Advent első vasárnapjával a hívő ember számára az új egyházi év kezdődik meg. A naptári évvel ellentétben az egyházi év nem elsősorban az idő múlására emlékeztet. Ez az adventtől adventig tartó, évről-évre visszatérő időszak másfajta kronológia szerint épül fel, amelyben az Egyház az ünnepeken keresztül újra és újra felidézi Krisztus életét és megváltó művét.

„Az Egyház, mint jóságos és szerető édesanya feladatának tarja, hogy Isteni vőlegényének üdvösséget szerző művét az év folyamán meghatározott napokra szétosztva szent megemlékezéssel megünnepelje… Így tárja elénk az év forgásával Krisztus egész misztériumát, a megtestesüléstől és a születéstől kezdve a mennybemenetelig, és Pünkösdtől egészen az Úr eljövetelének reménykedő boldog várásáig.” (II. Vatikáni Zsinat, Liturgikus Konstitúció, 102.)

 Az advent egy latin kifejezésnek, az Adventus Domini-nek (az Úr eljövetele) a rövidítése. A világi köznyelvben is általánosan ismert és használt kifejezés kissé leegyszerűsített fordítása: várakozás, sőt magazinokban, hírességekkel készült interjúkban már megjelent az adventi elcsendesedés fogalma is. Egyik értelmezés sem helytelen, de a hívő ember számára az advent a karácsony örömét megelőző bűnbánati időszakot jelenti. (A bűnbánatra emlékeztet minket, többek között, templomaink oltárainak dísztelensége, az advent liturgikus színe, a lila.) Elcsendesedünk, mert átéljük a „lelki sötétségünket”, a kegyelemre való rászorultságunkat, ily módon az advent lelki előkészületi idő. Így idézzük fel az ószövetségi kor, sőt az emberiség kezdetétől Krisztus megszületéséig tartó korszakok várakozását, a bűnbe esett emberiség évezredes vágyakozását a Szabadító eljövetelére. Ez az Isten által a szívekbe elültetett vágyakozással teli várakozás fogalmazódott meg a próféták írásaiban:

Harmatozzatok, egek, onnan felülről, 

és ti, felhők, hullassatok győzelmet!

Nyíljék meg a föld

és teremjen üdvösséget,

és sarjadjon vele szabadulás is.

Én az Úr hozom ezt létre mind!

(Izaiás 45,8)

Vágyakozással teli várakozás az adventi időszak: az Ószövetség várakozása Krisztus első (alázatos) eljövetelére az idők teljességében. A hívő lélek várakozása Krisztus folytonos (lelki) eljövetelére a Karácsonyban és az Egyház várakozása Krisztus második (diadalmas) eljövetelére az utolsó napon.

 

Az adventi időszakban hagyományosan reggel 6 órakor bemutatott szentmise, a roráte a Megváltó várásának és a Szűz Mária tiszteletnek a nép által megszeretett és már a középkor óta szokásban lévő megnyilvánulása. Különös tisztelettel kell ugyanis öveznünk a Boldogságos Szűz Máriát, Megváltónk édesanyját, hiszen a Karácsony öröméhez kellett a lelki sötétségben járó ószövetségi nép leányának önátadó várakozása, mert ő igent mondott az angyal által közvetített isteni szóra: “Legyen nekem a Te igéd szerint!” (Lukács 1,38) A hajnali mise (angyalos mise vagy aranyos mise) a roráte elnevezést a Boldogságos Szűz Mária adventi időben mondott votív miséjének introitusa (Izajás próféta jövendölésének szavai) alapján kapta: „Rorate caeli de super et nubes pluant iustum.” (Iz 45,8)

Jöjjünk minél többen és a hajnali miséken (hétfőn, szerdán és pénteken) való imádságos részvétellel mi is, ahogyan a zsoltáros mondja, emeljük fel lelkünket az Úrhoz! (24. zsoltár)

 

Hajnal Piroska (Katolikus Lexikon, Éneklő Egyház és saját)

Rorate

IHS

Leonardo da Vinci: Angyali üdvözlet

 

„A nemes Imre herceg előkelő nemzetségből, mint a cédrus a Libanonról, Szent Istvántól, Magyarország első királyától származott, erényekkel nagyon feldíszítve ragyogóan tündökölt.”

Első királyunknak, Szent István királynak és feleségének Gizellának a hagyomány szerint több gyermeke született, akik azonban kiskorukban meghaltak. A Képes Krónika két fiúgyermekről tesz említést, Ottó 1000 körül született és nagyon rövid ideig élt, a második fiú, Imre 1007-ben (más vélemény szerint 1000 és 1007 között valamelyik esztendőben) született, valószínűleg Székesfehérváron. Nevét anyai nagybátyjától, Szent II. Henrik császártól (Henricus→Emericus→Emreh, Imre) vették szülei.

A trónörökös nevelésére nagy gondot fordítottak, s a legendákból is világosan érezhető, hogy István szenvedélyesen szerette fiát, akit imáiban folytonosan Krisztus kegyes pártfogásába és a szeplőtelen Szűz anyai oltalmába ajánlott. Imre nevelésében és tanulmányaiban óriási változást jelentett, amikor 1015-ben Pannóniába érkezett Gellért bencés szerzetes Velencéből. István király azonnal felismerte a szerzetesben az európai műveltségű nevelőt és tudóst, udvarába hívta tehát és fia nevelőjévé tette. Imre királyfi hét esztendőn át tanult mestere irányítása mellett: elsajátította a latin nyelvet, elvégezte a kor iskolafokozatait és édesanyja jóvoltából a német nyelvet is megtanulta. Gellért apát fiatal tanítványa lelki életét is felügyelte.

Imre herceg minden éjjel „amikor a többiek már lefeküdtek, maga előtt két gyertyával világított, Istennek zsoltárokat énekelve virrasztott, és mindegyik zsoltár végén szíve töredelmével kért bocsánatot. Ezt atyja óvatosan, sőt titokban a fal repedésén keresztül gyakran megfigyelte, de családjából senkinek sem akarta tudomására hozni.”

 A róla szóló legenda elbeszéli, hogy egy éjjel a királyfi egyetlen szolgája kíséretében a veszprémi Szent György –templomban imádkozva azon tűnődött, mit ajánlhatna fel ő Istennek, amikor egy hangot hallott: „A legkiválóbb dolog a szüzesség! Lelked és tested szüzességét kívánom tőled! Ezt ajánld fel!” A királyfi nem bízott magában és Istenhez fohászkodott: „Uram, Istenem! Teljesítsd bennem akaratodat, és a káros szenvedélyeket, amik a lélek ellen küzdenek, irgalmasságod hatalmával oltsd ki!” Imre herceg e fogadalmát titokban tartotta élete végéig. Édesapja és nevelőapja példája segítette őt abban, hogy az életszentség útján járjon.

A tizenöt éves herceg nevelését édesapja vette át, hogy felkészítse a herceget az uralkodásra. Huszonhárom éves volt a királyfi, amikor nevelését befejezettnek tekintették, ekkor, mint a trón várományosának menyasszonyt kellett keresnie. A források ellentmondásossága miatt nem megállapítható felesége kiléte, az azonban bizonyos, hogy szűzi házasságban éltek. Az ifjú herceg „keblében hordta a lángot, de el nem perzseltetett annak égésétől.”

 István király Imrét jelölte ki utódjául, biztos volt abban, hogy a főpapság, az ő hívei és a keresztény magyarság fia mögött áll majd, éppen ezért jól felkészítette Imrét az uralkodásra – e szent célt szem előtt tartva fogalmazta meg intelmeit fiához (Szent István király intelmei Szent Imre herceghez).

1031-ben a hatalmának és tekintélyének csúcspontjára jutott uralkodó, István koronázási ünnepségre készült Székesfehérvárott: fiát, Imre herceget akarta megkoronáztatni. Ám az ünnepélyes készülődés gyászba fordult, amikor megérkezett a szomorú hír: a herceget vadászat közben egy vadkan halálra sebezte és a sebesült herceg 1031. szeptember 2-án belehalt sérüléseibe.

 

1083-ban Szent László király oltárra emeltette (ez felelt meg akkor a szentté avatásnak) atyjával, István királlyal és nevelőjével Gellért püspökkel együtt.

Hajnal P. (Forrás: Szentek élete; Árpád-kori legendák és intelmek)

kép (Ismeretlen felvidéki mester, részlet)

kép1 (Zichy Mihály: Szent Imre herceg születése)

kép2 (Kökényesd, oltárkép)

kép3 (Köztéri szobor, Sepsiszentgyörgy)

kép4 (Franz Anton Maulbertsch: Szent István király és Szent Imre herceg)

 

 

A megdicsőült Egyház (Ecclesia triumphans) ünnepe, latin elnevezése festum Omnium Sanctorum. Az Egyház ezen a napon ünnepli a kanonizált szenteket és mindazokat a megdicsőült lelkeket, akiket a kalendárium név szerint nem említhet meg, éppen megszámlálhatatlan sokaságuk miatt. Ők azok az ismeretlen szentek, akik a hétköznapokban megélték a keresztségben kapott életszentséget, amely egyes szenteknél a hitért folytatott küzdelmet, a Krisztusért vállalt (sok esetben tömeges és névtelen) vértanúságot vagy éppen a mindennapok keresztjének türelmes hordozását jelenti. De ide tartoznak mindazok, akik a tisztítótűzben megtisztulva már megérkeztek a mennyországba, ahol örvendező szívvel hódolnak Mindenszentek Királynője, Szűz Mária trónusánál.

Én, János… ezután akkora sereget láttam, hogy meg sem lehetett számlálni. Minden nemzetből és törzsből, népből és nyelvből álltak ott, a trón és a Bárány előtt. Fehér ruhában voltak, a kezükben pálmaággal. Hangos szóval kiáltották: “Üdv Istenünknek, aki a trónon ül, és a Báránynak! (Jelenések könyve 9,7-10).

Fontos hangsúlyoznunk, hogy a Mindenszentek ünnepe és a rá következő halottak napja az Egyház saját ünnepe, a pogány ünnepektől teljesen függetlenül alakult ki, jóllehet azok egyes rítusai a két naphoz kapcsolódó hagyomány egyes elemeiben fellelhetők. A szentek, és különösképpen a mártírok ünneplése már az egyház első századaiban ismert volt. A hitükért mártíromságot szenvedettekről való megemlékezés igénye Diocletianus császár (Kr. u. 284-305) uralkodásának véres keresztényüldözései után jelent meg. A keleti egyházban több dátum is kapcsolódik az ünnephez (május 13, húsvét utáni első péntek, pünkösd utáni első vasárnap). Két keleti egyházatya, a szír Szent Efrém (Kr. u. IV. sz.) és Szent Johannész Chrysostom (Aranyszájú Szent János, Kr. u. V. sz. eleje) említést tesz erről a napról. A nyugati egyházban a pünkösd utáni első vasárnapon emlékeztek meg a szentekről.

A nyugati egyházban az ünnep dokumentálható kezdete egy templomszenteléshez kapcsolódik. Phokasz császár Kr. u. 609-ben átadta Szent IV. Bonifác pápának a római Pantheon épületét. A pogány Róma egyetlen épségben maradt templomát eredetileg Mars és Vénusz tiszteletére építtette Augustus császár veje, Kr. e. 27-ben. Fontos egybeesés, hogy Nagy Heródes király ebben az évben kezdte meg Jeruzsálemben az új Templom építését, és ebben az évben született Isten legszebb Temploma, Szűz Mária. A pápa 609. május 13-án, a Szűzanya, Mindenszentek Királynője, és az összes vértanúk tiszteletére szentelte a Pantheont. Egy nappal korábban 18 feldíszített kocsi hozta ide a katakombákból a vértanúk ereklyéit, és elhelyezték azokat a felszentelendő Vértanúkról elnevezett Mária-templomban.

Másfél évszázaddal később III. Gergely pápa (731-741) az eredeti Szent Péter Bazilikában egy oratóriumot szentelt fel a szentek tiszteletére, november 1-én. Szent Béda (megh. 735) feljegyezte, hogy Angliában november 1-én van a szentek ünnepe, és a források hasonló ünnepről számolnak be Salzburg városában is. III. Gergely pápa uralkodása alatt (731-741) kapta az ünnep “a Szent Szűz, minden apostol, vértanú, hitvalló és a földkerekségen elhunyt minden tökéletes igaz ember” elnevezést. Egyházi források tanúsága szerint, az ünnepet IV. Gergely pápa (827-844) helyezte át május 13-ról november 1-re. A pápa kérésére Jámbor Lajos császár (778-840) elrendelte, hogy Mindenszentek ünnepnapja a Szent Római Birodalomban november 1. legyen.

 

Mindenszentek estéje már halottak napjának vigíliája, ismertebb nevén halottak estéje. A tisztítótűzben szenvedő lelkek számára Mindenszentek napján, 12 órától nyerhető teljes búcsú. A búcsú feltétele: szentáldozás (ha szükséges, szentgyónás is), a Hiszekegy, Miatyánk, Üdvözlégy és Dicsőség elmondása a pápa szándékára.

Reményik Sándor: Valaki értem imádkozott

Mikor a bűntől meggyötörten
A lelkem terheket hordozott,
Egyszer csak könnyebb lett a terhem,
Valaki értem imádkozott.

 

Valaki értem imádkozott.
Talán apám, anyám régen?
Talán más is, aki szeret,
Jó barátom vagy testvérem.

 

Én nem tudom, de áldom Istent,
Ki nékem megváltást hozott,
És azt, aki értem csak
Egyszer is imádkozott.

Hajnal Piroska

(Forrás: itt, Katolikus Lexikon, Szentek élete)

kép1 (Hubert és Jan van Eyck: A genti oltárkép)

kép2 (Hubert és Jan van Eyck: A Bárány imádása)

kép3 (Pantheon, Róma)

kép4

 

Sokan kérdezgetik, hogy a nyomasztó demográfiai adatokról mi a véleményem?! Én is olvasom az okos, precíz kimutatásokat, hogy az elmúlt években itt is - ott is mennyivel fogyott a mi drága népünk, és hogy a statikák fényében mire számíthatunk. Természetesen én is ki tudom számolni, hogy ha havonta leesik 10 cserép a házamról, akkor mikor fog elfogyni az összes cserép és rám roskadni a ház. Az is logikus, és ki is lehet számolni, hogy ha jön nekem ezer méterről az autó ötvenessel, akkor hány másodperc múlva fog elütni... csak az nem logikus, hogy miért nem ugrok félre, miért nem igazítom meg a cserepeket az otthonomon, miért várjuk némán, passzívan a sorsunk beteljesedését?

Lukács (lat. Lucas, valószínűleg a görög Lukanosz személynév latinos formája) személyéről, életének eseményeiről nagyon keveset tudunk, noha írói-történetírói tevékenységét jól ismerjük: két szentírási könyv, egy evangélium és az ősegyház első éveit elbeszélő Apostolok Cselekedeteinek szerzője.

Pál tanítványa és orvosa, az apostol megfogalmazásában: „Köszönt benneteket Lukács, a kedves orvos” (Kol. 5,15). Az Apostolok Cselekedeteinek második részében, az egyes szám első személyben írt szövegrészekben fellelhető adatok alapján kirajzolódik előttünk az evangélista portréja – jóllehet meglehetősen töredékes formában. Lukács részletesen ír Antiokhiáról, azt a benyomást keltve, hogy a várost és lakóit jól ismeri. Joggal feltételezhető tehát, hogy ő maga is ebben a városban nőtt fel, és orvosként is ott dolgozott.

 Elképzelhető, hogy a pogány ifjú, Lukács Barnabás és Pál tanítványává szegődött, és általuk ismerte meg az örömhírt. Talán nem tévedünk, hogyha megtérése utáni életrajzát úgy rekonstruáljuk, hogy Lukácsot, mint tanult embert, a tudományos alaposság iránti igény vezette, amikor útra kelt, hogy bejárja és megismerje azokat a helyeket, ahol Jézus tanított. Útja során még találkozhatott a Szűzanyával, de az egykori tanítványok közül is néhánnyal, és a Jézus által meggyógyított betegekkel is. Az így összegyűjtött anyagból, Pál útmutatásával állította össze az evangélium szövegét.  A pogány Lukács számára az a legjelentősebb felismerés, hogy Sionból jön a törvény, és Jeruzsálemből sugárzik szét az egész világra az Üdvösség. A Simeon által megénekelt egyetemesség az apostolok küldetésében válik teljessé (Lk. 2,32; Ap.Csel. 14,27).

Szent Pál beszámol arról, hogy Lukács nem hagyta el őt a fogságban, sőt ott van vele a vértanúság előtti órákban: „Csak Lukács van velem” írja Timóteusnak (2Tim. 4,11).

 A korai keresztény hagyomány szerint Lukács Akhájában szolgált püspökként, majd Patara városában szenvedett vértanúságot. Földi maradványait 357-ben Konstantinápolyba vitték.

A középkori legendagyűjtemény, a Legenda Aurea őrzi azt a hagyományt, mely szerint Lukács nemcsak orvos, hanem festő is volt és ő festette (volna) a római S. Maria Maggiore Bazilikában őrzött Mária-képet. A hagyomány alapja talán éppen az, hogy a négy evangélista közül Lukács ír a legtöbbet a Szűzanyáról. Ha tehát nem is ecsettel, de írószerszámával mégis ő „festette” meg számunkra az egyik legszebb Mária-portrét. A hagyomány szerint ugyanis Lukács felkereste a Szűzanyát, aki feltárta előtte a szívében féltő szeretettel őrzött emlékeket. Ez magyarázza, hogy Lukács ír legrészletesebben Jézus gyermekkoráról, s neki köszönhetően maradt fenn Mária hálaimája, a Magnificat, és Zakariás himnusza, a Benedictus.

Ábrázolása: a bizánci művészetben sima képű ifjú, a nyugati művészetben göndör hajú, szakállas férfiú, akit írás vagy festés közben ábrázolnak, olykor papi ruhában. Mindig ott van mellette szimbóluma a (szárnyas) bikaborjú. Az aranyművesek, festők, szobrászok, művészek, orvosok, fürdők és kórházak védőszentje.

(Hajnal Piroska: forrás itt.)

kép1

kép2 (Jan van Bijlert: Szent Lukács evangélista, részlet)

kép3 Jacopo Pontormo, XVI. sz. eleje)

kép4 (Rogier van der Weyden: Szent Lukács megfesti a Madonna portréját)

 A rózsafüzér (lat. rosarium), más elnevezéssel olvasó, szentolvasó a Krisztus-központú Mária-tisztelet magánájtatossága.

A pápák (elsősorban Boldog II. János Pál pápa) által is gyakran ajánlott imádság, amely egyidejűleg kiváló alkalmat ad az elmélkedésre és szemlélődésre: a helyesen imádkozó hívő ajka szóbeli imaként mondja a Miatyánkot és az Üdvözlégyet, és közben Mária szemszögéből szemléli Jézus életét és a Megváltás titkait.

A rózsafüzér elnevezés egy 13. századi legendát idéz fel: egy ciszterci szerzetes gyakran imádkozott 50 Üdvözlégyet. Egy látomásban az imádság szavai rózsákként hagyták el ajkát és rózsakoszorúba fonódtak Mária homloka köré, mintegy megkoronázva a Szent Szüzet. Egy másik, ugyancsak a 13. században keletkezett legenda szerint egy Mária-tisztelő lélek rózsákból kötött koszorút, hogy azzal ékesítse a Szűzanya szobrát. Egy alkalommal egy látomásban azt a figyelmeztetést kapta, hogy a Szent Szűz előtt kedvesebb volna egy másik rózsakoszorú, mégpedig az, amelyet 50 Üdvözlégyből fonnak. Az imádság rózsává változik az Istenanya kezében, s ezekből a rózsákból maga a Szűzanya fonja majd a legszebb koszorút. A rózsafüzér ájtatosság a középkorban alakult ki a nyugati kereszténységben, a zsolozsmát helyettesítő napi imaként. Eleinte különböző anyagból (fa, magok, kövek, üveg) készült golyócskák tagolatlan füzére volt, a Miatyánk számlálására. A mai rózsafüzér formulát Heinrich von Kalkar OCarth (megh. 1408) alakította ki oly módon, hogy minden 10 Üdvözlégy elé egy Miatyánkot tett.

Szent Domonkos az albigens eretnekség elleni küzdelmében a Szűzanyához fordult segítségért, aki egy „új és hathatós fegyvert” nyújtott át Domonkosnak: egy rózsafüzért. E népi ájtatosság elterjesztéséért a cisztercita és a domonkos rend különösen sokat tett. A rózsafüzért Alanus de Rupe (14. század vége) osztotta fel örvendetes (színe a fehér), fájdalmas (színe a piros) és dicsőséges (színe az arany) részekre. Boldog II. János Pál pápa a Rózsafüzér Évében (2002) kapcsolta a szentolvasóhoz a világosság titkait. A tizedek után a Fatimai Szűzanya kérésére így imádkozunk:

Ó Jézusom, bocsásd meg bűneinket, s vidd a mennybe a lelkeket, különösen azokat, akik legjobban rászorulnak irgalmadra!

 

A diadalmas lepantói csata (1571. október 7), azaz a török felett aratott győzelem emlékére rendelte el V. Pius pápa a Győzelmes Boldogasszony ünnepét. A győzelmet ugyanis a keresztény világ a rózsafüzér imádságnak tulajdonította. Az ünnepet az évszázadok során többször is átnevezték, végül XXIII. János pápa 1960-ban elrendelte, hogy az ünnep hivatalosneve Rózsafüzér Királynője legyen.

A Rózsafüzér Királynőjét ábrázoló festményeken mindig szerepel Szent Domonkos (vagy Szent Bernát) és/vagy Szent Katalin (vagy Limai Szent Róza), amint átveszik a rózsafüzért  a Szűzanyától.

 

A Szűzanya-tisztelő és a rózsafüzért imádkozó hívek számára Alanus de Rupe alapította az első Rózsafüzér Társulatokat a 14. században. 1990-ben, Mandula József atya ösztönzésére plébániánkon is megalakult és azóta is működik a Rózsafüzér Társulat.

Hajnal P.

kép1

kép2 (B. E. Murillo: A Szűzanya a kis Jézussal és rózsafüzérrel)

kép3 (Paolo Veronese: A lepantói győzelem)

kép4 (Ciampelli: A Szűzanya a kisded Jézussal, Szent Domonkossal és Sienai Szent Katalinnal)

Stabat mater dolorosa,

iuxta crucem lacrimosa,

dum pendebat filius.

Fac ut animam gementem,

contristatam et dolentem,

pertransivit gladius.

O quam tristis et afflicta,

fuit illa benedicta,

Mater unigeniti…

 A Fájdalmas Anyával (Mater Dolorosa) az Egyház is együtt siratja a Megváltót a keresztfa alatt, a Szent Kereszt Felmagasztalásának ünnepét követő napon. A Fájdalmas Anya a szenvedésben egyesül fiával, a megfeszített Krisztussal. A Fájdalmas Szűzanya gyakran jelenik meg a passió egyes mozzanatainak szereplőjeként, elsősorban a kereszt alatt és fia siratása közben. Látjuk őt a Fájdalmas Krisztus, a Fájdalmak Férfia ellenpárjaként, olykor tőrrel a szívében. Az agg Simeon szavaira „a te lelkedet is tőr járja át” (Lukács ev. 2,22-38) utalva, a Fájdalmas Anyát hét tőrrel a szívében (Mária hét fájdalma) illetve hét tőrrel/karddal körülvéve is ábrázolják. A fájdalmakat szimbolizáló hét tőr a következő eseményekre utal: Jézus körülmetélése, menekülés Egyiptomba, a tizenkét éves Jézus a templomban, Krisztus elfogatása és a keresztvitel, keresztrefeszítés, levétel a keresztről, Krisztus sírbatétele.

 A Fájdalmas Szűzanya kultuszának pontos eredete ismeretlen, talán összefüggésbe hozható a keresztes háborúk Szentföld-élményével és a passió-misztika elterjedésével. A kultusz népszerűsítésében az 1304-ben, Firenzében alakult Mária Szolgálóinak Rendje, a szervita rend játszott jelentős szerepet. 1423-ban, Kölnben a szervita rend által összehívott helyi zsinat liturgikus ünnepet rendelt el: Megemlékezés Szűz Mária fájdalmáról és szenvedéséről. Az emléknapot a Szent Kereszt Felmagasztalása utáni napra tették. Az ünnepet VII. Pius pápa 1814-ben az egész egyházra kiterjesztette hálából a Naplóeon fogságából való szabadulásért.

Ábrázolásának sajátos formája a Pietà.

 (Annibale Carracci: Pietà)

A mai szentmisén énekelhető a ferences rendi Jacopone da Todi (XIII. század vége) Stabat Mater szekvenciája.

Hajnal Piroska

(Forrás: Katolikus Lexikon, A keresztény művészet lexikona, Adoremus 2012/9)

kiemelt kép

kép1 (Tiziano: Mater Dolorosa)

kép2

kép3

Szűz Mária nevének ünneplését (Festum nominis Beatae Mariaea Virginis) az Egyház számára IX. Pius pápa (1676-89) rendelte el, a törökök felett Bécsnél, 1686. szeptember 12-én aratott győzelem emlékére. Az ünnepet X. Pius pápa (1904-14) tette a győzelem napjára, szeptember 12-re. Addig a Kisboldogasszony nyolcadába eső vasárnapon ünnepelték.

 Az ünnep jelentőségét Magyarországon az adja, hogy a Bécsnél aratott győzelmet követően megtörtént országunk török uralom alóli felszabadítása is: a zentai csatában a törökök felett aratott diadalt (1697. szeptember 11) szintén Mária közbenjárásának tulajdonították.

A kultusz elterjedését Közép-Európában a passaui Mariahilf (Mindenkor Segítő Szűz Mária) kegykép ihlette. A I. Lipót császár (1657-1705) és udvara Bécs ostromának idején Passauba menekült, és ott a kapucinusok templomában e kegykép előtt imádkozott, kérve a Szent Szűz közbenjárását.

A győzelem után a kegykép tisztelete hozzájárult Mária Szent nevéhez kapcsolódó kultusz elterjedéséhez. A XVIII. században Magyarországra telepített németek szívesen választották újonnan épült templomaik titulusául Mária nevét.

Hajnal P.

(Forrás: Katolikus Lexikon)

 

kiemelt kép

 

kép1 (Eisenhut Ferenc: A zentai csata)

kép2 (A Mariahilf kegykép első másolata Passauban)