Bábelben élünk. Tízmillió nyelvet beszélünk. Szilánkjaira hullott a világ. Repeszeire, mint a bomba. Talán majd az internet összedrótozza?

Pedig a toronyépítés szépen haladna. Globalizáció, multinacionális vállalatok, áruház-láncok. Ugyanazt a fish-burgert falod Jakartában és Siófokon. Ugyanazt a szappanoperát bámulod Irkutszkban, Santiagóban és Őcsényben. A szomszéd fotelben ülővel mégis oly nehéz szót váltanod.

Mert húsz évvel idősebb, vagy öttel fiatalabb nálad. Mert más futballcsapatnak drukkol, más zenét hallgat, másik pártra szavazott. Bár genetikailag apád vagy testvéred, szűkre szabott panel-négyzetmétereid cellatársa – hiába: más törzs, más nyelv, más bolygó gyermeke. Tóth Árpáddal szólva: köztetek „roppant, jeges űr lakik”.

Hát hol „az út lélektől lélekig”? Hogy indulhatnánk el egymás felé? Hogyan számoljunk fel minden aknát, csapdát és lövészárkot magunk körül? Hogyan tanuljunk közös nyelvet? Hogy nézzünk végre egymás szemébe? Hogyan nyújtsunk egymásnak kezet? Maradt-e még bennünk egy csöppnyi remény, hogy mindez lehetséges?

Idestova három évtizede egy amerikai újságíró megkérdezte a katolikus lelki megújulás kiemelkedő alakját, a belga Suenens bíborost„Miért a remény embere Ön ebben a mai zűrzavaros időben?” Tömören annyit válaszolt: „Mert hiszek a Szentlélekben.” A riporter azonban bővebb magyarázatra várt. Brüsszel érseke egy vallomással felelt: „Mert hiszem: Isten új arcot ölt minden reggel, és most teremti a világot, nem valahol az elfelejtett múlt ködében. Ez késztet minden percben készen állni a nagy találkozásra… A remény embere vagyok: hiszem, hogy a Szentlélek működik az Egyházban és a világban, akár tudunk róla, akár nem… A remény embere vagyok, mert tudom: az Egyház története hosszú, s tele a Szentlélek csodáival. Gondoljatok a prófétákra és a szentekre, akik döntő órákban a kegyelem csodálatos eszközei voltak, s fénycsóvát vetítettek elénk az útra. Hiszek a Szentlélek meglepetéseiben. XXIII. János pápa is egy volt közülük. A Zsinat is. Nem számítottunk sem az egyikre, sem a másikra. Miért merülne ki éppen most Isten képzelőereje és szeretete?”

Bábel a zűrzavar, a szétesés, a meg-nem-értés jelképe. Pünkösd ellenben a nyelvek csodája. Az egység, az egyetértés, az Egyház születésnapja. A szívet-lelket betöltő derű, békesség, a kézfogás ünnepe. A világos látásé. A tiszta beszédé. Pünkösdkor eljött a Szentlélek. A világ új esélyt kapott. És elindult valami közöttünk, amiről talán csak a költészet képes hitelesen szólni. Kunszery Gyula írja Pünkösd című versében:

És amikor elérkeztek
a Pünkösdnek napjai,
összegyűltek egy kis házban
Krisztus első papjai.
(Rongyos ruhák, kérges kezek,
fésületlen üstökök:
ily egyszerű proletárok
a legelső püspökök.)
És hirtelen lőn az égből
mint egy sebes szélvihar
s betölté az egész házat
zengő-zúgó égi zaj.
És eloszlott tüzes nyelvek
lebegtek a szobában,
s az isteni Szentlélekkel
betelének mindnyájan.
S akik eddig gyávák voltak,
bátrak lettek hirtelen,
s a tudatlan agyvelőkben
kigyulladt az Értelem.
S kik eddig a zsidón kívül
nem tudtak más nyelveket,
minden nyelven hirdették már
a krisztusi elveket.
És kiket a sanda kétely
oly gyorsan megrendíte:
ingadozó tamásoknak
megszilárdult a Hite.
Köztük eddig egyetértés
alig-alig lehetett,
s fellángolt most a szívükben
az isteni Szeretet!

Valami megmozdult, valami elindult tehát. Először csak néhány jámbor halász lelkében. Aztán Jeruzsálemben. Aztán Antióchiában. Korinthusban, Efezusban, Rómában. A barbár és a szittya népek között. Testvérem, hidd el, ránk is sor kerül! Választhatunk Bábel és Pünkösd hagyatékából. Beszélhetünk tízmillió nyelvet, de megtanulhatjuk azt az egyetlen-egyet! Az egység nyelvét, a Pünkösdét – szétdarabolt, tépett hazánkban, ízekre szaggatott világunkba.

Kirsch János

kép