Halottak napja – november 2.

A földön küzdő Egyház (Ecclesia militans) megemlékezése a tisztítótűzben szenvedő lelkekről,  a szenvedő Egyházról (Ecclesia patiens).

Az élő és meghalt hívek titokzatos közösséget alkotnak a szentek egyességében. Ennek alapján beszélünk küzdő Egyházról (Ecclesia militans), amely a földön élő lelkek közössége, szenvedő Egyházról (Ecclesia patiens), amely a meghalt, de még a tisztítótűzben szenvedő lelkek közössége, és a diadalmas Egyházról (Ecclesia triumphans), amely a már a mennyekbe jutott, megdicsőült hívek, a szentek társaságát foglalja magában.

 Az elhunyt hívekről már a kereszténység korai századaiban megemlékeztek, nevüket kiírták a templom falára, hogy a hívek közösen imádkozhassanak lelki üdvükért. A bencés szerzetesek a VI. századtól a pünkösd utáni napokon emlékeztek meg az elhunytakról. A spanyol Szent Izidor (megh. 636-ban) feljegyezte, hogy egyes helyeken a húsvét előtti nyolcadik vasárnapon megemlékezést tartanak a halottakról. A XI. században Szent Odilo, a cluny bencés kolostor apátja kezdeményezte, hogy miután az Egyház Mindenszentek napján megünnepli a mennyország szentjeit, a következő napon emlékezzen meg az összes megholtról is. Odilo apát utasítására (Kr. u. 998) a cluny bencés kolostorokban a tisztítótűzben szenvedő lelkekért imádkoztak és a halottakért mutattak be szentmisét. A XI. századra a cluny bencések és a karthauziak hatására a megemlékezésnek ez a formája igen széles körben elterjedt.

A domonkos szerzetesek vezették be azt a szokást, hogy november 2-án minden pap három szentmisét mondhat: egyet egy bizonyos elhunytért, egyet általában a tisztítótűzben szenvedő lelkekért, és egyet a saját szándékára. Ezt a gyakorlatot XIV. Benedek pápa 1748-ban jóváhagyta és Spanyolországban, Portugáliában és Latin-Amerikában ez vált gyakorlattá. Európában csak a XX. század első évtizede óta követik ezt a rendet. Az I. világháború pusztítását látva XV. Benedek pápa 1915-ben engedélyezte, hogy november 2-án minden pap három szentmisét mondjon.

Mindennek megvan az órája, és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt. Van ideje a születésnek és a halálnak; ideje az ültetésnek és az ültetvény kiszedésének. (Prédikátor 3,1-2)

A halotti misék prefációi a megváltásra, az örök életre és a feltámadásra emlékeztetnek bennünket. A földi élet véges, a földi halált nem kerülheti el senki, sem a bűnösök, sem az igazak. A második haláltól azonban az igazak megmenekülhetnek. Jézus arra biztatja apostolait és bennünket is, hogy hittel szembesüljünk az elmúlás gondolatával és tényével.

Juhász Ferenc gyöngyösi plébános írja az Adoremus novemberi számában (2014) megjelent elmélkedésében, hogy az elmúláshoz való viszonyunk azon múlik, „úgy tekintünk-e a halottainkra, mint akik elszöktek egy másik vidékre, vagy úgy tekintünk rájuk, mint akik csupán előrementek, és lesz még alkalmunk találkozni velük. A visszatekintés napja, vagy az előretekintés napja a halottak napja? …A keresztény ember számára a halottak napja tehát egy pillantás vissza, a folyamatos előretekintésben.” Gyászoljuk meg elhunyt szeretteinket, értük fohászkodjunk ezen a napon, de ne feledjük, a temetőkben magasodó kereszt azt jelenti, hogy van a világon egy sír, amely üres: az értünk, emberekért keresztre feszített Jézus Krisztus halála mindenki élete lett.

Hajnal Piroska (A Katolikus Lexikon, Adoremus 2012/11. és Adoremus 2014/11. 30-31. o. alapján.)

kép1

kép2

Mindenki keresztje