Az örömünk missziós öröm, el kell vinnünk másoknak!
Másfél millió fiatal vett részt augusztus 5-én, a 37. Ifjúsági Világtalálkozó imavirrasztásán a lisszaboni Tejo Parkban. Ferenc pápa az írott beszédet félretéve, szabadon beszélt hozzájuk, párbeszédet folytatva velük. Örömre hívta és arra kérte őket, hogy segítsenek azoknak, akik elestek, hogy ne maradjanak a földön: „Ne féljetek, a kudarc csak akkor kudarc, ha nincs ereje az embernek felállni”.
Kedves testvéreim, jó estét!
Nagy öröm számomra, hogy találkozom veletek! Köszönöm, hogy ide utaztatok, hogy gyalogoltatok, és köszönöm, hogy itt vagytok! És arra gondolok, hogy Szűz Máriának is utaznia kellett, hogy meglátogassa Erzsébetet: „felkelt és sietve útnak indult” (Lk 1,39). Az ember elgondolkodik: miért kel fel Mária és megy sietve az unokatestvéréhez? Persze, most tudta meg, hogy unokatestvére várandós, de ő is az: miért megy hát, ha senki sem kérte tőle? Mária olyan gesztust tesz, amit nem kértek tőle és amit nem volt kötelessége megtenni; Mária azért megy, mert szeret, és „aki szeret, az örömmel fut” (Krisztus követése, 3. fejezet, 5). Ez az, amit tesz velünk a szeretet.
Mária öröme kétszeres: az imént adta hírül neki az angyal, hogy ő fogadja be a Megváltót, és most kapta azt a hírt is, hogy unokatestvére várandós. Érdekes tehát: ahelyett, hogy magára gondolna, a másikra gondol. Miért? Mert az öröm missziós, az öröm nem egy valakinek szól, azért van, hogy elvigyünk valamit. Kérdezem tőletek: ti, akik itt vagytok, akik azért jöttetek, hogy találkozzatok egymással, hogy rátaláljatok Krisztus üzenetére, hogy értelmet találjatok az életetek számára, megtartjátok-e ezt magatoknak, vagy elviszitek majd másoknak? Mit gondoltok? Nem hallom… Azért van, hogy elvigyétek másoknak, mert az öröm missziós!
Ismételjük meg mindannyian együtt: az öröm missziós! Ezért elviszem ezt az örömöt a többieknek.
De ennek az örömnek a befogadására, amely bennünk van, mások készítettek fel minket. Most tekintsünk hátra, mindarra, amit kaptunk: mindez előkészítette a szívünket az örömre. Mindannyiunk számára, ha visszatekintünk, vannak olyan emberek, akik fénysugarat jelentettek az életünkben: szülők, nagyszülők, barátok, papok, szerzetesek, katekéták, animátorok, tanárok… Ők olyanok, mintha az örömünk gyökerei lennének. Most csendesedjünk el egy pillanatra, és mindannyian gondoljunk azokra, akik adtak valamit az életünk számára, akik olyanok, mint az öröm gyökerei.
Rátaláltatok? Rátaláltatok az arcokra, a történetekre? Az ezeken a gyökereken keresztül érkezett öröm az, amit nekünk is adnunk kell, mert bennünk vannak az öröm gyökerei. És ugyanakkor mi is lehetünk mások számára az öröm gyökerei.
Nem arról van szó, hogy múló örömöt, a pillanat örömét visszük; arról van szó, hogy olyan örömöt viszünk magunkkal, amely meggyökeresedik. És felteszem magamnak a kérdést: hogyan válhatunk az öröm gyökereivé?
Az öröm nem a könyvtárba van bezárva – még akkor sem, ha tanulni kell! –, hanem valahol máshol rejlik. Nincs kulcsra zárva. Az örömöt keresni kell, fel kell fedezni. A többiekkel való párbeszédben kell felfedezni, amelyben át kell adnunk az örömnek ezeket a gyökereit, amelyeket kaptunk. És ez időnként fárasztó. Felteszek nektek egy kérdést: ti is elfáradtok néha? Gondoljatok bele, mi történik, ha valaki fáradt: nincs kedve semmit sem csinálni, ahogy spanyolul mondjuk, bedobja a törölközőt, mert nincs kedve továbbmenni, és akkor feladja, nem megy tovább, elesik. Azt hiszitek, hogy aki elesik az életben, aki kudarcot vall, akár súlyos, nagy hibákat is elkövet, annak vége az életének? Nem! Mit kell tenni? Felállni! És van egy nagyon szép dolog, amit szeretnék ma emlékül hagyni rátok. Az alpesi hegyivadászoknak, akik szeretnek hegyet mászni, van egy nagyon szép énekük, ami így hangzik: „A hegymászás művészetében – a hegyen – nem az számít, hogy az ember ne essen el, hanem az, hogy ne maradjon a földön!” Szép!
Aki elesik és ott marad, az már „nyugdíjba vonult” az életből, bezárkózott, bezárkózott a remény elől, bezárkózott a vágyak elől, és a földön marad. És mit kell tennünk, ha látunk valakit, egy barátunkat, aki elesett? Fel kell emelnünk.
Észrevettétek, hogy amikor fel kell emelni, vagy fel kell segíteni valakit, mit csinál az ember? Fentről néz le rá. Az egyetlen alkalom, az egyetlen pillanat, amikor szabad valakire fentről lefelé nézni, az akkor van, amikor segítünk neki felkelni. Hányszor, hányszor látjuk, hogy az emberek így néznek ránk, átnéznek rajtunk, Fentről néznek lefelé! Ez szomorú. Az egyetlen mód, az egyetlen helyzet, amikor megengedett fentről lefelé nézni valakire, az nem másért van… mondjátok csak ki…, hangosan: mint hogy segítsünk neki felállni.
Jól van, ez az úton járás, ez a kitartás a gyaloglásban. És az életben ahhoz, hogy megszerezz dolgokat, edzeni kell a gyaloglásra. Néha nincs kedvünk járni, nincs kedvünk erőfeszítéseket tenni, csalunk a vizsgákon, mert nincs kedvünk tanulni, és nem érünk el eredményt. Nem tudom, hogy szereti-e valaki közületek a focit…, én szeretem. Egy gól mögött mi van? Rengeteg edzés. Mi van egy eredmény mögött? Sok gyakorlás. Az életben az ember nem mindig csinálhatja azt, amit szeretne, hanem azt teszi, amire a benne rejlő hivatás ösztönzi – mindenkinek megvan a maga hivatása. Járni. És ha elesek, akkor felállok, vagy valaki segít nekem felállni; ne maradj a földön; és eddzed magad, eddz a járásra. És mindez nem azért lehetséges, mert járástanfolyamon veszünk részt – nincsenek tanfolyamok, amelyek megtanítanák, hogyan kell járni az életben: ezt megtanuljuk, megtanuljuk a szülőktől, megtanuljuk a nagyszülőktől, megtanuljuk a barátoktól, egymást segítve.
Az életben tanulunk, ez az az edzés, amely megtanít az úton járni.
Ezeket a gondolatokkal hagyom itt nektek.
Járj az úton, és ha elesel, állj fel; céllal járj; eddz mindennap az életben. Az életben semmi sincs ingyen, mindenért fizetni kell. Csak egy dolog ingyenes: Jézus szeretete!
Ezzel az ingyenes dologgal, amink van – Jézus szeretetével – és a járni akarással járjunk a reményben, nézzünk a gyökereinkre és haladjunk előre, félelem nélkül. Ne féljetek! Köszönöm! Ciao!
Fotó: Vatican Media
