Gondolatok az evangéliumhoz (Mt 11,25–30)

A nyár közepén ebben a vasárnapi evangéliumban Jézus megkönnyebbülést, felüdülést kínál azoknak, akik megfáradtak és terhek alatt görnyednek. Nem nehéz magunkra ismerni ebben a megszólításban, hiszen mindannyian hordozunk nehézségeket. Életünk sötétségeinek, sebeinek, veszteségeinek terhe időnként nyomasztóvá válik. De különösen nagy teher nélkül is előfordul, hogy a munkahelyi taposómalomban vagy a családi élet mókuskerekében elfogy az erőnk, megfáradunk. 

Az örömhírként elhangzó ígéret mindjárt felveti a kérdést: miben áll ez a felüdülés, amit Jézusnál találhatunk? Vajon ez a hívás az életünk végén Jézusnál lelt örök békére vonatkozik? Vagy esetleg a templom csendjében, a liturgiában megtapasztalt megnyugvásra, amelyben hétről hétre letehetjük a gondjainkat? A válasz az evangéliumi szakasz első felében rejlik: ujjongó hálaadásában Jézus arról a kapcsolatról beszél, ami őt, a Fiút az Atyához kapcsolja. Az evangéliumban közvetlenül ezelőtt arról olvasunk, hogy Jézust elutasították a honfitársai. Ő pedig éppen ebben az elutasítással, magánnyal terhes tapasztalatban észleli minden valóságnál erősebben azt, hogy az Atya ismeri őt, és hogy küldetésének lényege éppen az, hogy az őt követők is megismerjék az Atyának ezt a megtartó, szerető jelenlétét. A terheink súlyától való szabadulás tehát nem valami varázsütésre elnyert „happy end” vagy egy imádságunk hatására kitöltött „lelki energiaital”, amitől hirtelen minden más lesz. A felüdülés abban áll, hogy minden rossz, ami velünk történik, értelmet nyer ebben a mindent átölelő istenkapcsolatban.

Így értelmezhető Jézusnak az az első hallásra kissé csalódást keltő mondata is, hogy a megkönnyebbülés feltétele az, ha felvesszük az igáját. Mintha a terheinket csak lecserélni lehetne, nem pedig szabadulni tőlük. De a jézusi megkötöttség éppen azért édes, mert nem jelent mást, mint a kapcsolat biztonságát. Az iga, bár súlya van és beszorít, lehetővé teszi, hogy az ökör ereje hasznosuljon. A Jézushoz és általa az Atyához való kapcsolódásunk biztosítja, hogy küzdelmeink ne hiábavalók legyenek, hanem magunk és mások üdvösségét szolgálják. S ha a terheinket tudjuk kitartóan az istenkapcsolatunkba ágyazva hordozni, akkor Jézustól tanulva megnyílhat előttünk a szelídség és az igazi alázat útja: az előbbi az önakarat, az erőszak minden formájának elengedését jelenti, az utóbbi pedig a szabadságot mások véleményétől, a sikertől, a világ tetszésétől, végső soron önmagunktól.

Az evangéliumban felkínált felüdülés tehát nem pusztán az átmeneti jó érzés, hogy egy imaélményben Jézus megigazítja a vállunkon a keresztet, de nem is a halálunk után ránk váró örök nyugodalom. Hanem annak a lehetősége, hogy a minket megkörnyékező rosszat és erőtlenséget hordozhatjuk Jézussal együtt, sőt engedhetjük, hogy ő hordozza, nekünk csak benne kell maradnunk a vele való kapcsolatban, és engednünk kell, hogy Lelke által szabaddá tegyen minket önakaratunk és sebzett énünk gúzsba kötő igájától.

Baán Izsák OSB

kép

Az Istennek tetsző szomorúság ugyanis üdvösségre vezető megtérést hoz, amelyet senki sem bán meg; a világ szomorúsága viszont halálba visz.2 Kor 7,10

Ezen gondolatok mentén indul el Gájer László atya. Mi a különbség az Istennek tetsző szomorúság és a világ szomorúsága között?

Az Úr a sebeinket hordozó Pásztor

A szentlecke Péter apostol első leveléből a csendes békességről szól, kezdte beszédét a pápa: „Vétkeinket saját testében fölvitte a keresztfára, hogy meghaljunk a bűnöknek, és az igazságnak éljünk. Az ő sebei szereztek számotokra gyógyulást. Olyanok voltatok ugyanis, mint a tévelygő juhok, de most megtértetek lelketek Pásztorához és oltalmazójához”. Jézust pásztornak látja Péter, aki a tévelygő juhok megmentésére jön, ahogy a válaszos zsoltár mondja: „Az Úr nékem pásztorom, ínséget nem kell látnom. Zöldellő mezőkön terelget engem, csendes vizekhez vezet, és lelkemet felüdíti”. János evangélista pedig – tette hozzá a pápa – „kapunak” mondja őt, amin keresztül belép a nyáj. Aki nem ezen a kapun keresztül jön, az tolvaj és rabló, ők az ál-pásztorok, akik sokan voltak a történelemben. Nem törődtek a nyájjal, csak a karrierrel, a politikával vagy a pénzzel. Ám az emberek ismerték őket és az Istent saját útjaikon keresték.

Jézus stílusa legyen a pásztor stílusa!

Ám amikor van egy jó pásztor, akkor a nyáj előtte megy. A jó pásztor meghallgatja a nyájat, vezeti őket és gondjukat viseli. A nyáj pedig tud különbséget tenni a pásztorok között és ebben nem hibázik, a nyáj bízik a jó pásztorban, Jézus Krisztusban. Csak a Jézushoz hasonló pásztor kelt bizalmat a nyájban, mert ő a kapu. Jézus stílusa legyen a pásztor stílusa! – kérte a pápa. Jézus a Jó Pásztor, mert ahogy a szentlecke mondja: „szenvedett értünk, példát hagyva nektek, hogy a nyomában járjatok. Amikor szidalmazták, nem viszonozta a szidalmat; amikor szenvedett, nem fenyegetőzött, hanem rábízta magát az igazságos Bíróra”.

Jézus a jó pásztor, a nyáj és a juhok eszményképe, egy húsvéti eszménykép

Jézus szelíd volt, ami a jó pásztor egyik jellemzője, a szelídség. A jó pásztor szelíd, ami egy rejtett dolog, nem mutatja magát és nem is védekezik. A jó pásztor gyengéd, a közelség gyengédségével. Ismeri a juhokat egyenként, mindegyikkel külön-külön törődik. Ha pedig este hazatérve észreveszi, hogy egy hiányzik közülük, utánaered, megkeresi és vállára veszi. Ez a Jó Pásztor, Jézus Krisztus, aki elkísér minket az élet útján. És ő a pásztor, a nyáj és a juhok eszményképe, egy húsvéti eszménykép. Az egyház húsvét első hetén énekli a frissen megkereszteltekről: „Ezek az új bárányok”. És ő az eszményképe a gyengédségnek, a jóságnak és a szelídségnek. Az eszmény az egyház, melyet Jézus akar, egyúttal pedig ő az, aki megőrzi ezt az egyházat. A mai vasárnap egy szép vasárnap, a béke, a gyengédség, a szelídség vasárnapja, mert a mi pásztorunk gondjába vesz bennünket. „Az Úr az én pásztorom, ínséget nem kell látnom” – fejezte be a 22. zsoltár idézetével homíliáját Ferenc pápa.

forrás

kép

Maddassery Sebastian SVD verbita atya gondolatai egy pillangó kifejlődése kapcsán a kártékony hernyó állapottól a kényszerű bebábozódás utáni megtisztult újjászületésig.Mindennek mi köze a mai életünkhöz, a mai bezártságunkhoz??? Erre ad választ Sebastian atya.

„Isten, mint minden jó szülő, csodálatos módon arra vágyik, hogy virágozzon minden, amit teremtett és amit szeret – mi magunk” Richard Rohr

Összetörték a gyermekem lelkét. Elmondom neki, hogy mennyire különleges ő a számomra.

A gyermekem megsérült. Mindent megteszek, hogy jobban legyen.

A gyermekem fél. Addig nem hajtom álomra a fejem, amíg meg nem nyugtatom, és biztonságban nem érzi magát.

Teljesen természetes egy szülő számára, hogy megvigasztalja a gyermekét, és mindezt készségesen, szívesen és örömmel teszi.

Akkor miért esik ennyire nehezemre hagyni, hogy a mennyei Apukám ugyanezt tegye velem?

Miért gondolom, hogy nem akar hallani a problémáimról?

Miért gondolom, hogy túl elfoglalt ahhoz, hogy velem foglalkozzon?

Amikor megbántanak, megsérülök, vagy amikor félek, akkor ott van egy Apa, aki megvigasztal. Van egy Apukánk, aki a kezünket fogja, amíg jobban nem leszünk és nem tér aludni, amikor félünk a sötétben.

És ez elég.

“Aki megvigasztal minket minden nyomorúságunkban… 2 Kor 1,4

“Ne félj, mert veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok a te Istened! Megerősítelek, megsegítelek, és felkarol győzedelmes jobbom. Bizony megszégyenülnek és gyalázatra jutnak, mind, akik ellened lázadoztak. Elpusztulnak és elvesznek, akik harcba szálltak ellened. Keresni fogod, de többé nem találod azokat, akik ellened hadakoztak. Elpusztulnak és semmivé lesznek, akik háborgattak. Mert én, az Úr, a te Istened, én ragadtam meg jobbodat. Én szólok hozzád így: Ne félj! Én megsegítelek. ” Iz 41,10-13

 

Max Lucado

20 TIPP A KARANTÉN ÉS ELSZIGETELŐDÉS IDEJÉN – JOHANNES HARTL

Egy általunk megtervezett struktúra segít abban, hogy egyedül is jól tudjuk átvészelni az otthon töltött napokat. Ha elhagyjuk magunkat, az biztos út az erőtlenséghez és a depresszióhoz. Johannes Hartl, az augsburgi Imádság Házának vezetőjének tippjei segítenek téged abban, hogy a karantén ideje erőforrássá válhasson számodra.

1. Menj időben aludni és kelj fel időben.

2. Kövess egy állandó napirendet.

3. Kezdd a napod egy állandó rutinnal.

4. Sportolj naponta. (Minden mennyiségben elérhetőek fitneszgyakorlatok otthonra is.)

5. Ha lehetséges, tölts legalább 1 órát a természetben.

6. Vegyél elő igényes olvasmányokat és olvass naponta 2 órát.

7. Korlátozd az időt, amikor videót nézel vagy játszol (szerencsejáték, stb.)

8. Mondj le a pornóról.

9. Tervezz Skype időpontokat a barátaiddal, ismerőseiddel. Légy őszinte, ne erős.

10. Tarts rendet és tisztaságot magad körül a lakásban és a ruháid között.

11. Tervezz egy csendes órát (ima, ige meditáció).

12. Olvass naponta egy órát a Szentírásból. Kezdd a Teremtésnél [ Mózes első könyvénél – a szerk.] vagy Máté evangéliumánál.

13. Élj meg EGY napot.

14. Írj össze egy hálalistát. (Naponta legalább 10-12 dolgot, amiért hálás vagy).

15. Ne bízz a saját gondolataidban, amik benned tombolnak.

16. Felelős vagy az érzéseidért.

17. Csinálj/tanulj valami kreatívat.

18. A jelenben van a béke. Hagyd a múltat és a jövőt.

19. A Jóisten elviseli a dühöd, csalódottságod, magányod. Add Neki.

20. Ez az idő egyszer véget ér és azt fogod mondani, hogy nem volt haszontalan.

„A sötétségben jobb fényt gyújtani, mint panaszkodni.” (kínai mondás)

„Ha a poklon mész keresztül, menj tovább.“ (Churchill)

forrás

kép

Káint, miután megölte Ábelt, arról kérdezte az Úr: Hol van a testvéred? Ő így válaszolt: „Hát őrzője vagyok én a testvéremnek?” Az Úréval együtt a mi válaszunk is: Igen! – a koronavírus idején még jobban, mint máskor!

Igen, a főparancs értelmében, mert ha szereted embertársaidat, mint önmagadat, akkor be kell tartanod azokat az előírásokat, amelyeket az illetékes hatóságok és az egyházi vezetők kiadtak, hogy ne árts neki.

Az eddigi tájékoztatások mellett, amelyeket szinte folyamatosan közzétettünk a rendelkezésünkre álló levelezőlistákon, szükségesnek tartok néhány spirituális szempontot is kiemelni és a leggyakrabban felmerülő kérdésekre választ adni.

Hol van az Isten a járvány idején?

Hol lenne, ha nem itt? A koronavírus és a válságok idején is tudnunk kell, hogy nekünk olyan Istenünk van, aki miközben gondviselő és megmentő, velünk jön a krízisekbe és a szenvedések tengerébe is.

Nem kívülről figyeli a küzdelmünket, szenvtelenül. Itt van a járvány kellős közepén, hogy felismerjük, és rá tudjuk bízni magunkat!

Nagypéntek drámája nem kérdőjelezte meg Isten szeretetét Jézus iránt, hanem megerősítette a hitét, hogy harmadnapra feltámad.

Miért engedi meg Isten ezt a járványt?

Ugyanazért, amiért a keresztények üldözését: hogy tanúságot tegyünk a hitünkről! Isten országa köztünk van, erről kell tanúságot tennünk! Az Ő országának békéjét és örömét nem veszélyezteti a járvány, csak akkor, ha nem hisszük, hogy Isten országa elérkezett, s az ellenfél hangjára figyelünk.

A keresztségünk óta naponta választanunk kell, hogy ellene mondunk-e a sátánnak, a vádlónak, a félelemben, rettegésben tartónak, a pánikot keltőnek, vagy engedünk neki.

Ugyanakkor abban is választanunk kell, hogy rábízzuk-e magunkat a szerető, gondviselő Atyára, igent mondunk-e Jézus Krisztusra, aki velünk van mindennap, és hallgatunk-e a Szentlélekre.

Szenteltvíztartók kiürítése?

Ugyanazok, akik tiltakoznak a rendelkezésekkel szemben és hirdetik, hogy a szenteltvíztartó nem lehet veszély forrása, nem hajlandók belenyúlni és keresztet vetni, amikor azt látják, hogy roma vagy koszos, hajléktalan testvéreink a szemük láttára megmosakodtak benne. Miközben otthon kínosan betartják a higiénia szabályait, és egy kortyot nem innának abból a vízből, amelyre ki van írva, hogy enyhén szennyezett, számon kérik azokat, akik a józan észre hallgatva azt kérik, ne tartsunk szenteltvizet a tartóban, mert fertőzés forrása.

Az Oltáriszentség majd megment?

Sokan közülünk vakon hisznek abban, hogy az Oltáriszentségben jelen lévő Krisztus minden bajtól megóv bennünket. Amikor kigyullad egy katedrális vagy földrengés van, az ott imádkozók nem várják meg, amíg bent égnek, vagy rájuk omlik a mennyezet, arra hivatkozva, hogy az Oltáriszentségben jelen van Krisztus, és Ő majd megvéd bennünket, hanem az eszükre hallgatva kimenekülnek, és kimentik a szentostyákat is.

Kézbe áldoztatás?

Egyesek föl vannak háborodva, s szentségtörőnek tartanak bennünket, püspököket, amikor azt kérjük: ne legyen nyelvre áldoztatás, hanem csak kézbe.

Vajon a mi Urunk, Jézus Krisztus szentségtörést követett el, amikor az első szentmisén, ahol Ő volt a főpap, nem nyelvre áldoztatta meg az apostolokat, hanem kézbe adta nekik a saját testét és vérét?

Akik igazán hisznek, azok nem kaphatják el?

Jézus nem ígért olyat, hogy lesz betegség, amit a keresztények nem kaphatnak meg, mert hisznek őbenne. Az eddigi húszezer fertőzött között bizonyára bőven volt keresztény is.

Keresztények millióit vizsgáztatja a koronavírus!

A Szentírásban Isten legtöbbször azt kéri tőlünk: „Ne féljetek!” A pánik tehát kerülendő. Döntenünk, választanunk kell: pánik és rettegés vagy ébrenlét és bizalom a Gondviselőben? Az Istenbe vetett bizalom, a hit azonban nem vak, hanem értelmes.

Felelősek vagyunk egymásért! Ha süllyed a hajó, nem mondhatjuk, hogy nem vesszük elő a mentőcsónakot, mert Isten megígérte, hogy a hajunk szála sem görbülhet!

Mit tegyünk hát?

Ne féljetek, és ne rémüldözzetek, akkor sem, ha nem juthattok el szentmisére vagy nem áldozhattok! Inkább fedezzétek fel azokat a lehetőségeket, amelyeket maga a Mester kínált fel nekünk, a vele való találkozásra.

Megígérte és megtartotta: ahol ketten vagy hárman összejönnek az Ő nevében, ott lesz köztük! Amennyiben odáig jutunk, hogy a kiscsoportos találkozás sem lehetséges, mert karantént rendelnek el, akkor is van lehetőségünk találkozni vele.

Az élet igéjében, a Szentírásban valóságosan jelen van. Ha naponta olvassuk, elmélkedünk róla, és belőle táplálkozunk, az örök életünket vesszük magunkhoz!

A megtört, beteg embertársainkban ugyanaz a Krisztus van jelen, mint a szentostyában. Ő jelentette ki: amit egynek ezek közül teszünk, azt vele tesszük.

A járvány számtalan lehetőséget tartogat a köztünk jelen lévő Krisztussal való találkozásra a betegekben és szenvedőkben is.

Isten mindent a javunkra fordít, csak legyen bátorságunk ezt a helyzetet is a feltámadás, a húsvét felől nézni. A mi igazi reményünk Isten országa és a mennyország! Nincs más távlat. Ezért írja Pál apostol: „Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség.” A koronavírus rákérdez a hitünkre, a feltámadásba vetett hitünkre is.

Minden szentmisében elmondjuk: „Halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz.” Amíg el nem jössz. Ez azt jelenti, hogy itt és most. Tehát ebben a mostani helyzetben is hiszünk a feltámadott jelenlétében és a feltámadásban is.

Ebből merítjük a reményt és az erőt, hogy segítsük egymást, amikor krízisben, nehéz helyzetben vagyunk!

Kaposvár, 2020. március 13.

Varga László megyéspüspök

kép

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK) a rájuk bízottakért érzett felelősségtől vezérelve a COVID-19 járvány Magyarországra való betörése után, március 5-én rendelkezéseket léptetett életbe. Puskás Attila, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Kar (PPKE HTK) dogmatikai tanszéke vezetőjének írását adjuk közre.

Különleges az idei nagyböjtünk. Mint minden évben, a hamu jelének magunkra vételével és a figyelmeztető szó – „Emlékezz, ember, por vagy és porrá leszel!” – szívünkbe fogadásával kezdtük a szent negyven napot, de e jel és figyelmeztetés jelentőségének különleges súlyt ad a koronavírus terjedésének fájdalmas tapasztalata. Mintha a járvány maga is felkiáltójellé válna, mely törékenységünkre, emberi létünk sérülékenységére figyelmeztet bennünket. Azzal az alapvető léthelyzettel szembesít, melyről könnyedén megfeledkezünk: nem kontrollálhatjuk és uralhatjuk mindenestől létezésünket, nem mi vagyunk abszolút urai saját életünknek, de a természetnek és a történelemnek sem.

Önkéntelenül is Pascal sorai jutnak eszünkbe: „Nádszál az ember, a természet leggyengébbike (…) Nem kell az egész világmindenségnek összefognia ellene, hogy összezúzza: egy kis pára, egyetlen csepp víz elegendő hozzá, hogy megölje” (Gondolatok, 347). A járvány fájdalmas tapasztalata ugyanarra figyelmeztet, amire a hamu egyszerű jele és a böjtkezdő felszólítás is emlékeztet: számoljunk le a mindenhatóság hamis illúziójával, s ajánljuk önmagunkat, szeretteinket, egész életünket és minden embert Isten irgalmas szeretetébe.

Merítsünk bátorságot és erőt az apostol szavaiból: „Akár élünk, akár meghalunk, egyaránt az Úréi vagyunk” (Róm 14,8). Azé az Úré vagyunk, aki szenvedett, meghalt és feltámadt értünk, hogy mindvégig elmenő és örök életet ajándékozó szeretetét bizonyítsa. De mintha az egyre terjedő járvány tapasztalata még egy felkiáltójelet tenne a hamu liturgikus jelének vétele közben elhangzó és Jézus szavait idéző másik nagyböjti felszólítás végére is: „Térjetek meg és higgyetek az evangéliumban!”.

A megtérés az egész embert átfogó „megfordulás”, a gondolkodásmód, az akarati törekvések irányainak, a vágyak mozgatórugóinak, sőt az érzület világának az átalakítása. Egyszerre intellektuális átalakulás és erkölcsi tisztulás, mellyel soha nem készülünk el teljesen. A mostani járvány mintha egy ilyen átalakulás, megtisztulás sürgető szükségességére is figyelmeztetne. A világ mostani rendje a könyörtelen versengésre, a részleges érdekek érvényesítésére, a félelem és félelemkeltés taktikájára, a legfőbb hatalom és befolyás megszerzésének törekvésére épül. Ez a szembenállás és szembeállítás logikája. A vírusfertőzés tapasztalata alapjaiban kérdőjelezi meg ezt a logikát, s felhív a gondolkodásmód és erkölcsi beállítódás megváltoztatására. A járvány, így vagy úgy, mindenkit érint. A luxushajón utazó gazdag embert éppúgy, mint a kiszolgáló személyzetet, a honpolgárt éppúgy, mint a külföldi turistát, a gyermekeket éppúgy, mint a felnőtt és idős korosztályt, a muszlim vagy keresztény hívőt éppúgy, mint az ateistát. A járvány nem ismer határokat, már minden földrészen megjelent. S a közvetett hatások alól még kevésbé vonhatja ki magát bárki. Általános gazdasági visszaesés, a turizmus radikális csökkenése, sportrendezvények, tudományos konferenciák törlése, oktatás időleges szüneteltetése… s még nem látjuk a folyamat végét.

A baj közös, a megoldás is csak közös lehet. A közös baj ráébreszthet a kíméletlen versengés és szembenállás logikájának tarthatatlanságára, a megtérés szükségességére.

Sürget a gondolkodásmód megváltoztatására, az együttműködésre és a kölcsönös felelősségvállalásra; arra ösztönöz, hogy a puszta gazdasági és politikai érdekek vezérelte cselekvés helyére a maradandó erkölcsi értékek alapján tájékozódó cselekvés lépjen. A közös baj egy új és igazságosabb rend kialakítása felé indíthat el. A kérdés az, hogy készen áll-e az ember a megtérésre.

A hívő ember a nagyböjti üzenetet nyomatékosító jelként értelmezheti a járványt, mely törékenységünkre figyelmeztet, megtérésre ösztönöz, és felelős magatartásra szólít. Ebben a helyzetben a keresztény ember az Úr Jézus irgalmas szeretetébe ajánlja önmagát, övéit és minden embert. Imádkozik a betegekért, orvosaikért, ápolóikért, a betegségben elhunytakért. Imádkozik a fertőzés megszűnéséért és a hatásos gyógyszer mielőbbi kifejlesztéséért. Imádkozik a népek vezetőiért, a megtérésért, a gondolkodásmód átalakulásáért és az erkölcsi tisztulásért. Elkötelezi magát, hogy a baj megelőzésére, elhárítására és orvoslására a saját hivatásának, életállapotának és lehetőségeinek a keretében (orvosként, egészségügyi dolgozóként, papként, szülőként, közösségvezetőként, stb.) minden tőle telhetőt megtesz.

A hívő ember a szentírási kinyilatkoztatás alapján vallja, hogy felelősséggel tartozik önmaga és mások életének és testi egészségének megóvásáért, hiszen ahogy a Katolikus Egyház Katekizmusa tanítja: „Az élet és a testi egészség Isten által ránk bízott drága ajándékok. Értelmesen kell róluk gondoskodnunk, figyelembe véve mások és a közjó szükségleteit” (KEK 2288).

Járványok idején ez a felelősségünk különlegesen nagy. Önmagunk és mások életének, egészségének a megóvása lelkiismeretben arra kötelez bennünket, hogy komolyan vegyük és betartsuk a világi hatóságok által bevezetett óvintézkedéseket, melyek ugyanezt a célt szolgálják. A felebaráti szeretet és önmagunk helyes szeretetének az isteni parancsolata megkívánja a fokozottan körültekintő óvatosságot és a felelős magatartást járványok idején az élet minden színterén: otthon, a munkahelyen, az iskolában, minden közintézményben, a tömegközlekedési eszközökön, de ugyanígy a hívő közösségekben és a templomokban is. Ezért nemcsak észszerű és jól felfogott érdekünk, vagy a világi hatóságokkal való együttműködés kívánalma, hanem a szeretet parancsából fakadó kötelezettség, hogy a rendkívüli helyzetekben, járványok idején, megfelelő és arányos óvintézkedéseket léptessenek életbe az egyház felelős pásztorai, melyekhez a hívő közösség tagjai tartják magukat. Nálunk is ez történt nagyböjt második vasárnapján, amikor más keresztény felekezetek vezetőihez hasonlóan a MKPK bevezetett néhány óvintézkedést, melyek betartására nyomatékosan felszólította a lelkipásztorokat és a hívőket. Ezek közé tartozik többek között a szenteltvíz templomi használatának mellőzése, a nyelvre áldoztatás helyett a kézbe áldoztatás alkalmazása, a kiengesztelődés jeleként a kézfogás helyett a meghajlás jele, gyóntatásnál a megfelelő távolság betartása, illetve gyóntatószékben elválasztó védőfólia használata.

E rendelkezésekkel kapcsolatban a következő teológiai megfontolásokat érdemes szem előtt tartanunk.

1. Valójában egyik intézkedés sem érinti a szentségkiszolgáltató cselekmény lényegét, pusztán a megvalósulás gyakorlati módját szabályozza, éppen a szeretet parancsából fakadó felelős elővigyázatosság jegyében. Az egyházi hatóságnak, azaz a püspökök testületének, illetve a pápának mindig is megvolt a joghatósága a szentségkiszolgáltatás konkrét rítusának a szabályozására. Erről nemcsak a liturgiatörténet számos példája tanúskodik, de a tridenti zsinat kifejezetten deklarálta is (DH 1728; 1746).

2. A szentségek lényegének félreértése lenne, ha valaki olyan kegyelmi hatást tulajdonítana szentségi cselekményeknek, amit maga a szentségek alapítója és Ura, Jézus Krisztus nem ígért meg, és nem adott meg nekik. A szentségek olyan érzékelhető jelek, melyek Jézus Krisztus alapítói szándéka szerint Krisztus kegyelmét jelzik, és hatékonyan közvetítik számunkra. Például az Eucharisztia ünneplésének és vételének Krisztus szándéka és az Újszövetség tanúságtétele szerint számos kegyelmi hatása van – egyesülés Krisztussal, isteni élet növekedése bennünk, bocsánatos bűnök eltörlése, egyházi közösség egységének növekedése, örök élet záloga, stb. –, de ezek között nem szerepel a testi betegségektől vagy a fertőzéstől való megóvás ígérete. Ilyen ígéretet nem kaptunk.

Ezért alaptalan és hamis dolog lenne azt várni, hogy az Oltáriszentség magunkhoz vétele önmagában biztosítja a fertőzéstől való megóvást, s emiatt aztán fölösleges vagy egyenesen a hit hiányának jele lenne minden óvintézkedés, mely a felelős és gondoskodó szeretetből fakad.

3. A szentségi cselekményben a természetes/teremtett világból vett anyagot (víz, kenyér, bor, olaj) használunk jel gyanánt, mely Krisztus kegyelmét közvetítő szent jellé, azaz szentséggé a lehívott Szentlélek erejében Krisztus szavainak a hatására lesz, amikor az Egyház Krisztus rendelésének megfelelően végzi a szent cselekményt.

A szentség szent jelként valóban kegyelmet közvetít, de ezzel nem szűnik meg része lenni az anyagi világnak, anyagszerűségében továbbra is alá van vetve a fizikai világ törvényszerűségeinek és természetes változásainak

(pl. a szent olaj megavasodhat, a szenteltvíz párolog, a tabernákulumban őrzött Oltáriszentség anyaga pára hatására átnedvesedhet, ezért aztán rendszeresen cserélni kell). Ha az általános tapasztalat szerint a szentségek természetes anyaga alá van vetve efféle fizikai változásoknak és behatásoknak, akkor nem zárhatjuk ki, hogy olyan fizikai hatás is érheti a szentségek természetes anyagát, mely történetesen egy kórokozóhoz kapcsolódik. Arra megint csak nem kaptunk ígéretet Krisztustól, hogy effajta nem kívánt és káros természetes hatás nem történhet. Ebből aztán két dolog következik. Egyrészt helyénvaló a felelős szeretetből való óvintézkedés, pl. a nyelvre áldoztatás helyett a kézbe áldoztatás alkalmazása a fertőzés veszélyének csökkentésére. Másfelől, bár Isten csodás beavatkozás révén a szentség természetes anyagától távol tarthat káros fizikai behatásokat, vagy a szentség vételéhez külön kegyelmet kapcsolhat (pl. gyógyulás kegyelme, vagy az Oltáriszentség mint kizárólagos fizikai táplálék éveken keresztül), ezt a csodás beavatkozást azonban nem igényelhetjük és nem várhatjuk, hiszen erre nem kaptunk ígéretet tőle. Egy ilyen várakozás megalapozatlan lenne, és súrolná a babonaság (KEK 2111), illetve az istenkísértés (KEK 2119) határát.

4. A fentebb jelzett szempontok ugyanúgy érvényesek a szentelményekre is (pl. szenteltvíz), sőt még inkább, hiszen itt nem Krisztus, hanem az Egyház által létesített szent jelekről van szó, melyek lelki hatást érhetnek el az Egyház imája és a szentelményben részesedő hívő hite révén. Analóg módon gondolkodhatunk a templomainkról is. A templomszentelés révén ezeket az épületeket a közös imádság, az istentisztelet, a liturgikus cselekmények végzésére foglalja le az Egyház, ezáltal a profántól elkülönített szent hellyé válnak, de ez nem jelenti azt, hogy itt ne érvényesülnének a fizikai világ törvényszerűségei. A fertőzés veszélye alól nincs kivéve a templom szent tere sem, illetve a benne összegyülekező közösség. Ezért itt is helye lehet a gondos óvintézkedéseknek.

5. Az óvintézkedések egyházi gyakorlata nem újkeletű, találunk rá példákat a múltban is. Vélhetően a nagy pusztító pestis- és kolerajárványoknak is volt köszönhető, hogy a 14. századtól kezdődően a nyugati egyház gyakorlatából a fertőzésveszély csökkentése miatt fokozatosan kikopott a kehelyből áldoztatás szokása, s maradt az egy szín alatti eucharisztiavétel. Borromeo Szent Károly, Milánó bíboros-érseke az 1576–77-es pestisjárvány idején életének kockáztatásával látogatta és lelkipásztori gondozásban részesítette a pestises betegeket, ugyanakkor számos óvintézkedést vezetett be: nem templomokban, hanem utcákon, a szabad ég alatt tartották a szentmiséket, megfelelő távolságot kellett tartaniuk a híveknek egymástól; a saját házukban karanténba zárt emberek a szentmiséket csak az ablakukból hallgathatták; a pestises betegeket felkereső lelkipásztoroknak megkülönböztető jel gyanánt fehér botot kellett maguk előtt tartani, hogy messziről figyelmeztessék a feléjük közeledőket. Az 1831. évi magyarországi kolerajárvány idején a lelkipásztorok a szószékről hirdették ki a higiéniai szabályokat, ezek közé tartozott a gyakori kézmosás mellett az áldoztatás korlátozása, az úrvacsoravétel megtiltása közös kehelyből, a vasárnapi mise szabad ég alatt tartása, a temetés ünnepélyességének tilalma. A betegségek ismeretének függvényében a bevezetett egyházi óvintézkedések koronként részben változtak ugyan, de az a meggyőződés változatlan maradt, hogy a felelős lelkipásztoroknak nemcsak joga, hanem kötelessége is óvintézkedések foganatosítása vészhelyzetben. Nem a hit hiányából vagy gyengeségéből, hanem a felebaráti szeretet parancsából és a szentségek helyes teológiai értelmezéséből fakadóan.

Magyar Kurír

kép