A fiú belép a színre kezében egy elemlámpával, miközben azt énekli: kicsiny kis fényemmel…. A lány is színre lép, amint a fiú a második versszakot énekli: elrejtsem-e fényemet..

 
Fiú: elrejtsem-e fényemet? (odakiáltja a lánynak, ahogyan az a színre lép) Nem! (folytatja a dalt)

Lány: Ne, ne olyan hevesen!

Fiú: csak kiállok a hitem mellett! Kicsiny kis fényemmel világítani fogok!

Lány: (hitetlenkedve) Jól van jól van, de hogyan?

Fiú: Hát csak megnyomom ezt a gombot, és kigyullad a fény.

Lány: nagyon aranyos, tényleg, …de a kicsiny kis fényeddel hogyan fogsz világítani?

Fiú: Hát, én csak ennyire vagyok képes. Az ujjamat már nem tudom úgy felemelni, mint a gyerekek. Az elemlámpámat kell használnom.

Lány: Szerinted erről szól ez a dal? Nem tudod, hogy mi a valódi jelentése?

Fiú: (idegesen) Úgy sejtem, hogy mindjárt el fogod magyarázni.

Lány: A Szentírás a keresztény ember életét a világossághoz hasonlítja. A keresztények életének úgy kellene világítania, hogy a nem hívő emberek megérthessék az evangéliumot.

Fiú: De a Biblia azt is mondja még, hogy Jézus a világ világossága, nem? Most akkor ő a világosság, vagy mi?

Lány: Igen.

Fiú: Mi igen?

Lány: Jézus a világosság, aki bennünk él. Így mi is a világ világosságává válunk. Fényünkkel segítenünk kell másoknak, hogy eltaláljanak Jézushoz. Pont úgy, ahogyan a császár gabonája eljutott a szegényekhez.

Fiú: Miért, az hogy jutott el?

Lány: Hát te nem tudod? Szent Miklós püspök városában igen nagy volt az éhínség, amikor egy nap a püspök tudomást szerzett egy gabonával teli hajó érkezéséről. Felkapta bíbor vörös palástját, és sietve kiment a kikötőbe, ahol a gabonával teli hajó mellett néhány fáradt matróz pihent éppen. Miklós püspök hozzájuk lépett, s megszólította őket:

 

Miklós püspök:Mit szállítotok?

Matróz 1:Gabonát.

Miklós püspök::- Kié a rakomány?

Matróz 2:A császáré!

Miklós püspök:Nézzétek ezt a sok éhező embert, kérlek, adjatok el belőle nekem!

Matróz 1 -2:Nem lehet! Ez a gabona a császáré!

Lány:A beszélgetésre felfigyelve előlépett a hajóskapitány.

Hajós kapitány: Ki zavar minket a pihenésünkben?

Matróz 1:Ez az ember gabonát akar venni a szegényeknek!

Matróz 2:De hát nem lehet, hiszen ez a gabona a császáré!

Hajós kapitány: Mondd, miért is adnánk Neked ebből a gabonából? Tisztában vagy vele, hogy mit kérsz tőlünk?

Miklós püspök:Igen.

Hajós kapitány: Vajon miért lenne jó nekem, ha adnék Neked és a szegényeidnek belőle?

Miklós püspök:Mondd, voltál már éhes valaha?

Hajós kapitány: Hát persze! (gúnyosan) Minden reggel, délben és este! Ilyenkor kimegyek a konyhába, leülök a terített asztal mellé, s eszem! Amit csak akarok, s amennyit csak akarok! (büszkén) De mégis hogy jön ez ide?!

Miklós püspök: Látod itt ez a sok embert?

Hajós kapitány:  Látom.

Miklós püspök:Ezek az emberek is éhesek pont úgy, mint te! Minden reggel, délben és este. Csak nekik nincs konyhájuk, terített asztaluk. Arra kérlek, adj nekik a császár gabonájából, hogy ők is ehessenek azt, amit szeretnének, s annyit, amennyit szeretnének pont úgy, mint te!

Hajós kapitány: de ha adok Neked ebből a gabonából, a császár engem tömlöcbe vet! Vajon mi hasznom származna ebből??

Miklós püspök:Ha adsz belőle, ezeknek az embereknek fényt gyújtasz a lelkében! A remény lángját gyújtod meg a mindennapok sötétségében. Azét a reményét, amely erőt ad felkelni minden nap, és erőt ad bízni. Bízni az Isten szerető gondoskodásában.

Hajós kapitány: Szóval azt mondod, hogy ha adok, jót teszek ezekkel az emberekkel, s valakinek, valahol ez a kedvére van, akit Te Istennek hívsz?

Miklós püspök:Igen.

Hajós kapitány: De én ezt az Istent nem ismerem, és nem is akarom megismerni! Ráadásul még mindig nem értem, hogy miért lesz ez jó nekem?! Miért kockáztatnám a tömlöcbe vetést néhány éhező koldus miatt??

Miklós püspök:Mert az önkényes parancsteljesítés helyett másokra gondolni, másokért tenni felemelő dolog, bár kétség kívül nagyon nehéz. Éppen ezért Te is számíthatsz majd Isten segítségére szükségedben. A császár megbüntet, ha jót teszel, az Isten megsegít. Mondd, melyiket választod?

Hajós kapitány:  (elgondolkodva) Hát jó, legyen! Bár félek a császár haragjától, odaadom a gabona felét a szegényeidnek. Matrózok! Rakodjátok ki a zsákok felét, s osszátok szét a szegények között!

Miklós püspök:köszönöm a jóságodat kapitány!

 

Lány: Azzal a matrózok kirakodták a gabona felét. A kikötőben ácsorgó szegények hálától csillogó szemmel cipelték haza a zsákokat. Mire végeztek, beesteledett. Aznap a hajóskapitány nehéz szívvel hajtotta álomra a fejét. A lelke mélyén érezte, hogy jól döntött, de vajon a császár megérti majd? Másnap hajnalban útra kelt a hajó a császár városa felé. Késő délután futottak be a kikötőbe, ahol maga a császár és a katonái már várták őket. Amint lehorgonyoztak és kikötöttek, a császár kiadta a parancsot a rakomány átvizsgálására. A hajóskapitány gondterhelt arccal engedte fel a katonákat a hajóra. Félt ugyanis a császár haragjától, ha kiderül, hogy hiányzik a gabona fele. Néhány perc múlva a katonák futva tértek vissza jelentést tenni a császárnak.

Katona1-2 (szemben állva a császárral): Fenséges császár! A rakomány teljes egészében megérkezett!

Fiú: A hajóskapitány döbbenten hallgatta a katonákat. Hiszen ő a gabona felét Miklós püspöknek adta! Mégis, hogyan lehetséges ez?!

Hajós kapitány:  (elgondolkodva, félhangosan, elfordulva a császártól): Akkor lehet, hogy mégis igaz, amit Miklós püspök mondott? Az Isten tényleg megsegít a szükségben, ha másokkal önzetlenül jót teszek?.. (kis szünet, majd mosolyogva, hangosan)Igen! Most már tényleg hiszem: a Jóisten megsegít, ha másokkal jót teszek!

Lány: Mint oly sokszor, így segített püspök a szegényeknek, és sokasította meg a császár gabonáját.