Első állomás: Jézust halálra ítélik

 „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek” – ezek Jézus szavai az evangéliumban. Ez a rövid mondat elmélkedésre méltó. Ha mélyen belenézek a lelkembe, észre fogom venni, hogy szívemben sokakat lenézek és elítélek tetteiért, és rengeteg, legtöbbször alaptalan előítéletem van még az először látott emberekkel szemben is. Fel kéne tenni a kérdést: Van e jogunk másokat saját bűneikért elítélni és kizárni a szívünkből? Nem magasztosabb, ha imádkozunk értük és segítünk helyrehozni hibáikat? „Atyám, bocsáss meg, hisz nem tudják mit tesznek.” Így fohászkodik Jézus a keresztfán. Végtelenül sok szeretetről és lelki erőről tett tanúságot amikor könyörgött Atyjához azokért, akik halálra ítélték és szenvedését okozták. Ezt a lelki erőt tápláljuk magunkban is és ezzel a lelki erővel bocsássunk meg minden embertársunknak.

2. állomás Jézus vállára veszi a keresztet

A múlton elgondolkodva arra jutottam, hogy az életemben elég sok nehézség és gond volt, és valószínű lesz is. Az életem úgy jó, ahogy van, nem változtatnék meg rajta semmit, de arra rájöttem, hogy nekem minden egyes dologért meg kell küzdenem, semmi sem fog az ölembe hullani. És szerintem a legtöbb ember is így van ezzel. Vagy azért kell küzdeni, hogy az ember meg tudjon csinálni valamit vagy azért, mert nem tettünk meg mindent azért, hogy sikerüljön a dolog, és azért szenvedünk. Néha én is nehezen veszem fel a magam keresztjét. Néha csak lustaságból, néha azért, mert nem akarom elfogadni azt, amit nekem fentről szántak. Néha menekülök a nehézségek elől, pedig Jézus megmondta: „Aki követni akar, vegye vállára mindennap keresztjét, és úgy kövessen.” Itt nem csak a mindennapok feladatáról van szó. Nem csak arról, hogy mint diák tanulnom kell, vagy mint dolgozó ember a cégnél rendesen, lelkiismeretesen végeznem a munkám. Ebbe az is beletartozik, hogy a Jézusi tanításokat kövessem. Esendő ember vagyok, így én sem tudok mindent úgy csinálni, mint ahogy a Bibliában le van írva. De itt a fő kérdés, hogy hajlandóak vagyunk felvenni azt a keresztet, ami közelebb visz az üdvösséghez. Előfordul, hogy ez nem sikerül. Ilyen eset, amikor barátaimat vagy ismerőseimet megbántom egy rossz szóval, lelkem mélyén tudom, hogy neki ez nem jó, de mégsem tudom megállni azt, hogy ne tegyem meg. A Krisztusi útnak nehéz a keresztje, de remélem én is vállalni tudom, abban a reményben, hogy csak akkora keresztet kapok, amekkorát elbírok.

 

3. állomás: Jézus először esik el a kereszttel

Sokszor adódik olyan az életünkben, hogy valami nem sikerül elsőre. (legyen az sport vagy akár tanulás) Fontos, hogy mégse futamodjunk meg a nehézségek láttán.

Mostanság tesi órán szertornázni tanultunk. Volt egy osztálytársam, aki az első alkalmakkal még a gerendára sem tudott felmászni, úgyhogy zsámolyokból lépcsőt építettünk neki, de ez még csak a fele volt a problémának szegény alig tudott megállni a gerendán, nem hogy végig sétálni így valaki mindig fogta a kezét nehogy leessen. Mindezek ellenére ő nem adta fel és minden egyes órát gyakorlással töltött, míg végül teljesen hibátlanul sikerült megcsinálnia a gyakorlatot csillagos ötösre. Sokan azért nem akarunk gyakorolni, megpróbálni megoldani a feladatokat vagy a problémákat, mert félünk, hogy ez felesleges idő- és energia-pocsékolás, mi van, ha akkor sem sikerül? Feladjuk, az első nehézségnél mondván úgysem menne, és így talán kevésbé fáj az, ha nem sikerül valami, mint ha szívünk-lékünk kitesszük érte. (de sajnos ez nem igaz mivel sokszor az marad bennünk mi lett volna, ha megpróbálom). Jézusnak is sok nehézséggel kellett szembenéznie élete során. Sokszor nem hittek neki megvádolták, hogy mégis ki ő, hogy ezt meri mondani, ezt meri tenni. Ő mégsem futamodott meg; még a keresztúton sem.

 

4. állomás: Jézus találkozik édesanyjával

Amikor Jézus már senkiben nem bízhatott, amikor azok az emberek sem álltak mellette, akik szerették őt, csak Szűz Mária tudott odamenni és osztozni fia fájdalmában. Mi is csak az édesanyánkkal tudjuk megosztani a legrejtettebb fájdalmainkat. Ezért becsüljük meg őt, akkor is, amikor éppen nehéz, mert nem értünk vele egyet, vagy nem látjuk át, hogy amit tesz, szeretetből teszi. Jézus akaratán kívül okozott fájdalmat édesanyjának. Mi hányszor bántjuk meg tudva és akarva a sajátunkat?
Imádkozzunk érte, és azokért, akiknek nincs édesanyjuk, hogy Szűz Máriában igazi anyára találhassanak!

 

5. állomás: Cirenei Simon segít Jézusnak a keresztet vinni

„Miközben kifelé mentek, találtak egy cirenei embert, név szerint Simont. Ezt kényszerítették, hogy vigye keresztjét.” ( Máté 27,32)

Cirenei Simon nem önszántából segített Jézusnak, hanem kényszer hatására. Valószínűleg nem sok örömmel tette. Egy elítélttel együtt kellett felmennie a Golgotára nagy tömeg előtt. Egy olyan Valakivel kellett együtt lennie, akivel nem szívesen mutatkozott.  Pedig Jézus nem szégyellésre méltó. Sokszor van, hogy szégyelljük magunkat valakik társaságában, legszívesebben letagadnánk az ismeretséget. Valahogy így érezhetett Cirenei Simon is. Ezért eleinte dühösen, kelletlenül cipelte a keresztet. Csak később döbbent rá, hogy igazából kiváltságban részesült az által, hogy Isten fiának segíthetett. Legtöbbször, ha valamilyen nehézséggel kell szembe néznünk, rögtön lázadunk ellene. Ahelyett, hogy csendesen belenyugodva vállalnánk keresztünket.  Hát még mennyire fel vagyunk háborodva, ha az a kereszt nem is a miénk, és mégis segítenünk kell! „Miért pont én? Mért nem tudja megcsinálni egyedül? Minek segítsek neki? Majd megoldja egyedül!” Pedig ugyanúgy, mint Cirenei Simonnak, nekünk is megtiszteltetés, ha valakinek segíthetünk. Másrészt: gondoljunk csak bele, amikor mi vagyunk bajban, vagy nekünk van szükségünk segítségre, akkor mindig jól esik egy baráti támogatás. Sőt néha még mi vagyunk felháborodva, ha ez elmarad… Mi vajon mindig segítünk, ha tudunk? Vagy a könnyebb utat választjuk, és önző módon csak saját magunkkal foglalkozunk?
„Krisztusunk, aki megadtad a kereszt hordozásának méltóságát Cirenei Simonnak, e teher alatt kérünk, fogadj el minket is, fogadj el minden embert, és add meg mindannyiunknak a készség kegyelmét. Add, hogy meg ne vonjuk tekintetünket azoktól, akik a betegség, a magány, az éhség, az igazságtalanság keresztjére lettek kárhoztatva. Add, hogy egymás terhét hordozva váljunk kereszted evangéliumának tanúivá, általad, aki élsz és uralkodol mindörökkön örökké. Amen.”

 

6. állomás: Veronika kendőt nyújt Jézusnak

Nem tudom, ti hogy éreznétek magatokat, ha enyhíteni tudnátok Krisztus szenvedésén? Ez olyan kitalált dolognak tűnik, mert azt hiszed, nem tudsz visszamenni a múltban, de ez valóságos dolog is lehet, ha akarod. A bűnök, amiket elkövetünk mind szenvedést okoz Krisztusnak, olyan mintha még mindig a Golgotát járná. Ha segíteni akarunk neki vagy csak az izzadságot akarod az arcáról letörölni, akkor törekedj arra, hogy odafigyelsz, mit csinálsz, vagy mit nem csinálsz. Ezzel nem csak Jézus fájdalmain enyhítesz, hanem te is gazdagabb leszel. A mai világban az emberek több tíz- vagy százezreket is elköltenek olyan tárgyakra, amelyek híres emberek aláírásával, vagy más személyes jeggyel vannak ellátva. Ez is mutatja, milyen értéke van a híres emberektől kapott dolgoknak. Veronika is egy ilyen dolgot kapott a Keresztúton, de itt elsősorban nem az arcképre gondolok a kendőn, hanem a lelkileg dolgokra. Ha mi is lehagyjuk a bűnöket, vagy törekszünk rá, akkor Jézus szeretete is ki tud bontakozni bennünk és ez olyan nyomot hagy az életünkben, mint Jézus arca Veronika kendőjén. A kapott szeretett átformálja az életünket, ezt mindenki tapasztalhatja magán is, mert ha az ember szeretve van, akkor másképp látja a világot és másképp éli meg a dolgokat. A Jézustól kapott szeretet pedig korlátlan, örökké való. Csak rajtunk múlik, hogy milyen gyomot tud bennünk hagyni. Remélem mindannyian nyitottak leszünk a Krisztusi szeretetre, és ezáltal nem csak a mi, de a környezetünkben élő emberek élete is boldogabb lesz.

 

7. Állomás: Jézus másodszor esik el a kereszttel

Szombat délelőttöt unokaöcsémmel töltöttem. Mivel tesóm gyakorlatozott, és nekem nem volt se sulim, se munkám, magammal vittem az Őrs vezér térre, ahol néhány dolgot el kellet intéznem. Az elején nagyon élveztem. Mosolyogva néztek ránk az emberek, unokaöcsém meg integetett nekik. Aztán elaludt a hátamon a háti hordozóban, a mesekönyvét szorongatva. Másfél órát aludt, miközben én rendkívül gyorsan haladtam az ügyeim intézésével. Közbe csak 2 dologra kellett odafigyelnem. Szélesebb vagyok, mint szoktam, és így ne verjem oda mindenhova a gyereket. A másik meg, hogy ne hagyjuk el a mesekönyvet. Másfél óra után már egyre nehezebb volt a háti hordozó, és egyre jobban fájt a derekam a fém váztól. Később, mikor már a gyerek is ébren volt még több mint két órába tellett, mire hazaértünk, ekkor már egyéb cuccokkal felpakolva. Azt hittem majd leszakadok. Nem mertem letenni a gyereket, mert attól tartottam, hogy ha kiveszem, nagy hiszti árán se fogom tudni visszatenni oda. Már iszonyúan haza akartam érni, és mindent letenni. Már az se zavart, hogy az egész busz azt hallgatja, hogy unokaöcsémnél megakadt a lemez, és már több mint negyed órája a mentőautó szirénáját utánozza, nem kis hangerővel, mert ugye a korábban mellettünk elmenő mentőautó se suttogott.
De mi volt a gyerek és a felpakolt cuccaim azokhoz a bűnökhöz képest, amit Jézus cipelt!
A legnehezebb kereszt, a legnehezebb teher. Összerogyott. Másodszor is. Nem 15kg gyerek alatt, amiről unokaöcsém nem is tehet, hanem az én bűneim alatt, amiket én követtem el. A lustaságom, a nagy szám, az önzőségem, és a többi bűnöm az, ami a földre taszítja őt. De ő feláll, és tovább megy. Újra kezdi. Nekem olykor ahhoz sincs elég bátorságom, akaraterőm, hogy elmenjek, és letegyem a bűneimet, meggyónjam neki. De ő annyira szeret, hogy amiket letenni se bírok, ő azokat is felveszi, átveszi és cipeli helyettem, értem.

 

8. állomás: Jézus találkozik a síró asszonyokkal.

Jézus felállt, elindult újra az előző esésből és most is viszi az irdatlan súlyt, miközben kábítón zsibong a tömeg körülötte. Miközben küzd mindezzel, észrevesz egy csoportot, akik Őt nézve sírnak, s Jézus érzi, hogy ezek a könnyek nem szeretetből, hanem szánalomból születtek az asszonyok szemében. Én is hányszor sajnálom Jézust a keresztút során, s nem szeretettel érzem át fájdalmát. Add Uram, hogy ne téged sirassalak, hanem magamat, ahogy tanítottad az asszonyoknak, S, ha engem sajnálnak, akkor, hogy tudok bántani emiatt, amit Jézus Krisztus nem tesz. Ő szelíden meginti, s figyelmezteti őket, ezekkel a szavakkal:
“Ha zöldellő fával így tesznek, mi lesz a sorsa a kiszáradt fának?” Jézus még a megalázottságban is tanít és jó szándékkal viszonyul megalázóihoz, add Uram, hogy Jézustól tanulva én is szelíden tudjam fogadni a megalázásokat, amelyeket életem során fogok kapni.

 

9. állomás: Jézus harmadszor esik el a kereszttel.

“Harmadszor. Harmadszor esik el… Isten sok akadályt állít elénk az életben, de sose hagy minket magunkra. Minden percben velünk él és mozog. Segít, de nem végzi el helyettünk. Feladatunk van, ami lehet, hogy elsőre nem fog menni. Megannyi lehetőséget ad számunkra. Lehet, hogy még hatodjára sem sikerül, de akkor hetedszerre is meg kell próbálni. Mindenkinek különböző keresztet helyez a vállára. Mindenkinek akkorát, amekkorát elbír. Mi sokkal többször esünk el a kereszttel, mint Jézus, de fel kell állnunk, mert az út végén Ő vár ránk. Szenvedéssel jár, de jutalmunk nem marad el.”

 

10. állomás: Jézust megfosztják ruháitól

Ha valakinek elveszik a ruháit, az egyenlő a teljes megaláztatással. Ezzel az áldozat elveszti az utolsó, külső védelmét is. Jézus is így járt, megszégyenítették, kidobták őt maguk közül az emberek. Sőt minden megmaradt vagyonára -a rajta lévő ruhákra- sorsot vetettek, és elosztották maguk között.
Milyen sokszor van az, hogy mi is ugyanígy bántunk és megalázunk másokat, gyakran anélkül, hogy észrevennénk, vagy belegondolnánk, hogy ez -amit mondtunk, vagy cselekedtünk- neki milyen rosszul eshet. Minden egyes mások ellen elkövetett gonoszságunkkal – pletykákkal, durvaságokkal – kitagadjuk őket a társaságunkból, a szeretetünkből, megszégyenítve és egyedül hagyva őket.
Istenünk, segíts, hogy kegyelmed által új köntöst teríthessünk levetkőztetett testvéreink vállára! Jézusunk, segíts minket abban, hogy a Te keresztutadat járva képesek legyünk jobb emberekké válni!

 

 

11. Állomás: Jézust keresztre feszítik.

Már nem kell sok és vége lesz. Talán örülhetsz, nem kell már tovább szenvedned, de a lelked nem hagy nyugodni. Uram, Te pontosan tudod, hogy mi a szenvedés, mégis volt erőd kiállni. Végigjártad, átélted a saját keresztutadat, de mégis miért? Értünk? A mi bűneinkért? Mondd, hogy nem bántad meg, mondd, hogy nincs rossz és jó ember, mondd, hogy amiben hiszek az igaz, mondd, hogy mindig velem vagy! Akkor miért fáj annyi minden? Miért érzem úgy néha, hogy innen már nincs tovább, nem élem túl, nem tudok mit tenni? Nem hitetlenkedem, nem gondolok semmit. Csak szeretném megérteni, néha belegondolni, vajon mit érezhettél a keresztfán. Megalázottságot? Félelmet? Szomorúságot? Elviselhetetlen fájdalmat? Ha valami nagyon fáj, nem tudom elhinni, hogy lehetne rosszabb is, pedig lehetne, de Te nem hagyod! Velem vagy mióta megszülettem. Legalább tudom, hogy van valaki, aki biztosan velem volt, van és lesz.
Ez éltet. Ettől vagyok az, aki vagyok.

 

12. állomás: Jézus meghal a kereszten

A halál Jézus számára csak egy katartikus pont volt a nagy egészben. A pont, ahol betetőzik a szeretete irántunk, de a halál egyben a szenvedés vége is. Nagyon sokszor van, hogy az ember azt hiszi, hogy nem bírja a szenvedést vagy akár csak a tanulást vagy valami munkát. Esetleg eltörik a keze, a lába és a fejében lüktet a fájdalom minden egyes kisebb mozgásnál. De a sok nehézség után eljön egy pont, amikor azt tudjuk mondani, hogy már mindegy, nem is fáj, vége van. Volt egy-két nap az életemben, amikor tényleg nagyon ki voltam. De mikor véget ért a nap, mikor becsuktam a szemem és a kimerültségtől egyből elnyomott az álom, akkor szinte boldogított, hogy nem éreztem semmit, hogy nyugodtan feküdhettem és megszűnt a nyomasztó fájdalom. Ez egy kegyelmi állapot.

 

13.állomás: Jézus testét leveszik a keresztről és fájdalmas Anyja ölébe fektetik

A keresztről leemelt Jézust édesanyja ölébe fektetik, aki megtörten veszi tudomásul, hogy szeretett fia nincs többé. Ekkor még mit sem sejt arról, hogy harmadnapra feltámad. Mária „imádja szent Fiát; nézi, csókolja sebeit”. Csókolja sebeit, ápolgatja, mint kisded korában, és közben hiszi, hogy ezek nem egyszerű sebek, hanem nagy jelentőségűek, csak úgy, mint a fiú halála. A Szűz Anyát nagyon megviselik az események, Szeplőtelen Szíve majd meg szakad a fájdalomtól. Megtörtént, ami egy anya életében a legrosszabb dolog lehet, elvesztette egyetlen gyermekét, akit születése óta a legnagyobb odaadással, szeretettel nevelt, és nem maradt más utána csak a kérdés: Miért? Mi is gyakran feltesszük magunknak a kérdést Isten felé: „Miért? Miért hagyod, hogy az életem zátonyra fusson? Miért nem segítettél, amikor szükségem lett volna rá?” Sokszor érezzük azt, hogy Isten elengedte a kezünket. Ez nem igaz. Isten mindent lát, azt is, amit mi nem. Látja az emberek gondolatait, érzéseit. Látja, hogy helyes döntéseket hozunk-e, vagy sem. Célja van velünk, a legnemesebb cél: a helyes utat követve jussunk el az ő országába. Ezért elküldte nekünk a fiát, Jézust, aki életével és halálával mutatta meg a keresett utat. Hiszem, hogy halálunk után a Mennyben mi is Szűz Mária ölébe kerülünk, és minket is azzal a gondoskodással és szeretettel fog fogadni, mint, ahogy Jézust nevelte egykoron.

 

14. állomás: Jézus testét sírba teszik

Amikor Jézus a sírba tették mindenki azt hitte, hogy nem lesz folytatás. Én is sokszor érzem az életem során, hogy nincs tovább. Reménykedésem elmúlni látszott. Úgy éreztem Isten elhagyott és saját erőmből nem tudok talpra állni. A sírom elé sziklát gurított az élet. A sötétben ültem és tehetetlenül vártam. Vártam Isten oltalmára, mert bár úgy éreztem nincs tovább, hittem, mindvégig hittem. S ahogy Jézus, az én lelkem is három napra feltámadt. Segíts Uram, hogy sose felejtsük el, hogy szereteted végtelen és mindig velünk vagy.

 

 Keresztút képei

  1. Légyszi nyomtasd ki.köszi.

    Hozzászóló: Csobot Gy.Szabolcs
    válasz erre