„szemeim látták az Üdvösséget”
„Most már elbocsáthatod szolgádat, Uram, szavaid szerint békességben.” Lk 2,22-35
Milyen kár, hogy a keresztény hívek nagy tömege nem imádkozza az Egyház imádságát, a szent zsolozsmát, pedig bizony megtehetné, legalább rövidített formában. Reggel egy zsoltárt Zakariás énekével a Benedictusszal, este egy másikat a Szent Szűz énekével, a Magnificattal, lefekvés előtt pedig a 90. zsoltárt – akár kívülről megtanulva – a mai Evangéliumban felhangzó Nunc dimittisszel. Lassan és figyelmesen imádkozva, esetleg énekelve háromszor öt percet vesz igénybe az egész, s közben végtelen gazdagságot tár fel, hiszen sugalmazott imádság, a szentírás része. A Szentlélek, aki az év minden napján az éjszaka beállta előtt ajkunkra adja Simeon énekét, sajátos tanítást ad nekünk. Mindennap elmondhatom, hogy „szemeim látták az Üdvösséget”, vagyis magát Jézus Krisztust… Nem a testi szemeim, hanem belső látás által. Ahogy naponta látom szeretteimet, bár távol vannak, mert ezen látás nélkül megbetegednék, ugyanúgy naponta láthatom az elmélkedés idejében, a szívbéli fohászkodás pillanataiban, a szentségimádás vagy a szentáldozás csendes perceiben Jézust, aki nemcsak Üdvözítőm, aki üdvösséget ad, hanem maga az Üdvösség: örök életem, boldogságom. Mindennap találkozhatom vele, mint világossággal. Aki gyűlöli testvérét – halljuk ma a Szentleckében –, az sötétségben él. Aki szereti testvérét, az világosságban él.
Jézus tanít meg szeretni, csak vele, benne és általa járja át világosság az életemet. Ha világosságban járok, nem botlok meg, de ha elesnék is, tovább tudok menni. Mindennap megtapasztalhatom, hogy Jézus az én dicsőségem: vagyis Isten láthatatlan, felfoghatatlan mélységének, benső életének felszínre bukkanása, fényes ragyogása. Aki minden éjszaka az Úrral való találkozásból fakadó békességben adja át magát Teremtőjének elalváskor, annak halála is ilyen békességes lesz, s egy nap az örök Hajnal ragyogására ébred.
