Urunk színeváltozása

“Ha valaki utánam akar jönni, tagadja meg önmagát, vegye föl keresztjét és kövessen engem”.

Kemény szavak ezek Uram! Kereszthordozás? Szenvedés? Dehát… Igen, már megint meglepően mást tanítasz Mester, mint amit várnánk és szeretnénk! S hat nap gyötrődésén keresztül barátkozunk e gondolattal, mikor odalépsz legbensőbb körödhöz, s elhívod őket magaddal…

Megyünk, Mester, követünk! Taníts hármunkat! Kérünk, magyarázd el jobban életünk legnehezebb kérdését, a szenvedés misztériumát! Na és a miérteket! Hogy mondod, Uram? Itt most csendesedjünk el és imádkozzunk? Rendben… De várjunk csak! Mi ez? Honnan jön ez a fényesség? Nézzétek! Az Úr az! Én Uram, én Istenem! Gyorsan, ragadjunk szerszámokat! Készítsünk menedéket! Tegyük tartóssá, örökítsük meg e másodperceket! Felejtsük el a kereszteket, éljen a krisztusi dicsőség! – s ez a három ember, akik ordítottak rémületükben, mikor Jézus a tengeren közeledett feléjük, most, a tündöklő arc láttán semmi rémületet nem érez… Az az ember, aki isteni cselekedeteket művel, megrémíti őket. De mikor Isten kinyilatkoztatja magát, nincs semmi ok a félelemre, elég imádni és szeretni őt. S ilyenkor minden más földi dolog – baj, kereszt, szenvedés – háttérbe szorul… Lángra gyúlt lélekkel kiáltják a világba Krisztusba, az Isten Fiába vetett hitüket… Mert az emmauszi tanítványok “Maradj velünk Uram, mert már esteledik!” felsóhajtása itt ebben a mondatban ölt testet: “Uram, jó nekünk itt lennünk!”

Igen, a krisztusi ember így áll a földi nehézségekhez: képes egy más, magasabb szemszögből nézni azokat... – Krisztus miatt! Ugyanazt a valóságot tapasztalja meg életében, mint társai (a bűn, a rossz, a szenvedés, a halál valóságát és kikerülhetetlenségét), de a hit talaján állva, a keresztény remény szárnyán, magasabb perspektívából összegzi és értékeli/átértékeli őket.

“Életünket nem vagyunk képesek meghosszabbítani, sem kiszélesíteni, csak elmélyíteni” (Groch Fock).

Valóban elgondolkodtató, hogy míg egyes vallások, szekták, mozgalmak megkísérlik elfedni vagy elfelejtetni követőikkel a rosszat, a szenvedést, a kereszténység Jézusban értelmet ad neki, előtérbe állítja, s Isten erejében bízva felemeli azt, mert “amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős”, “mert az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében”.

A Tábor-hegy élménye mindenki számára jelenvalóvá válik/válhat a szentmisében. Jézus felvisz minket a Golgota-hegyére, hogy aztán életünk legnagyobb kérdését, a halál misztériumát “megoldva” (“Ez az én testem/vérem, mely értetek adatik…” s “…aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van”), Tábor-hegyi dicsőségének részesévé tegyen minket feltámadt testének magunkhoz vételével.

Igen, barátaim, a mi Tábor-hegyünk az eucharisztia, mely nem más, mint már itt lenn egy darab Mennyország, Isten ránksugárzó kegyelme, boldog elrejtőzés őbenne.

Takács Péter

forrás

kép