Cikkek archívuma ebben a rovatban: Aktuális események

Van egy alapítványunk, aminek fő célja a sérült gyermekek szabadidős integrációja. Ennek kapcsán áll előttem a nagy feladat minden évben, hogy egy olyan tábort szervezzek, ahol ép gyerekek sérült társaikkal játszhatnak, kirándulhatnak, kézműveskedhetnek, fürdőzhetnek. Ahogy mi megálmodtuk, annak nagyon jól kellene működni, hiszen minden kis csoport egyaránt gazdagodik az által, hogy felismeri egymásban az értéket, az épek nagyobb önbizalomra, megértésre, egyfajta különös látásmódra tesznek szert… a sérültek élvezik az épekkel töltött időt, tanulnak tőlük, és jobban megismerhetik egymás világát. Ez több ebben a szakmában, vagy sorsközelben tevékenykedő ismerősöm szerint is a legjobb út, hogy lebontsuk a falakat, és a sérültek ne érezzék kitaszítottnak magukat, az épek pedig ne kerüljék a sérültek tekintetét, ne legyenek zavarban, ha bárhol a világban egymásba botlanak.

Eddigi éveinkben a Béke téri fiatalok voltak az “ép” csoport, de sajna most kevesen lelkesednek a gyerekeink a sérültekkel való közösködésre.

Így  közhírré tesszük, hogy van egy ilyen tábor, ahol lehetőség nyílik megismerni egy a hazánkban sajnos eléggé hátrányos helyzetben lévő kis csoportot, a sérülteket, velük együtt lehet nyaralni, segíteni őket, és önbizalmat, tapasztalatot szerezni abban, hogy mi mindent meg lehet oldani szeretettel, kitartással és segítő szándékkal.

Az alapítványunk már tud támogatást is nyújtani a részt vételi díjba, de annyira jól nem állunk, hogy a sérülteken is segítsünk, a szakembereknek is adjunk tisztelet díjat, s még az önkéntes fiatalok táborát is ingyenessé tegyük. Így idén 15.000 Ft lenne a már támogatott díj, ami magában foglalja az utazást, a szállást, az étkezést, a belépőket: múzeum, strand…. Helyszín Tihany, a tájvédelmi körzet szívében, a félsziget apátsággal szembeni másik oldalán egy erdészházban. Meglátogatnánk tehát a tihanyi látnivalókat, a természeti kincseket, strandolnánk, talán még a csillagvizsgálóba is eljutnánk, fagyi …
Időpont: július 15-20-ig, 6 nap, 5 éjszaka.

Nagy szükségünk volna pár fiatalra, gyermekre akár 6 éves kortól, akik szívesen játszanának, beszélgetnének sérült társaikkal. A mozgásukban korlátozott gyermekekhez lesz szaksegítség, konduktorok, tehát ellátásban nem kell segíteni, de ha akad egy két erősebb fiú, azért bizonyos akadályokat csak az ő erejükkel lehet legyőzni, eddigi tapasztalataink alapján nem is akármilyen emlékeket hagyva maguk után.

Nagy hálával és soxeretettel !!!

Vica

szolnokivica@gmail.com

 tánc

játék együtt

Tihany

Segíts megújítani az életünket!! Oly nagy szükségünk van az élő hitre, az új utakra vezető bátor reményre, és a hegyeket mozgató lángoló szeretetre! Hiszem, hogy az emberiség jövője, s benne a mi népünké is szebb, jobb, igazabb lesz a következő években, évtizedekben, de azt is tudom, hogy ez csak is a világunkat mozgató, az életet adó Lélek műve lehet!! Nagy nagy alázattal szeretettel imádkozzuk Nagy Szent Terézzel:

Itt vagyunk előtted, szélesre tárjuk szíveink ajtaját, járj át bennünket, és rendezd át életünket, világunkat!!

A fojtogató, gyanakvó, kapzsi, gőgös, telhetetlen, anyagias vágyainkat seperd ki, égesd fel és hozzál magaddal felszabadító friss új, távlatokra nyíló gondolatokat, fenntartható tiszta vágyakat, olyanokat melyek mindannyiunkat boldoggá tehetnek!!

Szeretettel, Csaba testvér

Kép

A Szentlélek teszi lehetővé a keresztények számára, hogy emlékezzenek a történelemre és az Isten által kapott ajándékokra.

Pontosan két hónap telt el azóta, hogy Jorge Mario Bergoglio bíborost Péter utódává választották. Ferenc pápa szokásához híven május 13-án, hétfőn reggel is szálláshelyén, a vatikáni Szent Márta ház kápolnájában mutatta be a szentmisét, amelyen ez alkalommal Rádiónk műszaki, adminisztratív és főigazgatóságának néhány alkalmazottja vett részt. Jelen voltak továbbá az Elvándorlók és Úton levők Pápai Tanácsának munkatársai, élükön Antonio Maria Vegliò bíboros elnökkel, Joseph Kalathiparambil püspökkel, a dikasztérium titkárával, valamint P. Gabriele Bentoglio altitkárral, akik együtt miséztek a Szentatyával.

A Szentatya a napi olvasmányokhoz fűzve gondolatait, utalt az Apostolok Cselekedeteiből vett szakaszra, (ApCsel 19,1-8), amelyben Szent Pál Efezusban találkozik néhány tanítvánnyal. Meglepő válaszuk, amit a Népek Apostolának kérdésére adnak: „Még csak azt sem hallottuk, hogy van Szentlélek”. A kétezer évvel ezelőtti keresztények tudatlansága nem csak az első időket jellemezte – mondta a pápa.

Ma is sok keresztény van, aki nem tudja, hogy ki a Szentlélek. Néha halljuk, hogy egyesek így gondolkoznak: Jól megvagyok az Atyával és a Fiúval, mert az Atyához imádkozom a Miatyánkban, amikor áldozom, akkor a Fiúval találkozok, de nem tudok mit kezdeni a Szentlélekkel. Vagy ezt mondják: A Szentlélek az a galamb, aki hét ajándékot hoz nekünk. Szegény Szentlélek így mindig az utolsó helyen áll és nem találja meg helyét az életünkben.

Ezzel szemben a Szentlélek a bennünk aktívan cselekvő Isten, aki felébreszti emlékezetünket. Jézus maga elmagyarázza az apostoloknak Pünkösd előtt: Isten elküldi majd a Szentlelket Jézus nevében, aki eszükbe juttatja majd mindazt, amit a Mestertől hallottak.

Egy emlékezet nélküli keresztény nem igazi keresztény: olyan férfi vagy nő, aki a pillanat foglya, nincs története. Illetve van, de nem tudja, hogy hogyan viszonyuljon hozzá. Éppen a Szentlélek az, aki megtanítja neki, hogyan értelmezze a történelmi emlékezetet.

Amikor a Zsidókhoz írt levél szerzője arra buzdít, hogy „emlékezzetek atyáitokra a hitben”, „emlékezzetek hitetek első napjaira és arra, hogy milyen bátrak voltatok” – ezek mind életünk, történelmünk emlékezetét jelentik. Annak a pillanatnak az emlékezete, amikor megkaptuk a Jézussal való találkozás kegyelmét. Mindannak az emlékezete, amit Jézus mondott nekünk.

Az az emlékezet, amely a szívből jön, a Szentlélek kegyelme – ismételte erőteljesen Ferenc pápa. Azt is jelenti az emlékezet, hogy nem feledjük saját nyomorúságainkat, amelyek rabszolgává tesznek. Emlékezünk azonban arra is, hogy Isten kegyelme megvált bennünket ezektől.

Amikor azonban felbukkan a hiúság, amikor valaki egy kicsit azt hiszi, hogy az életszentség Nobel-díjasa, akkor is jól jön egy kis emlékezet: „Emlékezz rá, hogy honnan emeltelek ki: a nyáj végéből. Te a nyáj mögött álltál”. Az emlékezet nagy kegyelem, és amikor egy kereszténynek nincs emlékezete – kemény dologról van szó, de ez az igazság – akkor nem keresztény, hanem bálványimádó. Mert olyan Isten előtt áll, akinek sehová sem vezet az útja. A mi Istenünk velünk együtt halad az úton, elvegyül közöttünk, velünk együtt jár. Üdvözít, belép történelmünkbe. Mindennek az emlékezete gyümölcsözőbbé teszi az életet az emlékezet kegyelmével.

Ferenc pápa végül arra szólította a keresztényeket, hogy kérjék az emlékezet kegyelmét, hogy olyan személyek legyenek, akik nem felejtik el a megtett utat. Nem felejtik el az életükben kapott kegyelmeket, bűneik megbocsátását, nem felejtik el, hogy rabszolgák voltak és az Úr üdvözítette őket.

A szertartás után Ferenc pápa jókívánságait fejezte ki az Államtitkárság munkatársának, Peter Brian Wells prelátusnak születésnapja alkalmából, köszönetet mondva az egyház javáért folytatott szolgálatáért.

Forrás

1917. május 13-án egy Cova da Iria nevű helyen, a fatimai egyházközség területén három pásztorgyermek őrizte nyáját: a tízéves Lúcia, és unokatestvérei, a kilencéves Ferenc és a hétéves Jácinta.

Délben szokás szerint elimádkozták a rózsafüzért, majd játszani kezdtek ott, ahol ma a fatimai bazilika áll. Hirtelen nagy fényességet láttak, amit villámnak gondoltak, és úgy döntöttek, hazasietnek még a vihar előtt. Ám rögtön ezután újra fényt láttak, és egy kis tölgyfa fölött (ahol ma a Jelenési kápolna áll), megpillantottak egy „Asszonyt, aki ragyogóbb volt, mint a nap”.

Az Asszony imádságra buzdította a kis pásztorokat, és kérte őket, hogy öt hónapon át minden hónap 13-án jöjjenek el Cova da Iriába. A gyermekek teljesítették a kérést – június, július, szeptember és október 13-án a Szűzanya megjelent nekik. Augusztusban 19-én történt a jelenés, mert 13-án a gyermekeket kihallgatás miatt fogva tartotta Vila Nova de Ourém kerületi elöljárója.

A jelenések alkalmával a Szűzanya mindig arra kérte a gyermekeket, hogy imádkozzanak, hozzanak áldozatot a bűnösök megtéréséért, és engeszteljék Szeplőtelen Szívét az ellene elkövetett vétkekért. A júliusi jelenés alkalmával a gyermekeknek látomásban volt részük a pokolról. A Szűzanya ekkor kérte először, hogy ajánlják fel Oroszországot az ő Szeplőtelen Szívének. „Ha kérésemet teljesítik, Oroszország megtér, és béke lesz, ha nem, akkor tévtanait az egész világon el fogja terjeszteni, háborúkat és egyházüldözést fog előidézni, a jó embereket kínozni fogják, a Szentatya sokat fog szenvedni, több nemzet megsemmisül, végül azonban Szeplőtelen Szívem diadalmaskodni fog. A Szentatya fölajánlja nekem Oroszországot, és az megtér. A világra pedig egy békés kor virrad…” – írja Lúcia nővér Emlékezéseiben.

A jelenéseknek gyorsan híre kelt, és az utolsó alkalommal, október 13-án, mintegy 70 000 ember volt jelen Cova da Iriában. A Szűzanya kijelentette, hogy ő a Rózsafüzér Királynője, és azt kérte, hogy építsenek kápolnát a tiszteletére. A jelenés után történt a híres napcsoda. A Szűzanya újra kérte, hogy Oroszországot ajánlják fel Szeplőtelen Szívének.

Évekkel a fatimai események után Lúcia nővér elmesélte, hogy 1916-ban történtek más jelenések is, három alkalommal, a Loca do Cabeço nevű helyen, szintén közel Fatimához. Akkor egy angyal jelent meg a három pásztorgyereknek, és bűnbánatra, imádságra kérte őket.

Lúcia később szerzetesnővér lett, 1921-ben lépett be a Dorottya-rendbe, és néhány évet Spanyolországban élt, Vilarban illetve Tuy-ban. A Szűzanya ott is többször megjelent neki, és azt kérte, tartsanak ájtatosságot öt egymást követő szombaton: imádkozzák a rózsafüzért, elmélkedjenek a titkokon, gyónjanak és áldozzanak, hogy a Mária Szeplőtelen Szíve ellen elkövetett bűnöket jóvátegyék. Lúcia 1948-ban belépett a sarutlan kármelita rendbe, és a coimbrai Szent Teréz kolostorban élt haláláig. Később többször is ellátogatott Fatimába: 1946-ban, 1967-ben, 1981-ben is ott járt, hogy a jelenésekről készülő képek munkálatait segítse. Lúcia nővér 2005. február 13-án hunyt el Coimbrában, életének 98. évében.

Lúcia nővér unokatestvéreinek élete és sorsa

Marto Ferenc
1908. június 11-én született Aljustrelben. Érzékeny és visszahúzódó természet volt, azért imádkozott és tartott bűnbánatot, „hogy az Úr Jézust vigasztalja”. Tüdőgyulladásban halt meg 1919. április 4-én, szülei házában. Földi maradványait 1952-ben vitték át a plébánia temetőjéből a fatimai bazilikába.

Marto Jácinta
1910. március 11-én született Aljustrelben, Ferenc húga. 1920. február 20-án halt meg egy lisszaboni kórházban, hosszú és fájdalmas betegség után – szintén tüdőgyulladásban –, minden szenvedését felajánlva a bűnösök megtéréséért, a világ békéjéért és a szentatyáért. Teljesen épen maradt holttestét 1951-ben helyezték örök nyugalomra a bazilikában.

A fatimai látnokok – Marto Ferenc és Marto Jácinta – boldoggá avatási pere 1952-ben indult, II. János Pál pápa 2000. május 13-án avatta őket boldoggá.

Magyar Kurír

a látnokok

kép

Lúcia nővér a Szentatyával

Fatima

Kilencven éves a magyar alapítású Szociális Testvérek Társasága női szerzetesközösség. A társaság tagjai szerzetesi elköteleződésük által a bencés lelkiség szellemében kívánnak választ találni korunk szociális és spirituális kihívásaira. Szerte a világban mintegy 200 szerzetesnő tartozik a közösséghez.  

„Az Úr Lelke nyugszik rajtam…”

Fiatalkoromban hosszasan kerestem szerzeteshivatásom útját: az Úr Lelke nyugodott rajtam – vagy inkább nyugtalanított sok éven át a sokáig meddő keresésben, mivel akkoriban ebből az országból egyszerűen hiányoztak a szerzetesek. Egy-egy szép arcú idős sekrestyés néniről vagy ápolónőről titokban meg lehetett tudni, hogy „ő ám apáca volt!” – de semmi több.

Magyarországon 1950-ben államilag feloszlatták a szerzetesrendeket, tagjaikat kitelepítették, börtönbe vitték, bármiféle további működésüket törvényileg ún. „államellenes összeesküvésnek” titulálták. A legálisan működő két férfi és egy női rend az iskolafenntartás miatt maradhatott meg, természetesen szintén súlyos ellenőrzések és korlátozások alatt. A múltról sem volt nagyon szabad beszélni. A szerzetesek nincsenek, és kész. Letűntek a történelemmel. Ez volt az időtlen axióma.

1987-ben, huszonnégy évesen léphettem be a Szociális Testvérek Társaságába. Konkrétan egy plébániai hittanterem ajtaja volt ez, ahol hetente találkozott egy közösség, „hittancsoport” fedőnévvel. Beléptem, és sok fiatal, kedves női arc nézett vissza. Szerzetesek Fogadalomtételvoltak, Magyarországon. Nem is kevesen. Nem sokat tudtam róluk, de azt már igen: ez egy hely, ahol egészen Istené lehetek úgy, ahogyan azt annyi éve kerestem.

Aztán lépésenként sok minden kiderült. Az, hogy annál, amit látok, láthatok, sokkal többen vannak. Fiatalok is, idősek is.

Az, hogy 1950-ben ez is egy virágzó közösség volt, amit „feloszlattak” – s azt, hogy azért van ma egy hely, ahová beléphetek, mert az akkoriak nem vették tudomásul ezt a feloszlatást, csupán formát váltottak. A legnagyobb titokban, kihallgatások, letartóztatások között is, de vitték tovább a Társaság küldetését és életét.

Az, hogy minden társadalmi tiltás ellenére tovább is adták az isteni életet: befogadták a hivatáskereső fiatalokat, és fogadalomhoz engedték őket. Ezért jöhettem közéjük én is.

Az, hogy jelek nélkül élnek a világban, mégis fogadalmas szerzetesek, akik az ősi modell szerint „jegyességként” élik meg Istenhez kapcsolt életüket.

Az, hogy szolgálataikról – felszínesen – ugyan lehet olyan érzésem, hogy „hát mindenki dolgozik a saját munkahelyén, nem? Biztosan utána szerzeteskednek…!” De elég hamar megérezhettem, hogy sokfajta tevékenységüknek igenis van mentalitása, karaktere.

Az, hogy nem elfordulnak a világtól, hanem teljes erővel szolgálják azt. Érzékenyek a legmodernebb törekvésekre, élnek a technika vívmányaival, foglalkoznak közélettel, törődnek a peremreszorultakkal, tanítanak, gyógyítanak, sérülteket szolgálnak, magas szintű intézményeket vezetnek, vagy a legszegényebbekkel dolgoznak, aktívan új egyházi és társadalmi kezdeményezések élére állnak.

Az, hogy Isten „betilthatatlan”: „Nem baj, ha a keretek leomlanak, a Lélek teremt majd magának új kereteket” – mondta már a negyvenes években az alapító, Slachta Margit.

„Az Úr Lelke nyugszik rajtam , Ő kent föl engem…”

„…olyan nők társulatáról van szó, akik nem tudnak és nem akarnak a világtól annyira elvonulni, mint amennyire a szerzetesek szoktak, hanem a világban akarnak a világ javára szerzetesek mód jára élni, követve az Üdvözítő példáját… aki körüljárt, jót cselekedve.”

Ezt olvassuk az 1928-ban kiadott első Társaságismertetőben, Slachta Margit tollából. A mű címe is nagyon beszédes: A puszták rejtekéből az élet centrumába. A szociális testvérek kezdetektől fogva a mindennapi ember „testvérévé” akartak lenni: odamenni, ahol ők vannak, értük dolgozni, együtt dolgozni az Egyházban és a világban. A szociális testvér az kifelé megy, misszióba megy – saját társadalmához, korának emberéhez. Sokféle karitászmunkától kezdve a szociális kérdések oldozgatásán, mozgalmak szervezésén át a közéletig, sőt az államéletig ívelt a szociális testvérek szolgálati terepe. Slachta Margit egyenesen az első közép-európai női parlamenti képviselő volt, aki végre „…bevitte a női géniuszt az államháztartásba…” amint mondták róla. Ő pedig úgy vélekedett: „Egy margit testvrszociális testvér elmegy oda is, ahol a látható Egyház véget ér…” Mindennek érdekében a szokásos apácaruhánál sokkal egyszerűbb egyenruhát hordtak, de nem restelltek civilben is megjelenni, ha a szolgálat számára az volt hasznosabb. Munkásnők vagy tanyai családok, államférfiak és cselédlányok, úriasszonyok és egyetemisták között egyaránt otthon voltak a szociális testvérek. És szolgálták az Életet, a gyógyító és megelőző szeretetet, az isteni és emberi jogokat – a Lélektől felkenetve a lélekmentést. Ennek az 1944-es vészkorszakban különös területe lett: az üldözött életek mentése – Társaságunk kb. ezer életet tudott megmenteni. Közülünk pedig csak egy halt bele, az, aki maga ajánlotta fel áldozatul az életét – Boldog Salkaházi Sára. Nevét viseli a rakpart, ahol a nyilasok a zsidókkal együtt a Dunába lőtték.

„Sokan aggodalommal nézik ezt a törekvést… […] De az, aki kegyelmet tudott adni embereknek, hogy egy életet remeteségben éljenek le, nem adhat-e kegyelmet másoknak is arra, hogy az élet forgatagának centrumában helytálljanak, és el ne sodortassanak…?” – bizakodott Margit testvér.

„Az Úr Lelke van rajtam , Ő kent föl engem , hogy folytassam isteni Jegyesem , Krisztus küldetését.”

Ez a Társaság jubileumi, 2013-as éves mottója, amelynek segítségével most hálát adunk Isten ajándékaiért. Hálát mindenekfelett a Szentléleknek való odaszenteltségért. Egyedi ajándéknak tartom, hogy mi éppen Pünkösdkor, az apostolok felkenésének és küldésének ünnepén tesszük szerzetesi fogadalmainkat, és feladatunk is Őt hívni a lélek nélküli világba…

Hálát az ezerötszáz éves nyugati szerzetesség atyjának, Szent Benedeknek lelkiségéért. Benedictus (aminek jelentése: „áldott”) épített az ókori Róma romjain egy olyan kis alternatív társadalmat – a monostort –, ami később Európa szellemi bölcsője lett. Kereszténység, imádság, békesség, közösség, tisztelet, stabilitás, földművelés, városépítés, kultúra – vagyis az élet civilizációja jellemzi a benedeki lelkiséget, ami ma is aktuális ebben az újbarbár harcoktól sem mentes korban.

Hála a múltért, a hűségért – a Gyökérért, amin én is egy ág lehetek. S hála a szaporodó ágakért, a rendszerváltás utáni eleven folytatásért, a máért. Házainkért, közösségi életünkért, fiataljainkért és időseinkért, a szolgálatok sokféleségéért, a Lélek ajándékaiért. Hála hogy aktívan ott lehetünk az Egyház és a világ jelenében. Hála a Jövőért, amit Isten készít mindnyájunknak.

      Magyarországon május első vasárnapja hagyományosan anyák napja. Ilyenkor, eleget téve Isten negyedik parancsolatának is, megkülönböztetett szeretettel köszöntjük az édesanyákat és a nagymamákat. A Boldogságos Szűz Mária legyen példaképük és pártfogójuk. Rájuk, sőt az édesapákra is hálás szívvel gondolunk irodalmunk minden bizonnyal legtermékenyebb költőjének, a 26 évesen meghalt Petőfi Sándornak Pesten, 1844 júniusában írt alábbi versével. Ez figyelmeztesse a fiatalokat is, hogyan kell majd szüleiket gyámolítaniuk.

 

István öcsémhez

 

Gondoltok-e úgy néha-néha rám?/ Mondjátok-e, ha estebéd után

Beszélgetéstek meghitt és vidám,/ Mondjátok-e az est óráinál,

Hát a mi Sándorunk most mit csinál?/ És máskülönben hogy van dolgotok?

Tudom, sokat kell fáradoznotok./ Örök törődés napotok, éjetek,

Csakhogy szűkecskén megélhessetek./ Szegény atyánk!/ ha úgy nem bízik

Az emberekben: jégre nem viszik./ Mert ő becsűletes lelkű, igaz;

Azt gondolá, hogy minden ember az./ És e hitének áldozatja lett,

Elvesztve mindent, amit keresett./ Szorgalmas élte verítékinek

Gyümölcseit most más emészti meg./ Miért nem szeret úgy engem, Istenem?

Hogy volna mód sorsán enyhítenem./ Agg napjait a fáradástul én

Mily édes örömest fölmenteném./ Ez fáj nekem csak, nyúgodt éltemet

Most ez keseríti meg./ Tégy érte, amit tenni bír erőd;

Légy jó fiú, s gyámolítsad őt./ Vedd vállaidra félig terheit,

S meglásd, öcsém, az Isten megsegít./ S anyánkat, ezt az édes jó anyát,

O Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd!/ Mi ő nekünk, azt el nem mondhatom,

Mert nincs rá szó, nincsen rá fogalom;/ De megmutatná a nagy veszteség:

Ha elszólítaná tőlünk őt az ég./ E néhány sorral érd be most, öcsém,

Én a vidámság hangját keresém,/ És akaratlan ilyen fekete

Lett gondolatimnak menete;/ S ha tovább fonom e fonalat,

Szívem repedne a nagy kín alatt./ Más levelem majd több lesz és vidám.

Isten megáldjon, édes Pistikám!

 

kép

 

Tömegkommunikáció Pápai Tanácsa XVI Benedek pápa üzenete a tömegtájékoztatás 47. világnapjára
Közösségi hálók: az igazság és a hit kapui; az evangelizáció új terei
2013. május 12.

Kedves Testvérek!

A tömegtájékoztatás 2013. évi világnapjához közeledve szeretnék ajánlani nektek néhány gondolatot azzal az egyre fontosabb témával kapcsolatban, amely az emberek egymás közti kommunikációjának mai módjára vonatkozik. Szeretném megemlíteni a virtuális közösségi hálók fejlődését, amelyek hozzájárulnak egy új „agóra”, egy nyitott közösségi tér kialakulásához, ahol az emberek ötleteket, információkat, véleményeket osztanak meg és ahol ezen kívül új kapcsolatok és új közösségi formák jöhetnek létre

Ezek a terek, amikor helyesen és kiegyensúlyozottan használják őket, hozzájárulnak a párbeszéd és a megvitatás olyan formáinak előnyben részesítéséhez, amelyek – ha a magánélet iránti figyelemmel és tisztelettel, felelősséggel és az igazság iránti elkötelezettséggel párosulnak – megerősíthetik az emberek közötti egység kötelékeit és hatékonyan elősegíthetik az emberi család harmóniáját. Az információcsere igazi kommunikációvá válhat, az ismeretségek barátsággá érhetnek, a kapcsolatok segíthetik a valódi közösséget. Ha a hálók feladata ennek a nagy lehetőségnek a megvalósítása, akkor a benne résztvevő embereknek erőfeszítést kell tenniük, hogy hitelesek legyenek, mert ezeken a tereken nem csak ötleteket és információkat osztunk meg, hanem végső soron magunkat közöljük.

A közösségi hálók fejlődése elkötelezettséget igényel: ezeken keresztül az emberek kapcsolatokat építenek és barátokra találnak, válaszokat keresnek kérdéseikre, kikapcsolódnak, de intellektuális kihívásokkal is találkoznak, szaktudást és ismereteket osztanak meg. A hálók így egyre inkább magának a társadalom szövetének részeivé válnak, amennyiben egyesítik az embereket ezeknek az alapvető igényeknek a mentén. A közösségi hálókat tehát az ember szívében gyökerező vágyak táplálják.

A közösségi hálók kultúrája és a kommunikáció formáiban és stílusaiban végbemenő változások komoly kihívások elé állítják azokat, akik igazságról és értékekről akarnak beszélni. Gyakran – ahogyan más tömegkommunikációs eszközök esetében is történik – úgy tűnik, hogy a különböző kifejezési formák jelentőségét és hatékonyságát inkább a népszerűségük, mint lényegi fontosságuk és érvényességük határozza meg. A népszerűség aztán sok esetben inkább köthető a hírnévhez vagy meggyőzési stratégiákhoz, mint logikai érveléshez. Olykor az értelem diszkrét hangját elnyomja a túl sok zajos információ, és nem tudja felkelteni a figyelmet, amelyet azok kötnek le, akik meggyőzőbben fejezik ki magukat.

A közösségi médiáknak tehát szükségük van mindazok segítségére, akik tudatában vannak a párbeszéd, az értelmes vita, a logikus érvelés értékeinek; olyan személyekére, akik a beszédnek és az önközlésnek olyan formáit próbálják művelni, amelyek a kommunikációs folyamatban résztvevők legnemesebb vágyainak felelnek meg. Párbeszéd és megvitatás fejlődhetnek és növekedhetnek akkor is, amikor beszélgetünk és komolyan vesszük azokat, akiknek a miénktől eltérő elképzeléseik vannak. „Felismerve a kulturális különbségeket tennünk kell azért, hogy az emberek ne csak elfogadják a másik kultúrájának létezését, hanem vágyjanak arra is, hogy az gazdagítsa őket és felajánlják mindazt a jót, igazat és szépet, amit ők birtokolnak” (Beszéd a kultúra világának képviselőihez, Belém, Lisszabon, 2010. május 12).

A kihívás, amellyel a közösségi hálóknak szembe kell nézniük, az, hogy valóban befogadók legyenek: akkor részesülnek a hívők teljes részvételének jótékony hatásaiból, akik vágynak arra, hogy megosszák Jézus üzenetét és az emberi méltóság értékeit, amelyeket az ő tanítása előmozdít. A hívők ugyanis egyre inkább érzékelik, hogy ha az Örömhírt nem terjesztjük a virtuális környezetben, akkor sokak életéből hiányozhat, akik számára ez az egzisztenciális tér fontos. A virtuális környezet nem egy párhuzamos vagy tisztán virtuális világ, hanem sok ember mindennapi életének része, főleg a fiatalabbakénak. A közösségi hálók az emberi együttműködés gyümölcsei, de a maguk részéről ezek is új formákat adnak a kommunikációs dinamikáknak, ami kapcsolatokat teremt: ennek a környezetnek a figyelmes megismerése tehát előfeltétele annak, hogy komolyan jelen lehessünk benne.

Az új nyelvezet használatának készsége nem annyira azért fontos, hogy lépést tartsunk a korral, hanem pontosan azért, hogy az evangélium végtelen gazdagsága olyan kifejezési formákat találhasson, amelyek el tudnak jutni mindenkinek az értelméhez és a szívéhez. A virtuális környezetben az írott szót gyakran képek és hangok kísérik. Az olyan hatékony kommunikáció, mint Jézus példabeszédei, igényli azok képzelőerejének és érzelmi képességének bevonását, akiket az Isten szeretetének titkával való találkozásra akarunk meghívni. Egyébként tudjuk, hogy a keresztény hagyomány mindig is gazdag volt jelekben és szimbólumokban: gondolok például a keresztre, az ikonokra, Szűz Mária képeire, a karácsonyi betlehemre, a templomok üvegablakaira és falfestményeire. AzBéke Királynője Templom emberiség művészeti örökségének jelentős részét olyan művészek és zenészek alkották, akik próbálták kifejezni a hit igazságait.

A hívők hitelességét a közösségi hálókban reményük és örömük mély forrásának, a Jézus Krisztusban kinyilatkoztatott, irgalomban és szeretetben gazdag Istenbe vetett hitnek a megosztása mutatja meg. Ez a megosztás nem csak a hit kifejezett megvallása révén, hanem a tanúságtételben is megnyilvánul, vagyis abban a módban, ahogyan közlünk „az evangéliummal mély egységben lévő döntéseket, preferenciákat, ítéleteket akkor is, amikor nem beszélünk kifejezetten magáról az evangéliumról” (Üzenet a tömegtájékoztatás világnapjára 2011). A tanúságtételnek egy különösen is jelentős módja az, amikor oda akarjuk ajándékozni magunkat másoknak azáltal, hogy készségesen, türelemmel és tisztelettel rendelkezésükre állunk az igazság és az emberi létezés értelmének keresése útján felmerülő kérdéseikben és kételyeikben. A hittel és tartalmával kapcsolatos párbeszéd megjelenése a közösségi hálókban megerősíti az értelem fontosságát és jelentőségét a nyilvános és társadalmi vitákban.

Azok számára, akik nyitott szívvel elfogadták a hit ajándékát, az embernek a szeretetre, az igazságra és az élet értelmére irányuló kérdéseire – amelyek egyáltalán nem hiányoznak a közösségi hálókon sem – a legradikálisabb válasz Jézus Krisztus személyében található. Természetes, hogy aki hisz, arra vágyik, hogy tisztelettel és tapintatosan megossza azokkal, akikkel a virtuális környezetben találkozik. Végső soron azonban az evangélium megosztása azért tud gyümölcsöt hozni, mert Isten Igéje megérinti a szíveket saját erejéből, mielőtt még mi bármi erőfeszítést is tettünk volna. Az Isten művének hatékonyságába vetett bizalomnak mindig felül kell múlnia minden az emberi eszközök használatába vetett biztonságérzetünket. A virtuális környezetben is, ahol könnyen előfordul túl heves és kötekedő hangnem, és ahol olykor a szenzációhajhászás látszik felülkerekedni, figyelmes megkülönböztetésre van szükség. Ennek kapcsán emlékezzünk, hogy Illés Isten hangját nem a hatalmas és viharos szélben, nem is a földrengésben vagy a tűzben, hanem az „enyhe szellőben” ismerte fel (1Kir 19, 11-12). Bíznunk kell abban a tényben, hogy az ember alapvető vágyai, hogy szeressen, és hogy szeretve legyen, hogy a dolgok értelmét és igazságát megtalálja – amelyeket maga Isten helyezett az ember szívébe -, korunk emberét is mindig és minden esetben megőrzik a nyitottságban arra, amit Boldog Newman bíboros a hit „szelíd fény”-ének nevezett.

A közösségi hálók, azon túl, hogy az evangelizáció eszközei lehetnek, az emberi fejlődéshez is hozzájárulhatnak. Például egyes helyeken és kultúrákban, ahol a keresztények elszigeteltnek érzik magukat, a közösségi hálók megerősíthetik valós egységüket a hívők egyetemes közösségével. A hálók megkönnyítik a lelkiségi és liturgikus anyagok megosztását, elősegítve, hogy az emberekben megerősödjön a testvéri közelség érzése imádságuk során azokhoz, akik ugyanazt a hitet vallják, mint ők. A hiteles és együttműködésre kész nyitottság azoknak a kérdései és kételyei iránt, akik távol vannak a hittől, meg kell, hogy erősítse bennünk az igényt, hogy imádsággal és elmélkedéssel tápláljuk hitünket Isten jelenlétében, mint ahogy tevékeny szeretetünket is: „Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem, csak zengő érc vagyok vagy pengő cimbalom” (1Kor 13,1).

Léteznek közösségi hálók, amelyek a virtuális környezetben lehetőséget kínálnak a ma emberének az imádságra, az Isten Igéjének elmélkedésére vagy megosztására. De ezek a hálók megnyithatják a kapukat a hit más dimenzióira is. Sokan ugyanis éppen egy kezdetben on line kapcsolatfelvételnek köszönhetően kezdik felfedezni a közvetlen találkozás, a közösségi tapasztalat vagy akár a zarándoklat fontosságát, amelyek mindig fontos elemek a hit útján. Miközben próbáljuk megjeleníteni az evangéliumot a virtuális környezetben, meghívhatjuk az embereket imatalálkozókra vagy liturgikus eseményekre olyan konkrét helyszínekre, mint a templomok vagy a kápolnák. Hitünk kifejezésének és az evangéliumról való tanúságtételünknek következetesnek és egységesnek kellene lennie akár a fizikai, akár a virtuális világban. Amikor – akármilyen módon – jelen vagyunk mások számára, az a hivatásunk, hogy megismertessük Isten szeretetét a föld végső határáig.

Imádkozom, hogy Isten Lelke kísérjen és világosítson meg titeket mindig, miközben szívből megáldalak mindnyájatokat, hogy valóban hírnökei és tanúi lehessetek az evangéliumnak. „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek” (Mk 16,15).

Vatikán, 2013. január 24., Szalézi Szent Ferenc ünnepe

XVI. Benedek pápa

 

Forrás

kommunikáció

közösségi háló

templomi üvegablak

on line kapcsolatok