Loyolai Szent Ignác – július 31.
“Az imádság csak az egyik módja az Isten dicséretének; minden teendőnkben és munkánkban meg kell találnunk Istent. Aki minden Isten nagyobb dicsőségére tesz, annak minden imádság.”
Inigo López de Loyola 1491-ben született, Baszkföldön, Loyola várában, szüleinek legkisebb, 12. gyermekeként. Az ifjú Inigo a lovagregények és trubadúrénekek hőseihez méltó életet élt, szeretett vadászni, kiváló táncos volt. A korabeli feljegyzések tanúsága szerint… „Inigo életvidám és elegáns ifjú volt, kedvelte a pompát az öltözködésben, és szeretett nagy lábon élni, büszke volt divatos, szőke hajára és nagy gondot fordított körmeire…” Az ifjú Inigo kicsapongásoktól sem mentes élete Pamplona (1521) várának ostromakor fordulóponthoz érkezett. Inigo lábát egy ágyúgolyó megsebesítette, életben maradásának csodáját a kortársak hajthatatlan akaraterejének, ő maga Szent Péter apostol közbenjárásának tulajdonította. Betegágyán elmélkedett és imádkozott, megérlelődött benne a megtérés gondolata.
A lovagregények helyett Jacobus de Voraigne-nek a szentekről szóló műve a Legenda Aurea és Landulf O’Cart Vita Christi című munkája lettek legkedvesebb olvasmányai. 1522-ben vezeklésül jeruzsálemi zarándokútra indult. Útközben meggyónt Montserrat-ban és lovagi fegyverzetét fogadalmi ajándékul a Szűzanyánál hagyta. Egy évet a Manrézában töltött, egy barlangban élt visszavonultan, ahol egyetlen olvasmánya Kempis Tamás Krisztus követése című könyve volt. Lelki élete misztikus szemlélődéssé alakult át, melynek középpontja az Eucharisztia és a Szentháromság.
A Cordoner folyó mellett kapta egész lényét átformáló látomását a két zászlóról (a jó és a rossz, a kegyelem és a kárhozat küzdelméről), és ezzel együtt megfogalmazódott benne a rendalapítás gondolata. Ekkor arra is rájött, hogy tudása rendkívül hiányos, Barcelonában elvégezte a gimnáziumot, majd Salamancában és Párizsban folytatott teológiai tanulmányokat. Társaival (köztük a későbbi Xavéri Szent Ferenccel) 1534-ben fogadalmat tettek, hogy „teljesen szakítanak a világgal, és a szegénység és a kereszt útjára lépnek. Megfogadták, hogy egy éven belül elmennek a Szentföldre, vagy ha ez nem sikerül, szolgálataikat felajánlják a pápának, „hogy Krisztus a helytartója által mutassa meg nekik szolgálatának útját.” 1537-ben szentelték pappá Rómában, társaival együtt. Rendjét III. Pál pápa 1540. szeptember 27-én hagyta jóvá Jézus Társaság néven. Ignác, aki korábban arról álmodott, hogy Palesztinában folytat majd társaival missziós tevékenységet, Rómában maradt. 1541-ben a rend általános rendfőnöke lett, s kidolgozta a rend alapszabályát a Konstitúciót. 1551-ben megalapította a Collegium Romanumot, 1552-ben a Collegium Germanicumot. Róma apostola volt: prédikált, tanított, lelkigyakorlatokat vezetett. Halála előtti éveiben Ignác a katolikus restauráció vezéralakja lett, a protestantizmus terjedését megakadályozandó társait, mint Jézus katonáit küldte Európa városaiba, hogy terjesszék tanítását és a katolikus hitet. Ignác tanításának foglalata és jelmondata: Omnia ad maiorem Dei gloriam! („mindent Isten nagyobb dicsőségére”). Gyenge fizikumát a munka lassan felőrölte, 1556-ban hosszas betegeskedés után halt meg. 1622-ben avatta szentté XV. Gergely pápa.
“Őrizd meg minden dologban a lélek szabadságát. Ne kacsintgass az emberek felé, hanem legyen a lelked annyira szabad, hogy mindig meg tudd tenni az ellenkezőjét is!”
Hajnal Piroska (Katolikus Lexikon és A szentek élete alapján)
