„mert így gondolkodott: “Ha megérintem akár csak a ruháját is, meggyógyulok.” ”(Mk 5,28)

Kockázatos döntés. Ahhoz, hogy megérinthesse Őt, meg kell érintenie az embereket is. Ha valaki felismeri, akkor búcsút inthet a gyógyulásnak, viszont kiteszi magát a bőséges szidalmazásnak.

De mi más választása lehetne? Nincs pénze, nincsenek kapcsolatai, barátai, és nincs megoldása. Mindössze egy fura megérzése van afelől, hogy Jézus tud, és nagy reménye, hogy fog is segíteni rajta.

Lehet, hogy neked is csak ennyid van: egy fura megérzésed és egy nagy reményed. Semmid sincs, amit adhatnál. De fájdalmad van. Mindaz, amit felajánlhatsz Neki a fájdalmad.

Lehet, hogy ez tartott vissza attól, hogy Istenhez gyere. Tettél már egy vagy két lépést Felé, de azután megláttad az embereket körülötte. Annyira tisztának tűntek, annyira megvolt bennük minden, annyira szilárd hittel rendelkeztek. És amikor megláttad őket, eltakarták Őt előled. Így hát megtorpantál.

Ha esetleg a leírtak illenek rád, akkor jól jegyezd meg, hogy azon a napon egyetlen emberről jelentette ki Jézus, hogy van hite. Ez az ember nem egy gazdag adománnyal jött. Nem tartozott a hűséges követők közé. Nem egy elismert tanító volt. Egy szégyenkező, nincstelen volt, aki belekapaszkodott a megérzésébe, hogy Jézus meg tudja, és belekapaszkodott a reményébe, hogy Jézus meg is fogja őt gyógyítani.

Nem is rossz meghatározása ez a hitnek: egy meggyőződés, hogy Isten meg tudja tenni, és egy remény hogy Isten meg fogja tenni. Hasonló a Bibliában található definícióhoz: „Hit nélkül pedig senki sem lehet kedves Isten előtt, mert aki az Istent keresi, annak hinnie kell, hogy ő van; és megjutalmazza azokat, akik őt keresik.” (Zsidók 11:6)

Ugye, nem is olyan bonyolult? A hit az a meggyőződés, hogy Isten valóságos és Isten jó. A hit nem valami misztikus tapasztalat, vagy egy éjféli látomás, vagy egy hang az erdőben… A hit az egy döntés, hogy elhiszem, hogy Aki mindent alkotott, nem hagyta magára az alkotását, és még mindig küld fényt az árnyékba, és még mindig válaszol a hit megnyilvánulásaira.

Természetesen nem volt bizonyosság. Az asszony csak remélte, hogy Jézus válaszolni fog… és vágyott rá… de nem tudhatta biztosan, hogy így lesz. Mindössze annyit tudott, hogy Ő ott volt és Ő jó. Ez a hit.

A hit nem az a meggyőződés, hogy Isten azt fogja cselekedni, amit akarsz. A hit az a meggyőződés, hogy Ő azt fogja tenni, ami helyes.

Max Lucado

Gondolatok az evangéliumhoz (Mt 11,25–30)

A nyár közepén ebben a vasárnapi evangéliumban Jézus megkönnyebbülést, felüdülést kínál azoknak, akik megfáradtak és terhek alatt görnyednek. Nem nehéz magunkra ismerni ebben a megszólításban, hiszen mindannyian hordozunk nehézségeket. Életünk sötétségeinek, sebeinek, veszteségeinek terhe időnként nyomasztóvá válik. De különösen nagy teher nélkül is előfordul, hogy a munkahelyi taposómalomban vagy a családi élet mókuskerekében elfogy az erőnk, megfáradunk. 

Az örömhírként elhangzó ígéret mindjárt felveti a kérdést: miben áll ez a felüdülés, amit Jézusnál találhatunk? Vajon ez a hívás az életünk végén Jézusnál lelt örök békére vonatkozik? Vagy esetleg a templom csendjében, a liturgiában megtapasztalt megnyugvásra, amelyben hétről hétre letehetjük a gondjainkat? A válasz az evangéliumi szakasz első felében rejlik: ujjongó hálaadásában Jézus arról a kapcsolatról beszél, ami őt, a Fiút az Atyához kapcsolja. Az evangéliumban közvetlenül ezelőtt arról olvasunk, hogy Jézust elutasították a honfitársai. Ő pedig éppen ebben az elutasítással, magánnyal terhes tapasztalatban észleli minden valóságnál erősebben azt, hogy az Atya ismeri őt, és hogy küldetésének lényege éppen az, hogy az őt követők is megismerjék az Atyának ezt a megtartó, szerető jelenlétét. A terheink súlyától való szabadulás tehát nem valami varázsütésre elnyert „happy end” vagy egy imádságunk hatására kitöltött „lelki energiaital”, amitől hirtelen minden más lesz. A felüdülés abban áll, hogy minden rossz, ami velünk történik, értelmet nyer ebben a mindent átölelő istenkapcsolatban.

Így értelmezhető Jézusnak az az első hallásra kissé csalódást keltő mondata is, hogy a megkönnyebbülés feltétele az, ha felvesszük az igáját. Mintha a terheinket csak lecserélni lehetne, nem pedig szabadulni tőlük. De a jézusi megkötöttség éppen azért édes, mert nem jelent mást, mint a kapcsolat biztonságát. Az iga, bár súlya van és beszorít, lehetővé teszi, hogy az ökör ereje hasznosuljon. A Jézushoz és általa az Atyához való kapcsolódásunk biztosítja, hogy küzdelmeink ne hiábavalók legyenek, hanem magunk és mások üdvösségét szolgálják. S ha a terheinket tudjuk kitartóan az istenkapcsolatunkba ágyazva hordozni, akkor Jézustól tanulva megnyílhat előttünk a szelídség és az igazi alázat útja: az előbbi az önakarat, az erőszak minden formájának elengedését jelenti, az utóbbi pedig a szabadságot mások véleményétől, a sikertől, a világ tetszésétől, végső soron önmagunktól.

Az evangéliumban felkínált felüdülés tehát nem pusztán az átmeneti jó érzés, hogy egy imaélményben Jézus megigazítja a vállunkon a keresztet, de nem is a halálunk után ránk váró örök nyugodalom. Hanem annak a lehetősége, hogy a minket megkörnyékező rosszat és erőtlenséget hordozhatjuk Jézussal együtt, sőt engedhetjük, hogy ő hordozza, nekünk csak benne kell maradnunk a vele való kapcsolatban, és engednünk kell, hogy Lelke által szabaddá tegyen minket önakaratunk és sebzett énünk gúzsba kötő igájától.

Baán Izsák OSB

kép

Az Úr a sebeinket hordozó Pásztor

A szentlecke Péter apostol első leveléből a csendes békességről szól, kezdte beszédét a pápa: „Vétkeinket saját testében fölvitte a keresztfára, hogy meghaljunk a bűnöknek, és az igazságnak éljünk. Az ő sebei szereztek számotokra gyógyulást. Olyanok voltatok ugyanis, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek Pásztorához és oltalmazójához”. Jézust pásztornak látja Péter, aki a tévelygő juhok megmentésére jön, ahogy a válaszos zsoltár mondja: „Az Úr nékem pásztorom, ínséget nem kell látnom. Zöldellő mezőkön terelget engem, csendes vizekhez vezet, és lelkemet felüdíti”. János evangélista pedig – tette hozzá a pápa – „kapunak” mondja őt, amin keresztül belép a nyáj. Aki nem ezen a kapun keresztül jön, az tolvaj és rabló, ők az ál-pásztorok, akik sokan voltak a történelemben. Nem törődtek a nyájjal, csak a karrierrel, a politikával vagy a pénzzel. Ám az emberek ismerték őket és az Istent saját útjaikon keresték.

Jézus stílusa legyen a pásztor stílusa!

Ám amikor van egy jó pásztor, akkor a nyáj előtte megy. A jó pásztor meghallgatja a nyájat, vezeti őket és gondjukat viseli. A nyáj pedig tud különbséget tenni a pásztorok között és ebben nem hibázik, a nyáj bízik a jó pásztorban, Jézus Krisztusban. Csak a Jézushoz hasonló pásztor kelt bizalmat a nyájban, mert ő a kapu. Jézus stílusa legyen a pásztor stílusa! – kérte a pápa. Jézus a Jó Pásztor, mert ahogy a szentlecke mondja: „szenvedett értünk, példát hagyva nektek, hogy a nyomában járjatok. Amikor szidalmazták, nem viszonozta a szidalmat; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta magát az igazságos Bíróra”.

Jézus a jó pásztor, a nyáj és a juhok eszményképe, egy húsvéti eszménykép

Jézus szelíd volt, ami a jó pásztor egyik jellemzője, a szelídség. A jó pásztor szelíd, ami egy rejtett dolog, nem mutatja magát és nem is védekezik. A jó pásztor gyengéd, a közelség gyengédségével. Ismeri a juhokat egyenként, mindegyikkel külön-külön törődik. Ha pedig este hazatérve észreveszi, hogy egy hiányzik közülük, utánaered, megkeresi és vállára veszi. Ez a Jó Pásztor, Jézus Krisztus, aki elkísér minket az élet útján. És ő a pásztor, a nyáj és a juhok eszményképe, egy húsvéti eszménykép. Az egyház húsvét első hetén énekli a frissen megkereszteltekről: „Ezek az új bárányok”. És ő az eszményképe a gyengédségnek, a jóságnak és a szelídségnek. Az eszmény az egyház, melyet Jézus akar, egyúttal pedig ő az, aki megőrzi ezt az egyházat. A mai vasárnap egy szép vasárnap, a béke, a gyengédség, a szelídség vasárnapja, mert a mi pásztorunk gondjába vesz bennünket. „Az Úr az én pásztorom, ínséget nem kell látnom” – fejezte be a 22. zsoltár idézetével homíliáját Ferenc pápa.

forrás

kép