Egy festőt egyszer arra kértek, rajzolja le a békességet.
A feladat egyszerűnek látszott, s ő nyomban neki is látott.
Rajzolt tengert, széltől mentesen, rajta egy hajót, mely állt csöndesen.
Utasa mind lusta álomba merült…, s a kép összegyűrve a szemétre került. Nem békesség volt a papíron, hanem szélcsend és unalom.
Aztán újabb rajzba kezdett, s egy szundító öreg bácsit festett.

De békességet nem ábrázolt ez sem, nekiállt hát, hogy tovább keressen.
Rajzolt virágot, csöndes téli tájat, békésen legelésző birkanyájat…
A papírkosár lassan tele lett, s közben be is esteledett.
Ám az este sem volt békés, messziről hallatszott a mennydörgés. Vihar közeledett, az ég rengett, a festő az ablaknál töprengett. Nézte a szélben sodródó leveleket, a villámokat, mik átjárták az eget. A ház előtti tölgy recsegve hajlongott, kövér esőcseppek verték az ablakot.
A festő nem tudta, tovább hogyan legyen, Istent kérte hát, hogy csodát tegyen.
Tekintete ekkor ismét a fára esett, s ott meglátta, amit egész nap keresett. A fa egyik vastag benső ágán, úgy a fának szíve táján, a viharról szinte mit sem sejtve, ült egy madár, fejét szárnya alá rejtve. Nyugodtan aludt, miközben zengett az ég.
Ez hát az igazi békesség.
– Uram, te megmutattad békességedet! – szólt a festő, és nem tévedett.

Csodálatos isteni békesség ez, mit a viharban alvó madár jelképez.
A világ legyen bármily nyugtalan, ha szívünkben Isten békessége van. Ő minden gondot vállára vesz, s bennünket szabaddá, békéssé tesz. Az Ő békessége tökéletes, minden félelemtől mentes.
Nekünk szánja ezt a békességet, s tőlünk csak egyet kér: engedelmességet.

Forrás

madár