A nagyböjti időszak készítse fel szívünket Isten bocsánatára és arra, hogy mi is megbocsássunk, úgy, mint Ő, vagyis elfeledve a másik vétkeit. Ferenc pápa ezért fohászkodott kedden reggel, a Szent Márta-ház kápolnájában bemutatott szentmisén.

A pletyka ellentétes Isten irgalmával

A napi evangéliumi szakaszból kiindulva a pápa utalt Péter híres kérdésére, amit Jézusnak tett föl: „Uram, ha testvérem vétkezik ellenem, hányszor kell megbocsátanom neki? Talán hétszer? Jézus így felelt: Nem mondom, hogy hétszer, hanem hetvenszer hétszer!” (Mt 18,21). Az olvasmány pedig Dániel próféta könyvéből (Dán 3,25.34-43) a fiatal Azariás imájáról szól, akit tüzes kemencébe vetettek, mert nem volt hajlandó imádni egy aranybálványt. A lángok között Isten irgalmasságáért könyörög a nép, s egyben bocsánatért önmaga számára. Ez az ima helyes módja – állapította meg a pápa. Tudva, hogy számíthatunk Isten jóságának egy sajátos aspektusára.

Amikor Isten megbocsát, az ő bocsánata olyan nagy, mintha felejtene. Éppen ellentétes azzal, amit mi teszünk a pletykálkodással: de hiszen ezt meg ezt tette… sok-sok régi és új történetet tudunk az emberekről és nem felejtünk. Miért? Mert nem irgalmas a szívünk. Bánj velünk könyörülettel, nagy irgalmasságod szerint. Üdvözíts minket – kéri az ifjú Azariás. Ez felhívás Isten irgalmához, hogy adja meg a bocsánatot és az üdvösséget, és felejtse el a bűneinket.

A megbocsátás egyenlete: te megbocsátasz, én megbocsátok

Az evangéliumi szakaszban Jézus az adós példabeszédével magyarázza el Péternek, hogy miért kell mindig megbocsátani. Amint a király elengedte szolgájának az adósságát, úgy kellene a szolgának is elengedni társa tartozását, vagyis irgalmat gyakorolnia. A Mi Atyánkban így imádkozunk: Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Ez egy egyenlet, a két dolog együtt jár – fejtette ki Ferenc pápa. Ha te nem vagy képes megbocsátani, hogyan tud majd Isten megbocsátani neked? Ő meg akar bocsátani neked, de hogyan tud, ha zárva a szíved és az irgalom nem képes belépni rajta? „De atyám, én megbocsátok, csak nem tudom elfelejteni azt a csúnya dolgot, amit velem tett…”. Akkor kérd az Urat, hogy segítsen neked elfelejteni… A „megbocsátok, de aztán visszafizetem” – nem működik. Úgy kell megbocsátani, ahogy Isten: teljesen.

Az irgalmasság, amelyik elfelejti a vétkeket

Irgalmasság, együttérzés, megbocsátás – ismételte Ferenc pápa, emlékeztetve rá, hogy a megbocsátás szíve, amit Isten ad nekünk, mindig az irgalmasság. Nagyböjt készítse föl szívünket arra, hogy befogadjunk Isten megbocsátását. Hogy befogadjuk, és aztán másokkal is ugyanazt tegyük: szívből megbocsássunk. Talán soha nem köszönsz nekem, de a szívemben már megbocsátottam neked. És akkor közeledünk Isten nagy irgalmasságához. Amikor pedig megbocsátunk, kinyitjuk a szívünket, hogy Isten irgalma belépjen rajta, és megbocsásson nekünk. Mert mindannyiunknak kérnünk kell a megbocsátást, mindenkinek. Megbocsátunk és nekünk is megbocsáttatik. Legyünk irgalommal mások iránt, és meg fogjuk érezni Isten irgalmát, aki, mikor megbocsát nekünk, felejt.

forrás

kép

A búcsú (indulgentia) a római katolikus Egyház kincse, melyet az orthodox egyház nem ismer el, a protestáns egyházak pedig kifejezetten tagadják. Az indulgentia a bűnért járó ideigtartó büntetés elengedése. A búcsú kérdését dogmatikai szempontból vizsgálva azt látjuk, hogy a bűn alóli feloldozásra és a büntetés elengedésére a Krisztustól kapott oldás és kötés hatalma vonatkozik, a bűnök megbocsátása és a halálos bűnért járó örök büntetés elengedése a szentségi föloldozásban megy végbe – ez a bűnbánat szentsége. A bűnök megbocsátása után visszamaradnak bizonyos ideigtartó büntetések, a búcsú tulajdonképpen ezeknek az eltörlése.

 Az Egyház engedélyezi a búcsút az élők számára, mégpedig úgy, hogy lelki hatalmával közvetlenül elengedi az ideigtartó büntetést, mert az élő hívők az Egyház joghatósága alá tartoznak. A megholtak viszont már nem tartoznak az Egyház joghatósága alá, így az Egyház érettük csak könyörög (suffragium) Istenhez, hogy engedje el büntetésüket. Ezt az Egyház azért teheti meg, mert rendelkezik Krisztus és a szentek érdemeinek végtelen tárházával, melynek kincseiből mindig osztogathat. A megholtak esetében csak arra vonatkozóan létezik egyházi döntés, hogy a fölajánlott búcsú javukra válik. A tisztítótűzben szenvedő lelkek Isten szeretetében és bűneiket megbánva haltak ugyan meg, de a bűnbocsánat után is visszamaradnak bűnök (ezektől remélünk tisztulást a tisztítótűzben).

A búcsú elnyerésének feltétele a kegyelem állapota, az előírt jótettek elvégzése és legalább általános szándék a búcsú elnyerésére.

A búcsúk gyakorlata továbbá arra is tanít, hogy mily benső egység fűz össze mindnyájunkat Krisztusban, és hogy kinek-kinek természetfölötti élete milyen nagy hasznára van a többieknek: mert ezáltal a többiek is könnyebben és szorosabban tudnak egybekapcsolódni az Atyával. A búcsú gyakorlata tehát egyrészt föllobbantja bennünk a szeretetet, másrészt kitűnő gyakorlása annak, amikor Krisztusban elhunyt testvéreinken segítünk vele (Indulgentiarum Doctrina, III/9).

Egyházunknak a búcsúra vonatkozó jelenleg érvényes álláspontját az Indulgentiarum Doctrina, VI. Pál pápának 1968-ban kiadott konstitúciója tartalmazza.

Hajnal Piroska

 

 

 

Rita egy umbriai városkában, Roccaporenában látta meg a napvilágot 1381-ben (születésének pontos dátuma nem ismert). Idősödő szülei már hosszú évek óta imádkoztak gyermekáldásért, nagy örömmel fogadták hát az újszülöttet, akit isten ajándékának tekintettek. Szülei Cascia környéki aprócska birtokán a kisleány istenfélelemben és szeretetben nevelkedett, szülei iránti engedelmességben és szorgos munkában teltek gyermekévei. Már igen korán felgyulladt szívében az istenszeretet lángja, apáca szeretett volna lenni. Szülei megengedték neki, hogy napi munkáját elvégezve a ház egyik hátsó szobájában elmélkedéssel és imádsággal töltse az alkonyati órákat. Leghőbb vágyát, hogy kolostorba vonuljon, jó szülei mégsem teljesíthették, mert leányuk kezét – valószínűleg kényszerhelyzetben – odaígérték egy helybeli ifjúnak. Ezt a fiatal férfit kortársai rossz természetű, erőszakos embernek ismerték, aki az akkortájt „divatos” családok közötti viszálykodásokban, bosszúhadjáratokban szívesen részt vett.

Rita soha nem panaszkodott férjére, elviselte tűrhetetlen természetét, mindenben engedelmeskedett neki azzal a feltétellel, hogy eljárhat a templomba. Két fiúgyermekkel ajándékozta meg a férfit, akire nem maradt hatás nélkül felesége szelídsége, türelme és imádságos lelkülete, ami végül elvezette őt Istenhez. Az egész falu, Roccaporena, örvendező szívvel fogadta Rita férjének megtérését, remélve, hogy a környéken alábbhagynak majd a viszálykodások. Rövid idő elteltével sorra szakadtak el azok a szálak, amelyek Ritát a világi élethez kötötték: szülei halála után nem sokkal férjét meggyilkolta egy régi ellensége, majd meghalt két fia is. A fájdalmakon felülemelkedve Rita szívében újra feléledt a remény: kolostorba léphet! Casciában jelentkezett a Mária Magdolna ágostonos kolostorba, ahonnan háromszor is elutasító választ kapott. Imái végül meghallgatást nyertek: Keresztelő Szent János, Szent Ágoston és Toletinoi Szent Miklós vitték be Ritát éjnek idején a kolostorba. Az írni-olvasni nem tudó Ritát a karnővérek közé vették fe, s mivel zsolozsmázni nem tudott, más imák elmondására kötelezték. A nővérek közül is kitűnt jámborságával, szelídségével és türelmével.

Különös elmélyültséggel elmélkedett Krisztus szenvedéseiről, s megadatott neki, hogy a kereszt előtt térdelve egy alkalommal érezte, hogy a töviskorona egyik tövise a homlokába fúródik. Mély sebet kapott, amely elmérgesedett és elviselhetetlen szagot árasztott, ezért Ritát a többiektől elkülönítették. Egy római zarándoklat alkalmával, Isten különös kegyelméből, a tövis és a szag eltűnt, így Rita, noha a fájdalmat érezte, emberek közé mehetett és elzarándokolhatott Rómába.

A fájdalmak, a böjtölés és a munka felemésztették erejét, 1447. május 22-én visszaadta lelkét Teremtőjének. Az örök hazába történő átköltözését egy emberi kéz által nem érintett harang szava hirdette meg.

Testét, amely csodálatos módon nem látott romlást, Casciában, a Szent Rita templomban őrzik. Szentté avatását XIII. Leó pápa fejezte be 1900-ban. XIII. Leó pápa nevezte el Ritát „Umbria gyöngyének”.

Rita a lehetetlenségek szentje, hozzá imádkoznak a kilátástalan helyzetben lévők.

Hajnal Piroska (A szentek élete, Magyar Katolikus Lexikon)

A tövis csoda

A tövis csoda 2

 

 

A nagyböjt kezdetét jelző és a személy szerint a hívőhöz szóló szertartásra (impositio cinerum) a húsvét vasárnaptól visszaszámolt 40. napon, hamvazószerdán (feria quarta cinerum) kerül sor.

A IV. századtól vannak írásos feljegyzések arról, hogy a nyilvános bűnbánatot tartó hívek a nagyböjt első napján mezítláb, zsákszerű ruhában a templom kapujában vártak a püspökre, akinek vezetésével beléptek a templomba. A bűnbánati zsoltárok elmondása után a püspök megszórta őket hamuval, feladta rájuk a ciliciumot, kirótta a penitenciát, meghintette őket szentelt vízzel és kiutasította őket a templomból, utalva ezzel az első emberpárra, akiket az Úr kiutasított az Éden-kertből. A nagyböjtben ezek a vezeklők nem mehettek be a templomba, a templom kapujában álltak és nagycsütörtökön nyertek bűnbánatot.

A X. századtól ismert az a szokás, hogy a pap külön megáldotta a hamut, melyet az előző év virágvasárnapi barkák elégetésével nyertek. A hamu megáldása történhet a szentmisében, vagy azon kívül igeliturgiával és egyetemes könyörgésekkel.

 Hamvazószerdán a pap a hamuval keresztet rajzol a hívő homlokára e szavak kíséretében:

 

Ember, emlékezz rá, hogy porból vagy és porrá leszel!

 

A hamvazás szertartása ősi bibliai hagyományból ered, de az ősi rítussal ellentétben – mely a bűnös kánoni elégtételnek való alávetettségét hangsúlyozza -, törékeny, bűnös és halandó voltunkat emeli ki, Isten irgalmának fényében.

Ne feledjük, hamvazószerda szigorú böjti nap, amelyen (20-60 év között) a háromszori húsmentes étkezésből csak egyszer lakunk jól.

(Hajnal Piroska és Adoremus 2015/2.)

 szentelt hamu

kép

Szentatya

A kereszténység egyik legvonzóbb szentje, Krisztus dicsőséges Szegénykéje Giovanni Bernardone néven látta meg a napvilágot, 1181-ben, az észak-itáliai Assisiben. Atyja, Pietro Bernardone tekintélyes városi polgár, posztókereskedő, Assisi leggazdagabb embere. Édesanyja, Pica Provence-ból származott, így a kisfiút szülei Francesco-nak, „kis franciának” becézték, és ő is ezt a nevet használta.

Noha az iskolai tanulmányokban nem jeleskedett, hibásan bár, de beszélt latinul és franciául, írni azonban alig tudott. Apjánál kitanulta a posztókereskedést, de a gazdag ifjak tékozló, nemtörődöm életét élte. A Perugia elleni háborúban fogságba esett, ahonnan csak egy év múlva jött haza, súlyos betegen. Betegsége ébresztette rá arra, hogy addigi léha életmódjával fel kell hagynia (1202). Ekkor azonban még nem Krisztus felé közelített, hanem lovag akart lenni, a pénz helyett a hírnév vonzotta. 1204-ben álmot látott, melynek hatására feladta lovagi ambícióit. Életmódját gyökeresen megváltoztatta: a város kapuján kívül épített leprás házban mindenféle szolgálatot elvállalt, csendben félrevonult imádkozni, elzarándokolt Rómába, tetteit egyre inkább belső sugallatai irányították.

 

1205-ben a San Damiano Kápolnában függő feszületről háromszor hallotta Krisztus hívását: „menj, s állítsd helyre Egyházamat, mely, mint látod, romokban van!” Kezdetben gúnyt űztek belőle és bolondnak nézték, atyja visszakövetelte tőle a pénzét. A püspök előtti nyilvános tárgyalás azzal zárult, hogy Franceso ruháit levetve mezítelenül állt a püspök előtt és így szólt:

Halljátok mindnyájan! Örömmel adom vissza atyámnak, ami az övé, nemcsak a pénzét, hanem a ruhákat is. Mostantól fogva nem azt akarom mondani: „Atyám, Bernardone!, hanem azt mondom: „Miatyánk, ki vagy a mennyekben!”

A püspök ráborította palástját Ferenc vállára. Ekkor vonult ki a világból, hogy egyedül Istennek szolgáljon. Eleinte templomokat, kápolnákat állított helyre, vásárokon énekelt. 1209-ben (Szent Mátyás ünnepén, febr. 4-én) a Porcinkula kápolnában hallott evangéliumi rész (Lk 9,3-5) hatására felkiáltott: „Ez az, amit keresek!” Mezítláb, szürkésbarna ruhában, kötéllel a derekán járta a vidéket és gyógyított, ördögöt űzött, prédikált és halottat támasztott fel. Kevés idő elteltével tisztelői és követői is akadtak:

Mindenekelőtt azt kell tudnunk, hogy Szent Ferenc Atyánk életének minden cselekedetében Krisztushoz hasonlított.
Miként Krisztus nyilvános működésének kezdetén tizenkét apostolt választott, hogy megvetve e világ dolgait kövessék őt a szegénységben és más erényekben; úgy Szent Ferenc is rendjének alapításakor tizenkét társat vett maga mellé, akik a legteljesebb szegénységet vállalták magukra.

 

Első követői és társai Quintavellei Bernát gazdag kereskedő, Cattani Péter jogtudós és Egyed testvér, és még kilenc férfiú. Ferenc egy évig oktatta őket, majd kettesével küldte őket prédikálni. Ferenc evangéliumi részletekből állította össze reguláját, emlyet 1209/10 fordulóján III. Ince pápa szóban jóváhagyott Rómában, ezzel megszületett az Ordo Fratrum Minorum, a kisebb testvérek rendje. Ferencet ekkor szentelték diákonussá, félelemből nem akart pap lenni. Szigorú életmódot folytattak, nélkülöztek, soha nem fogadtak el egyetlen fillért sem, ám mindig vidámak, egymással szemben szeretetteljesek és figyelmesek voltak. Az emberek velük szembeni gyanakvása bámulattá, majd szeretetté változott. Egyre többen csatlakoztak a testvérekhez – sokan megdöbbentő nyilvános bűnvallomás után, vagyonukat szétosztva a szegények között. Néhány év elteltével a testvérek száma már 5000 körül volt. 1209-24 között járták az apostolok útját, hirdetve a béke, a jóság, a pax et bonum evangéliumát.

Szent Klára beöltöztetésével (1211/12) a Porcinkula kápolnában, elindította a klarisszák rendjét. A pogányok közé vágyott misszióba, de betegsége miatt nem jutott el Palesztinába.

1216-ban a pápától megkapta a Porcinkula-búcsú kiváltságát. 1219/20-ban a Szentföldre ment, Damiette mellett a szultánnak prédikált, aki csodálta ezt a rendkívüli embert, de nem tért meg.

1223. június 29-én a Solet annuere pápai bulla jóváhagyta reguláját. A Porcinkula-kápolna mellett alakult meg a rend anyakolostora. Kunyhóikat gallyakból építették, szegénység és egyszerűség jellemezte életüket. A szegénységet tekintette „Krisztus menyasszonyának”, de az Egyházat nem bírálta, testvéreit is a papok tiszteletére intette.  Ferenc „nincstelenül akarta követni a nincstelen Krisztust, a Megfeszítettet”. Testvéreivel együtt úgy akartak élni, hogy cselekedeteikben Jézus életét jelenítsék meg az emberek között. Bensőséges, de nem szentimentális viszony fűzte a természethez, baráti módon szólt az állatokhoz. Nem csatlakozott egyik eretnek mozgalomhoz sem, testvéreit figyelmeztette, hogy mindenkor tiszteljék a papságot és az Egyházat!

1221-ben megalapította a ferencesek világi rendjét, a Bűnbánók Harmadik Rendje néven.

1223-ban nyitotta meg a rend első teológiai akadémiáját Padovában, melynek élére Antalt nevezte ki. Ebben az évben állította fel az első jászolt.

1226. október 4-én a testében legyengült Ferenc testvéreitől körülvéve énekelve adta vissza lelkét Teremtőjének, Assisiben.

Áldjon, én Uram,
mi nővérünk, a testi Halál,
ki minden élő embert megtalál.
Akik halálos bűnben halnak meg, jaj azoknak,
boldogok, akik szentséges akaratodhoz igazodnak,
nem tesz kárt bennük második halál.

Dicsérjétek s áldjátok az Urat,
s adjatok hálát Neki,

s roppant alázattal szolgáljatok Neki!

(Naphimnusz, Dsida Jenő fordítása)

Hajnal P. (Forrás: itt.)

kép1

kép2 (Assisi látképe)

kép3 (B. E. Murillo: Szent Ferenc látomása)

kép4 (Giotto: Szent Ferenc prédikál a madaraknak)

kép5 (San Damiano kolostor freskója: Szent Ferenc és Szent Klára)

kép6 (Molnár C. Pál: Szent Ferenc a farkassal)

kép7 (Fra Angelico: Szent Ferenc siratása)


Teréz életéről, gondolatairól és érzéseiről kizárólag az Egy lélek története címmel kiadott naplójából, valamint nővértársai visszaemlékezéseiből tudunk.

1873. január 2-án született a franciaországi Alençonban, négyéves volt, amikor édesanyja meghalt, ekkor édesapja Terézzel és négy leánytestvérével Lisieux-be költözött. Már kétéves korában tanúságot tett arról, hogy szerzetesi hivatást érez, ami tovább erősödött benne, amikor két nővére belépett a Kármelbe.

1889-ben lépett be a lisieux-i Kármel kapuján. 1893-ban kinevezték második újoncmesternőnek, akkor fedezte fel Teréz, hogy a lelki gyermekség mennyire hatékony törvény a természetfeletti életben. 1895-ben a rendfőnöknő tanácsára kezdte leírni gyermekkora emlékeit – ez a munka az Egy lélek történetének első nyolc fejezete (a munkát 1897-ben fejezte be). Legfontosabb lelkiségét tükröző gondolatait rendfőnöknője gyűjtötte össze, Az utolsó szavak címmel jelent meg 1926-ban. 1897. szeptember 30-án halt meg.

XI. Pius pápa 1923-ban boldoggá, 1925-ben szentté avatta, még ugyanebben az évben a missziók főpatrónájává avatta. XII. Pius pápa 1944-ben Szent Johanna mellett Franciaország második védőszentjévé tette.

Életszentségének és teológiai tanításának első jellemzője az Úr Jézus iránti mindent felülmúló szeretet. Ezzel a szenvedélyes és menyasszonyi szeretettel viselt el minden próbatételt, és szüntelenül a Végtelen felé vágyott. Másik vonása, hogy misztikusként oldotta meg az életszentség problémáját. Teréz önátadása Isten irgalmas szeretetének szólt. Teréz elszánta magát arra, hogy minden embertársát úgy fogja szeretni, ahogyan Jézus szereti őket. Tökéletes önátadását a hitből fakadó szeretet valósította meg. Ez a Teréz által megfogalmazott „lelki gyermekség kis útja”.

 

Dsida Jenő: Sainte Thérèse de Lisieux

(részlet)

Áttetsző és lenge kis szent,
rózsákat pazarló,
kérd meg énhelyettem Istent,
hogy ne nézze gyarló
voltomat és hadd mehessek,
hol a Hold a sarló,
vándortársatok lehessek,
rózsákat pazarló.

Mindörökkön élni, élni
adassék meg nékem,
lábatoknál üldögélni
rózsalevélkéken,
Krisztussal s Veled beszélni
fent a tiszta égen,
éldegélni, üldögélni
rózsalevélkéken.

Angyalsóhaj illatából
szirmokat csinálni,
csillagházunk ablakából
földre ledobálni,
szent szerelem szüzi bokra,
egy szobában hálni
Veletek és ágyatokra
rózsákat dobálni!

 (Hajnal P., Forrás: Szentek élete, Új Ember Évkönyv 2007)

kép1

kép2

kép3

kép4

 

IX. Pius pápa rendelete alapján, 1856 óta, a pünkösd utáni 2. vasárnapot (Úrnap nyolcadát) követő péntek Jézus Szentséges Szívének főünnepe.

 

Jézus Szíve (Cor Iesu) – Isten emberré lett Fiának a kereszten átszúrt szíve, a megváltó isteni szeretet jelképe. Jézus egész embersége, így Szíve is az Isteni Személyt jelképezi, így hát a Szívben az Istenembert, magát Jézus Krisztust ünnepeljük.

 A Szentírásban a szív nem lélektani, hanem egész-emberi fogalom: a szív a testi és lelki valóság kifejezője. Amikor tehát Jézus szeretete helyett a szívét tiszteljük, az elvont helyett a konkrét valóságra hivatkozunk, felidézve elménkben a megtestesülés titkát.

 Jézus Szívének átszúrása és oldalának megnyitása az isteni szeretet végtelenségét szimbolizálja. Az egyházatyák Jézus Szívét az élő víz forrásaként jelölik meg. A kisázsiai egyházatyák azt vallották, hogy a Jézus oldalából fakadó víz a keresztség és az Eucharisztia közvetlen jelképe, tehát az Egyház kegyelmileg Jézus oldalából született. Az alexandriai irányzat szellemi viszonylatban beszél Jézus Szívéről, amely a szellemi ismeret forrása, a szeretet és a misztikus egyesülés alapja (Szent Ágoston).

A Jézus Szíve-tisztelet már a középkorban kimutatható, különösen a német misztikusoknál (1250-1350). A gondolat terjesztői az Egyházban a karthauziak, majd a jezsuiták (különösképpen Eudes Szent János). A XVII. században kapcsolódott be a Jézus Szíve tiszteletbe a francia Alacoque Margit Mária (1920. május 13-án avatták szentté). A vizitációs nővér már novíciaként is Krisztus lelki látásában élt, belső életét rendkívüli jelek kísérték. 1673. december 27-én kapta az első kinyilatkoztatást Jézus Szent Szívéről, s az egyre folytatódó látomások (1675-ig) mind világosabb tartalmat nyertek: a Margitnak megnyilatkozó szelíd és alázatos szívű Jézus fájlalta az emberi hálátlanságot, s a Szív tisztelőitől engesztelést, a hónap első péntekjén gyónást és áldozást kért. Elöljárói kétkedéssel fogadták látomásait, de az időközben a kolostor elöljárójává kinevezett jezsuita Colombière atya, aki Margit lelkiatyja lett, megnyugtatta őt a kapott kegyelmek valódiságáról. Margit feltárta előtte nagy látomását, melyet 1675. június 15-én, úrnapja oktáváján kapott: az Úr Krisztus megbízta azzal, hogy gondoskodjék a Jézus Szíve tiszteletről. Mindketten Jézus Szent Szívének ajánlották fel életüket.

 A Jézus Szíve tisztelet egyik jámborsági formája a Jézus Szíve-litánia, melynek szövegét 1718-ban Anna Magdaléna Remuzat vizitációs apáca foglalta írásba.

Hajnal P. (Forrás: Katolikus Lexikon, Új Ember Évkönyv 2010)

kép1

kép2 (V. L. Portana: Angyalok imádják Jézus Szentséges Szívét)

kép3