2021. augusztus 20., Szent István király, Magyarország fővédőszentje

Sárai-Szabó Kelemen OSB győri perjel ad útravalót.

Nehéz ünnep ez. Egy szentre emlékezünk ma, amikor ma már semmi sem szent. Nem szent az élet; sem a kezdete, sem a vége. Nem szent a munka többé és nem szent a pihenés sem. Nincs már szent elhivatottság, hiszen senkit nem tisztelnek már, legyen akár tanár, akár orvos, akár jogász, akár lelkész vagy pap. És ami a legszomorúbb: már nem tudunk hinni benne, hogy a szentség létezik és főleg, hogy értünk létezik. Nem hisszük, hogy bármelyikünk is képes volna a szentségre.

Nehéz ünnep a mai, testvéreim. Szent Istvánra emlékezünk, egy olyan emberre, aki hitt a szentségben, hitt a Szentben, Istenben, akitől minden szentség származik. És mivel hitt őbenne, képes volt rá, hogy önmagán túl lásson, hogy átlépje emberi önzését és határait. Képes volt rá, hogy közösségben gondolkodjon, hogy nemzetben gondolkodjon. Valóban tudunk ennek örülni? Valóban üzen ez nekünk? Mert az ünnep, ha így nézzük, lelkiismeret-vizsgálatra késztet bennünket. A helyes lelkiismeret-vizsgálat pedig szabadságra vezet. Olyan szabadságra, mely kész a jóra. Olyan szabadságra, mely magunktól szabadít meg: önzésünktől, bezárkózásunktól, félelmeinktől.

Szent István király – amint az ünnep evangéliuma mondja – sziklára építette házát, országát. A szikla Krisztus maga, illetve a kereszténység. Amikor a pogány magyarságot bekapcsolta a keresztény Európába, maradandó művet alkotott. Meg kellett küzdenie a pogánysággal, miként végig a századokon folyik a harc a Krisztus-hívők tábora és a tagadás, a hazugság szelleme, a gonosz között. A küzdelemben sokszor elbukunk, de ez nem szabad, hogy végleg eltántorítson minket. Újra és újra neki kell indulnunk, és döntenünk a jó mellett. A szentség, hitünk szerint, Isten nekünk szóló ajándéka. Lehet-e ennél szebb ajándékot kapnunk?

Szent István ünnepe egészen különleges, hiszen miközben egy személyre emlékezünk, egy egész ország történelmét idézzük föl. Egy egész országért imádkozunk ma.

A mai nap jó alkalom rá, hogy tisztázzuk magunkban, milyen szeretettel vagyunk országunk iránt. Kötelességünk tisztázni, hogy egészségesen vagy betegesen szeretjük hazánkat. Ha jól meggondoljuk, a haza szeretete: az otthonnak, az otthonhoz közeli helyeknek a szeretete. Hiszen csak a külföldiek mondják, hogy magyar valaki, mi általában magunkat győrinek, dunántúlinak, budapestinek tartjuk. És a hely szeretete összefügg az életmód szeretetével is: a jó borral, sörrel, a széles utcákkal, a szép templommal, a tágas határral, a helyi nyelvjárással, szavakkal. Az effajta hazaszeretet a legkevésbé sem agresszív: inkább arra vágyik, hogy békén hagyják. Csak akkor lesz harcias, ha a szeretett dolgokat, személyeket védelmezni kell. És így megérthetjük, hogy más népek miért ragaszkodnak saját országukhoz. Ugyanazért, amiért mi is.

Hazaszeretetünk másik összetevője a múltunkhoz való viszony. A múlt egyrészt kötelességet ró ránk, másrészt biztosítékot jelent; mi sem maradhatunk el atyáinktól, és mivel a fiaik vagyunk, remélhetőleg nem is fogunk. Múltunk tele van dicső dolgokkal, de tele van szégyenteli dolgokkal is. Mindkettővel szembe kell néznünk, és elismernünk őket. És aki ezek mellett is hazafi tud maradni, az lesz igazán a haza embere. Egy görög gondolkodó mondta: Senki nem azért szereti államát, mert nagy, hanem mert az övé. Aki igazán szereti hazáját, akkor is szereti, amikor romlásnak indul. És igyekszik, hogy kitartson és építsen és gyarapítson. Szent István király ünnepe legyen felhívás számunkra: döntsünk a jó mellett, az értékes mellett, a szép mellett. Építsünk mi is keresztény közösséget, segítsük a másikat, feledkezzünk el saját kicsinyes és önző érdekeinkről, hogy Isten ajándékát ne eltékozoljuk, hanem szándékának megfelelően felhasználjuk.

forrás

kép