„A nagyböjtben hozzuk rendbe az életünket és mondjunk nemet a szentnek álcázott képmutatóknak” – Ferenc pápa kedd reggeli homíliája


Nagyböjt annak az időszaka, hogy “rendbe hozzuk” életünket, hogy közelítsünk az Úrhoz – hangsúlyozta Ferenc pápa azon a szentmisén, amelyet kedden reggel mutatott be a Szent Márta-házban.

A pápa óva intett attól, hogy jobbnak érezzük magunkat másoknál. A képmutatók jónak álcázzák magukat, miközben nem értik, hogy senki sem igazul meg önmaga által, mindnyájunknak szükségünk van a megigazulásra.

Ferenc pápa a megtérés szóval kezdte homíliáját, nyomatékosan rámutatva, hogy ez nagyböjt kulcsszava. Kommentálta az első olvasmányt Izajás könyvéből (Iz 1,10.16-20). Az Úr Szodomát és Gomorrát, a két bűnös várost megtérésre hívja.

Ez azt mutatja: mindnyájunknak szükségünk van arra, hogy megváltoztassuk életünket, megvizsgálva lelkünket, amelyben mindig találunk valami kivetni valót. Nagyböjt azt jelenti, hogy rendbe hozzuk életünket, közeledve az Úrhoz. Az Úr azt akarja, hogy közel legyünk hozzá. Azt akarja, hogy őszintén közeledjünk, ne legyünk képmutatók.

„Mit tesznek az álszentek? Jónak álcázzák magukat: olyan az arcuk, mint egy szentkép, égre emelt szemmel imádkoznak, hogy lássák őket, igazabbnak érzik magukat másoknál és lenézik a többieket. Azt mondják: én nagyon katolikus vagyok, mert nagybátyám egy nagy jótevő, a családom ilyen és ilyen, ismerem ezt a püspököt, azt a bíborost, azt az atyát. Jobbnak érzik magukat másoknál. Ez álszentség. Az Úr ezt mondja: Nem, ez nem jó. Senki sem igazul meg önmaga által. Mindnyájunknak szüksége van arra, hogy megigazuljunk. És az egyedüli, aki igazzá tesz bennünket, az Jézus Krisztus” – mondta homíliájában Ferenc pápa.

Ezért kell közelednünk az Úrhoz. Ne legyünk kikozmetikázott keresztények. Amikor eltűnik a látszat, és felszínre kerül a valóság, kiderül, hogy nem vagyunk keresztények. Honnan tudjuk, hogy mi nem vagyunk képmutatók és hogy közeledünk az Úrhoz?

A választ maga az Úr adja meg az első olvasmányban, amikor ezt mondja: „Mosakodjatok meg, tisztítsátok meg magatokat, távolítsátok el gonosz tetteiteket szemem elől! Hagyjatok fel azzal, hogy rosszat cselekedtek, tanuljatok jót tenni!” Erre hív az Úr. De mi a jele annak, hogy valóban jó úton járunk? – tette fel a kérdést Ferenc pápa.

„Siessetek segítségére az elnyomottaknak, szolgáltassatok igazságot az árvának, védelmezzétek az özvegyet!” Gondoskodjatok testvéreitekről: a betegekről, a szegényekről, a rászorulókról, a tudatlanokról. Ehhez kell hasonlítani tetteinket. Az álszentek nem képesek erre, mert el vannak telve önmagukkal, vakok arra, hogy észrevegyék a többieket. Amikor valaki egy kicsit közeledik az Úrhoz, akkor az Úr világossága megláttatja vele ezeket a dolgokat és arra készteti, hogy menjen és segítsen testvéreinek. Ez a jel, ez a megtérés jele.

Annak a jele, hogy Jézus Krisztussal vagyunk, az az, hogy gondozzuk testvéreinket, a szegényeket, a betegeket, mint ahogy az Úr tanítja ezt nekünk. Ezt olvassuk Máté evangéliumának 25. fejezetében. A Nagyböjt arra való, hogy helyreigazítsuk, megváltoztassuk életünket, hogy közeledjünk az Úrhoz.

Az álszentség annak a jele, hogy távol vagyunk az Úrtól. Az álszentnek nincs szüksége az Úrra, azt hiszi, hogy saját magától üdvözülhet, és szentnek álcázza magát. Ha bűnbánó lélekkel járulunk az Úrhoz, bocsánatot kérve és gondozzuk szükséget szenvedő testvéreinket, akkor az annak a jele, hogy közeledünk az Úrhoz.

Az Úr adja meg mindnyájunknak a világosságot és a bátorságot: világosságot, hogy tudatára ébredjünk, mi történik bennünk és bátorságot, hogy megtérjünk, hogy közeledjünk az Úrhoz. Olyan szép az Úr közelében lenni – fejezte be kedd reggeli homíliáját Ferenc pápa.
 Vatikáni Rádió

megtérés

arc

 Ferenc pápa üzenete nagyböjtre

Kedves Testvéreim!

Nagyböjt alkalmából néhány gondolatot ajánlok figyelmetekbe, melyek segíthetnek a megtérés egyéni és közösségi útján. Szent Pál kifejezéséből merítem az alapgondolatot: „Hiszen ismeritek a mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelmét, hogy értetek szegénnyé lett, bár gazdag volt, hogy az ő szegénysége által ti gazdagok legyetek” (2Kor 8,9). Az Apostol a korintusi keresztényekhez fordul, és bátorítja őket, hogy nagylelkűen segítsék a jeruzsálemi, szűkölködő hívőket. Mit mondanak nekünk, mai keresztényeknek, Szent Pálnak ezek a szavai? Mit mond nekünk ma a szegénységre, az evangéliumi értelemben vett szegény életre való meghívás?

Krisztus kegyelme
Ezek a szavak mindenekelőtt elmondják, hogy milyen Isten stílusa. Isten nem a világi hatalom és gazdagság eszközeivel mutatja meg önmagát, hanem a gyengeség és szegénység eszközein keresztül: „bár gazdag volt, értetek szegénnyé lett…”. Krisztus, az Isten örök Fia, aki hatalomban és dicsőségben egyenlő az Atyával, szegénnyé lett; lejött közénk, mindannyiunkhoz közel jött. Mindenétől megvált, „kiüresítette önmagát”, hogy mindenben hasonló legyen hozzánk (vö. Fil 2,7; Zsid 4,15). Isten megtestesülése nagy misztérium! De mindennek az alapja az isteni szeretet, amely szeretet kegyelem, nagylelkűség, a közelség vágya és nem habozik odaadni és feláldozni önmagát a szeretett teremtményekért. A tevékeny szeretet azt jelenti, hogy egészen osztozunk a szeretett személy sorsában. A szeretet hasonlóvá tesz, egyenlőséget teremt, ledönti a falakat, megszünteti a távolságokat. És Isten ezt tette velünk. Jézus ugyanis „emberi kézzel dolgozott, emberi értelemmel gondolkodott, emberi akarattal cselekedett, emberi szívvel szeretett. Szűz Máriától születvén valóban egy lett közülünk, a bűnt kivéve mindenben hasonló lett hozzánk” (II. Vatikáni Zsinat, Gaudium et spes kezdetű lelkipásztori konstitúció, 22).
Jézus célja nem az volt, hogy magáért a szegénységért legyen szegény, hanem – ahogy Szent Pál mondja – „hogy az ő szegénysége által ti gazdagok legyetek”. Ez nem szójáték, vagy egy hatásvadász kifejezés! Ez Isten logikájának szintézise, ebben foglalható össze a szeretetnek, a megtestesülésnek és a keresztnek a logikája. Isten nem a magasból hullajtotta ránk az üdvösséget, mint emberbaráti jámborságból a fölöslegből adott könyöradományt. Krisztus szeretete nem ilyen! Amikor Jézus alámerül a Jordán vizébe, és megkeresztelteti magát Keresztelő Jánossal, nem azért teszi, mert bűnbánatra, megtérésre van szüksége. Azért teszi, hogy beálljon az emberek közé, akiknek bűnbocsánatra van szükségük, közénk, bűnösök közé és magára vegye bűneink terhét. Ezt az utat választotta, hogy megvigasztaljon, üdvözítsen minket, hogy megszabadítson nyomorúságunkból. Szíven üt minket, hogy az Apostol azt mondja, hogy nem Krisztus gazdagsága, hanem szegénysége által lettünk megszabadítva. Szent Pál pedig jól ismeri „Krisztus felfoghatatlan gazdagságát” (Ef 3,8), aki a „mindenség örököse” (Zsid 1,2).
Mi tehát ez a szegénység, amellyel Jézus megszabadít és gazdaggá tesz minket? Éppen az, ahogyan ő szeret minket, ahogyan közel kerül hozzánk, mint az irgalmas szamaritánus, aki odalép ahhoz az emberhez, akit félholtan az út szélén hagytak (vö. Lk 10,25 köv.). Az ő együttérző, gyöngéd, életünkben osztozó szeretete az, ami igazán szabaddá tesz minket, valódi üdvösséget és örömet ad nekünk. Krisztus szegénysége, amellyel gazdagít minket, abban áll, hogy testté lett, magára veszi gyöngeségeinket, bűneinket, és közvetíti felénk Isten végtelen irgalmát. Krisztus szegénysége a legnagyobb gazdagság: Jézus gazdagsága az Atyaistenben való határtalan bizalmában rejlik, abban, hogy minden pillanatban rábízza magát, mindig és csak az ő akaratát és dicsőségét keresi. Gazdag, mint egy gyermek, aki érzi, hogy szeretik és szereti a szüleit, és egy pillanatra sem kételkedik szeretetükben, gyöngédségükben. Jézus gazdagsága a Fiúságában van, ennek a szegény Messiásnak az Atyával való egyedülálló kapcsolata a kizárólagos kiváltsága. Amikor Jézus arra hív, hogy vegyük magunkra az ő „édes igáját”, akkor arra hív, hogy gazdagodjunk az ő „gazdag szegénységében” és „szegény gazdagságában”; osztozzunk vele fiúi és testvéri lelkületében; váljunk fiakká a Fiúban, testvérekké az Elsőszülött Testvérben (vö. Róm 8,29).
Van egy mondás, mely szerint az egyetlen valódi szomorúság az, ha nem vagyunk szentek (L. Bloy); azt is mondhatnánk, hogy egyetlen valódi nyomorúság létezik: nem Isten gyermekeiként és Krisztus testvéreiként élni.

Tanúságtételünk

Azt gondolhatnánk, hogy a szegénységnek ez az „útja” Jézusé volt, mi pedig, akik utána jövünk, üdvözíthetjük a világot megfelelő emberi eszközökkel. Nem így van. Mindenütt, minden korban Isten továbbra is Krisztus szegénysége által üdvözíti az embereket és a világot, aki szegénnyé lesz a szentségekben, az Igében, az Egyházában, amely szegényekből álló nép. Isten gazdagságát nem tudjuk közvetíteni a mi gazdagságunkon keresztül, hanem mindig és kizárólag a személyes és közösségi szegénységünkön át, amelyet Krisztus Lelke éltet.
Mesterünket követve mi, keresztények arra kaptunk meghívást, hogy tekintsünk testvéreink nyomorára, érintsük meg, vegyük magunkra és tegyünk konkrétan azért, hogy könnyítsünk rajtuk. A nyomor nem egyenlő a szegénységgel. A nyomor olyan szegénység, amelyben nincs bizalom, szolidaritás, remény. Háromfajta nyomort különböztethetünk meg: anyagi, erkölcsi és lelki nyomort. Az anyagi nyomor az, melyet általában szegénységnek hívnak, és azokat érinti, akik nem emberhez méltó körülmények között élnek: alapvető jogok nélkül, elsődleges anyagi szükségletek hiányában, mint az étel, a víz, a higiéniai körülmények, a munka, a fejlődés és a kulturális növekedés lehetősége. E nyomor láttán az Egyház felkínálja szolgáló szeretetét, a diakóniát, hogy segítsen a szükségben, begyógyítsa ezeket a sebeket, amelyek elcsúfítják az emberiség arcát. A szegényekben és a legutolsókban mi Krisztus arcát látjuk. Ha szeretjük és segítjük a szegényeket, akkor Krisztust szeretjük és szolgáljuk. Elkötelezettségünk arra is irányul, hogy a világban megszűnjön az emberi méltóság megsértése, a diszkrimináció és az erőszak, amelyek sok esetben a nyomor igazi okai. Amikor a hatalom, a luxus és a pénz bálvánnyá válnak, akkor ezek előbbre valók lesznek az anyagi javak egyenlő elosztásánál. Ezért szükséges, hogy az emberek lelkiismerete az igazságosság, az egyenlőség, a józanság és a javak megosztása felé irányuljon.
Nem kevésbé aggasztó az erkölcsi nyomor, amely abban áll, hogy az ember a káros szenvedélyek és a bűn rabjává válik. Hány család aggódik amiatt, hogy valamelyik – gyakran fiatal – családtagon eluralkodik az alkohol, a drog, a játékszenvedély, a pornográfia! Hány ember veszítette el élete értelmét, nincs előttük távlat a jövőt illetően, reménytelenek! És hány ember kényszerült ebbe a nyomorba igazságtalan társadalmi körülmények miatt, a munkanélküliség miatt, amely megfosztja őket attól a méltóságtól, amit a kenyérkereset ad; vagy mert nem egyenlően jutnak hozzá az oktatáshoz és az egészségügyi szolgáltatásokhoz. Ezekben az esetekben az erkölcsi nyomor nevezhető akár az öngyilkosság kezdetének is. A nyomornak ez a formája, amely anyagi romláshoz is vezet, mindig összekapcsolódik a lelki nyomorral, amely akkor sújt minket, amikor eltávolodunk Istentől és elutasítjuk szeretetét. Ha úgy véljük, hogy nincs szükségünk Istenre – aki Krisztusban felénk nyújtja kezét – mert azt gondoljuk, hogy beérjük saját magunkkal, akkor a kudarc útján járunk. Isten az egyetlen, aki valóban megment és megszabadít.
A lelki nyomorra az evangélium az igazi ellenszer. A keresztény ember arra hivatott, hogy vigye el az élet minden területére a megszabadító jó hírt, hogy létezik az elkövetett rossz megbocsátása, hogy Isten nagyobb a mi bűneinknél és ingyen szeret minket, mindig, és a közösségre valamint az örök életre vagyunk teremtve. Az Úr arra hív minket, hogy örömmel hirdessük az irgalom és a remény üzenetét! Jó megtapasztalni e jó hír terjesztésének örömét, annak örömét, hogy megosztjuk a ránk bízott kincset, hogy ezáltal vigaszt nyújtsunk a megtört szíveknek és reményt adjunk sok testvérünknek, akiket körülvesz a sötétség. Ez azt jelenti számukra, hogy követjük és utánozzuk Jézust, aki a szegények és bűnösök felé ment, mint a pásztor az elveszett bárány felé, és teljes szeretetével tette ezt. Vele egyesülve bátran nyithatunk meg új utakat az evangelizáció és az emberi fejlődés terén.

Kedves Testvérek! Azt kívánom, hogy ebben a nagyböjti időben az egész Egyház készségesen és igyekvően tegyen tanúságot az anyagi, erkölcsi és lelki nyomorban élőknek az evangélium üzenetéről, amely az Atya irgalmas szeretetének hirdetésében foglalható össze, aki kész magához ölelni Krisztusban minden embert. Olyan mértékben tudjuk ezt tenni, amilyen mértékben hasonlóak leszünk Krisztushoz, aki szegénnyé lett és gazdaggá tett minket szegénységével. A nagyböjt megfelelő idő arra, hogy megváljunk sok mindentől. Jót fog tenni, ha megkérdezzük magunktól, mi mindent tudunk nélkülözni azért, hogy szegénységünkkel segítsünk és gazdagítsunk másokat. Ne felejtsük el, hogy az igazi szegénység fáj: önmagunk megfosztása valamitől nem lenne hiteles e bűnbánati távlat nélkül. Nem bízom abban az alamizsnában, amely nem kerül áldozatba és nem jár fájdalommal.
A Szentlélek, akinek köszönhetően olyanok vagyunk „mint szűkölködők, mégis sokakat gazdagítók, mint akiknek semmijük sincs, mégis mindenük megvan” (2Kor 6,10), tartsa meg ezeket az elhatározásainkat, és erősítse bennünk az emberi nyomor iránti figyelmet és felelősséget, hogy könyörületessé váljunk és gyakoroljuk az irgalmat. Ezzel a jókívánsággal biztosítalak benneteket imáimról, hogy minden hívő és minden egyházi közösség gyümölcsözően élje meg az egész nagyböjti időt. És kérlek titeket, imádkozzatok értem. Az Úr áldjon meg titeket és a Szűzanya oltalmazzon benneteket.

 

forrás

kép

A Szentatya a lourdes-i Szűzanya napján, február 11-én hagyományosan üzenetet intéz a betegekhez. Ferenc pápának a betegek 22. világnapja alkalmából, Hit és szeretet: „Nekünk is oda kell adnunk életünket testvéreinkért” (1 Jn 3,16) témában megfogalmazott gondolatait az alábbiakban közöljük.

Ferenc pápa katekézise

Február 12-én, szerdán délelőtt, az általános kihallgatáson Ferenc pápa folytatta katekézisét az Oltáriszentségről. Előző alkalommal arra mutatott rá, hogy az Eucharisztia bevezet bennünket a Jézussal és misztériumával való szeretetközösségbe.

Most feltehetünk néhány kérdést arra vonatkozóan, hogy milyen kapcsolat áll fenn az Eucharisztia ünneplése és életünk között, mint egyház, és mint egyének: hogyan éljük meg mi keresztények az Eucharisztiát? Hogyan éljük meg a vasárnapi szentmisét? Csak, mint egy ünnepi pillanatot? Egy megszokott hagyományt? Alkalom arra, hogy találkozzunk másokkal, vagy azért megyünk el, hogy úgy érezzük, minden rendben van, vagy valamivel többet jelent számunkra a szentmise?

Konkrét jelei vannak annak, hogy megértsük, hogyan éljük meg mindezt – fejtette ki katekézisében Ferenc pápa. Az első jel az, hogy hogyan tekintünk a többiekre. Az Eucharisztiában Krisztus mindig megújítja önátadását, mint ahogyan a kereszten tette. Egész élete a teljes önátadás gesztusa szeretetből; tehát Jézus szeretett a tanítványaival és az emberekkel lenni. Azt jelentette számára, hogy osztozott vágyaikban, problémáikban, mindabban, ami lelküket, életüket áthatotta, eltöltötte.

Ma, amikor részt veszünk a szentmisén, sokféle emberrel találkozunk: fiatalokkal, idősekkel, gyermekekkel; szegényekkel és jómódúakkal; helybeliekkel és idegenekkel; családokkal és egyedülállókkal. De az Eucharisztia révén, amit ünneplek, valóban testvéreimnek érzem őket, mindnyájukat? Növeli bennem a képességet, hogy örüljek azzal, aki örül és sírjak azzal, aki sír? Arra késztet, hogy elinduljak a szegények, a betegek, a kirekesztettek felé? Segít, hogy felismerjem bennük Jézus arcát?” – tette fel a kérdéseket Ferenc pápa, majd rögtönzött szavakkal hozzáfűzte:

„Mindnyájan azért megyünk misére, mert szeretjük Jézust és az Oltáriszentségben osztozni akarunk kínszenvedésében és feltámadásában. De szeretünk-e úgy, ahogy Jézus akarja, hogy szeressük leginkább rászoruló testvéreinket? Például itt, Rómában, ezekben a napokban annyi szociális problémának lehettünk tanúi: vagy az eső miatt, ami egész városnegyedekben okozott károkat, vagy a munka hiánya miatt, ami az egész világot érintő válság következménye.

Felteszem a kérdést, mindnyájan kérdezzük meg: én, aki misére járok, hogyan élem ezt meg? Törekszem arra, hogy segítsek, hogy közeledjek a bajba jutottakhoz, imádkozom értük, akiknek ez a problémájuk van? Vagy kissé közömbös vagyok? Vagy talán jobban érdekel, hogy pletykáljak: ’Láttad, hogy volt felöltözve az a nő, vagy az a férfi?’ Néha előfordul ilyesmi a mise után, vagy nem? Előfordul! És ez nem helyénvaló. Törődnünk kell testvéreinkkel, akik szükséget szenvednek, betegek vagy más problémájuk van.

Jót tesz ma nekünk, ha ezekre a testvéreinkre gondolunk, akiknek ma itt Rómában nehézségeik vannak az eső tragédiája miatt, vagy a munka hiánya miatt és kérjük Jézust, ezt a Jézust, akit az Oltáriszentségben magunkhoz veszünk: segítsen bennünket, hogy segíthessünk” – mondta Ferenc pápa.

Egy másik nagyon fontos jelzés, az a kegyelem, hogy érezzük: bűneink bocsánatot nyertek és mi is készen állunk arra, hogy megbocsássunk. Néha valaki felteszi a kérdést: „Miért kellene templomba menni, hiszen aki rendszeresen részt vesz a szentmisén, az ugyanolyan bűnös, mint a többiek?” Hányszor hallottuk ezt! Valójában az, aki ünnepli az Eucharisztiát, nem azért teszi, mert jobbnak tartja magát, mint mások, vagy jobbnak akar tűnni másoknál, hanem éppen azért, mert egyre jobban érzi annak a szükségét, hogy befogadja és megújítsa őt a Jézus Krisztusban megtestesült isteni irgalmasság.

A pápa ismét rögtönzött szavakkal folytatta katekézisét: „Ha valaki közülünk nem érzi szükségét Isten irgalmasságának, nem érzi magát bűnösnek, jobb, ha nem megy misére! Mert mi azért járunk misére, mert bűnösek vagyunk, és részesülni akarunk Jézus bocsánatában, részesedni akarunk megváltásában, bűnbocsánatában. Az a „Gyónom”, amit a mise elején mondunk, nem pusztán formalitás, hanem valóságos bűnbánati aktus. Bűnös vagyok és megvallom vétkeimet! Ezzel kezdődik a mise.

Soha ne feledjük el, hogy Jézus Utolsó Vacsorájára „elárulásának éjszakáján” (1Kor 11,13) került sor. Abban a kenyérben és abban a borban, amelyet felajánlunk, és amely köré összegyűlünk, minden alkalommal megújul Krisztus testének és vérének felajánlása bűneink bocsánatára. Alázattal kell misére járnunk, mint bűnösöknek és az Úr kiengesztel bennünket”.

Végül egy értékes jel az a kapcsolat, ami az Eucharisztia ünneplése és keresztény közösségeink élete között áll fenn. Mindig figyelembe kell vennünk, hogy az Oltáriszentség nem valami olyasmi, amit mi csinálunk, nem a mi megemlékezésünk arról, amit Jézus mondott és tett. Nem. Éppen Krisztus cselekedete! Krisztus hajtja végre, aki jelen van az oltáron. És Krisztus az Úr. Krisztus ajándéka, amellyel jelen valóvá teszi magát és összegyűjt bennünket maga körül, hogy tápláljon bennünket Szavával és életével.

Ez azt jelenti, hogy az egyház küldetése és önazonossága az Eucharisztiából fakad, és mindig ott ölt formát. Egy szertartás külső szempontból lehet csodálatos, kifogástalan, de ha nem vezet el bennünket a Jézussal való találkozáshoz, akkor azzal a kockázattal jár, hogy nem nyújt táplálékot szívünknek és életünknek. Az Oltáriszentség révén azonban Krisztus be akar lépni létünkbe és át akarja azt hatni kegyelmével, hogy így minden keresztény közösségben összhang legyen a liturgia és az élet között” – hangsúlyozta Ferenc pápa.

A következő szavakkal fejezte be olasz nyelvű katekézisét: „Szívünket bizalom és remény tölti el, ha Jézus szavaira gondolunk, amelyeket az evangéliumban olvasunk: „Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van és én föltámasztom az utolsó napon” (Jn 6,54). Éljük meg az Eucharisztiát a hit és az ima, a bűnbocsánat és a vezeklés, a közösségi öröm és a szükséget szenvedő testvérek iránti törődés lelkületével, annak a bizonyosságában, hogy az Úr beteljesíti ígéretét: az örök életet”.

 

 

 Vatikáni Rádió

kép

Az Istent dicsérő imádság termékennyé tesz bennünket – Ferenc pápa szentbeszéde reggeli szentmiséjén

A Szentatya kedden reggel 7 órai kezdettel mutatta be szokásos napi szentmiséjét a Szent Márta Ház kápolnájában. Homíliájában Dávid örvendező magatartását magyarázta a szentmise első olvasmányából kiindulva. „Dávid teljes erejéből táncolt az Úr előtt” – olvassuk Sámuel második könyvében. Isten egész népe nagy ünneplésben volt, mert visszaszerezték Isten ládáját. Dávid magasztaló imája oly túláradó volt, hogy felhagyott minden formasággal és minden erejével táncolni kezdett az Úr színe előtt. Ez az igazi dicsérő ima – magyarázta a pápa, majd hozzátette: e szakasz olvasásakor Sára alakjára gondolt. Sárát, miután megszülte fiát, Izsákot, az Úr arra indította, hogy táncoljon örömében. Ez az idős asszony, amint a fiatal Dávid is örömtáncot lejtett az Úr előtt. Nekünk könnyebb megérteni mit jelent a kérő, vagy a hálaadó imádság, sőt még az adorációs ima megértése sem annyira nehéz. Ezzel szemben a dicsérő imádságot elhanyagoljuk, nem jön ajkunkra spontán módon.

Pedig a dicsérő ima nem a karizmatikus mozgalom tagjainak van fenntartva, hanem minden keresztény számára nyitott – hangsúlyozta Ferenc pápa. A szentmisében mindennap dicsérő imát mondunk, amikor a Sanctus-t mondjuk. Ez igazi dicsérő ima, amelyben magasztaljuk Istent nagyságáért, és amikor szép dolgokat mondunk róla. Vannak azonban olyanok akik azt állítják, hogy nem képesek ilyen imádságra. Erre ellenvetésként a pápa így válaszolt: hogy lehet az, hogy amikor a kedvenc csapatod gólt lő, akkor nagy örömujjongásban törsz ki, ám nem vagy képes arra, hogy az Úr dicsőségét énekeld? Isten magasztalása nem kerül semmibe. Nem kérünk, nem köszönünk meg semmit, hanem dicsőítünk.

Teljes szívünkkel kell imádkoznunk – folytatta gondolatait a pápa. Az igazságosság tette ez, hiszen Isten nagy. Visszatérve a táncot lejtő Dávid példájára a Szentatya felidézte Dávid örömének okát, azt, hogy az Úr ládájának visszaszerzésével, maga Isten tért vissza népe körébe.

Most az a kérdés – mondta a Szentatya -, hogy nekünk ma mit kell tennünk? Képes vagyok-e én arra, hogy dicsérjem Istent? Amikor a szentmisén a Glóriát és a Sanctus-t imádkozom, ezt egész szívemből teszem, vagy csak gépiesen az ajkammal mondom? Mit üzen nekem az örvendezve táncot járó Dávid, vagy Sára? Ám, amikor Dávid visszatér a palotába Saul király lánya, Mikhál szemrehányást tesz neki és azt kérdezi, hogy volt-e benne szégyenérzet azért, ahogy táncolt.

Erre utalva Ferenc pápa így fogalmazott: „Én azt kérdezem: hányszor szívünk mélyén megvetjük azokat a jó embereket, akik spontán módon fejezik ki Isten dicséretét, mert nem műveltek, mert nem követik az illendőség szabályait? A Biblia azt mondja Saul lányáról, hogy meddő maradt. Mit jelentenek ezek a szavak? Azt jelentik, hogy az öröm és a dicsérő ima gyümölcsözővé, termékennyé tesz minket. A 90 éves Sára termékenysége nagy pillanatában perdül táncra. Aki dicséri Istent, aki magasztalva imádkozik, aki örömmel mondja a Glóriát és a Sanctust a misében, az a férfi és az a nő termékeny. Azok viszont, akik Saul király lányához hasonlóan bezárkóznak a hideg, kimért imádság formalitásába, azok a formaságok meddőségébe zárják magukat. Ezért Ferenc pápa arra kér minket, hogy tartsuk szem előtt a teljes erejéből táncoló Dávid képét és azt, hogy milyen szép dolog, ha dicsérő imát mondunk. Jót tesz nekünk, ha a mai szentmisében elhangzott 23. zsoltár szavaival imádkozunk: „Táruljatok fel, hatalmas kapuk, táruljatok fel, örök kapuk, hadd vonuljon be a dicsőség királya. A seregek Ura, ő a dicsőség királya.”

Ferenc pápa

 

Vatikáni Rádió

kép

 

A féltékenység és az irigység lerombolja a keresztény közösséget – ezt mondta a pápa csütörtök reggeli szentmiséjén. A keresztény hívők csukják be az ajtót a féltékenykedés és irigykedés előtt, mert ezek megbolygatják a közösséget. Ezzel a figyelmeztetéssel fordult a pápa azokhoz a hívekhez, akik jelen lehettek csütörtökön reggel a Szent Márta Ház kápolnájában bemutatott szokásos szentmiséjén.A Szentatya homíliájában ezúttal is a szentmise olvasmányaiból indult ki. Az első olvasmány Sámuel könyvéből (1Sám 18,6-9) a filiszteusok felett aratott győzelemről beszél. Az örömujjongást rövidesen a keserűség és a féltékenység érzései váltják fel, mert Saul királynak nem tetszett, hogy az asszonyok körtáncot lejtve dicsőítették a Góliát felett győztes Dávidot. A nagy diadal verességé alakul át Saul király szívében, amelybe lassan beférkőzik a féltékenység, úgy, ahogy az Káin esetében is történt. A rossz zaklatottsága ez, amely nem tűri, hogy a másik nagyobb érdemeket szerzett. Ahelyett, hogy ő is dicsérné Istent a győzelemért, amint Izrael asszonyai tették, magába fordult, haragos lett és a keserűség mérgébe fojtotta érzéseit.

Ferenc pápa is csatlakozik az elődei által folytatott hagyományhoz, és január 1-jén a béke világnapja alkalmából üzenetet küld a híveknek és minden jóakaratú embernek. A dokumentumot, amelyet a Szentatya A testvériség a béke alapja és útja címmel tett közzé, az alábbiakban közöljük.

1. Ebben az első üzenetemben, amelyet a Béke Világnapja alkalmából küldök, szeretném mindenkihez, az egyes emberekhez és a népekhez is eljuttatni jókívánságomat, hogy életüket örömben és reményben élhessék. Minden férfi és nő szívében ott lakik ugyanis a teljes élet utáni vágy, amelyhez hozzátartozik a testvériségre való elfojthatatlan vágyakozás, a törekvés a másokkal való közösségre, akik nem ellenségeink és vetélytársaink, hanem magunkhoz ölelendő testvéreink, akiket el kell fogadnunk.

A testvériség az ember alapvető dimenziója, ugyanis társas lények vagyunk. Ha ezt az életben felismerjük, akkor úgy tekintünk minden személyre és úgy fordulunk felé, mint igaz testvérünkhöz. A testvériség érzése nélkül lehetetlen igazságos társadalmat, erős és tartós békét építeni. És itt azonnal eszünkbe kell, hogy jusson, hogy a testvéri érzést az ember általában a családban sajátítja el, a családtagok, főként az édesapa és az édesanya felelős, egymást kiegészítő feladatai révén. A család minden testvériség forrása, és ezért a béke alapja és elsődleges útja is, s ezért az a hivatása, hogy szeretetét árassza ki az egész világra.

Amint nőttön nő a bolygónkat behálózó kapcsolatok és kommunikációs lehetőségek száma, egyre kézzelfoghatóbbá válik a Föld nemzeteinek egysége és közös sorsa. A történelem fordulatai közepette, az etnikumok, társadalmak és kultúrák közötti különbségek ellenére kitapintható az a hivatásunk, hogy testvéri egységet alakítsunk ki, ahol kölcsönösen elfogadjuk egymást és gondoskodunk egymásról. E hivatásunknak korunkban gyakorta ellentmondani és ezt cáfolni látszik, hogy a „közöny globalizációjában” élünk, vagyis lassanként „hozzászokunk” a másik ember szenvedéséhez és magunkba zárkózunk.

A világ számos területén, úgy tűnik, nem lehet megálljt parancsolni az emberi jogok súlyos megsértésének, főként az élethez való jog és a vallásszabadsághoz való jog tekintetében. Ilyen tragikus jelenség és aggasztó példája az emberkereskedelem is, amikor személyek életén és kétségbeesésén nyerészkednek semmitől vissza nem riadó emberek. A fegyverrel vívott háborúk mellett kibontakoznak a kevésbé látható, de nem kevésbé kegyetlen összecsapások a gazdaság és a pénzügyek területén, amelyek szintén képesek szétroncsolni életeket, családokat és vállalkozásokat.

A globalizáció, amint erre rámutatott XVI. Benedek, közel hoz bennünket egymáshoz, de nem tesz minket testvérekké.1 Ezen felül, a javak igazságtalan elosztása, a szegénység is a testvériség hiányát jelzik, és megmutatják a szolidaritás kultúrájának hiányát is. Az új ideológiák, amelyeket a mindent elborító individualizmus, önzés és anyagi fogyasztási láz jellemez, meggyengítik a társas kapcsolatokat és táplálják a „selejt” fogalmát: ez a gyengébbek megvetéséhez és magára hagyásához vezet, akiket „feleslegesnek” tartanak. Ezáltal az emberi együttélés egyre inkább a pragmatikus és önző do ut des („adok, hogy adj”) elvet követi.

Ugyanakkor az is világosan látható, hogy korunk etikái képtelenek hiteles testvériséget teremteni, ugyanis az olyan testvériség, amely nem hivatkozik a közös Atyára, mint végső alapra, nem áll meg magában.  Az emberek közötti valódi testvériség feltételezi és megkívánja a transzcendens Atya létezését. Ennek az Atyának a felismerése erősíti meg az emberek közötti testvériséget, ennek révén lesznek „felebarátok”, akik gondoskodnak egymásról.

„Hol van a testvéred?” (Ter 4,9)

2. Ahhoz, hogy jobban megértsük az embernek ezt a testvériségre szóló hivatását, megfelelő módon felismerjük az akadályokat, amelyek meggátolják ennek kibontakozását és meghatározzuk, miként küzdhetjük le ezeket, alapvető fontosságú, hogy Isten tervének megismerése vezessen bennünket, ahogyan azt a Szentírás mutatja kitűnően.

A teremtés elbeszélése során azt olvassuk, hogy valamennyi férfi és nő közös ősszülőktől származik, Ádámtól és Évától, akiket Isten a maga képére és hasonlatosságára teremtett (vö. Ter 1,26), s akiktől Kain és Ábel születtek. E legelső család életének történetéből kiolvashatjuk a társadalom történetét, a személyek és népek közötti kapcsolatok fejlődését.

Ábel pásztor, Kain pedig földműves. Legmélyebb identitásuk és közös hivatásuk abban áll, hogy testvérek, miközben munkájuk és kultúrájuk megkülönbözteti őket és másképpen viszonyulnak Istenhez és a teremtett világhoz is. Ám amikor Kain megöli Ábelt, ez tragikusan azt tanúsítja, hogy radikális módon elveti a testvériségre szóló hivatását. Az ő történetük (Ter 4,1-16) megmutatja azt a nehéz feladatot, amelyre minden ember meg van hívva: hogy egységben éljünk és gondoskodjunk egymásról. Kain nem fogadta el, hogy Isten jobban kedveli Ábelt, aki nyájának zsengéjét áldozta neki – „az Úr kegyesen tekintett Ábelre és áldozatára, Kainra és áldozatára azonban nem tekintett” (Ter 4,4-5) – és irigységből megöli Ábelt. Ezzel megtagadja testvér voltát, a hozzá fűződő pozitív kapcsolatot, hogy úgy éljenek ketten Isten előtt, hogy vállalják egymás iránti felelősségüket és gondoskodnak egymásról. Isten kérdésére: „Hol van a testvéred?”, amellyel Isten megszólítja és számon kéri Kainon vétkét, így válaszol: „Nem tudom; talán őrzője vagyok testvéremnek?” (Ter 4,9). Ezután, ahogy a Teremtés könyve írja, „Kain elbujdosott az Úr színe elől” (Ter 4,16).

Fel kell tennünk magunknak a kérdést, milyen mélyebb okok vezették arra Kaint, hogy semmibe vegye a testvériség kötelékét, a testvéréhez, Ábelhez kötődő kölcsönösség és közösség szálait. Maga Isten figyelmezteti és azt veti Kain szemére, hogy a Gonosz társául szegődött: „a bűn leselkedik az ajtód előtt” (vö Ter 4,7). Kain azonban elutasítja, hogy szembeszegüljön a gonoszsággal és úgy dönt, hogy „rátámad testvérére, Ábelre” (vö. Ter 4,8), semmibe véve Isten tervét. Ezzel megtagadja eredeti hivatását, hogy az Isten gyermekeként és testvérként éljen.

Kain és Ábel története azt tanítja a számunkra, hogy az emberiség magában hordozza a testvériségre szóló hivatást, ám azt a drámai lehetőséget is, hogy megtagadja ezt a hivatást. Tanúsítja ezt a mindennapi önzés, amelyből annyi háború és annyi igazságtalanság fakad. Sok-sok férfi és nő azért hal meg ugyanis testvérei kezétől, mert azok nem ismerik fel testvér voltukat, nem látják, hogy a kölcsönösségre, a közösségre, az ajándékozásra vagyunk teremtve.

„Ti pedig mindnyájan testvérek vagytok” (Mt 23,8)

3. Önkéntelenül felmerül a kérdés: e világ férfiai és női vajon eleget tudnak-e valaha is tenni a testvériség iránti vágynak, amelyet az Atyaisten ültetett lelkükbe? Képesek lesznek-e egyszer saját erejükből úrrá lenni a közönyön, önzésen és gyűlöleten és el tudják-e majd fogadni azokat a jogos különbségeket, amelyek a testvéreket jellemzik?

Átfogalmazva Jézus urunk szavait, így foglalhatjuk össze az ő válaszát erre a kérdésre: minthogy egy Atya létezik, az Isten, ti mindnyájan testvérek vagytok (vö. Mt 23,8-9). A testvériség gyökere Isten Atya voltában áll. Nem általános értelemben vett apaságról van szó, ami homályos és történelmileg sem hatékony, hanem arról a személyes, célzott és rendkívüli módon konkrét szeretetről, amellyel Isten viseltet minden egyes ember iránt (vö. Mt 6, 25-30). Ez az Atyaság tehát hatékonyan létrehozza a testvériséget, mivel Isten szeretete ott, ahol elfogadják az emberek, olyan erőt jelent, amely képes átalakítani a másik személyhez fűződő kapcsolatainkat, megnyitja az embereket a szolidaritásra és a tevékeny osztozásra.

Az emberek közötti testvériség különösen Jézusban és Jézus által kap új értelmet, az ő halála és feltámadása által. A kereszt e testvériség megalapításának végleges „helye”, azé a testvériségé, amelyet az emberek önmaguk képtelenek kialakítani. Jézus Krisztus, aki azért vállalta magára az emberi természetet, hogy megváltsa azt, és szerette az Atyát mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig (vö. Fil 2,8), feltámadása után új emberségben alkot minket újjá, amely teljes közösségben van az Isten akaratával, tervével és magában hordozza a testvériségre szóló meghívás teljes megvalósítását.

Jézus az Atya eredeti tervét valósítja meg, neki tulajdonítva az elsőséget mindenben. Ám Krisztus, azáltal, hogy az Atya iránti szeretetből vállalja a halált, új és végleges kezdőpontot jelent mindannyiunk számára: arra kaptunk meghívást, hogy benne ismerjük fel egymást testvérként, mint az egy Atya gyermekei. Ő maga a Szövetség, az a személyes tér, amelyben kiengesztelődött az ember Istennel, és a testvérek egymással. Jézus kereszthalálában benne van a felülemelkedés a megosztottságon, amely a népek, a szövetség népe és a pogányok között fennállt. A pogányok egészen addig remény nélkül éltek, hiszen kívül álltak Isten ígéretének körén. Ahogyan az efezusiakhoz írt levélben olvashatjuk, Jézus Krisztus az, aki önmagában kibékít minden embert. Ő maga a béke, mivel a két népből egyet hozott létre, lebontotta az ellenségeskedést, a válaszfalat, amely különválasztotta őket. Ő önmagában egyetlen népet, egyetlen új embert, egyetlen új emberséget teremtett (vö. 2, 14-16).

Aki elfogadja Krisztus életét és benne él, az elismeri Istent Atyjának és teljesen odaadja magát neki, őt szereti minden felett. A kiengesztelődött ember Istenben meglátja mindenki Atyját és következésképpen arra érez késztetést, hogy mindenkivel szemben nyitottan, testvériségben éljen. Krisztusban mindenkit úgy fogadunk el, mint Isten fiát vagy leányát, fivérünket vagy nővérünket, és nem úgy, mint idegent, szembenállót vagy egyenesen ellenséget. Isten családjában, ahol mindenki ugyanazon Atya gyermeke, mivel Krisztusba oltva, a Fiúban gyermekek, nincsenek „selejtes életek”. Mindenkit igazságos és érinthetetlen méltóság illet meg. Isten mindenkit szeret, Krisztus mindenkit megváltott vére árán, mindannyiunkért halt meg a kereszten és mindannyiunkért támadt fel. Ez az oka, amiért nem maradhatunk közömbösek testvéreink sorsa iránt.

A testvériség a béke alapja és útja

4. Ezeket előrebocsájtván könnyű megértenünk, hogy a testvériség a béke alapja és útja. Elődeim társadalmi témájú enciklikái jelentős segítséget jelentenek ezzel kapcsolatban. Elegendő volna abból kiindulnunk, ahogyan VI. Pál pápa a Populorum progressio-ban, vagy II. János Pál a Sollicitudo rei socialis-ban meghatározza a béke fogalmát. Az előbbiből azt emeljük ki, hogy a béke új tartalma a népek teljes értelemben vett fejlődése , az utóbbiból pedig azt, miszerint a béke opus solidaritatis.

VI. Pál azt írta, hogy nem csak az egyes személyeknek, hanem a nemzeteknek is találkozniuk kell a testvériség szellemében. Így magyarázza ezt: „Ebben a kölcsönös megértésben és barátságban, ebben a szent közösségben azon kell […] együtt dolgoznunk, hogy felépítsük az emberiség közös jövőjét”.  Ez a kötelesség elsősorban azokra vonatkozik, akik a legszerencsésebb helyzetben vannak. Kötelességeik az emberi és természetfeletti testvériségben gyökereznek és három tekintetben jelentkeznek: a szolidaritás kötelessége megkívánja, hogy a gazdagabb nemzetek segítsenek a kevésbé fejlettebbeken; a társadalmi igazságosság kötelessége azt jelenti, hogy helyesebb fogalmakkal újjá kell alkotni az erősebb és gyengébb népek közötti hiányos kapcsolatokat; az egyetemes szeretet kötelessége pedig azt kívánja, hogy emberibb világot hozzunk létre mindenki számára, olyat, amelyben mindenkinek van mit adnia és kapnia, és egyesek haladása nem jelent akadályt mások fejlődése számára.

Ha a békét a szolidaritás művének (opus solidaritatis) tekintjük, nem gondolhatjuk, hogy ennek elsődleges alapja ne a testvériség volna. A béke olyan javunk, jelenti ki II. János Pál, amely fel nem osztható. Vagy mindenki java, vagy senkié. Csak akkor tudjuk valóban birtokunkba venni és hasznunkra fordítani, mint jobb életminőséget, emberibb és fenntarthatóbb fejlődést, ha mindenkiben megvan az „eltökélt akarat a közjó szolgálatára”.  Ez megköveteli, hogy ne a „profitéhség” és a „hatalomvágy” vezesse az embert. Késznek kell rá lennünk, hogy „a felebarát javát keresve, evangéliumi értelemben „megfeledkezzünk önmagunkról”, ahelyett, hogy kizsákmányolnánk másokat, szolgálva, ahelyett, hogy saját előnyünk érdekében elnyomnánk őket […] A „másikat” – személyt, népet, nemzetet – ne valamiféle eszköznek tekintsük, akinek munkaképességét és testi erejét csekély bérért kizsákmányolhatjuk, és magára hagyhatjuk, ha már nem hajt hasznot; hanem tekintsük hozzánk „hasonlónak”, mintegy „segítő társnak”.

A keresztény szolidaritás azt tételezi fel, hogy felebarátunkat nem csupán azért szeretjük, mert olyan „emberi lény, akinek jogai vannak és mindenkivel alapvetően egyenlő, hanem [azért, mert] az Atya élő képmása, aki Jézus Krisztus vérével van megváltva és állandóan a Szentlélek hatása alatt áll”  és így a testvérünk. „Az a tudat, hogy Isten közös Atyánk, Jézus Krisztusban pedig minden ember a testvérünk – fiak vagyunk a Fiúban – és a Szentlélek éltető jelenléte és tevékenysége van bennünk, arra késztet minket, hogy a világot új szemszögből nézzük és értelmezzük” , azért, hogy átalakítsuk.

A testvériség, mint a szegénység leküzdésének előfeltétele

5. Elődöm a Caritas in veritate enciklikában felhívta a világ figyelmét arra, hogy a népek és az emberek közötti testvériség hiánya a szegénység egyik jelentős oka.  Számos társadalomban azt érzékeljük, hogy elszegényedtek a kapcsolatok a szilárd családi és társadalmi kötelékek hiányai miatt. Aggódva szemléljük a nyomor, a társadalom peremére szorulás, a magány és a kóros függés különböző formáinak növekedését. Ezt a szegénységet csak a családon és a közösségeken belüli testvéri kapcsolatok újrafelfedezése és felértékelése révén lehet meghaladni, ha képesek vagyunk osztozni az emberek életét kísérő örömökben, fájdalmakban, nehézségekben és sikerekben.

Ezenfelül, miközben azt látjuk, hogy csökken az abszolút szegénység, másik oldalon észre kell vennünk a relatív szegénység növekedését, vagyis az egyenlőtlenségeket olyan személyek és csoportok között, akik egyazon régióhoz, vagy történelmi-kulturális közegbe tartoznak. Ebben az értelemben hatékony politikára is szükség van, amely képes előtérbe állítani a testvériség kérdését, vagyis a méltóságuk és alapvető jogaik tekintetében egyenlő személyek számára az egyenlő hozzáférést a „tőkéhez”, a szolgáltatásokhoz, a nevelés, az egészségügy és a technológia területén, hogy mindenkinek esélye legyen megvalósítani életének tervét és személyként kiteljesedhessen.

Olyan politikának is szükségét érezzük, amely képes enyhíteni a jövedelmek túlzottan egyenlőtlen elosztásán. Nem feledhetjük el, mit tanít az Egyház az úgynevezett társadalmi zálogról, amelynek alapján szabad, sőt egyedül lehetséges, Aquinói Szent Tamás szavaival élve, hogy „az ember javakat birtokoljon” ; azok használata során pedig „úgy kell tekintenie jogosan birtokolt vagyonát, hogy az nemcsak a sajátja, hanem egyúttal közös is, abban az értelemben, hogy ne csak önmagának, hanem másoknak is hasznára lehessen”.

Végezetül van a testvériség elősegítésének – és ezzel a szegénység leküzdésének – egy olyan módja, amely minden más megoldás alapját kell, hogy képezze. Ez a döntés, amellyel ki-ki a józan és szerény életstílust választja, osztozik gazdagságán, és ezáltal megtapasztalja a testvéri közösséget a többi emberrel. Ez alapvető ahhoz, hogy Jézus Krisztust kövessük és valóban keresztények legyünk. Nem csupán a megszentelt életet választó személyek útja ez, akik szegénységi fogadalmat tesznek, hanem sok felelős polgáré és családé, akik szilárdan hisznek benne, hogy a felebarátunkhoz fűződő testvéri kötelék a legértékesebb javunk.

A testvériség felfedezése a gazdaságban

6. Korunk súlyos pénzügyi és gazdasági válságai – amelyek abból erednek, hogy az ember fokozatosan eltávolodott Istentől és felebarátjától, és kapzsi módon csak az anyagi javakat keresi, miközben elszegényednek személyes és közösségi kapcsolatai – sok embert arra ösztönöztek, hogy az elégedettséget, a boldogságot és a biztonságot a fogyasztásban és a javak felhalmozásában keressék, túl az egészséges felfogású gazdálkodás minden logikáján. II. János Pál pápa már 1979-ben figyelmeztetett, hogy „észlelhető a veszély, hogy az ember, miközben a gazdasági dolgok fölötti uralmát növeli, a lényeges kérdésekben elveszíti az uralmat, és embersége különféle módokon rabja lesz az általa látszólag uralt dolgoknak; s ő maga – bár ezt nem veszi azonnal észre – sokszoros manipuláció áldozata lesz, mégpedig az egész közösségi élet szervezett formái által, a termelő rendszerek és a tömegkommunikációs eszközök révén.”

Az egymást követő gazdasági válságoknak el kell vezetniük a gazdasági fejlődés különféle modelljeinek újragondolásához és az életstílusok megváltoztatásához. A mai válság, miközben súlyos terhet ró az egyes emberek életére, kedvező alkalmat is jelenthet abban a tekintetben, hogy újra előtérbe kerülnek az erények, vagyis az okosság, a mértékletesség, az igazságosság és az erősség. Ezek segíthetnek bennünket abban, hogy túljussunk a nehéz pillanatokon és felfedezzük azokat a testvéri kötelékeket, amelyek összekötnek bennünket, mély bizalommal aziránt, hogy az embernek szüksége és lehetősége van valami többre, mint egyéni érdekei maximumának érvényesítése. Főként pedig ezek az erények szükségesek ahhoz, hogy olyan társadalmat építsünk, amelynek mértéke az emberi méltóság.

A testvériség megszünteti a háborút

7. Az elmúlt évben továbbra is számos fivérünk és nővérünk kényszerült a romboló háborúk közepette élni, és ez súlyos és mély seb a testvériségen.

Sok az olyan konfliktus, amelyet általános közöny kísér. Biztosítom mindazokat, akik olyan országokban élnek, ahol fegyverek osztanak félelmet és rombolást, magam és az Egyház személyes közelségéről. Az Egyház hivatásához tartozik, hogy elvigye Krisztus szeretetét azokhoz is, akik az elfelejtett háborúk tehetetlen áldozatai: ezt teszi a békéért mondott imádságával és szolgálata révén, amelyet a sebesültek, az éhezők, a menekültek, a kilakoltatottak és a félelemben élők körében végez. Az Egyház felemeli a szavát, hogy eljuttassa a felelősökhöz ennek a szenvedő emberiségnek a jajkiáltását valamint azért, hogy az ellenségeskedés mellett megszűnjön minden visszaélés és törvénytelenség az alapvető emberi jogok területén.

Ezért kívánok most komoly felhívást intézni mindazokhoz, akik fegyvereikkel erőszakot és halált okoznak: abban az emberben, akit ma csak legyőzendő ellenségnek tartotok, fedezzétek fel testvéreteket, és parancsoljatok megálljt a kezeteknek! Mondjatok le a fegyverek útjáról és induljatok el a másik felé a párbeszéd, a megbocsátás és a kiengesztelődés útján, hogy újraépítsétek az igazságosságot, a bizalmat és a reményt magatok körül! „Ebből a látószögből nyilvánvalónak látszik, hogy a népek életében a fegyveres konfliktusok mindig a lehetséges nemzetközi egyetértés szándékos megtagadását jelentik, s olyan mély megosztottságot és fájdalmas sebeket okoznak, amelyeknek a gyógyulása sok évet vesz igénybe. A háborúk a gyakorlatban megtagadják azokat a nagyívű gazdasági és társadalmi célokat, amelyeket a nemzetközi közösség maga elé tűzött.”

Mindazonáltal, amíg ilyen nagy mennyiségű fegyver van felalmozva, mint jelenleg, mindig lehet majd új ürügyet találni az ellenségeskedések kirobbantásához. Ezért csatlakozom elődeim felhívásához, hogy mindenki járuljon hozzá a felfegyverkezés megállításához és a leszereléshez, kezdve a nukleáris és vegyi fegyvereken.

Nem tehetjük meg azonban, hogy ne vegyük észre: a nemzetközi megállapodások és a nemzeti törvénykezések, bármily szükségesek és valóban kívánatosak, nem elegendőek ahhoz, hogy megvédelmezzék az emberiséget a fegyveres konfliktusok kockázataitól. A szívek megtérésére van szükség, hogy mindenki felismerje a másikban a testvérét, akiről gondoskodnia kell, akivel együtt kell működnie, hogy mindenki számára teljes életet lehessen megvalósítani. Ez a lelkület élteti a civil társadalom, beleértve a vallásos szervezetek számos, a béke megvalósítását célzó kezdeményezését. Kívánom, hogy mindnyájuk nap mint nap kifejtett erőfeszítése gyümölcsöző legyen és ténylegesen alkalmazhatóvá váljék a nemzetközi jogban a békéhez való jog, mint alapvető emberi jog és mint minden más jog gyakorlásának szükséges előfeltétele.

A korrupció és a szervezett bűnözés a testvériség ellenében hatnak

8. A testvériség horizontja arra utal, hogy minden férfi és nő élete kiteljesedhessen. Az emberi személy, különösen a fiatalok jogos ambícióit nem szabad elfojtani és megsérteni, nem szabad elrabolni senkinek a reményét, hogy ezeket megvalósíthatja. Ugyanakkor az ambíció nem keverendő össze azzal, ha valaki visszaél hatalmával. Éppen ellenkezőleg, abban kell versengenünk, hogy kölcsönösen tiszteljük egymást (vö. Róm 12,10). Még a viták során is, amelyek elkerülhetetlenül hozzátartoznak az életünkhöz, mindig emlékeznünk kell rá, hogy testvérek vagyunk, arra kell nevelnünk egymást és saját magunkat, hogy felebarátunkban soha ne az ellenséget vagy a megsemmisítendő ellenfelet lássuk.

A testvériség társadalmi békét teremt, mivel egyensúlyt hoz létre a szabadság és az igazságosság, a személyes felelősség és a szolidaritás, az egyes emberek java és a közjó között. A politikai közösségnek ezért arra kell törekednie átlátható és felelős módon, hogy mindezt elősegítse. A polgároknak érezniük kell, hogy a közhatalom szereplői őket képviselik, miközben tiszteletben tartják szabadságukat. Ugyanakkor a polgárok és az intézmények közé gyakran sajnos részérdekek ékelődnek, és így rossz irányba mozdítják el ezt a kapcsolatot és azt eredményezik, hogy kialakul a folytonos konfliktus légköre.

A testvériség hiteles lelkülete legyőzi az egyéni önzést, amely meggátolja az egyes embereket abban, hogy szabadon éljenek és egymással harmóniában. Az önzés társadalmi kifejlődése valósul meg a korrupció számos, manapság annyira szövevényesen elterjedt formájában, valamint a szervezett bűnözés révén, a kisebb csoportoktól a globális szervezetekig. Ezek mélyen megsértik a törvényességet és az igazságosságot, és szíven döfik az emberi személy méltóságát. Ezek a szervezetek súlyosan sértik Istent, ártanak a testvéreknek és kárt okoznak a teremtett világban, különösképpen ha vallási dimenziókat is hordoznak.

Itt a kábítószerkereskedelem borzasztó drámájára gondolok, amelyből minden erkölcsi és polgári törvénynek fittyet hányva szereznek hasznot egyesek; a természeti erőforrások rombolására és szennyezésére, ami jelenleg is folyik; a munkaerő kizsákmányolásának tragédiájára; a törvénytelen pénzügyi ügyletekre és spekulációkra, amely sokszor a ragadozók jellegét ölti már magára és kárt okoz egész gazdasági és társadalmi rendszerekben, emberek millióit téve ki a szegénységnek; a prostitúcióra, amely minden nap szedi ártatlan áldozatait, főként a legfiatalabbak körében, akiket megfoszt a jövőtől; az alattomos emberkereskedelemre, a fiatalkorúakkal szemben elkövetetett bűnökre és visszaélésekre, a rabszolgaságra, amelynek szörnyűsége mindmáig terjed a világ egyes részein; a kivándorlók sokszor hallatlanra vett tragédiájára, amihez illegális spekulációk kapcsolódnak. XXIII. János azt írta erről: „Ha valamely emberi közösség erőszakkal van megszervezve, állítható, hogy abban semmi emberi elem nincs, mivel az emberek szabadságukban gátolva vannak; a közösségeket ellenkezőleg ösztönözni kell az élet fejlődésének és tökéletességének alkalmas elérésére.”  Az ember azonban megtérhet és nem szabad elveszíteni a reményt, hogy megváltoztatja életét. Azt szeretném, hogy ez a bizalmas üzenetem mindenkihez eljusson, azokhoz is, akik szörnyű bűntényeket követtek el, mivel Isten nem a bűnös halálát kívánja, hanem azt, hogy megtérjen és éljen (vö. Ez 18,23).

Az emberi társadalom tágabb kontextusában, ha a bűnre és kiszabott büntetésre tekintünk, eszünkbe jutnak azok az embertelen körülmények, amelyek közepette számos fegyházban emberhez méltatlan állapotba vannak taszítva a fogvatartottak, emberi méltóságukban meggyalázzák őket, és megtagadják tőlük a jóvátétel akarását és kifejezésének lehetőségét. Az Egyház sokat tesz ezeken a helyeken, a legtöbbször csendben. Bátorítok mindenkit, hogy mindig többet és többet tegyünk, abban a reményben, hogy azok a cselekedetek, amelyeket bátor férfiak és nők vállalnak magukra, egyre inkább elnyerjék a civil hatóságok lojális és becsületes támogatását.

A testvériség segít bennünket abban, hogy megőrizzük és műveljük a természetet

9. Az emberi család a Teremtőtől kapott egy közös ajándékot: a természetet. A teremtésről vallott keresztény felfogás pozitív ítéletet hordoz azokkal a beavatkozásokkal kapcsolatban, amelyek révén előnyt szerzünk, ha felelősséggel műveljük ezt. Tiszteletben kell tartanunk a természet mélyébe írt „grammatikát” és bölcsen kell használnunk az erőforrásokat mindenki hasznára, tisztelve az egyes élőlények szépségét, célját és hasznát, valamint szerepüket az ökoszisztémában. Egyszóval a természet a szolgálatunkra áll és az a küldetésünk, hogy felelősen bánjunk vele. Ezzel szemben gyakran vezérel bennünket a kapzsiság, a hatalom, a birtoklás, a manipuláció, a kizsákmányolás gőgje és a természetet nem őrizzük, nem tiszteljük és nem úgy bánunk vele, mint ingyenes ajándékkal, amelyről gondoskodnunk kell és testvéreink, köztük az eljövendő nemzedékek szolgálatba kell állítanunk.

Különösképpen a földművelés a termelésnek az az elsődleges területe, amelynek fő hivatása, hogy művelje és őrizze a természeti erőforrásokat és táplálja az emberiséget. Ezzel kapcsolatban a világban még mindig meglévő éhínség szégyene arra ösztönöz, hogy megosszam veletek ezt a kérdést: miképpen használjuk fel a Föld erőforrásait? A mai kor társadalmainak el kell gondolkozniuk azon, milyen fontossági sorrend áll fenn a termelés terén. Megkerülhetetlen kötelességünk, hogy a Föld erőforrásait úgy hasznosítsuk, hogy mindenki megszabaduljon az éhségtől. Számos erre irányuló kezdeményezés és lehetséges megoldás létezik, és ezek nem szorítkoznak a termelés növelésére. Tudott dolog, hogy a jelenlegi termelés elégséges, mégis emberek milliói szenvednek és halnak meg az éhségtől, s ez valódi botrány. Meg kell tehát találnunk annak módját, hogy mindenki részesedhessen a föld gyümölcseiből, és nem csak azért, hogy ne növekedjen a távolság azok között, akiknek több jut és azok között, akiknek meg kell elégedniük a morzsákkal, hanem azért is, hogy tekintettel legyünk a minden emberi lényt megillető igazságosságra és egyenlő bánásmódra. Ebben az értelemben szeretném mindenkinek felhívni a figyelmét a javak egyetemes elosztásának szükségességére, amely az Egyház társadalmi tanításának egyik sarkalatos alapelve. Ennek az elvnek a betartása lényegi előfeltétel ahhoz, hogy biztosítsuk a tényleges és egyenlő hozzáférést azokhoz az alapvető és elsődleges javakhoz, amelyekre minden embernek szüksége és joga van.

Összefoglalás

10. A testvériséget fel kell fedeznünk, szeretnünk kell, meg kell tapasztalnunk, hirdetnünk kell és tanúságot kell róla tennünk. Ugyanakkor egyedül az Istentől kapott szeretet tesz minket képessé, hogy befogadjuk és teljes mértékben megéljük a testvériséget.

A politika és a gazdaság szükségszerű realizmusa nem szorítkozhat az eszményekről lemondó technikai megoldásokra, amely nem veszi figyelembe az ember transzcendens dimenzióját. Amikor hiányzik ez a nyitottság Isten felé, minden emberi tevékenység szegényesebb lesz és a személyeket kihasználandó tárgyakká degradálják. A gazdaság és politika csak akkor lesz képes a hiteles testvéri szeretet alapjára épülni, ha elfogadja, hogy a minden férfit és nőt szerető Istenre való nyitottság által biztosított tágas térben mozogjon; csak ekkor lehet a gazdaság és a politika a teljes emberi fejlődés és a béke hatékony eszköze.

Mi, keresztények úgy hisszük, hogy az Egyházban egymás tagjai vagyunk, kölcsönösen szükségünk van egymásra, mivel mindnyájan részesültünk a kegyelemben Krisztus ajándékának mértéke szerint a közösség javára (vö. Ef 4,7.25; 1 Kor 12,7). Krisztus azért jött a világba, hogy elhozza számunkra az isteni kegyelmet, vagyis annak lehetőségét, hogy részt vegyünk az ő életében. Ebből fakadóan a testvéri kapcsolatok megvalósítására törekszünk, a kölcsönösségre és a megbocsátásra, a teljes önátadásra alapítva ezt. Isten szeretete tágasságának és mélységének mértéke szerint, amit a keresztre feszített és feltámadott Krisztus kínál az emberiségnek, hogy mindenkit magához vonzzon: „Új parancsot adok nektek: Szeressétek egymást! Amint én szerettelek benneteket, úgy szeressétek ti is egymást. Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt.” (Jn 13,34-35). Ez az az örömhír, amely mindenkitől megkívánja még egy lépés megtételét, az empátia folytonos gyakorlását, a másik ember szenvedésének és reményének meghallgatását, még ha igen távol él is tőlünk. Így indulhatunk el annak a szeretetnek az igényes útján, amely képes odaadni önmagát és önzetlenül cselekedni minden testvérünk javáért.

Krisztus magához öleli az egész embert és azt akarja, hogy senki se vesszen el. „Nem azért küldte el Isten a Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem, hogy üdvösséget szerezzen a világnak” (Jn 3,17). Ezt úgy teszi, hogy senkit sem nyom el, senkit sem kényszerít, hogy kinyissa előtte szívének és értelmének ajtaját. „A legnagyobb legyen olyan, mintha a legkisebb volna, az elöljáró pedig mintha szolga volna” – mondja Jézus Krisztus. – „Én úgy vagyok köztetek, mintha a szolgátok volnék” (Lk 22,26-27). Minden tevékenységünket tehát olyan hozzáállással kell végeznünk, amelyet a mások, különösen a távoli és ismeretlen emberek szolgálata jellemez. A szolgálat a lelke annak a testvériségnek, amely a békét építi.

Mária, Jézus édesanyja segítsen számunkra megérteni és a mindennapokban megélni azt a testvériséget, amely Fiának szívéből árad, hogy elvihessük a békét minden emberhez szeretett Földünkön.

Vatikán, 2013. december 8.

Ferenc pápa

forrás