Szeptember 27-én Páli Szent Vincére, „a szegények atyjára”, a Misszióstársaság alapítójára emlékezik Egyházunk. A lazaristák néven is ismert szerzetesrend célja a falusi nép oktatása és a papság mélyreható képzése volt.

Vince 1581. április 24-én született Dél-Franciaországban, az 1823 óta Saint-Vincent-de-Paulnak nevezett településen. Szülei szegény földművesek voltak. Taníttatását egy jótevőjük vállalta. Dax városban, a ferencesekhez járt, később egyházjogot és teológiát tanult a spanyol Zaragozában, majd Toulouse egyetemén. Tizenkilenc éves korában szentelték pappá 1600 szeptemberében.

Szeressük Istent, de a két kezünk munkája és arcunk verítéke árán!

Egy hajóúton török kalózok fogságába esett, akik Tuniszban eladták rabszolgának. Egy hitehagyott egykori ferences szerzetes vette meg, akit aztán sikerült visszatérítenie a keresztény hitre. Közösen szöktek vissza Franciaországba.

1610-ben IV. Henrik király első felesége, Valois Margit házi káplánja lett. Nem sokkal később megismerkedett Pierre de Bérulle-lel, aki hamarosan megalapította az oratoriánusok francia ágát, és aki Vince lelkivezetője lett. Hatására Vince lassanként feladta e világi céljait. Amikor lopással vádolták, hősies türelemmel viselte a megaláztatást. Ez az eset elvezetett végleges megtéréséhez. 1612-től a Párizs közelében található Clichy plébánosa lett. Megismerte a vidéki lakosság vallási tudatlanságát és elhagyatottságát, és kiváló lelkipásztornak bizonyult, apostoli buzgósággal egészen hívei szolgálatának szentelte magát.

Én soha nem gondoltam, hogy nagy dolgokat viszek végbe, hanem egyszerűen tettem, amit tennem kellett.

A következő év őszén Bérulle kérésére nevelői állást vállalt Philippe-Emmanuel de Gondi gróf családjában, aki a királyi gályák parancsnoka volt. A család szerette Vincét, ő 1617-ben mégis lemondott nevelői munkájáról, és elvállalta a lyoni egyházmegyében lévő Chatillon-les-Dombes nevű plébánia vezetését. Itt alapította az első „szeretettestvérületet”, amelynek feladata a szegény betegek gondozása lett.

1625-ben aztán szerzetesrendet alapított, mely a szegény falusi nép oktatását tűzte ki célul népmissziók indításával, valamint a papság mélyreható képzését. A társaság anyaháza a párizsi Szent Lázár-kolostor lett. Innen származik a társaság népies elnevezése: lazaristák. 

1643-tól külföldön is egymás után alakultak a házaik: Algírban, Tuniszban és Madagaszkárban is sikerült Vincének missziós állomásokat szerveznie. A női közösség alapításában, szintén 1643-ban, Marillac Szent Lujza segítette őt. A rend a Szeretet Leányai nevet kapta (ismertebb nevük: irgalmas nővérek).

A szegények a ti breviáriumotok és a ti litániátok! Ez elég. A ti kolostorotok a betegek házai, cellátok a betegszobák, kápolnátok a plébániatemplom, kvadrumotok a város utcái, klauzúrátok az engedelmesség. Jól bánjatok a szegényekkel, mert uraitok ők.

A segítő szeretet nagy mesteréről, aki önmagáról úgy nyilatkozott, hogy „egy ilyen nyomorult emberről nem érdemes egy szót sem ejteni”, a tettei oly tanúságot tesznek, hogy egyenként is alkalmasak volnának neve halhatatlanságának megalapozására. Mert Szent Vince szentek lelki vezetője, szegények, betegek, foglyok, rabszolgák, öregek, koldusok, árvák, elmebetegek atyja, társulatok, szerzetesrendek, szemináriumok alapítója, misszionárius, a francia papság megújítója, a prédikáció mestere; a háború, a nyomorúság és az éhség leküzdője volt; s szinte litániaszerűen lehet sorolni, mi mindenben volt Isten dicsőségére és felebarátai üdvösségére.

A szerzetesrendek körül további intézmények is létrejöttek, melyek felkarolták a szegényeket, az elhagyatottakat és a betegeket, és foglalkoztak a gályarabokkal és az árva gyermekekkel is. Ez utóbbi tevékenység különösen is fontos volt a harmincéves háború (1618–48) idején.

Nem kell kapkodással megelőzni a Gondviselést, de amint utat nyit előttünk, az ember már nem lépkedhet, hanem futnia kell!

Amit a király és hatalmas miniszterei nem tudtak vagy nem is akartak véghezvinni, azt megtette ő – nem az adó emelésével, nem törvényekkel és rendeletekkel, hanem szívének hatalmas szeretetével, amelyre a szívek százezreiben dobbant visszhang. Ez a jelentéktelen kis pap több pénzt gyűjtött össze a háborútól sújtott vidékek számára, mint amennyi Franciaország összes bankjában volt akkoriban. Gabonát és vetőmagot küldött, ekéket és szerszámokat szerzett be az elpusztult gazdaságok számára. Egész karavánokat indított útnak élelemmel és ruhával a nélkülözőknek. Párizsban megszervezte a menekültek ellátását: a Szent Lázárból menhelyet és raktárt alakított ki, népkonyhákat szervezett. Röplapokat szerkesztett és nyomatott, hogy a népet tájékoztassák a járványok elleni védekezés módjairól. A kevesebbet szenvedett tartományokba megrendítő üzeneteket küldött, hogy fölébressze az emberek adakozó jóságát. Lazarista szerzetesei és az irgalmas nővérek az utcákon és a mezőkön heverő holttesteket temették. Ezen az általános zűrzavaron teljes nyugalommal lett úrrá: felügyelt és irányított, semmi sem hozta ki a sodrából, mindig és mindenhová időben érkezett a segítség.

Vincét a nép és a papság lelki problémái is foglalkoztatták. Szentelési lelkigyakorlatokat tartott teológusoknak, és megszervezte a papi rekollekciókat.

Nagy munkabírás jellemezte, prédikált, írt – csupán leveleinek száma 30 ezerre tehető –, a legmagasabb politikai körök tanácsadója volt, imádkozott, virrasztott, és már életében szentként tisztelték. 

Anekdotákat mesélnek arról a természetes egyszerűségről, amellyel Vince a királyi udvarban forgolódott, amikor Anna királynő a gyóntatójává választotta. Az egyik napon Condé herceg fölszólította, hogy mellette foglaljon helyet. Vince megjegyezte: „Köszönöm, túlságosan nagy megbecsülés ez a disznópásztor fiának!” Mazarin bíboros pedig, aki ellenségesen nézte Vincét, egy alkalommal kacagva mutogatta Vince kopott cingulumát az udvari embereknek: „Nézzék csak, uraim, micsoda öltözékben jelenik meg Vince úr az udvarban!” 

Előbb szívünket kell önmagunktól megtisztítani, majd ezután Isten tölti azt be. Akkor maga Isten költözik be és cselekszik. Az alázat az, ami önmagunktól megszabadít, a szent alázat.

Páli Szent Vince 1660. szeptember 27-én halt meg Párizsban, rendje központi templomában nyugszik. 1729-ben boldoggá, 1737-ben pedig szentté avatták. 1885-ben XIII. Leó pápa az egész világ minden karitászegyesületének pártfogójává nyilvánította.

Istenünk, te a szegények gondozására és a papság képzésére apostoli erényekkel töltötted el Páli Szent Vince áldozópapot. Adj nekünk is lelki buzgóságot, hogy szeressük, amit szeretett, és tettekre váltsuk, amit tanított. A mi Urunk, Jézus Krisztus, a te Fiad által, aki veled él és uralkodik a Szentlélekkel egységben, Isten mindörökkön örökké. Ámen

forrás