úr és él.

Mária, szentasszony, mondd mit láttál utadon?

Az élő Krisztusnak sírját, a Fölkeltnek láttam glóriáját,

angyali tanúkat, szemfedőt és gyolcsokat.

Feltámadt reményem, Krisztus, Galileába elétek indult.

Tudjuk, Krisztus feltámadott és diadalmas:

ó, győztes Királyunk, légy irgalmas.

Amen, alleluja!

(Húsvéti Szekvencia, ÉE 547)

kép

Giotto

Raffaelino del Garbo

 

A tömeg föl-alá hullámzott, majd hirtelen szétvált, amikor az elítélteket kísérő csapat elvonult… A názáreti a keresztek mögött haladt… Testét bíborköntös takarta, a homlokát töviskoszorú övezte, melynek tüskéiről vér csöpögött. Néhány csepp végigcsurgott az arcán… Úgy haladt a gúnyolódó tömeg közt, mintha földöntúli elmélkedésbe merült volna; mint aki elvált már a földtől, és nem ügyel a gyűlölet kiáltásaira; megbocsátva, jobban, mint ahogy az ember megbocsáthat… csendesen, szelíden magára véve az egész világ keservét.

 Te vagy az igazság – suttogta valaki.

… A tolongó tömeg körbevette a katonákat… Ökölbe szorított, kinyújtott kezeket lehetett látni; a férfiak szakálla lobogott…, minden szem kidagadt, a fogak villogtak, s habzó ajkak rekedt kiáltása hallatszott.

 Először a két latort kötözték a két szélső kereszthez, a harmadik középen volt felállítva, és a csúcsára fehér táblácskát szögeztek, melyet az egyre erősödő szél jobbra-balra rángatott. Amikor a katonák a názáretihez léptek, hogy levetkőztessék, a tömeg soraiból kiáltások hallatszottak:

 Király! Király! Védd magad! Hol vannak a seregeid, király?

 … A katonák ekkor kezdték beverni a szögeket a két kézbe. Először csak a vas tompa kongása hallatszott, mely nemsokára tisztán csengővé változott, mert a szögek, átfúrva a húst már a fába hatoltak. A tömeg újra elcsendesült, valószínűleg azért, hogy gyönyörködhessen a názáreti fájdalmas kiáltásaiban. De ő csöndes maradt és a magaslaton csak a szörnyű kalapácsütések hallatszottak. Végül a kereszt rudat a testtel együtt felvonták a magasba. A munkára ügyelő centurio éneklő egyhangúsággal osztotta a parancsokat. Szavára az egyik katona odaszögezte a názáreti lábait is a függőleges oszlophoz.

 

Közben a reggel óta gyülekező felhők egészen eltakarták a napot. A távoli magaslatok és hegyormok, melyek eddig fénylőn ragyogtak, elsötétültek. Vészjósló, rézvörös köd ült a tájra… A világ megtelt nyugtalansággal… Középen, a sötétlő fán látni lehetett a keresztre feszített názáreti testét, mely fekete háttérben úgy világított, mintha a hold ezüstös sugaraiból szőtték volna…

 

A köd hirtelen ismét vörösleni kezdett. A szél széttépte a felhőket, mint az elégett rongyot. A világosság fokról-fokra növekedett; végre szétvált a sötét boltozat és a hasadékon keresztül áttört a napfény. Nemsokára kivilágosodott az egész magaslat, a keresztek és a sok megretten emberarc. A názáreti feje a mellére hanyatlott, halványan, mintha viaszból való volna. A szeme lecsukódott, az ajka elkékült.

Meghalt – suttogták.

 (Részlet Henryk Sienkiewicz: Őt kövessük! című kisregényéből.)

Munkácsi

Giotto

Giotto

Salvador Dali

 

 

Stabat mater dolorosa,

iuxta crucem lacrimosa,

dum pendebat filius.

Fac ut animam gementem,

contristatam et dolentem,

pertransivit gladius.

O quam tristis et afflicta,

fuit illa benedicta,

Mater unigeniti…

 A Fájdalmas Anyával (Mater Dolorosa) az Egyház is együtt siratja a Megváltót a keresztfa alatt, a Szent Kereszt Felmagasztalásának ünnepét követő napon. A Fájdalmas Anya a szenvedésben egyesül fiával, a megfeszített Krisztussal. A Fájdalmas Szűzanya gyakran jelenik meg a passió egyes mozzanatainak szereplőjeként, elsősorban a kereszt alatt és fia siratása közben. Látjuk őt a Fájdalmas Krisztus, a Fájdalmak Férfia ellenpárjaként, olykor tőrrel a szívében. Az agg Simeon szavaira „a te lelkedet is tőr járja át” (Lukács ev. 2,22-38) utalva, a Fájdalmas Anyát hét tőrrel a szívében (Mária hét fájdalma) illetve hét tőrrel/karddal körülvéve is ábrázolják. A fájdalmakat szimbolizáló hét tőr a következő eseményekre utal: Jézus körülmetélése, menekülés Egyiptomba, a tizenkét éves Jézus a templomban, Krisztus elfogatása és a keresztvitel, keresztrefeszítés, levétel a keresztről, Krisztus sírbatétele.

 A Fájdalmas Szűzanya kultuszának pontos eredete ismeretlen, talán összefüggésbe hozható a keresztes háborúk Szentföld-élményével és a passió-misztika elterjedésével. A kultusz népszerűsítésében az 1304-ben, Firenzében alakult Mária Szolgálóinak Rendje, a szervita rend játszott jelentős szerepet. 1423-ban, Kölnben a szervita rend által összehívott helyi zsinat liturgikus ünnepet rendelt el: Megemlékezés Szűz Mária fájdalmáról és szenvedéséről. Az emléknapot a Szent Kereszt Felmagasztalása utáni napra tették. Az ünnepet VII. Pius pápa 1814-ben az egész egyházra kiterjesztette hálából a Naplóeon fogságából való szabadulásért.

Ábrázolásának sajátos formája a Pietà.

 (Annibale Carracci: Pietà)

A mai szentmisén énekelhető a ferences rendi Jacopone da Todi (XIII. század vége) Stabat Mater szekvenciája.

Hajnal Piroska

(Forrás: Katolikus Lexikon, A keresztény művészet lexikona, Adoremus 2012/9)

kiemelt kép

kép1 (Tiziano: Mater Dolorosa)

kép2

kép3

Az Úr lelke betölté a földkerekséget, alleluja, s ki mindeneket összetart: annál vagyon a szó értelme, alleluja, alleluja!

 

Vége a nagyböjtnek! Újra jöhetnek a jobbnál - jobb játékok! Elsőre húsvét alkalmából ezt a báránykásat választottam. A játék lényege, hogy haza kell vezetni az eltévedt bárány családot.

Akinek sikerült végigmenni jelezze, a második részt máris felteszem!

 

A játék itt indul.