A lelkiismeretvizsgálat olyan, mint az előszobában belenézni a tükörbe
Erdő Péter bíboros, prímás ünnepi szentmisét celebrált hamvazószerdán, március 6-án az esztergomi bazilikában. A szentmisén koncelebráltak: Mohos Gábor segédpüspök, és az Érseki Papnevelő Intézet elöljárói. A főpásztor homíliáját teljes terjedelmében közöljük.
Krisztusban Kedves Testvérek!
1. „Amikor böjtöltök, ne legyetek szomorúak, mint a képmutatók, akik komorrá változtatják arcukat, hogy lássák böjtölésüket… amikor böjtölsz, kend meg fejedet és mosd meg arcodat” (Mt 6,16–17) – erre tanít Jézus az evangéliumban.
A böjtről már a legrégibb keresztény irodalom úgy beszél, mint a bűnbánat cselekedetéről. Ha a Didachét olvassuk, amely valószínűleg a második század elején keletkezett, ott a jézusi mondásnak eléggé földhözragadt magyarázatát találjuk: „Böjtjeitek ne legyenek együtt a képmutatókkal, ők ugyanis a szombat utáni második és ötödik napon böjtölnek, (vagyis hétfőn és csütörtökön); ti a negyedik napon és az előkészületi napon böjtöljetek (vagyis szerdán és pénteken)”. Ha meggondoljuk, hogy a mai Egyházban is csak ez a két böjti nap maradt, közülük is szerdai böjt egyedül ma, hamvazószerdán, akkor lenyűgöz minket a hagyomány folytonossága.
Ugyanakkor Jézusnak a böjtről szóló tanításában, amit az imént hallottunk, nem azon van a hangsúly, hogy melyik napon böjtöljünk, hanem a lelkületen. Páduai Szent Antal Jézus most hallott mondataiból négy gondolatot emel ki: a képmutatók színlelését, a fej megkenését olajjal, az arc megmosását és a jócselekedet elrejtését.
2. A képmutatás problémáját akkor értjük meg, ha belegondolunk, mit jelent a böjt. A böjt növeli az ember erejét, és könyörgésnek számít Isten előtt. A Teremtés könyvében olvassuk, hogy Ádám amíg megtartóztatta magát a tiltott eledeltől, addig megőrizte ártatlanságát és Isten barátságát. Eszterről pedig elmondja a Biblia, hogy böjtölve könyörgött azért, hogy a népét fenyegető Ámán terve meghiúsuljon, és hogy visszanyerje a perzsa király jóindulatát népe iránt (vö. Eszt 4). Ebben a drámai helyzetben az egész közösség három nap és három éjjel böjtölt, és ugyanígy tett Eszter királyné is. Utána pedig vakmerő lépésre szánta el magát, hívatlanul belépett a királyhoz, hogy közbenjárjon népe érdekében. Számunkra is érvényes, hogy böjtölnünk kell, ha el akarjuk érni a győzelmet a gonosz fölött, és vissza akarjuk nyerni az elveszett kegyelmet. Ne feledjük, maga Jézus is ezt mondja tanítványainak, amikor sikertelenül próbálkoznak az ördögűzéssel: „ez a fajta nem megy ki, csak imádság és böjt hatására” (Mk 9,29). Nem véletlen, hogy az Egyház is a legrégibb időktől fogva a keresztelés előtti készület alatt a keresztelő és a keresztelendő számára is böjtöt írt elő. Az ördögűzés régi szertartáskönyveiben is külön hangsúlyozzák az előírások, hogy az ördögűzőnek minden esetben böjttel és imádsággal kell készülnie feladatának elvégzésére. Az esztergomi rituálé szerint az imádság és a böjt a két legfontosabb eszköz Isten segítségének elnyerésére és a démonok kiűzésére. Az exorcizmus mai római szertartáskönyve ugyanezt tanítja. Vagyis magának az exorcistának is böjtölnie és imádkoznia kell, ebben mások is segítségére lehetnek. Az ugyanarra a szándékra együtt imádkozó és böjtölő közösség hangos kiáltás Istenhez. Ő pedig meghallgatja könyörgésüket. A képmutatók, amikor arcukat elváltoztatva böjtölnek, túlzásban esnek éppúgy, mint azok, akik hivalkodóan elegánsak vagy éppen azzal kérkednek, hogy a tényleges helyzetüknél sokkal rongyosabbak és elhanyagoltabbak. Mindez csak arra jó, hogy különbözőnek tűnjünk a többi embertől, hogy szuperembereknek tartsanak minket. Ez pedig nem a hiteles böjt magatartása. A keresztény böjt nem sportteljesítmény, nem mutatvány, hanem diszkrét és derűs önfegyelem.
3. Jézus arra szólít, hogy kenjük be fejünket illatos olajjal. Ez mindenképpen az öröm jele. Ha böjtölünk, megvalljuk bűneinket, de ezzel már Istent dicsérjük. Bizalommal kérjük bocsánatát és segítségét. Ez pedig annak kifejezése, hogy ő a leghatalmasabb, hogy minden nehézségen, szenvedésen, kísértésen túl ő a győztes, aki minket is részesíteni akar boldogságában.
4. Az arc megmosását Szent Antal a nyilvános megjelenés előtti tisztálkodáshoz hasonlítja. Mielőtt kilépünk a lakásból, az előszobában belenézünk a tükörbe, ellenőrizzük, hogy minden rendben van-e, szégyenkezés nélkül kiállhatunk-e az emberek elé. Így kell megvizsgálnunk a lelkiismeretünket is, így kell megmosni arcunkat is Isten irgalmának forrásában, a bűnbánat szentségében.
5. A jócselekedet elrejtése, amiről az evangéliumban szó van, nem csupán a böjtre vonatkozik. Amikor adakozunk, és a rászorulókat segítjük, akkor is gondolnunk kell a diszkrécióra, hiszen maga Krisztus is arra tanít, hogy ne kürtöltessünk magunk előtt, mint a képmutatók, sőt közmondásszerűen fogalmaz: „ne tudja bal kezed, mit tesz a jobb” (Mt 6,3). Ezt pedig a régi keresztények az üldözések korában úgy értelmezték, hogy a jobb kéz azokat jelenti, akiket majd az Üdvözítő a jobbjára állít az ítélet napján. A bal kéz pedig az ellenség, a gyűlölködő világ szimbóluma. Az Egyházon belül tehát tudnunk kell egymásról és segítenünk kell egymást, sőt az egyházi karitatív munkát is a püspöknek kell irányítania. De mindez nem tartozik az ellenséges és bámész külvilág elé, ahogyan a Didaszkália tanítja a harmadik század első felében.
6. Ma is gyakran érezzük a kísértést, hogy a jótékonysági akciókat reklámnak használjuk fel. Való igaz, hogy a média nyilvánossága segít a jótékony célú gyűjtésekben. Ha azonban az egész karitatív munkának a nyilvánosság lesz a célja és a lényege, ha a befolyt adományok nagy része a reklámot szolgálja, akkor el kell gondolkoznunk, hogy jó úton járunk-e.
7. Van a diszkrét adakozásnak egy másik oka is, ami manapság újra tudatossá válik. A világ nagy részében az Egyház üldözésnek, elnyomásnak vagy legalábbis negatív propagandának van kitéve. Ilyen helyzetben pedig sokszor az Egyháztól kapni vagy elfogadni sem veszélytelen, de az Egyház javára adakozni sem kényelmes dolog. Ugyanakkor, éppen nehéz helyzetben a hívő közösségnek nagyon is össze kell tartania. Plébániai szinten ismernünk kell egymást, különösen is keresztény testvéreinket kell segítenünk, ahogy Szent Pál tanítja a Galatákhoz írt levélben: „amíg időnk van, tegyünk jót mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben” (Gal 6,10). Nem lehet tehát követelmény számunkra, hogy soha se adakozzunk kifejezetten a keresztények számára, vagy ne segítsük azt, aki a saját egyházközségünkhöz tartozik. Sőt, legyenek közösek örömeink és gondjaink. Most, amikor plébániai közösségeinket újraépítjük, hogy hatékonyabb eszközei legyenek az örömhír hirdetésének a világban, különösen is elszántnak és nagylelkűnek kell lenni. Meg kell ismernünk egymást, vállalnunk kell azt, amit a templom és a közösség érdekében tenni tudunk. Ez a feltétele annak, hogy hívő közösségeink örömteli, meghívó üzenettel forduljanak a világ felé. Ehhez kérjük Isten segítségét az idei nagyböjtben minden önmegtagadásunkkal, imádságunkkal és segítő szeretetünk minden kifejezésével. Ámen.
