MKPKNagyböjt elején a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia a következő, február 24-én, nagyböjt 2. vasárnapján minden szentmisén felolvasandó hirdetményt teszi közzé a nagyböjti tartósélelmiszer-gyűjtésről.

Kedves gyerekek!

Bizonyára nagyböjtben igyekeztek jók lenni, sokat segíteni szüleiteknek, tanáraitoknak, barátaitoknak. Szeretnénk, ha ezt megörökítenétek rajzaitokban, írásaitokban. Nagyobbak akár fotóval is "igazolhatják" tettüket.

Műveteket kitesszük a honlapra, illetve a templomi hirdetőre.

 

Pályázat határideje virágvasárnap, azaz március 24.

Jutalom Húsvétkor!!!!

A böjt egyik szerepe a célzatos egyensúlyvesztés, aminek az a lényege, hogy kiderüljön, van-e mélyebb erőforrásunk – mondja a Kurírnak Pál Ferenc angyalföldi káplán, mentálhigiénés szakember, a SOTE tanára, akit a böjt és a gyónás lélektani hátteréről kérdeztünk. Pál Ferenc, akinek nemrég jelent meg a meghitt istenkapcsolatról szóló könyve, megjegyezte: a jó gyónás az egészséges lelkiismeret kialakulását szolgálja.

Mintha mostanában újra felfedezné a világ a böjtöt, de csak mint méregtelenítő kúra vagy más életmód szempontjából jótékony hatású tevékenység. Mi a böjt lélektani háttere?

A böjt egyensúlyvesztést hoz magával, mégpedig az alapvető szükségletek terén. Így a lelki és a biológiai egyensúly elvesztéséhez is hozzájárul. Ezt azonban célzottan teszi.

 Érthető módon mindenki megtalálni szeretné a lelki egyensúlyát, nem elveszíteni.

Valóban, ebből a szempontból a böjt egy másik aspektust hangsúlyoz. Ez pedig az, hogy képesek vagyunk-e egyensúlyvesztett állapotban is számunkra fontos személyekhez és értékekhez ragaszkodni. Vajon amikor elvesztem az egyensúlyom, az rögtön kihatással lesz az összes kapcsolatomra és az értékrendemre is, az erkölcsiségemre, és amikor visszanyerem az egyensúlyom, azt mondom, hogy jaj, hát ideges voltam, fáradt voltam, éhes voltam, zavarodott voltam, vagy pedig ezek a tudatosan létrehozott egyensúlyvesztett helyzetek kidolgozottabb szilárdsághoz segítenek minket.

Tehát kizökkentenek a megszokottból, a rutinból?

Igen, ez is benne van. Észre sem vesszük, hogy a kényelem, sok jó dolog teljesen hozzánk tapadt, és ez akár az életcélunktól is elterelhet minket. Többet és többet dolgozunk, hogy még többet és még többet keressünk, de közben ami miatt kizsigereljük magunkat, a megkeresett pénzt gyakran olyan dolgok vásárlására költjük, amelyekre igazából nincs szükségünk. Megdöbbenve nézem, amikor az áruházban vagyok, hogy mennyi minden feleslegeset vásárolnak emberek, mennyi minden van a kosarunkban. Sok olyat veszünk, ami nélkül is tartalmas életet lehet élni. A böjt egyik szerepe a célzatos egyensúlyvesztés, aminek az a lényege, hogy kiderüljön, van-e mélyebb erőforrásunk. Van-e spirituális kapaszkodónk, ami akkor is megtart minket, ha éhesek vagyunk. Ami felé akkor is fordulhatunk, ha fáradtak, kimerültek, szomjasak vagyunk. Létezik-e számomra ilyen erőforrás, kapaszkodó? Ez a kérdés. Ezért fontos, hogy a böjt nem egyszerűen csak fogyókúra vagy méregtelenítés. Más a folyamat, más a célja és a hozzáállás is más.

Gyakran mondják, hogy böjt csak vallásosan becsomagolt fogyókúra vagy méregtelenítés, amiről lehántható a külső, vallásos kéreg a racionális lényeg megtalálása érdekében.

Ez egy dimenzióvesztett megközelítés. Hiányzik belőle a spirituális dimenzió. De a böjtből akkor is hiányzik a spirituális dimenzió, ha lelki vagy erkölcsi élsportnak tekintem. A böjt célja az volna, hogy egy megrendültebb állapotban átéljem a saját gyöngeségemet, amit nem valami táplálékkal vagy élvezettel akarok betölteni, hanem tudjak Istenhez fordulni kiüresedett, hiányokkal teli helyzetemben. Ha azonban élsportot csinálok a böjtből, akkor a büszkeségem fog növekedni, és a hiányt énközpontúságom tölti majd ki.

Mintha a böjt időlegesen épp a feje tetejére állítaná Maslow piramisát.

Kétségkívül léteznek nagyon alapvető és kevéssé alapvető emberi szükségletek. De az emberi létezéshez az is hozzátartozik, hogy képes vagyok felülmúlni az alapvető természetem által, ösztönösen diktált működésmódokat. Az emberi természethez egyébként az is hozzátartozik, hogy édesapaként az utolsó falat ételeket a gyerekemnek adom, vagy hogy ha valaki segítségért kiált, akkor beugrok a Dunába, hogy kimentsem, és akár az életben maradási ösztönömet is felülmúlva veszélyeztetem magamat. Léteznek az ösztöneink, de képesek vagyunk felülmúlni is őket.

Új könyvében, amely az istenkapcsolatról szól, említi is, hogy ezért vannak hőseink.Pál Ferenc: Természetes spiritualitás - Meghittségben Istennel

Általánosan elfogadott gondolat, hogy a hős egy rendkívüli ember, aki valami rendkívülit tesz. Ezzel szemben a hős a tapasztalatok szerint átlagember, aki felismeri a helyzet rendkívüliségét, és ezért képes valami olyat tenni, amit érzékenysége, nyitottsága révén tesz meg, nem pedig azért, mert ő rendkívüli ember. Azt látjuk, hogy hősiesen önmagát odaadó emberré átlagemberek lesznek, akikben semmi rendkívüli nincs, de a rendkívüli helyzetben is cselekvőképesek maradnak, amikor mások lebénulnak. A spiritualitás és a böjt segítségünkre lehet abban, hogy mi, egyszerű átlagemberek fel tudjuk fedezni a rendkívüli pillanatokat, és ott ne az alapvető szükségleteink és ösztöneink alapján döntsünk.

Mi a bűnbánat lelki háttere?

Lélektanilag a bűnbánattartás abból a természetes emberi adottságból fakad, amit a lélektan mond így és nem is a teológiai irodalom: hogy a bűntudat természetes feloldása a bűnbevallás. De ezt tapasztaljuk magunkon is: ha valaki fontos nekem, és tettem a kapcsolatunk ellen valamit, akkor feltör a természetes bűntudat, sőt a bűnbánat is, ami afelé visz, hogy belássam, mit tettem. Ennek természetes feloldása, hogy kimondom magamból, bocsánatot kérek, hogy helyreállítsam a kapcsolatunk egyensúlyát. Mindennek a lényege a szeretetkapcsolat. A gyónásban is jó esetben nem a bűn van a középpontban, hanem az Istennel való meghitt szeretetkapcsolatom, az eddigi történetünk, a bizalom és biztonságérzet. Hogy én is fontos vagyok neked, és hogy te is vágyhatsz arra, hogy nekem megbocsáss, mert te is akarod ezt a kapcsolatot. A gyónás tehát nagyon is természetes alapokon nyugszik. A gyónás egyik legnagyobb ellensége a szégyen. A szégyen természetes feloldása ugyanis a menekülés, az elrejtőzés, legdurvább esetben a megsemmisülés. Ezért gyóntató papként érdemes mindent elkövetni azért, hogy a gyónó szégyene enyhüljön, a reális bűntudata pedig megjelenjen. Ha valaki nagyon szégyenkezve jön, az akadályozza a gyónásban, nem pedig segíti. A gyerekek nevelésében is az egészséges erkölcsiségre és a bűnt természetes módon követni tudó bűntudatra érdemes a figyelmet fordítani, természetesen nem a megszégyenítésre.

A lelkitükröknek mi lehet a szerepük?

Annyit segítenek, hogy legalább néven nevezik a dolgokat, kérdéseket intéznek hozzánk, elsősorban persze a cselekvés szintjén: a cselekvések és mulasztások mögötti hátteret már kevéssé világítják meg. De nagyon jó, hogy tágítják legalább a megfontolások körét. A benső munkát, a szándékok, körülmények, tettek vagy mulasztások együttes vizsgálatát csak mi tudjuk elvégezni. Nem csak a bűneimre érdemes koncentrálnom egyébként, amikor lelkiismeretvizsgálatot tartok, hanem a másik oldalra is: a lelkiismeretem azt is megmondja, hogy mit csináltam jól! Nem egészséges lelkiismeret, ami csak a rosszra hívja fel a figyelmet. Létezik neurotikus bűntudat, aggályos lelkiismeret is, ami a kétségbeesésre hajlamosít, megkérdőjelezi a reményt. Az ilyen emberek hajlamosak azt gondolni, hogy akkora bűnt követtek el, hogy Isten sem bocsát már meg nekik. A neurotikus bűntudatú embernek akkor is bűntudata lehet, ha nem is követett el bűnt. A gyóntatónak az is felelőssége, hogy ne csak arra hívja fel a figyelmet, ha a gyónó nem látja a bűnét, miközben van, hanem hogy rámutasson, ha nincs bűn ott, ahol a gyónó bűnt lát. A gyónás így az egészséges lelkiismeret kialakulását is szolgálhatja.

forrás

Pál Ferenc atya képe

fogyókúra

Maslow piramis

könyv

A szeretetben való hit szeretetet ébreszt – „Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk” (1Jn 4,16)

Kedves Testvéreim!

A nagyböjti időszak a Hit évében értékes alkalmat kínál nekünk, hogy a hit és szeretet kapcsolatáról elmélkedjünk: arról, hogy milyen kapcsolat van az Istenben, Jézus Krisztus Istenében való hit és a szeretet között, amely a Szentlélek működésének gyümölcse és amely vezet minket az Istennek és másoknak való odaadás útján.

 1. A hit mint válasz Isten szeretetére

Már az első enciklikámban megfogalmaztam néhány gondolatot, hogy felismerjük, milyen szorosan kapcsolódik egymáshoz e két teológiai erény, a hit és a szeretet. János apostol alapvető megállapításából kiindulva: „Megismertük és hittünk a szeretetben, amellyel Isten van irántunk” (1Jn 4,16), emlékeztettem arra, hogy „a keresztény lét kezdetén nem egy etikai döntés vagy egy eszme áll, hanem a találkozás egy eseménnyel, egy személlyel, aki életünknek új horizontot s ezáltal meghatározott irányt ad. … Ezek után a szeretet, azáltal hogy Isten előbb szeretett minket (vö. 1Jn 4,10), többé már nemcsak egy „parancsolat”, hanem válasz a szeretetnek arra az ajándékára, amellyel Isten közeledik felénk.” (Deus caritas est, 1). A hit azt jelenti, hogy minden képességünkkel személyesen ragaszkodunk az ingyenes és „szenvedélyes” szeretet kinyilatkoztatásához, amellyel Isten szeret bennünket, és amely Jézus Krisztusban mutatkozik meg teljesen. A Szeretet Istennel való találkozás nemcsak a szívünket, hanem az elménket is bevonja ebbe a válaszadásba: „Az élő Isten megismerése út a szeretet felé, s amikor a mi akaratunk igent mond az Ő akaratára, ez az igen egyesíti az értelmet, az akaratot és az érzelmet a szeretet mindent átfogó aktusában. Természetesen ez egy folyamat, állandó úton-lét: a szeretet soha nincs „készen”, nincs befejezve” (uo. 17.). Ebből ered, hogy minden kereszténynek és legfőképpen a karitatív tevékenységgel foglalkozóknak szüksége van a hitre, az Istennel való találkozásra Krisztusban, „mely fölébreszti bennük a szeretetet, és megnyitja szívüket a felebarát számára úgy, hogy számukra a felebaráti szeretet már nem egy kívülről rájuk erőltetett parancs, hanem a hitük következménye, mely a szeretetben tevékeny” (uo. 31, a). A keresztény olyan ember, akit meghódított Krisztus szeretete, és ettől a szeretettől ösztönözve – „Krisztus szeretete sürget minket” (2Kor 5,14) – mélyen és konkrétan nyitott a felebaráti szeretetre (vö. uo. 33.). Ez a magatartás mindenekelőtt annak tudatából születik meg, hogy az Úr szeret minket, megbocsájt nekünk, sőt még szolgál is bennünket. Lehajol, hogy megmossa az apostolok lábát, és feláldozza magát a kereszten, hogy Isten szeretetébe vonzza az emberiséget.

„A hit bemutatja nekünk Istent, aki a Fiát adta értünk, és csalhatatlan bizonyosságot ad arról, hogy igaz: Isten szeretet! … A hit Isten szeretetének befogadása, mely szeretet Jézus kereszten átszúrt szívében nyilvánult meg, és szeretetet hoz létre. Ez az a fény – végső soron az egyetlen –, mely ezt a sötét világot újra meg újra megvilágosítja, és erőt ad nekünk az élethez és a tevékenységhez.” (uo. 39.). Mindebből megértjük, hogy a keresztényekre jellemző sajátos magatartás valóban a „a hitben megalapozott és hittel megformált szeretet” (vö. uo. 7.).

  2. A szeretet mint a hitben való élet

Az egész keresztény élet nem más, mint válaszadás Isten szeretetére. Az első válasz éppen a hit: ahogyan teljes rácsodálkozással és hálával befogadunk egy rendkívüli, isteni kezdeményezést, mely megelőz és buzdít minket. A hit „igenlő” válasza az Úrral való barátság csodálatos történetének kezdetét jelenti, amely megtölti létünket és teljes értelmet ad neki. Isten azonban nem elégszik meg azzal, hogy befogadjuk ingyenes szeretetét. Ő nemcsak szeret minket, hanem magához is akar vonzani és olyan mélyen átformálni, hogy Szent Pállal együtt azt mondhassuk: már nem én élek, hanem Krisztus él bennem (vö. Gal 2,20).

Amikor teret engedünk Isten szeretetének, hasonlóvá válunk hozzá, részesei leszünk magának a szeretetének. A szeretetére való megnyílás azt jelenti, hogy hagyjuk, hogy Ő éljen bennünk és vezessen minket, hogy Vele és Benne szeressünk, és úgy szeressünk, mint Ő. Hitünk csak így válik valóban tevékennyé a szeretetben (vö. Gal 5,6), és Ő így fog bennünk maradni (vö. 1Jn 4,12).

A hit azt jelenti, hogy megismerjük az igazságot és ragaszkodunk hozzá (vö. 1Tim 2,4); a szeretet pedig azt, hogy az igazságban „járunk” (vö. Ef 4,15). A hit által belépünk az Úrral való barátságba; a szeretet révén pedig éljük és tápláljuk ezt a barátságot (vö. Jn 15,14 köv.). A hit által tudjuk befogadni az Úr és Mester parancsolatát; a szeretet pedig megadja a boldogságot, ha gyakorlatra váltjuk (vö. Jn 13,13-17). A hitben Isten gyermekeiként születtünk (vö. Jn 1,12 köv.); a Szentlélek gyümölcseként pedig a szeretet segít, hogy konkrétan kitartóak maradjunk az istengyermekségben (vö. Gal 5,22). A hit által fel tudjuk ismerni azokat az ajándékokat, amelyeket a jó és nagylelkű Isten ránk bíz; a szeretet pedig gyümölcsözteti ezeket (vö. Mt 25,14-30).

 3. A hit és a szeretet közötti felbonthatatlan összefonódás

Az eddig mondottak fényében világos, hogy sosem választhatjuk el egymástól hitet és a szeretetet, és sosem állíthatjuk őket szembe egymással. Ez a két teológiai erény erősen összetartozik, és tévedés lenne közöttük ellentétet vagy egyfajta „dialektikát” látni. Egyrészről ugyanis nagyon korlátozó az a magatartás, amely annyira határozottan a hit prioritására és döntő erejűségére helyezi a hangsúlyt, hogy alábecsüli, és szinte leértékeli a konkrét, karitatív tetteket, és pusztán általános humanitárius tevékenységnek tekinti azokat. Másrészről viszont az a nézet is korlátozó, amely a szeretet és tevékeny szeretet túlzott felsőbbségét vallja, azt gondolva, hogy a tettek helyettesítik a hitet. Az egészséges lelki élethez szükséges, hogy egyaránt óvakodjunk a fideizmustól és az erkölcsi aktivizmustól is.

A keresztény létünk abban áll, hogy folyamatosan felmegyünk az Istennel való találkozás hegyére, majd onnan leereszkedünk, és magunkkal hozzuk az onnan fakadó szeretetet és erőt, hogy magának Istennek a szeretetével szolgáljuk testvéreinket. A Szentírásban látjuk, hogy az apostolok buzgósága az evangélium hirdetése iránt, amely hitet fakaszt, milyen szorosan kötődik a karitatív gondoskodáshoz, a szegények szolgálatához (vö. ApCsel 6,1-4). A szemlélődésnek és a tevékenységnek – amit valamiképpen Mária és Márta alakja szimbolizál az evangéliumban – az Egyházban egymás mellett kell léteznie és egymást kiegészítenie (vö. Lk 10,38-42). Az elsőbbség mindig az Istennel való kapcsolaté, az igazi evangéliumi megosztásnak pedig a hitben kell gyökereznie (vö. Katekézis és általános kihallgatás 2012. ápr. 25.) Előfordul, hogy a „szeretet” (karitász) kifejezést úgy próbáljuk körülírni, hogy az szolidaritást vagy egyszerű humanitárius segítséget jelent. Fontos azonban emlékeznünk arra, hogy a legnagyobb karitatív tevékenység éppen az evangelizáció, azaz „az Ige szolgálata”. Nincs jótékonyabb, azaz karitatívabb cselekedet a felebarát iránt, mint megtörni Isten Igéjének kenyerét, az evangélium jó hírének részesévé tenni, bevezetni őt az Istennel való kapcsolatba: az evangelizáció az emberi személy legnemesebb és legátfogóbb fejlődését segíti elő. Ahogy Isten szolgája VI. Pál pápa írja a Populorum Progressio kezdetű enciklikában: Krisztus hírüladása az emberi fejlődés első és legfőbb tényezője (vö. 16.). Isten irántunk való szeretetének az eredendő, megélt és hirdetett igazsága az, hogy megnyitja létünket ennek a szeretetnek a befogadására és lehetővé teszi az emberiség és minden ember teljes fejlődését (vö. Caritas is veritate enciklika, 8.).

Lényegében minden a Szeretetből indul ki, és minden a Szeretet felé törekszik. Isten ingyenes szeretetét az evangélium hirdetésén keresztül ismertük meg. Ha hittel fogadjuk be, megkapjuk azt az első és elengedhetetlen kapcsolatot az istenivel, amely által „bele tudunk szeretni a Szeretetbe”, hogy aztán Benne maradjunk és örömmel tovább adjuk másoknak is.

Szent Pál efezusiakhoz írt levelének egyik kifejezése az, amely talán a legjobban kifejezi a hit és a karitatív tevékenységek kölcsönös viszonyát: „Kegyelemből részesültetek a megváltásban, a hit által, ez tehát nem a magatok érdeme, hanem Isten ajándéka. Nem tetteiteknek köszönhetitek, hogy senki se dicsekedhessék. Az ő alkotása vagyunk: Krisztus Jézusban jótettekre teremtett minket; ezeket az Isten előre elrendelte, hogy bennük éljünk” (2,8-10). Ebből megértjük, hogy az egész megváltó kezdeményezés Istentől jön, az Ő kegyelméből, a megbocsájtásából, melyet befogadunk a hitben. Ez a kezdeményezés távol áll attól, hogy korlátozza szabadságunkat és felelősségünket, inkább hitelessé teszi ezeket és a karitatív tettek felé irányítja. Ezek nem elsősorban emberi erőfeszítések gyümölcsei, amiből érdem származna, hanem a hitből születnek, a kegyelemből fakadnak, melyet Isten bőségesen felkínál. A hit tettek nélkül olyan, mint egy fa gyümölcsök nélkül: ez a két erény kölcsönösen egymást feltételezi. A keresztény életre vonatkozó hagyományos útmutatásokkal a nagyböjt éppen arra hív minket, hogy tápláljuk hitünket Isten igéjének figyelmesebb és kitartóbb hallgatásával, a szentségekhez járulással, ugyanakkor arra is hív, hogy a böjt, a bűnbánat és az alamizsna konkrét gyakorlásával is növekedjünk a szeretetben Isten és a felebarát iránt.

 4. A hit elsőbbsége, a szeretet elsősége

Mint Istennek minden ajándéka, így a hit és a szeretet is ugyanannak az egyetlen Szentléleknek a működéséhez vezetnek vissza (vö. 1Kor 13), ahhoz a Lélekhez, mely bennünk azt kiáltja „Abba! Atya! (Gal 4,6), és aki azt mondatja velünk: „Jézus az Úr!” (1Kor 12,3) és „Marana tha!”, „Jöjj el, Uram” (1Kor 16,22; Jel 22,20).

A hit, amely ajándék és válasz, úgy ismerteti meg velünk Krisztus igazságát, mint a megtestesült és megfeszített Szeretetet, mint teljes és tökéletesen ragaszkodást az Atya akaratához és mint a felebarát iránti végtelen isteni irgalmat; a hit belevési szívünkbe és elménkbe azt a szilárd meggyőződést, hogy ez a Szeretet az egyetlen valóság, amely győz a rossz és a halál felett. A hit arra hív minket, hogy a remény erényével tekintsünk a jövőre, és bizalommal várjuk, hogy Krisztus szeretetének győzelme eljusson a beteljesedésére. A szeretet (karitász) maga léptet be minket Isten szeretetébe, amely Krisztusban mutatkozott meg; e szeretet által tudunk személyesen és egész létünkkel csatlakozni ahhoz az önajándékozáshoz, ahogyan Jézus teljesen és fenntartások nélkül az Atyának és embertársainak adta önmagát. Kiárasztva bennünk a szeretetet, a Szentlélek részesít bennünket Jézus sajátos odaadottságában: az Atya iránti fiúi és minden ember iránti testvéri odaadásában.

E két erény között fennálló kapcsolat hasonlít az Egyház két alapvető szentsége közötti kapcsolatra: a keresztség és az eucharisztia kapcsolatára. A keresztség (sacramentum fidei) megelőzi az eucharisztiát (sacramentum caritatis), azonban arra irányul, amely a keresztény út teljességét jelenti. Ehhez hasonlóan a hit megelőzi a szeretetet, de csak akkor bizonyul igazinak, ha a szeretet koronázza meg. Minden a hit alázatos befogadásából  indul ki („tudjuk, hogy Isten szeret bennünket”), de mindennek a szeretet igazságára kell eljutnia („tudni szeretni Istent és a felebarátot”), amely örökké megmarad mint valamennyi erény beteljesedése (vö. 1Kor 13,13).

Kedves testvérek! Ebben a nagyböjti időszakban, amikor a kereszt és a feltámadás eseményének ünnepére készülünk, amelyben Isten szeretete megváltotta a világot és bevilágította a történelmet, azt kívánom mindnyájatoknak, hogy éljétek át ezt az értékes időszakot, élesszétek fel hiteteket Jézus Krisztusban, hogy belépjetek szeretetáramába, amellyel szereti az Atyát és minden testvérét, akikkel találkozunk életünk során. Ezért imádkozom Istenhez, és kérem mindnyájatokra külön-külön és minden közösségre az Úr áldását.

NAGYBÖJT a Hit évében – 2013

 

  Amikor megvalljuk hitünket, a „Hiszek” vagy „Hiszünk” szóval kezdjük. Mielőtt bemutatnánk az Egyház hitét – amint azt a Hiszekegyben megvalljuk, a liturgiában ünnepeljük, a parancsok megtartásában és az imádságban megéljük –, föltesszük magunknak a kérdést: mit jelent „hinni”. A hit az ember válasza Istennek, aki kinyilatkoztatja és neki ajándékozza önmagát, és nagyon bőséges világosságot ad az élete végső értelmét kereső embernek.

(Katolikus Egyház Katekizmusa 26.)

 

 

kép

A nagyböjt kezdetét jelző és a személy szerint a hívőhöz szóló szertartásra (impositio cinerum) a húsvét vasárnaptól visszaszámolt 40. napon, hamvazószerdán (feria quarta cinerum) kerül sor.

A IV. századtól vannak írásos feljegyzések arról, hogy a nyilvános bűnbánatot tartó hívek a nagyböjt első napján mezítláb, zsákszerű ruhában a templom kapujában vártak a püspökre, akinek vezetésével beléptek a templomba. A bűnbánati zsoltárok elmondása után a püspök megszórta őket hamuval, feladta rájuk a ciliciumot, kirótta a penitenciát, meghintette őket szentelt vízzel és kiutasította őket a templomból, utalva ezzel az első emberpárra, akiket az Úr kiutasított az Éden-kertből. A nagyböjtben ezek a vezeklők nem mehettek be a templomba, a templom kapujában álltak és nagycsütörtökön nyertek bűnbánatot.

A X. századtól ismert az a szokás, hogy a pap külön megáldotta a hamut, melyet az előző év virágvasárnapi barkák elégetésével nyertek. A hamu megáldása történhet a szentmisében, vagy azon kívül igeliturgiával és egyetemes könyörgésekkel.

 Hamvazószerdán a pap a hamuval keresztet rajzol a hívő homlokára e szavak kíséretében:

 

Ember, emlékezz rá, hogy porból vagy és porrá leszel!

 

A hamvazás szertartása ősi bibliai hagyományból ered, de az ősi rítussal ellentétben – mely a bűnös kánoni elégtételnek való alávetettségét hangsúlyozza -, törékeny, bűnös és halandó voltunkat emeli ki, Isten irgalmának fényében.

Ne feledjük, hamvazószerda szigorú böjti nap, amelyen (20-60 év között) a háromszori húsmentes étkezésből csak egyszer lakunk jól.

(Hajnal Piroska és Adoremus 2015/2.)

 szentelt hamu

kép

Szentatya

Tavirózsa közösségünk elhatározta, hogy rendhagyó módon
elmélkedik át a keresztutat közösségi alkalmukon. Mindegyikük elvállalt egy stációt, amelyet otthon végiggondolt, és ezeket a gondolatokkal járták együtt a keresztutat. Úgy érezték, szívesen megosztják.

 

 

 

kép

Júdási csókot nem adhat mindenki. Ennek a csóknak súlya van, minőségileg súlyos bűn, nem is teheti meg bárki, csak Júdás. Csak olyan ember teheti meg, aki Jézus bizalmasa volt, akit kiválasztott a 12 közé, aki közvetlen szemtanúja volt Jézus tanításainak és csodáinak, akinek többet elmagyarázott Jézus a rejtélyes példabeszédekből, akit a barátjává fogadott. Ez a csók hátbatámadás. Árulás. Nem is fájt semmi annyira e földön Jézusnak, mint ez a csók. „Pont ebből a körből? Hát még azok sem értenek, akik a legközelebb állnak hozzám? Még a legbelső kör is értetlen, akiknek több adatott, mint a többieknek? Még azoknak is magyarázkodni kell, még ők sem képesek áldozatra?” Még amikor a katona arcul üti és leköpdösi, akkor is ezen a seben gondolkodik Jézus: „Nagyobb a bűne annak, aki kézre adott engem.” A megfeszítő katonákért pedig egyenesen megbocsátóan imádkozik, mert nem tudják mit tesznek. Júdás tette fájt a leginkább.

 

Júdási csókot nem adhat mindenki. Csak a legbelsőbb kör egyike. És ez ma is így van. Pont ez a megdöbbentő. Júdási csókot csak mi, akik keresztény újságokat olvasunk, akik rendszeresen templomba járunk, akik a legközelebb vagyunk Istenhez – júdási csókot, ezt a minőségileg súlyos sebet, csak mi vagyunk képesek elkövetni. Már neveltetésünkben több adatott, mert talán jobb neveltetést kaptunk sokaknál. Többet értünk a Szentírásból és Isten titkaiból. Őszinte imádságban közelebb lehetünk Isten dobogó szívéhez, és már rég nem Isten létén gyötrődünk, hanem ezen továbblépve gondolkodásmódjára akarunk ráhangolódni. Pedig de sokan problémázgatnak Isten létén, alig jutva közelebb hozzá. Mi rendszeresen járulunk szentségekhez, rendszeresen ülünk egy asztalhoz Jézussal. Mi már értjük az erkölcsi törvények szeretetteljes hátterét, és nem a kötelezőségen fanyalgunk féltékenyen Istenre. Az Ő bizalmasai, barátai vagyunk, a legbelsőbb körhöz mi tartozunk – épp ezért júdási csókot csak mi adhatunk.

 

Akkor adunk júdási csókot, amikor a többlethez méltatlanul élünk. Amikor a neveltetésünk vallásos többletét felhígítva adjuk tovább gyermekeinknek, és beállunk abba a hajszába, amibe a hitetlenek bocsátják gyermekeiket. Akkor adunk júdási csókot, amikor a munkavégzésünket, politizálásunkat, szórakozásunkat, egészségünket, értékrendszerünket, erkölcsünket, pénzkezelésünket a világi mércéhez igazítjuk, nem a krisztusi többlethez. Akkor adunk júdási csókot, amikor a jó Isten tehetséggel, egészséggel, értelemmel, harmonikus családdal, vezető beosztással, tisztséggel, lelki-anyagi többlettel, sok pénzzel, jó munkahellyel áldott meg – és ebbe kényelmesen beleülünk, és árulunk. Isten a tenyerén hord, mint Júdást hordotta, és visszaélünk bizalmával, adományaival. Akkor adunk júdási csókot, amikor az egyház fontos emberei vagyunk papként vagy törzs-hívőként, s sokan rajtunk, a mi erkölcsünkön, a mi pesszimizmusunkon, a mi imáinkon mérik le az egész egyház, sőt Isten hitelességét. Ha ők ilyenek, akkor én minek tartozzak ehhez az egyházhoz, ehhez az Istenhez?

 

Júdás a csókja miatt lemaradt az utolsó vacsora asztaláról itt a földön, és talán odaát is. Áldozás előtt mi azt ígérjük, hogy „nem adok Neked csókot, mint Júdás”, mert nem akarunk lemaradni az oltár asztaláról sem itt, sem odaát. Vegyük nagyon komolyan ezt az ígéretet, mert ilyen csókot valóban egyedül mi adhatunk.

 

Papp Miklós

 Kép