Hogyan imádkozz? – 7.rész

András atya három bibliai szereplőn keresztül elmélkedett az imádságról, illetve három szempontot említett az imádsággal kapcsolatban.

Az első szereplő: Dávid király 2 Sám6: „Dávid és Izrael egész háza teljes lendülettel énekeltek és táncoltak az Úr előtt, citera, hárfa, dob, csengettyű és cintányér kíséretében.” Ez természetesen nem tetszett Dávid feleségének, aki megneheztelt rá, hiszen Dávid királyhoz méltatlan módon táncolt az Úr ládája előtt, és ezért így szólt Dávid a feleségéhez: „Az Úr előtt táncoltam, az Úr életére, aki atyád és az egész házad helyett kiválasztott, s megtett fejedelemnek az Úr népe, Izrael fölött, az Úr előtt igenis táncolok, sőt még jobban megalázkodom, még akkor is, ha a te szemedben megvetésre méltó vagyok!”

Két dologra tanít minket ezzel kapcsolatban Dávid. Az első az, hogy az imádságban lehet szenvedély, lehet önfeledtség, lehet kreativitás. Beleadhatod szabadon saját magadat.

A másik dolog, amire tanít minket Dávid, hogy nem kell az ima közben azzal törődni, hogy mit gondolnak rólunk mások.

A második személy János, a „szeretett tanítvány”. Jn 13,23-25: „A tanítványok közül az egyik, akit kedvelt Jézus, az asztalnál Jézus mellett ült. Simon Péter intett neki és kérte: »Kérdezd meg, kiről beszél?« Erre Jézus keblére hajolt, és megkérdezte: »Uram, ki az?«.” És itt most nem azt a mozzanatot szeretném kiemelni, hogy arról van szó, hogy valaki elárulta Jézust, hanem azt a mozzanatot, azt a kedves, egyszerű – ki merem mondani –, intim mozzanatot, hogy János odahajol Jézus keblére – hiszen akkor nem ültek az asztalnál, hanem féloldalasan feküdtek, és így tudott ráhajolni Jézusra –, és úgy kérdezte meg: Uram, ki az?

Ez a fajta bensőségesség, ez a fajta közelség, ez a fajta intimitás az, ami kell, hogy jellemezze az imádságunkat.

Amikor egyszer csak odahajolunk Jézushoz, és a legegyszerűbben kérdezünk, elmondjuk, ami a szívünkben van. Tulajdonképpen arra tanít minket János, hogy ne féljünk megtapasztalni ezt az egészen intim közelséget az Istennel. Tapasztaltátok már azt, hogy sokszor félünk a csendtől? Félünk attól, hogy valakivel csendben maradjunk, akár az Úrral csendben maradjunk… Mint hogyha kínos lenne a csend. Pedig ha valakivel igazán jó kapcsolatban vagyunk, akkor a csendnek is van tartalma, akkor a csendnek is van értelme.

A harmadik személy Jézus. Lk 6: „Ezekben a napokban történt, hogy kiment a hegyre imádkozni. Az egész éjszakát Isten imádásával töltötte.” Aztán lejött a hegyről, és kiválasztotta a tizenkét apostolt. És amilyen mozzanatot ide szeretnék hozni ebből az egyetlen, egyszerű mondatból, az Jézusnak az elkötelezettsége az imában, hogy nem törődik azzal, hogy éjszaka van, biztos fáradt volt, biztos ő is szívesebben aludt volna, hanem azt mondta, hogy ma éjszaka imádkoznom kell, mert holnap kiválasztom az apostolaimat. És ez a fajta elkötelezettség, ami képes akkor is dönteni az imádság mellett, amikor az esetleg fárasztó, kényelmetlen, vagy nehézségekbe ütközik, ez az, amire harmadik pontban szükségünk van, akkor, ha el akarunk mélyedni az imádságunkban.

Egy rövid történetet mesélt el András atya, amelyben a főszereplő teljes természetességgel illesztette bele a napirendjébe az imádságot, azt, hogy neki most imádkoznia kell.

Ezzel a természetességgel adhatjuk mi is oda az időnket az imára, és azzal a bőkezűséggel, amivel Jézus is adta az idejét az imára, és amivel egyébként Jézus a mi életünket megáldotta.

Néha olyan fájdalmas számomra, hogy ő bőségesen megáld minket, bőségesen adja az adományait, mi meg fukarkodunk azokkal a percekkel, amiket rászánunk.