Elhatároztam ugyanis, hogy nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről. (1Kor 2,2)

Pál apostol a korinthusi gyülekezetnek írt levelében azt mondja, hogy eldöntötte, nem tud másról közöttük, „csak Jézus Krisztusról, róla is mint a megfeszítettről”. Tehát Pálnak, aki az Újszövetség kétharmadát írta, Jézussal, és az Ő bevégzett munkájával volt telve az elméje.

Isten azt szeretné, ha a mi elménk is Jézus keresztjével lenne telve, azaz, kereszt-tudatosak lennénk. De mit is jelent kereszt-tudatosnak lenni?

Azt jelenti, hogy Jézust úgy látod, mint aki annyira szeret téged, hogy önként meghalt érted a kereszten. Kereszt-tudatosnak lenni azt jelenti, hogy Jézusra nézel, aki a saját testét adta oda, hogy elhordozza a büntetést, hogy te minden büntetéstől szabad lehess. Kereszt-tudatosnak lenni azt jelenti, hogy a tekintetedet Jézusra emeled, aki a kereszten kiharcolta a szabadságodat és a győzelmedet.

Amikor az izraeliták keserűnek találták a vizet Máránál, Isten egy fadarabot mutatott Mózesnek. Mózes beledobta a fadarabot a vízbe, és a víz édesre

változott (2Mózes 15:23-25). A fadarab a keresztet jelképezi. A Golgota fája képes arra, hogy a keserű helyzetedet édesre változtassa.

Amikor az izraelitákat megmarták a mérges kígyók a pusztában, Isten azt mondta Mózesnek, hogy tegyen egy rézkígyót egy póznára. A pózna a keresztet jelképezi, a bronz pedig az ítéletet. Azok, akik a póznán lévő kígyóra néztek életben maradtak, mert

Enigma Of Nehushtan – The Biblical Copper Snake | Ancient Pages

a problémájukat -a halálos kígyót- a keresztre szögezve, halottnak látták (4 Mózes 21:6-9).

Minden bűnödet, gyengeségedet, betegségedet, fájdalmadat bukásodat lásd úgy, mint amiket Jézus a testében felvitt a keresztfára és ott meg lettek ítélve. Minden, ami halálos az életedben, meg lett ítélve a kereszten, és elvétetett!

forrás

kép1

kép2

kép3

Kocsis Imre biblikusprofesszor, a PPKE Hittudományi Kara Újszövetségi Szentírástudományi Tanszékének vezetője írását olvashatják.

A bibliaolvasók általában meglepetéssel tapasztalják, hogy Szent János evangélista nem ír az Eucharisztia alapításáról az utolsó vacsoráról szóló elbeszélésében. A meglepetés magától értetődően váltja ki a kérdést: mi lehet ennek az oka? A választ keresve mindenekelőtt érdemes tudatosítanunk magunkban, hogy az ókortól kezdve napjainkig János evangéliumát tekintették és tekintik a legkésőbbinek. Ez azt jelenti, hogy a negyedik evangélium szerzője már ismerte a másik hármat (vagy legalábbis egyet közülük), és abban a meggyőződésben írt, hogy az olvasók számára sok minden köztudott Jézus tevékenységét illetően. János tudatosan arra törekedett, hogy új megközelítésben szóljon Jézus kilétéről és működéséről. Nem kétséges, hogy ismerte az Eucharisztiát, de nem a szereztetését akarta közölni – ezt a többi evangélista már megtette –, hanem a jelentőségét a hívek mindennapi életére vonatkozólag. Az élet kenyeréről szóló beszéd (Jn 6,26–58) végén félreérthetetlen eucharisztikus tanítás fogalmazódik meg: „A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne” (Jn 6,55–56).

A sajátos jánosi szemlélet jól megfigyelhető az utolsó vacsoráról szóló részben (Jn 13–17), amely jóval hosszabb, mint a többi evangélista beszámolója. Az igazi újdonságot a búcsúbeszéd (Jn 14–17), valamint a lábmosásról szóló elbeszélés (Jn 13,1–17) jelenti. Figyelmünket irányítsuk most ez utóbbira.

A cselekmény megértéséhez feltétlenül szükséges, hogy a lábmosás ókori gyakorlatáról szóljunk, amely a vendéglátás része volt. A vendég fogadása nemcsak a köszöntésből állt, hanem abból is, hogy egy rabszolga lehajolt hozzá és megmosta a lábát. Az utolsó vacsorai cselekmény sajátossága, hogy maga Jézus vállalkozik arra az aktusra, amely egyébként a rabszolgák feladata volt: leveszi a felsőruháját, egy vászonkendőt köt maga elé, majd sorjában megmossa és megtörli tanítványainak lábát.

Jézus „szolgai” munkája kiváltja Péter méltatlankodását: „Az én lábamat ugyan meg nem mosod soha” (Jn 13,8). Ezt a tiltakozást természetes emberi reakciónak tekinthetjük: amit Jézus tesz, az a megszokott emberi elképzelések szerint „méltóságon aluli”. Hasonló megnyilvánulás manapság is előfordul, amikor például Ferenc pápa szegények iránti, túlzottnak tartott magatartását bírálják („Miért kell a pápának a koldusok közé mennie?”).

Nagyon tanulságos Jézus válasza: „Ha nem moslak meg, nem lehetsz közösségben velem” (Jn 13,8). Péter félreérti mestere mondatát: a testi tisztaságra vonatkoztatja, s ezért a fej és a kezek megmosását is kéri. Ám nyilván nem testi mosakodásról van itt szó. Bármennyire fontos is a testi tisztaság, a Jézussal való közösség szempontjából nem igazán releváns. Jézus nem higiéniai, hanem tanítói célzattal végzi a lábmosást. S ez a tanítói célzat nem pusztán a példaadásra irányul (bár az elbeszélés végén ez a szempont is igen hangsúlyos).

A cselekménnyel Jézus saját küldetésének lényegét akarja tudatosítani, amely a másokhoz való odafordulásban, a szolgálatban és az önfeláldozásban áll.

Érdekes, hogy Lukács evangélista éppen az utolsó vacsora összefüggésében őrizte meg Jézus mondását: „Én úgy vagyok köztetek, mintha a szolgátok lennék” (Lk 22,27). Hasonló mondás olvasható Márk evangéliumában: „Az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért” (Mk 10,45). A lábmosás aktusában éppen az utóbbi mondásban hangsúlyozott szolgálat jut kifejezésre, amely előreutal az élet váltságul adására. A lábmosás tehát szorosan összefügg Jézus szenvedésével és halálával. Ez a kínszenvedés és halál teszi lehetővé azt a tisztulást, amelyet a lábmosás előre jelez: a bűnöktől való megszabadulást.  

Jézus „szolgai tette” persze nem hagyhatja közömbösen a tanítványokat. Nemcsak a megváltásért való hálaadásra kötelezi őket, hanem arra is, hogy az egymás iránti magatartásukban a mesterük által tanúsított szolgálat lelkülete legyen a meghatározó: „Ha tehát én, az Úr és Mester megmostam lábatokat, nektek is meg kell mosnotok egymás lábát. Példát adtam nektek, hogy amit én tettem, ti is tegyétek meg” (Jn 13,13–14). Nyilvánvalóan nem mechanikus utánzásról van itt szó, hanem arról, hogy a keresztény testvéreinkkel és a felebarátainkkal való kapcsolatot nem a méltóság tudata, hanem a segítőkészség, sőt az áldozatkészség határozza meg. Jézus felszólítása önvizsgálatra ösztönöz. Hogyan viszonyulok beosztottjaimhoz, a kevésbé művelt, egyszerű emberekhez, a hajléktalanokhoz és a társadalom egyéb kiszolgáltatott személyeihez? Tudatosítom-e, hogy kapcsolataimat nem a mindennapok megszokott mércéinek, hanem az önmagát minden emberért feláldozó Krisztus példájának kell alakítania?

Ha a fentebb leírtakat átgondoljuk, könnyen felismerhetjük, hogy milyen mély üzenetet hordoz a lábmosásról szóló elbeszélés. Szó sincs tehát arról, hogy János evangélista valami lényegeset (az Eucharisztia alapítását) egy mellékes mozzanat miatt elhagyott volna. Mivel mind az Eucharisztia alapítása, mind a lábmosás Krisztus kínszenvedésére és halálára utal előre, ezért a két cselekmény szorosan összetartozik. Mindkettőben Jézus szeretete tárul fel: az a szeretet, amely az élet feláldozásában mutatkozik meg a maga teljességében.

Az Oltáriszentség szerzése és a lábmosás közötti összefüggésnek nagy jelentősége van az Eucharisztia ünneplését illetően is. Az eucharisztikus ünnepen való részvétel, főleg Krisztus testének és vérének szentáldozáskor való vétele megköveteli a Jézussal való kegyelmi közösséget, amely magától értetődően a jézusi lelkülettel való azonosulást is magában foglalja.

Ha embertársaim iránti magatartásomat az önzés, a közömbösség vagy valamiféle felsőbbrendűség-tudat jellemzi, akkor nem vagyok alkalmas az Eucharisztia hiteles ünneplésére.

Hiszen ennek nélkülözhetetlen feltétele a Krisztussal való közösség a „lábmosásban” is: részben úgy, hogy hálaadással fogadom a megváltásból fakadó bűnbocsánatot, részben pedig úgy, hogy minden méltóságtudaton felülemelkedve kész vagyok embertársaim (főleg a gyengék és az elesettek) szolgálatára

Kocsis Imre

Virágvasárnap a húsvét előtti vasárnap, amikor a keresztény világ Jézus, Jeruzsálembe való ünnepélyes bevonulására emlékezik. Ezt valószínűleg sokan tudjuk a mai napról. Azt viszont már talán kevesebben tudják, hogy honnan ered a virágvasárnap elnevezés vagy éppen miért hallhatunk két evangéliumot. Fábry Kornél atya misevlogjában többek között ezeket a kérdéseket is megválaszolja.

Jézus szamárháton érkezett Jeruzsálembe, húsvét ünnepére. Ezzel beteljesítette Zakariás jövendölését. Az elé kivonuló emberek olaj- és pálmaágakkal köszöntötték őt. Mindegyik evangélista említést tesz róla, hogy gallyakkal és felsőruhájuk leterítésével köszöntötte a nép Jézust. A pálmaágakat viszont csak János írja le. Fábry Kornél atya misevlogjában többek között azt is elmagyarázta, hogy mit jelentett ez a jelkép.

„A pálma, a győzelemnek, a dicsőségnek a jelképe. Szoktuk is mondani, hogy győzelmi pálma. Érdekes, hogy az ünnep latin elnevezése éppen innen származik: Dominica Palmarum, azaz Pálmavasárnap. Európa legtöbb országában nem találunk pálmát, így virágvasárnap ünneplésekor tiszafa, fűzfa vagy más fák ágaival helyettesítik a pálmát. Hazánkban a lombfakadás előtt virágzó fűz ágait használjuk, a barkát. Ugyanakkor mégsem innen kapta az elnevezését, hiszen Magyarországon ezt az ünnepet virágvasárnapnak hívják.”

A szentmise menete is más ilyenkor a megszokotthoz képest. Amikor éppen nem járvány van, akkor a templom előtt barkaszenteléssel kezdődik a szertartás, míg az evangélium helyett Urunk szenvedés történetét olvassák fel, azaz a Passiót. Bár ez kicsit furcsa lehet, mivel nem sokkal előtte még Jézus jeruzsálemi bevonulását ünnepeltük, de ennek is megvan az oka, hogy miért alakult így.

„Korábban a katolikus egyházban a szentmiséket reggel vagy délelőtt tartották, hiszen éjféltől a szentáldozást megelőző szentségi böjt volt érvényben. Így aki áldozni akart a misén, az éjféltől már nem vehetett magához élelmet. A virágvasárnapi evangélium ekkor a jeruzsálemi bevonulásról szólt. Később a barokk korban elterjedt, hogy vasárnap délután Passiókat énekeltek. 1953 óta azonban délután és este is lehet szentmiséket bemutatni és a szentségi böjt ideje is lerövidült.

Ugyanakkor mindkét hagyomány megmaradt, így kerülhetett a két evangéliumi szakasz ugyanabba a szentmisébe.”

További érdekességekről az alábbi videóban beszél Fábry Kornél atya.

Sokan talán úgy vagyunk a nagyböjttel, hogy a hátunk közepére se kívánjuk, hisz lemondásokkal, áldozatokkal jár, ráadásul automatikus hozzákapcsolódik egy szomorú hangulat. Hogyan lehet ez idő alatt lelkileg fejlődni és közelebb kerülni Istenhez?

Elsőre meglepőnek tűnhet, amit írok, de számomra az egyházi év egyik legmeghittebb időszaka a nagyböjt. Nem valami vidám időszak, az tény, viszont sokkal inkább közelebb kerülök Istenhez ez idő alatt, mint bármikor máskor. Hogy miért? Mert van valami varázsa, ami viszont hiányzik akár az évközi időből, akár a karácsonyból, akár az adventből, de még a húsvét utáni hetekből is.

Sokan talán úgy fogjuk fel, mint valami nyűgöt, felesleges szenvedést, lemondásokat olyan dolgokról, amelyek fontosak számunkra, amelyektől talán nehéz elszakadni, esetleg olyan ételektől/italoktól, amelyek a mindennapi életünk részét képezik. Esetleg megpróbálunk lemondani olyan szokásokról, felesleges időtöltésekről, hanyagságokról, amelyektől már régebb óta szeretnénk megszabadulni, de valahogy sose ment. Viszont a nagyböjti időhöz közeledve, az ember szinte automatikusan késztetést érez magában arra, hogy átgondolja az életét, hogy valójában mik is a gyengeségei, miken kellene változtatni. És elérkeztünk a lényeghez: valamit meg kellene változtatni. Szinte természetes emberi mechanizmus, hogy ódzkodunk tőle.

Ez nem egyszerű, nem megy könnyen, nagy elszántság és kitartás kell hozzá, ami talán emberi erőnkből nem is menne, hanem csak Isten kegyelme képes arra, hogy erőt adjon ahhoz, hogy kitartsunk az elhatározásainkban.

Lehet, hogy te is azt tapasztaltad, hogy túlságosan is a lemondáson van hangsúly, hogy ezt ne edd, azt ne idd, ezt ne csináld, azt ne csináld stb. mert az a kedves az Istennek, ha lemondasz róla. Az ember szinte automatikusan belekeveredik egy olyan spirálba, hogy a lemondás rossz dolog, mert nélkülözünk általa valamit, ami számunkra fontos, és vajon mit kezdünk majd magunkkal a hiányában, ellen fogunk-e tudni állni a kísértéseknek? És persze biztosan lesznek kísértések is, miért is ne lennének, hogy még véletlenül se legyen könnyebb a szegény hívő embernek. Valahogy így vagyunk vele, főleg a nehezebb napokon.

Sokkal kevesebb hangsúly van azon, hogy mit nyerhetek általa, miért lesz az jobb nekem, ha nem eszem meg azt a szelet süteményt, vagy kikapcsolom 2 órahosszára a wifit. Ez utóbbi talán nagyobb kihívást is jelent a 21. század emberének, mint az ételböjt.

De akkor most tényleg, miért is jó ez? Ha igazán, szívből vállalunk egy-egy lemondást, még hogyha a legkisebbet is, akkor közel kerülhetünk Istenhez, főleg hogyha huzamosabb időn keresztül tesszük ezt. Az első napok nehezek, de aztán egy idő után már talán nem is a lemondásunkon fog kattogni az agyunk, hanem sokkal inkább jó érzés tölt el.

Nem Istennek van szüksége arra, hogy böjtöljünk, hanem nekünk, hisz ezalatt  fogékonyabbá válik a lelkünk Rá.

És persze, nem lehet elégszer kihangsúlyozni, hogy az ételböjt sem tud böjt lenni az imádság nélkül, hiszen ez esetben könnyen átalakulhat fogyókúrává, amikor inkább a leadott kilókra kerül a hangsúly, mint a lelki gyarapodásra. Sőt, vannak olyanok is, akiknek egészségügyi okokból nem is ajánlott az ételböjt.

A nagyböjtöt talán sokkal inkább azzal lehetne körülírni, hogy „Istenhez közelebb kerülés időszaka”, és így máshogy is hangzik az egész:

–       Közelebb kerülök Istenhez, mert több időt fordítok tudatosabban az imádkozásra, és nem csak a testemre figyelek, hanem a lelkemre is.

–       Közelebb kerülök Istenhez, mert átértékelem az életemben, hogy melyek azok a területek, ahol kicsit tévúton vagyok, vagy ahol egy kis változtatásra lenne szükségem, és beengedem Istent a szívem e területeire.

–       Közelebb kerülök Istenhez, mert több időt és figyelmet fordítok a körülöttem lévő emberekre, ezáltal növekedek szeretetben és ez felüdíti a lelkem.

–       Közelebb kerülök Istenhez, mert átértékelem az emberi kapcsolataimat, és kiengesztelődöm azokkal, akikkel rendezetlen konfliktusom van/volt.

–       Közelebb kerülök Istenhez, mert kész vagyok arra, hogy felvállaljam előtte a hibáimat, bocsánatot kérjek tőle a kisebb-nagyobb botlásaimért és beengedjem a lelkembe a kegyelmét.

–      Közelebb kerülök Istenhez, mert minden egyes lemondás során ő jut eszembe, és az, hogy ezt szeretetből teszem érte.

–      Közelebb kerülök Istenhez, mert megerősödök ez idő alatt a hitemben és könnyebben tanúságot tudok tenni róla.

–       Közelebb kerülök Istenhez, mert gyakrabban látogatok el a templomba, akár szentmisére, akár csak betérek egy rövid időre, és ez utóbbi talán eszembe se jutna máskor.

–       Közelebb kerülök Istenhez, mert több időt fordítok a Szentírás olvasására és elmélkedésekre.

–       Közelebb kerülök Istenhez, mert könnyebben meg tudom osztani az ételt másokkal.

–      Közelebb kerülök Istenhez, mert fogékonyabb a lelkem arra, hogy másoknak vigaszt nyújtsak, és én is még inkább megérzem Isten vigasztalásait a saját életemben.

–    Közelebb kerülök Istenhez, mert ez idő alatt többször szó esik Jézus szenvedéséről, és hálát adok azért, amit tett értem.

–   Közelebb kerülök Istenhez, mert tudatosan próbálok kevesebb fölösleges időt eltölteni internetezéssel, és ehelyett inkább valami olyan tevékenységet választok arra az időre (még ha csak 5 percről is van szó), ami feltölt lelkileg.

–   Közelebb kerülök Istenhez, mert tudatosabban próbálok arra figyelni, hogy az emberekkel való beszélgetéseim ne felszínesek legyenek.

–      És még lehetne folytatni a sort….

A nagyböjti időszaknak nem az a lényege és a célja, hogy jutalmakat könyörögjünk ki Istentől a tetteinkkel, hogy ha „ezt meg azt megteszem, akkor biztos, hogy Isten is megadja, amit szeretnék”, hanem az a lényeg, hogy bármi, amit teszünk, azt Isten és az emberek iránti szeretetből tegyük! Már önmagában az egy hatalmas jutalom, hogy sokat gyarapodunk általa lélekben. Nem az a jó felfogás, ha számolgatjuk a napokat húsvétig, hogy „majdcsak vége lesz már”, hanem az, ha igyekszünk minden egyes napot azzal a lelkülettel megélni, hogy íme egy új lehetőség arra, hogy kicsit jobb emberekké váljunk és ezalatt töltekezzünk is lelkileg.

Nagy Barbara

Elhatároztam, hogy negativitásböjtöt tartok…

…azaz tartózkodom a panaszkodó, pesszimista, kritikus vagy gúnyos megnyilvánulásoktól.

Mivel sokszor elég negatív vagyok, és a környezetemet időnként kikészítik a szurkálódó megjegyzéseim, úgy döntöttem, rám férne egy ilyen jellegű böjt. Elhatároztam, hogy egy hónapig fékezem a nyelvemet, és semmi negatívat nem mondok.

Sajnos kudarcot vallottam. Sőt kellő elszántság híján az utolsó hétre meg is feledkeztem róla. Mégis tanulságos volt: néhány fontos felismeréssel gazdagodtam.

Az egyik: sokat segített, hogy a böjtöt két barátnőm is vállalta. Beszélgettünk róla, biztattuk egymást. Igazából csak akkor kezdtem megfeledkezni az elhatározásomról, amikor már nem számoltam be róla a barátnőimnek. Megértettem, milyen sokat jelent a barátok jelenléte a küzdelmekben.

A legnehezebb az volt, hogy észrevegyem a negatív gondolatokat. Általában azonnal kimondom a rosszat, amint eszembe jut. A böjt idején egyfolytában figyelnem kellett, hogy ne tegyem. Rájöttem, hogy alapból az esetek felében valószínűleg észre sem veszem, mennyire negatív vagyok. Ráadásul a mai kultúrában, a közösségi médiában sokszor az tűnik jófejnek, aki másokat aláz. Állandóan emlékeztetnem kellett magamat a böjtre.

Végül arra is rájöttem, hogy nemcsak másokkal, hanem saját magammal is negatív vagyok. Hányszor mondom magamnak, hogy milyen hülye vagyok! Mintha másokkal kedvesnek kellene lennünk, magunkat meg bármikor gyalázhatnánk. Pedig Isten képmásaként engem is ugyanolyan tisztelet illet, mint bárki mást!

Nyilvánvaló, hogy az életben a jóra, a pozitívra érdemes törekedni. Hiszen saját magát teszi boldogtalanná, aki minden fél tál cseresznyében csak a hiányt látja. Mégis hasznos olykor a negatívumok gyomlálásával is foglalkozni – éppen azért, hogy jobban észrevehessem Isten számtalan ajándékát és ami még fontosabb: általuk az Ő ajándékozó szeretetét.

Ezért talán újra megpróbálom, esetleg rövidebb ideig, mondjuk egy hétig. S mikor volna rá alkalmasabb idő, mint nagyböjtben?

forrás

A nagyböjti készület a végéhez közeledik. Mindenki azt várja, hogy Krisztus legyözze a halált és megváltson minket, embereket. Csak néhány nap van hátra, Jézussal mégis rengeteg dolog történik ebben a három napban. Mindent megjár és mindent elvisel helyettünk.

Nagyhétfőn Jézus Betániában járt, Lázárnál, Mártánál és Máriánál. Márta felszolgált, Lázár azok között volt, akik vele ültek az asztalnál. Mária pedig fogott egy font igazi, drága nárduszolajat, megkente Jézus lábát, és hajával törölgette azt, elővételezve testének megkenését a halálra.

Nagykedden Júdás árulásának megjövendöléséről és Péter tagadásáról hallottunk az Evangéliumban. Nagyszerdán megtudjuk, hogy Jézus elárulásáért Júdás 30 ezüstpénzt kapott és ismételten az utolsó vacsora helyén találjuk magunkat, Jézus kimondja a tizenkettőnek, hogy egyikük a bűnösök kezére adja őt. Júdás megszólal: ,,Csak nem én vagyok az, Rabbi?”, Jézus pedig megadja a választ: ,,Te mondtad.”

Három napon keresztül a perikópákban ott van az áruló Júdás. Megismerjük kapzsiságát, látjuk mennyire rabja a pénznek. Ő kezeli az adományokat, a szegényeknek szánt felajánlásokat és azokat mind megdézsmálja. Egy a tizenkettő közül, a kiválasztottak közül, mégis a Sátán beférkőzött a szívébe.

A nagyhét első három napjában megalapozzuk a csütörtök eseményeit. Ma indulnak el a tanítványok, hogy előkészítsék a húsvéti lakomát. Jézus együtt akar lenni velük azon az estén, amikor a zsidóság az Egyiptomból való kiszabadulásra emlékezik. Mégis ez a közös együttlét most más lesz, mint a korábbi két esztendőben.

Nemcsak azért lesz más, mert Júdás itt mutatja meg igazi arcát, hanem azért is, mert Jézus megalapítja az Eucharisztiát és a papság rendjét. Először hangzanak fel az átváltoztatás szavai: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem!” és „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetségé, amelyet sokakért kiontanak a bűnök bocsánatára.”

A kenyér és a bor többé nem lesz ugyanaz ezen imádságok kimondása után. Jézussal válik eggyé és ezáltal a Mester fizikai jelenléte megmarad. Bebiztosított bennünket és felszólítja az apostolokat és utódjaikat, hogy hasonló képen cselekedjenek.

Az esti szertartás ezért örömteli. Újra énekeljük a dicsőséget, zengnek a harangok, a lila miseruhát felváltja az arany, de a szertartás vége felé az oltárfosztás és az oltáriszentség áthelyezése már jelzi, hogy a boldog együttlét a Getsemáni kertben új irányt vesz.

Jézus igazi emberi tulajdonságai ott is megjelennek: fél, sír, vért izzad és közben így imádkozik: „Atyám, ha nem kerülhet el ez a kehely anélkül, hogy ki ne igyam, legyen akaratod szerint!”

A teljes elfogadás, az Atya akaratába való belehelyezkedés. Valószínűleg hosszú ideig tartó imádság előzte meg ezt a kimondott beleegyezést. Tusakodhatott az Istennel, alkudozhatott vele, de végül belátta, hogy felesleges.

Ez a getsemáni est bennünket is bemutat, jellemez. A hívők közösségét is tagolja. Vannak, akik távolabb várakoznak, „imádkoznak” Jézussal és van a belső kör, ők közelebb vannak a tűzhöz, de így sem tartanak ki, elalszanak, pedig nagy szükség lenne rájuk.

Kis idő elteltével a fáklyák fénye jelzi, hogy „váratlan” látogatók érkeznek. A sötétben azonban nem képesek felismerni Jézust, nem tudják kiemelni a tömegből. Erre csak az képes, aki évekig a közelében élt, aki együtt lélegzett vele, aki a szemébe tudott nézni, aki egykor szerette. Így Júdás gond nélkül odalépett és megcsókolta az arcát. Köszöntötte és egyúttal el is búcsúzott tőle.

A félálomban lévő tanítványok pedig nem értették igazán, hogy mi történik, csak a katonák közbelépésekor tudatosult bennük az árulás ténye. De ekkor már késő, hírtelen cselekedetekre van már csak lehetőség, de az veszélyes lehet. Péter meggondolatlan, – mint oly sokszor – és kardjával levágja a főpap szolgájának a fülét. A katonák vérbe fojthatták volna a tanítványok lázadását, de Jézus lecsillapítja őket és ismét gyógyít.

A történet Kaifás főpap udvarában folytatódik, ahol együtt vannak azok, akik félnek Jézus erejétől. Ismerik csodatetteit, hallották példabeszédeit és tudják, hogy a nép felismerte benne Megváltóját. De akkor mi szükség lesz rájuk? Ki tartja majd rettegésben, félelemben a hívő népet? Ki tárgyal majd a római elnyomókkal és teszi el annak hasznát? Nem engedhették meg maguknak azt a luxust, hogy szó nélkül hagyják a galileai ténykedését. Ők már döntöttek: meg kell halnia.

A döntés kivitelezését azonban nem tudják vállalni, félnek a néptől, az Istentől. Jobb lesz másra húzni a vizes lepedőt, de arra majd csak reggel kerülhet sor. Az éjszaka viszonylag nyugodt. Az apostolok közül csak Péter van a főpap udvarában. Próbál belesimulni a szolgák társaságába, de beszédje elárulja őt. Felismerik, hogy nem közéjük való és kérdőre vonják. Ő pedig megijed, és azonnal védekezik. A tagadás „könnyebbik” útját választja, ami nem marad válasz nélkül, mert megszólal a kakas…

 

 Bese Gergő Péter