Jürgen Habermas, a híres német, egyáltalán nem keresztény filozófus, nem sokkal ezelőtt azzal döbbentette meg rajongóit, hogy kijelentette: „A kereszténység, és semmi más az alapja a szabadságnak, az emberi jogoknak, a demokráciának és a Nyugati civilizáció valamennyi mérföldkövének. Mai napig nincs más alternatívánk, csak a kereszténység. Ebből a forrásból táplálkozunk folyamatosan. Minden más csak posztmodern blabla.”Ennek az idézetnek a jegyében, mai levelünkben ismét pár alapgondolatot szeretnénk megosztani, melyek kontinensünk spirituális tájképét rajzolják meg.Köszönettel, s kérve, hogy adjátok tovább a hallottakat, terjesszétek az igét – barátsággal köszöntünk,

Az Európa Krisztusért csapata

 

 

Idegen test vagy gyökerek – Kereszténység Európában

(Christoph Schönborn bíboros rövidített beszéde, mely Berlinben, 2012. szeptember
12-én hangzott el)

 

Mélyen tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Vajon fényes jövő előtt állunk? Mi, Európaiak, az Európai Unió? Nem éppen arra
mutatnak a jelek, hogy viharba, igazi krízisbe keveredünk? Vajon ki tudja-e
védeni az európai integrációs folyamat eszméje a mai egyre növekvő feszültségeket?
Biztos vagyok benne, hogy nem tőlem várnak válaszokat ezekre a kérdésekre.
Ezért inkább néhány gondolatot szeretnék megosztani  Önökkel a kereszténység
és az európai projekt kapcsolatáról.

Nem vagyunk messze attól az időtől, hogy Európa többségi társadalma így
szóljon a keresztényekhez: A ti értékeitek nem a mi értékeink. Nem tartoztok közénk.

Nem vált a kereszténység mára idegen testté a szekuláris Európában?
Ugyanaz a kereszténység, mely nyilvánvalóan egyik gyökere volt az
európai identitásnak? Vagy talán még ma is az lenne? Egyre inkább
érzik magukat azok a keresztények, akik hitüket komolyan veszik, elszigetelve
a társadalomban. Sőt, még megkülönböztetve is. A bécsi székhelyű EBESZ külön
részleget szentel ennek a témának, mely megfigyeli és dokumentálja az EBESZ
tagországaiban történő diszkriminációs eseteket. Tele van a zsákjuk ilyen esetekkel.

Egyre több területén az életnek az úgynevezett “mainstream”, teljesen más
irányban gondolkodik, mint a kereszténység. Ha az elmúlt 40 évre tekintünk vissza,
elkerülhetetlen, hogy azt a következtetést vonjuk le: A kereszténység egyre
inkább szorul háttérbe, egyre inkább elszigetelt jelenséggé válik. Ezt józan
diagnózisként állítom. Amikor 1974-ben a Bruno Kreisky vezette szocialista
párti kormány az abortuszkérdést akarta teljes mértékben liberalizálni, intenzív
vita alakult ki a közéletben, s került végül a kérdés szavazásra a Parlament elé,
illetve referendum formájában a  nép elé. Mikor Kreiskyt egy újságíró megkérdezte,
hogy szerinte vannak-e Ausztriában olyan emberek, akiknek az abortuszliberalizációval
kapcsolatban fenntartásaik lennének, így válaszolt: “El tudom képzelni, hogy néhány
nagyon-nagyon vallásos embernek problémája van ezzel.” Ez a mondat pont úgy
hangzik, mitha ezek a nagyon-nagyon vallásos emberek nagyon-nagyon furcsák
lennének. Kreisky így is gondolta, s szándékosan lekezelően nyilatkozott róluk.
A szavazás rendkívül szoros volt a Parlamentben. 93 – 88 ellenében az abortusz
mellett. A referendum során rendkívül széles körben állt ki a nép az élet védelme
mellett. Sajnos azonban minden hatás nélkül.  A mai napig nem tudta egyetlen
kormányzati struktúra sem a kiegészítő szabályokat hatályba léptetni, melyek
az élet védelmét voltak hivatva segíteni.

Számomra még inkább tragikusabb, hogy Kreisky azt állította, az abortusz-ellenesség
ezektől a nagyon-nagyon vallásos emberektől ered. Az ellenállás érvei, melyek
valóban elsősorban a keresztényektől, és az egyháztól érkeztek König bíboros
vezetése által, erős hiten alapultak, azonban nem elsősorban vallási természetűek
voltak. Teljes mértékben az emberi élet értékének elismeréséről és jogi védelméről
szóltak. XVI. Benedek pápa a Német Parlamentben 2011. szeptember 22-én arról
beszélt, mi az oka annak, hogy az utóbbi fél évszázadban ilyen drámai szituáció
alakult ki. “A természetjog alapelveit ma úgy állítják be, mintha keresztény propaganda
lenne, melyet katolikus kontextuson kívül nem is érdemes tárgyalni. Odáig fajulnak a
dolgok, hogy ma már szinte szégyenletes egyáltalán hivatkozni is a természetjogra.”

A hetvenes évek óta ez a folyamat következetesen halad egy irányba. Ahogy az
élet kezdete elvesztette jogi védelmét, úgy került sor az élet vége kérdésre is.
Az eutanáziával kapcsolatos viták Európa szerte terjednek, s könyörtelenül követelik
jussukat. Ausztria ma még abban a szerencsés helyzetben van, hogy minden párt
együtt utasítja el az eutanáziát és a hospice mozgalmat támogatja. Sokkal tartozunk
König bíboros erőteljes vallomásának, aki csupán pár héttel a halála előtt így
fogalmazott: “Az embereknek egymás karjaiban, s nem egymás keze által kellene
meghalniuk.” Meddig marad vajon meg ez a konszenzus Ausztriában, amikor Európa
szerte egyre erősödik az új “mainstream” nyomása?

Ebben a nyilvánvalóan megállíthatatlan és visszafordíthatatlan folyamatban valóban
visszavonulásra van kárhoztatva a kereszténység Európában? Hiszen egyik
védekező pozícióból a másikba kerül az állandó támadások miatt. Egyre inkább
találják magukat az elhivatott keresztények kisebbségben. A különböző etikai
bizottságokban úgy tekintenek rájuk, mint “fajtájuk utolsó példányaira”.

Azt hiszem, nem  gondolkodtunk még eleget azon, mit jelent ez a marginalizálódás
a keresztény identitásra a mai szekuláris Európában. Meddig mehet el egy
politikai kompromisszum, mely egy parlamenti többségtől függ. Természetes,
hogy a legtöbb jogalkotási ügyben van helye a kompromisszumnak. Benedek
pápa mégis azt hangsúlyozta a Német Parlamentben: „az alapvető jogi kérdésekben,
mely az emberi méltósággal és az emberségesség méltóságával foglalkozik,
a többségi elv nem elegendő.“

A kísértés, hogy ezzel a világgal azonosuljunk, ahogy Szent Pál is fogalmaz, erős.
Így aztán könnyen hiányzik belőlünk az erő, hogy ellenálljunk, s a bátorság,
hogy mások legyünk. Azok a kísérletek, hogy a keresztény értékek teret
kapjanak a mai szekuláris világ status quo elvében, sorra megdőlnek,
ugyanis az Egyház már ma maga is annyira szekularizált, hogy lassan
elveszíti profilját, és nehezen lesz megkülönböztethető a körülöttünk
lévő rendtől. Jézus így mondja: “Ha a só elveszíti ízét, nem való semmire.” (Mt 5:13)
Benedek pápa sokat vitatott “de-szekularizációs” gondolata pont az Egyház s
zekularizálódásának ellenében született meg.

Paradox módon a de-szekularizált egyház sokkal nyitottabb a világra, ahogy azt
a II. Vatikáni Zsinat is meghirdette: “Megnyitja az Egyház magát a világnak,
nem azért, hogy embereket nyerjen egy intézménynek, mely  a maga hatalmát

keresi, hanem azért, hogy vezesse az embereket az Egyházhoz, mert az
Egyház vezeti őket Istenhez.”

Ez a de-szekularizáció nem jelenti azt, hogy kivonul a kereszténység minden

intézményesítésből, hanem sokkal inkább azt, hogy szabaddá váljon a Kereszténység
valódi értelmére, az evangéliumra és annak tanúira. Egy szekularizált világban,

pont annak kellene normálisnak lennie, hogy egy hívőnek meg legyen a
szabadsága arra, hogy meggyőződését megvallhassa, s a közéletben is megélje.

De ez nem alapulhat önsajnálaton és képmutatáson.

A tettek sokkal hangosabban beszélnek a szavaknál. Talán nekünk keresztényeknek
sokkal inkább kellene bíznunk abban, hogy  a nagylelkű munka, mely önérdektől
mentes akár a jogszabályoknál sokkal fontosabbat és többet is elérhet. Az utóbbi
évtizedekben talán senki nem volt meggyőzőbb Teréz anyánál. Fájdalmas

küzdelmében az élet védelmében az egyetlen meggyőző választ adta:
“Ne öljétek meg őket! Adjátok inkább nekem őket!”

Kereszténység – Idegen test, vagy Európa gyökere? Sokszor a szekuláris
kritika egy nem is nagyon elrejtett vágy, hogy hitelesen megélt Kereszténységet
tapasztaljon. Titkon tudjuk, legyünk épp hívők vagy nem hívők, Európa alapvető
gyökerei itt vannak. Az őszinte, s mára már elidegenített kereszténységhez e
gyetlen áron tudunk eljutni, az egyén megtérése által. Ez pedig egy életen át
tartó folyamat.

Köszönöm a figyelmüket!