Sándor István szalézi vértanú boldoggá avatása

A Don Bosco Szent János által alapított Szalézi Szent Ferenc Társaság ebben az évben ünnepli magyarországi letelepedésének 100. évfordulóját. Ugyancsak megemlékezünk arról, hogy 99 éve született a rend egyik tagja, Sándor István, akit 1953. június 8-án a kommunisták koncepciós perben halálra ítéltek és kivégeztek. Boldoggáavatási pere a hírek szerint 2013 őszén fejeződik be. A vértanúhalált halt szerzetesről Dér András rendező készített fikciós dokumentumfilmet Isten szolgája, Sándor István szalézi vértanú címmel. A Magyar Kurír vele beszélget.

– Hogyan talált rá Sándor István szalézi atya történetére?
– A történet talált meg engem. Családommal együtt régóta vagyunk „laza” tagjai a Bécsi úti Don Bosco Szalézi Közösségnek. Néhány évvel ezelőtt a szaléziek jelenlegi tartományfőnöke, Ábrahám Béla atya vetette fel, hogy készítsek dokumentumfilmet Sándor Istvánról. Őszintén bevallom, hogy Sándor Istvánt nem ismertem addig. Megismerve azonban az életét, egyre jobban érdekelt az alakja. Varga Judit történésztől kaptam anyagokat, elolvastam Szőke János szalézi atya és Ádám Lászlónak, a szaléziek akkori tartományfőnökének a könyveit is. Néhány őt ismerővel is beszéltem, így Sándor István öccsének, Sándor Jánosnak a lányával és Bíró Lóránt atyával, aki a Klarisszeum jelenlegi plébánosa, ahol Sándor István az 50-es évek elején sekrestyés volt. Szaléziaktól, szalézi munkatársaktól, a Terror Házától és a szolnoki Máthé György atyától is sok segítséget kaptam. Egy nagyon szép, közös összefogás eredménye lett ez a film.

– Mivel vívta ki Sándor István a kommunista hatalom haragját?
– A kommunisták szemében Sándor Istvánnak nagyon súlyos vétkei voltak. Huszonöt éves korában lépett be a szalézi rendbe. Az egyre nyilvánvalóbban kiépülő diktatúra 1946-ban betiltotta az egyesületeket, minden keresztény egyesületet is. Sándor István azonban továbbra is folytatta Don Bosco szellemében az ifjúság nevelését, hiszen elsősorban azért lett szalézi szerzetes, hogy fiatalokkal foglalkozhasson. Ezt a tevékenységét a szerzetesrendek 1950-ben történt feloszlatása után is folytatta. Sándor István kezdetben fém- és gépipari  szakiskolába járt, majd kitanulta a nyomdászmesterséget. A Rákospalotát és Újpestet összekötő vasúti felüljáró alatti Clarisszeumban (Az épületet az alapító grófné, Károlyi Sándorné Korniss Klára védőszentjének – Assisi Szent Klárának – emlékére építették – B.D.) volt 1950 tavaszáig a szalézi rendház és a legszegényebb családok gyermekeit befogadó fiú nevelőintézet. A Clarisszeumban gyűltek össze a munkásfiatalok, akiket a rend tagjai tanítottak a keresztény hit alapjaira. Sándor István 1949-ben sekrestyés lett, és fiatalokkal, köztük árva gyerekekkel is foglalkozott, nagyon szerette őket, és ők is szerették őt, mivel vidám, humoros ember volt. A kommunista hatalom azonban hamarosan felfigyelt rájuk, ugyanis sok clarisszás fiatalt besoroztak a néphadseregbe, akik közül többeket átirányítottak az ÁVH-hoz. Ám ezek a kiskatonák továbbra is visszajártak Sándor Istvánhoz. Ez Rákosiék szemében drámai, megbocsáthatatlan vétség volt, amire felépítettek egy koncepciós pert, ez volt a Pártőrség pere. Maga Rákosi hívta fel az elvtársai figyelmét arra, hogy szigorúan, kíméletlenül járjanak el ebben az ügyben, mivel a klerikális reakció befurakodott az ő legbelsőbb, legmegbízhatóbb soraik közé. A vád ennek megfelelően államellenes szervezkedés, a rendszer megdöntésére irányuló kísérlet volt, ami a legsúlyosabb elbírálás alá esett. A kihallgatási jegyzőkönyvben az szerepelt, hogy Sándor István államellenes feladatok elvégzésével bízta meg a fiatalokat, bizalmas információkat szedett ki belőlük az ÁVH belső ügyeiről, amiket aztán felhasznált a népi demokratikus rendszer ellen, de szerepelt a vádpontok között a fegyveres ellenállásra való felkészülés is. A vádlottak között voltak papok, szerzetesek – köztük Ádám László szalézi tartományfőnök –, ávós őrmesterek, alhadnagyok, a tizenhét vádlott közül hármat Sándor Istvánnal együtt kivégeztek, a többiek öt és tizenöt év közötti börtönbüntetést kaptak. Az egyik elítélt, Dániel Tibor katolikus kispap, aki letartóztatása előtt bújtatta Sándor Istvánt, belehalt a kínzásokba. Az egyik kivégzett katonának, Zana Albertnek a menyasszonyát, Hegedűs Hajnalkát is elítélték öt évre, de előtte iszonyatosan megkínozták, s a szörnyű szenvedések hatására sok nevet, információt elárult. 1956-ban szabadult, s a forradalom leverését követően Londonba emigrált. Soha nem ment férjhez.

– Zana Albert volt Sándor István egyik legkedvesebb tanítványa. Az egyik fő vádpont szerint tudott arról, hogy Zana 1945-ben terrorakciót hajtott végre szovjet katonák ellen, de nem jelentette…
– Ez nincs bizonyítva. Zana Albert a kínzások hatására bevallotta, hogy megölt egy szovjet katonát, de ezen kívül semmiféle bizonyíték nincs erre vonatkozóan. Hozzáteszem a kínzások hatására a fogvatartottak döntő többsége mindent bevallott, amit az ávósok akartak tőlük. 1953 márciusában Sztálin meghalt, s akkor a különböző perek végrehajtói olyan utasítást kaptak, hogy zárják le minél gyorsabban a futó pereket. A Pártőrség-per vádlottjaival elhitették, hogy ha mindent önként bevallanak, aláírják a jegyzőkönyvet, akkor hamarosan felmentik őket. Ez volt a csapda. Miután legtöbbjük elfogadta ezt a feltételt, gyorsított eljárásban hirdettek ítéletet az ügyükben.

– Még a letartóztatása előtt Sándor Istvánnak Ádám László tartományfőnök azt javasolta, hogy disszidáljon, már elő is voltak készítve részére a papírok, ám ő ennek ellenére, arra gondolva, hogy a rendalapító, Don Bosco sem menekült el soha a küldetése elől, önként, tudatosan vállalta a vértanúságot, a magyar ifjúságért…
– Igen. Sándor István nagyon gyorsan bekerült az ÁVÓ látókörébe. Egyik alkalommal a tanítványai bekenték szurokkal a Clarisszeum közelében lévő Pokol Csárda Lépj be a Pokolba! című plakátját, ami a lebukásukhoz vezetett, mivel valaki feladta őket. Miután pedig 1950-ben a tanítványaival együtt mentették a Clarisszeum nyomdájából az értékeket, bujkálnia kellett, Kiss István néven. Az előbb említett Dániel Tibor katolikus papnál rejtőzködött, de a házmester feladta őket. Valóban lett volna lehetősége a disszidálásra, mégsem ment külföldre. Sándor István nem volt túl bonyolult lélek, egyszerű, jó humorú fiatalember volt, nagyon nyílt, aki mindenét Istennek adta. A szalézi lelkület teljesen áthatotta a személyiségét, a don boscói irányelvek az ifjúság neveléséről, szelídség, szeretet, a büntetést elvető, mégis szigorú és tekintélyt kivívó nevelési módszer jellemezte. Színészi adottságait is kamatoztatta, amikor színjátszócsoportot hozott létre, játékos módon tanított, oktatott, nevelt. Az egész életpéldája erről szól. Az, hogy az elöljárói által előkészített és ajánlott utazás helyett végül tudatosan vállalta a vértanúságot, nem hagyta cserben a fiataljait, az hatalmas lelkierőről tanúskodik. Mintha azt mondta volna, hogy nézne az ki, hogy beszélek nekik, hirdetem Krisztust, de amikor baj van, itt hagyom őket, kitéve a hatalom kegyetlen zaklatásainak, miközben én nyugodtan, biztonságban élek valahol külföldön. Nem elég tehát a szöveg, személyes tettekre van szükség. Sándor István a vértanúságával bebizonyította, hogy valóban a saját fiaiként szerette azt a sok fiatalt, akiket tanított, nevelt. Ábrahám Béla atya fogalmazta meg, hogy Sándor István élete példa arra, hogyan lesz valaki utolsóból első. Volt egy fiatal srác, aki soha nem volt jó tanuló, különösebben semmiben nem tűnt ki, de tette a dolgát, ami ráméretett, és a történelem úgy hozta, hogy végül mártírrá vált. Isten bárkit kiválaszthat a nagy feladatra, meghívhat, s a dolgok ott dőlnek el, hogy képes vagy-e végigjárni azt az utat, ami számodra van előkészítve. Ha megvan benned a szilárd hit, az elszánt elkötelezettség, és a lelkiismereted szavára hallgatsz, akkor igen, bárki képes erre.
Dér András filmjének operatőre Tóth Zsolt, zeneszerzője Szalai Katalin; gyártásvezető: Gáspár Dénes. Sándor Istvánt Orth Péter, az édesanyját Dér Denisa, Ádám László tartományfőnököt Lux Ádám játssza. A filmet először február 22-én a Sándor István tiszteletére rendezett emlékülésen vetítik a Terror Háza Múzeumban. Dér András a fenruár 13-i Magyar Nemzetben (Boldoggá avatás előtt a Rákosi-rendszer szerzetesmártírja 5.o.) is nyilatkozik a filmről.

Magyar Kurír

kép