Így győzte le Vianney Szent János a vallási közömbösséget
Elöljárója azzal küldte Arsba a három éve szentelt fiatal papot: „Nem nagyon szeretik a Jóistent azon a plébánián; majd te viszel oda egy kis istenszeretetet.” Roger J. Landry írását foglaljuk össze.
1818-ban, János atya érkezésekor Arsban csakugyan meglehetősen langyos volt a hitélet. A francia forradalom idején sokan eltávolodtak az Egyháztól, a Szent Sixtus-templomot klubhelyiségnek használták a forradalmi szabadgondolkodók. Vianney Szent János közvetlen elődei hiába próbálták emberfeletti küzdelemmel Istenhez téríteni a falusiakat, azok a vasárnapi mise helyett inkább dolgoztak vagy kocsmába mentek. Áldozáshoz még a templomba járó kevesek közül is alig néhányan járultak. Teljes vallási közömbösség uralkodott.
Ebbe a környezetbe hozta Vianney Szent János Isten szeretetének tüzét. Azzal kezdte, hogy végiglátogatta mind a hatvan helyi családot. Próbálta őket rávenni, hogy térjenek vissza az Egyházhoz – nem sok sikerrel. Kitakarította és saját pénzén szépíteni kezdte a templomot – ez nyilván beszédtéma volt a faluban, de nem sokakat vonzott a padokba. Mindezt felmérve János atya a kereszténység két legerősebb fegyveréhez folyamodott: az imához és az önmegtagadáshoz.
Éjszakákon át virrasztott a templomban az Oltáriszentség előtt: térden állva, könnyek közt könyörgött az Úr Jézushoz a nép megtéréséért. Virrasztásai felkeltették az emberek érdeklődését: mi visz rá valakit, hogy egész éjjel az ő megtérésükért imádkozzék? Imáit böjttel kísérte: olykor egy hétig néhány szem főtt krumplin élt. Vezeklésül kötélből font ostorral ostorozta magát, hogy Krisztus szenvedésével egyesüljön, mint az évszázadok során oly sok szentéletű pap és szerzetes.
Csak ekkor kezdett szent szigorúsággal prédikálni a bűnök: a kocsmázás, a léha táncmulatságok és a vasárnapi mise elmulasztása ellen. A kocsmai italozásban azt a rosszat látta, ami a férfiak többségét megrontja és a családokat anyagilag, lelkileg tönkreteszi. Könnyek közt beszélt ellene: „A kocsma a sátán műhelye, lélekeladás, családrombolás, egészségkárosítás, veszekedések, gyilkosságok színhelye. Krisztus sírt Jeruzsálem felett, én pedig miattatok zokogok. Hogyan tudnék nem zokogni, hiszen a pokol létezik! Nem én találtam ki. Isten beszélt róla. S ti nem hallgattok rá… hanem minden megtesztek, hogy oda jussatok… Azt hiszitek, Isten ott nem lát benneteket? Éppúgy lát titeket, mint én most. Van kárhozat! Kérlek, gondoljatok rá! Azt hiszitek, a plébánosotok engedni fogja, hogy mindörökre benne égjetek?” Szavai hatásosak voltak. A kocsmák sorra bezártak. Vianney Szent János működésének köszönhetően – mivel a legfőbb okot megszüntette – megszűnt Arsban a szegénység.
Az arsi plébános a táncmulatságok ellen is felemelte szavát. Nem volt prűd, de döbbenten látta, mennyi fiatalt visznek testi bűnbe az orgiába hajló mulatozások, és sok szülő egyszerűen szemet huny e fölött. Igen kemény szavakkal emlékeztette őket lelkiismereti felelősségükre: „Sok anya mondja, hogy gondja van a lányára – igen ám, a ruhájára, de nem a lelkére! Menjetek, gonosz szülők, menjetek a pokol mélyére, ahol Isten haragja vár, amiért túlzott szabadságot adtatok a gyermekeiteknek! Menjetek csak, nemsokára ők is követnek majd, olyan jó példát adtatok… Akkor majd meglátjátok, hogy igaza volt a plébánosotoknak, amikor tiltotta ezeket a sátáni mulatozásokat.”
Hogy nyomatékot adjon szavainak, és humorral ijesszen el a bűnalkalmaktól, a Keresztelő Szent János-kápolna ívére kiírta: „A feje volt egy tánc ára”. A zenészeknek nemegyszer dupla pénzt fizetett, hogy hazamenjenek, a fiatalokat pedig csak úgy oldozta fel, ha megígérték, hogy többé nem vesznek részt ilyen mulatságon. A mulatságok idejére közbenjáró imát, a fiataloknak pedig más értékes, közös programokat szervezett.
Végül a vasárnapi szentmise fontosságára igyekezett ráébreszteni az embereket. Tudta, hogy az Eucharisztia a keresztény lét csúcsa, gyökere és középpontja, s hogy nélküle nem lehet tartósan Isten felé fordítani az embereket. A hívek többsége azonban inkább vasárnap is a munkát választotta a szentmise helyett.
„Egyfolytában dolgoztok, de amit megkerestek, tönkreteszi testeteket is, lelketeket is. Aki vasárnap dolgozik, elmondhatja, hogy eladta lelkét az ördögnek, keresztre feszítette az Urat, megtagadta keresztségét. Örök kárhozatra van ítélve, a semmiért cserébe. A vasárnap az Úr napja, az ő tulajdona. Van-e jogunk beleavatkozni abba, ami az övé? Képes-e kárpótolni a vasárnap megkeresett pénz azért, hogy megszegted Isten törvényét?” – Vianney Szent János könnyezve prédikált, olyan tűzzel, hogy a kevés jelenlévő még ötven év múlva is emlegette. De azokat is felkereste, akik nem jöttek el a templomba. Vasárnap reggelenként kiment a földekre, és akit dolgozni látott, emlékeztette, hogy az Úr parancsa ellen cselekszik.
Fáradhatatlan buzgósággal hirdette azt a három igazságot, amelyet minden kor lelkipásztorainak kötelessége az emberek szívébe vésni: hogy létezik kárhozat, hogy léteznek halálos bűnök, amelyek miatt – ha nem kapunk feloldozást – elkárhozunk; s hogy a vasárnap indokolatlan profanizálása és a szentmise szándékos elmulasztása halálos bűn. Néhány év elteltével Arsban az emberek elkezdtek templomba járni. Megkezdődhetett szentté formálásuk lassú, fáradságos folyamata.
