Miért Pünkösdkor?
A pünkösd a görög pentekosztész, vagyis ötven szóból származik, s ez arra utal, hogy a törvény előírása szerint húsvét után hét hét elteltével ünnepelték (MTörv 16,9köv; Kiv 23,16), vagyis a húsvét utáni 50. napon. Izrael földjén ez a hét hét a terménybetakarítás, az aratás ideje volt, s pünkösd ennek megfelelően az aratás végét jelezte, a sikeres és bőséges, de legalábbis elegendő búzáért való hálaadás alkalma volt. Ilyenkor elméletben minden izraelita férfinak Jeruzsálembe kellett zarándokolnia, hogy a szentélyben felajánlja terményének „zsengéjét”, patinás jövevényszavunkkal „primíciáját”, még ha ez az alkalom valamivel kevésbé volt is népszerű, mint a sátoros ünnep vagy maga a húsvét.
Vallásos ünnepeink mindig kapcsolódnak az életet tápláló, teremtő Isten jelenlétéhez, de a zsidó és keresztény hagyományban mindig kiegészíti őket a történelemre tett utalás is, Isten üdvözítő tetteinek, vagy ahogy éppen a mai olvasmány végén olvassuk, „nagy tetteinek” emlékezete. Az elemzők szerint pünkösd a fogság kora, a Kr.e. 6. század után kapcsolódott össze a szövetségkötés gondolatával. A hetes számra, s ezzel az ötvenesre utaló héber elnevezésen (savuót) csak egyetlen betűt kell alakítani (sövuót), hogy jelentése „eskü” legyen, a szövetségkötés egyik szinonimájaként. Isten elkötelezte magát a szövetségben, s a néptől ugyanezt várta. Jézus korában ismert volt már a pünkösdnek ez az értelmezése, bár talán nem volt kizárólagos. Úgy tűnik csak később, talán a Kr.u. 3. században vált általánossá, mégpedig újabb hangsúly-eltolódással úgy, hogy már nemcsak a szövetség megkötését, hanem a törvényadást is ünnepelték, a farizeusok hagyománya szerint.
Könnyen kapcsolatot találhatunk a zsidó pünkösd tartalma és a Szentlélek eljövetele között. Mondhatnánk, hogy a Szentlélek azt érleli meg és azt aratja le az egyház életében és a hívek szívében, amit Jézus tanított, amit oda Jézus elvetett (vö. Mk 4,3-9). Neki az volt az eledele, hogy az Atya akaratát teljesítse, s azt ígérte, a Vigasztaló is abból ad majd, amit ő, Jézus, valaha az Atyától kapott (vö. Jn 4,34; 16,14). A Lélek által mi azt aratjuk le, amit Jézus elkezdett. Az új és örök szövetség Krisztus vérében köttetik, amelyet ő szeretetből ontott mindenkiért, a megszámlálhatatlan sokaságért, s most a Lélek lesz ennek a szövetségnek pecsétje, záloga, foglalója. Ez a Lélek, aki a szívünkben Istent Atyának szólítja (Róm 8,15), Krisztus eleven törvénye, nem kézzel, hanem a szívünkbe írva (2Kor 3,3), minket messze felülmúlóan és mégis mindennél közelebb hozzánk, legbensőbb önmagunkhoz.
Ebben a buzgó értelmező igyekezetünkben Lukács, az Apostolok cselekedeteinek szerzője mégis elbizonytalanít: elbeszélésében sem itt, a 2. fejezetben, sem később nem adja semmilyen jelét, hogy összefüggést látna az ószövetségi pünkösd tartalma és a Szentlélek eljövetele között. A zúgó hang, a szétoszló lángnyelvek talán emlékeztetnek a Sinai-hegyi istenjelenésre, de úgy tűnik, az elbeszélés logikája ennél sokkal egyszerűbb igazságot követ: Jézus halála és feltámadása a legnagyobb zarándokünneppel, húsvéttal kapcsolatban történt, most pedig újra nagy tömeg, a világ minden tájáról érkezett látogatók lesznek tanúi annak is, hogy a Lélek eltölti a tizenkettőt. Szoros értelemben nem az ószövetségi ünnep és ennek jelentése lesz teljessé: inkább végre beteljesedik Jézus ígérete, leszáll a megígért Vigasztaló, aki erőt ad a bátor igehirdetésre és a félelem nélküli, szeretetteljes osztozásban élt életre (vö. ApCsel 2,14-42 és 2,43-47). Lukácsot itt sokkal inkább lefoglalja a tanítványokra és a külvilágra tett hatás, mint az, hogy Isten tervének és jelenlétének belső egységét részletezze.
Igen, készít az Isten a vele való találkozásra teremtéssel, születéssel, barátsággal, szerelemmel. De amikor végre ő maga érkezik, az mindezt teljesen átalakítja. Isten jelenlétében lesz érthető, mit jelent közösségben lenni, egyházat építeni. Jézus állja a szavát: érdemes várni arra, amit megígért, és érdemes élni vele, belőle.
