3+1 OK, HOGY MIÉRT NE PARÁZZ A GYÓNÁSTÓL!

Nem olyan rég vagyok pap, ezért még emlékszem arra a misztikus félelemre, ami körbelengi a gyónást, tudod, ami azt a bizonyos gyomorgörcsöt okozza, mielőtt belépsz a gyóntatószékbe. Ilyesmi kérdések kavarognak benned: Mit fog gondolni rólam? Hogyan fog rám nézni ezek után? Hogy mondjam el neki a legcikibb dolgokat, hogy lehetőleg ne figyeljen fel rá, vagy ne kérdezzen bele? Lehet, hogy mégis inkább a szomszéd kerületbe/városba/országba/bolygóra kellett volna átmennem egy teljesen ismeretlen paphoz? Átkerülve a rács túloldalára, már csak mosolygok ezeken a félelmeken. Azt is elmondom, hogy miért: 3+1 oka van!

1) Még csak két éve gyóntatok, de azt hiszem kijelenthetem, hogy nem tudsz meglepni. Több okból is. Egyrészt egyáltalán nem véletlen, hogy Isten épp ezt a 10 parancsolatot adta az emberiségnek, nagyon gyanús, hogy pontosan ismeri az emberi lelket (nem meglepő, hiszen ő teremtette), így amivel küzdesz – bár te magad egyedi és csodálatos teremtménye vagy Istennek! – valószínűleg egy jól ismert probléma, tehát hallottam már, nem egyszer. Másrészt ne felejtsd el, hogy én is ember vagyok, és nem azért ülök a rács túloldalán, mert soha nem követtem el bűnt hanem épp ellenkezőleg: azért tudok a segítségedre lenni, mert valószínűleg nagyon hasonló dolgokkal szembesülünk az életünkben. (Képzeld, én is eljárok gyónni.)

2) Fontos tudnod, hogy nem úgy nézek rád, mint egy utolsó bűnösre, aki nem érdemli meg, hogy éljen, hanem mint barátomra, aki megbotlott. Valahogy úgy képzelem el ezt az egészet, mint például amikor profi sportoló akarsz lenni, de amikor elkezded az edzéseket, még sokszor elvéted a mozdulatot, bénázol, és néha lesérülsz. A szentté válás útján is ez történik. Az erényeket csak gyakorlással lehet elsajátítani. A gyakorlás pedig azt jelenti, hogy ha hibázok, kijavítom. Tudnod kell, hogy nem vagy egyenlő a bűneiddel, mi több nyilván azért vagy itt, mert te sem tartod jó dolognak amiket tettél, és nem akarod többet elkövetni őket. Amikor eljössz gyónni, én nem egy bűnözőt látok, hanem egy bátor embert, aki nem adja fel. Ahogy egyik paptestvérem megfogalmazta:

“A gyónás nem a bűneink felhánytorgatása, hanem megszabadulás attól, ami egyáltalán nem vall ránk.”

3) Amúgy meg elfelejtem. Hiszed vagy nem, tényleg. És nem csak akkor, ha rács van közöttünk, és nem csak akkor, amikor negyvenen gyónnak egymás után. Egyszer elhívtak egy lelkigyakorlatra, hogy az össz-vissz nyolc résztvevőt gyóntassam meg. Nem volt több negyven percnél az egész, majd ahogy jöttem ki a gyóntatószobából, az egyikük jött velem szemben, és boldogan újságolta, hogy amiről beszéltünk, máris megoldódott, én pedig néztem rá bután, hogy miről is beszél. Persze biztosítottam, hogy együtt örülök vele. Nem tudom, hogy a kegyelem, vagy a pszichológia, vagy a kettő együtt, vagy csak egyszerűen arról van szó, hogy amint kilépsz a gyóntatószékből, én már a következő emberre koncentrálok, de egyszerűen elfelejtem hogy miről beszéltünk. (Mindemellett természetesen nem is töröm magam, hogy megjegyezzem, hiszen a gyónásban az a legjobb, hogy még Isten is elfelejti, amit elmondtál. Ez a bűnbocsánat lényege!)

+1) A gonosz az, akinek igazán van oka félni.

És fél is veszettül. Ugyanis a gyónás egy “mini” ördögűzés, megtöri a Sátán befolyását az életeden, azokon a területeken, amiket a gyónásban Isten elé társz. Talán te is érezted már, hogy megkönnyebbülsz a gyóntatószékből kilépve, és utána erősebb vagy a kísértésekkel szemben. Igen, mert a gyónás megszabadít. Épp ezért nagyon veszélyes bármit is elhallgatni, mert az elhallgatott bűnhöz kapcsolódó kötelék megmarad. És ha csak egyetlen lánc is marad rajtad, akkor nem vagy szabad.

Úgyhogy bátran menj el gyónni, és legyél büszke magadra, hogy harcolsz a bűneid ellen, mert Isten büszke rád! (És én is, ha ez számít valamit…)

Hodász András