Varga László, a Kaposvári Egyházmegye általános helynöke lelkinapokat tartott a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye papjainak március 7. és 9. között. Ebből az alkalomból kérdezték őt a papok feladatáról, a tanítványi létről, a közösségteremtésről.

Egyházról szóló részletek a Magyar Kurír cikkéből:

Az előadásomban az első és legfontosabb kérdés a szemléletváltást érintette, erre tettem a hangsúlyt. Ahhoz, hogy közösségeket lehessen építeni, illetve ahhoz, hogy a Szentlélek körülöttünk ki tudjon alakítani élő közösségeket, szükség van több ponton is szemléletváltásra. A II. vatikáni zsinaton nagyon fontos téma volt az általános papság, vagyis a hívek (hiszen a katolikus egyházban a keresztség révén minden hívő részesedik Krisztus papságából, azaz minden megkeresztelt az általános papság tagja – a szerk.) és a szolgálati papság közötti viszony tisztázása. Lényegi és fokozati különbségről beszélhetünk. A zsinat után erről nagy viták voltak, de ezek azóta elültek. Feledésbe ment a lényegi különbség és megmaradt a fokozati különbség: vagyis az, hogy mi (a papok) vagyunk a hierarchia gúlájának csúcsán, az általános papság pedig valahol alul van. A zsinat egyházképében – és ez szükséges a közösségek építésében – a papság valójában szolgálati papság. Minket arra szentelnek, hogy a hívek általános papságát úgy szolgáljuk, hogy ők szentté tudjanak válni. Tehát a gúla csúcsán nem mi vagyunk! Ezt én ezt nagyon fontosnak tartom, mert megóv bennünket a hamis gőgtől és a klerikalizmustól, ami akadálya annak, hogy a hívek teret kapjanak az egyházban és a szolgálatuk kibontakozhasson. Sokszor látjuk azt, hogy mindent a pap tart kézben és mindennek ő a középpontja…

Egyrészt tehát ez a szemléletváltás az, amit el kell érnünk, másrészt pedig az egyházkép megváltoztatása. Nagyon statikus egyházkép volt a zsinat előtt: az intézményes egyházkép, amit kifelé mindenki lát és ért, vagy kritizál – attól függően, hogy melyik oldalon áll. Az intézményes egyház a pápa, a püspökök, a papság és a hívek közössége. A zsinat azonban behozott két, az egyházkép szempontjából nagyon fontos szempontot. Így behozta Szent Pál Krisztus titokzatos testéről szóló képét: ez a test tele van élettel, ennek a testnek a feje Krisztus és mindenkinek meg kell találnia ebben a testben a saját helyét és szerepét. A másik megközelítés, a másik kép az egyházra pedig az, hogy valójában Isten népe a Szentlélek vezetésével. Ez is tele van dinamikával.

Ha erre a két egyházfogalomra, képre – ami ugyanakkor nem szünteti meg a hierarchikusan felépített intézményt – teszem a hangsúlyt, akkor van lehetőség arra, hogy közösségek közösségévé formáljuk az egyházat. A népegyház, amely századokon át domináns volt, statisztikailag egyre inkább fogyóban van. Elenyészően kevés a papi-, szerzetesi hivatások száma, és folyamatosan csökken a templomba járók létszáma is. Ezen lehet sopánkodni és keseregni, lehet szidni azokat, akik szerintünk az okai, de csak akkor lesz változás, ha meghalljuk, amit Ferenc pápa az Evangélium öröme kezdetű apostoli buzdításában úgy fogalmazott meg, hogy misszionárius tanítványokra van szükség. Ez érvényes ránk, papokra, és érvényes a hívekre is.

Az előadásban fontosnak tartottam arról beszélni, hogy elmaradt a tanítvány-lét és a tanítvánnyá tevés cselekedete. Jézus, amikor elküldi az apostolait, azt mondja: „…tegyetek tanítványommá minden népet, kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében és tanítsátok meg mindannak a megtartására, amit mondtam nektek” (Mt 28,19–20). Nos, ebből megmaradt a keresztelés, a szentségek szolgálata és a szentségekkel való szolgálat, megmaradt a tanítás – az óvodától az egyetemig tanítjuk az embereket mindannak a megtartására, amit szerintünk Jézus mondott –, de sem a megkereszteltek, sem a tanításban részesültek nem akarnak tanítványokká válni és nem akarnak Krisztus-követők lenni. Vallásosak szeretnének lenni, de a vallásosság és a Krisztus-követés között óriási a különbség. Jézus nem arra hívott bennünket, hogy vallásgyakorlók legyünk, hanem arra, hogy kövessük őt, és küldött bennünket, hogy tegyünk tanúságot róla. Ez pedig csak akkor megy, ha először mi térünk meg. Ha nem leszünk Krisztus tanítványai, bármennyit tudunk, bármilyen magasan képzett teológiai, biblikus vagy morális képzésben részesültünk, attól még nem vagyunk Krisztust követő tanítványok. Ahhoz oda kell ülni az Úr lába elé, meg kell tanulni meghallani, hogy mit mond személyesen nekünk, és követni kell, tettekre váltani az életünkben az ő tanítását. Tanítvánnyá csak az tehet másokat, aki maga is tanítvány. A kereszténység – szintén Ferenc pápa gondolatával élve – fertőzéssel terjed. Ha engem megfertőz az evangélium, Isten országának az öröme, békéje és igazsága, akkor én erről nem fogok tudni hallgatni. Akkor ezzel én fertőzök, és aki a közelemben van, az el fogja kapni, mert ez ragályos.

Úgy érzem, egyszerűen kimaradt az evangelizáció és a misszió a képzésünkből is – ugyan már van ilyen tananyag a teológiákon, de sokadik a sok közül, egyáltalán nem hangsúlyos és elsődleges. De ha nem evangelizálunk és nem misszionálunk, akkor nem lesz kinek megtanítani a hittant, bemutatni a szentmisét, és nem lesz, aki döntsön Jézus Krisztus mellett: hogy követi őt és erről tanúságot tesz, akárhol van, a családban, munkahelyen…

 

Forrás

 

Az ember egója nehezen viseli, hogy a maga erejéből nem tehet semmit Istenért. Pedig ez az igazság. Csak Isten képes megtenni valamit Magáért. Végtelen kegyelméből, lehetővé teszi számunkra, hogy részt vegyünk a munkájában azáltal, hogy az Életét belénk helyezi és kifejezi rajtunk keresztül.

Hogyan élt Jézus ezen a világon? Hát nem tett hatalmas dolgokat Istenért? Bármily meglepő, de nem. Jézus azért jött a földre, hogy az Atyát bemutassa a világnak, azonban ezt soha nem a saját erejéből tette. Egyértelműen kiderül Jézus Fülöppel folytatott beszélgetéséből, hogyan munkálkodott Ő ezen a világon. János ezt így jegyezte le:

Fülöp így szólt hozzá: “Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk!”.  Jézus erre ezt mondta: “Annyi ideje veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem lát, látja az Atyát. Hogyan mondhatod te: Mutasd meg nekünk az Atyát?”. Talán nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok, és az Atya énbennem van? Azokat a beszédeket, amelyeket én mondok nektek, nem önmagamtól mondom; az Atya pedig bennem lakozva viszi végbe az ő cselekedeteit. Jn 14,8-10

Jézus világosan kijelentette, hogy nem Ő a szavainak és cselekedeteinek a forrása. A Jn 14,24-ben is ezt erősítette meg: „Az az ige pedig, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki elküldött engem.”

Amikor Jézus lejött a földre, kiüresítette Önmagát, és lemondott isteni előjogairól (Fil 2,6-7). Miközben 100 százalékig Isten volt, úgy döntött, hogy nem Istenként él, hanem emberként, aki teljesen az Atyától függ. Olyan emberré vált, mint te vagy én.

Ha Jézus földi életére úgy nézünk, hogy azt Istenként élte, akkor ez számunkra nem sok vigaszt nyújt. Azt mondhatjuk: „Könnyű volt Neki, hiszen Ő Isten!” Nagyon fontos megértenünk, hogy Jézus 100 százalékig emberként élt. Tudod, hány csodát tudott volna tenni, ha az Atya nem munkálkodott volna Rajta keresztül? Egyet sem. De ne nekem higgy, hallgasd csak Őt Magát: „Bizony, bizony, mondom néktek: a Fiú önmagától semmit sem tehet, csak ha látja, hogy mit tesz az Atya; mert amit ő tesz, azt teszi a Fiú is, hozzá hasonló módon” (János 5:19). Jézus egyetlen dolgot sem tett az Atyának. Ehelyett, felismerte az Atyával való egységét, és az Atya tett mindent Jézuson keresztül.

Jézus mindig azt mondta, hogy nem Magától cselekszik és beszél:

„Én önmagamtól nem tehetek semmit.” (Jn 5,30)
„Az én tanításom nem az enyém, hanem azé, aki elküldött engem.” (Jn 7,16)
„…önmagamtól nem teszek semmit, hanem ahogyan az Atya tanított engem, úgy mondom ezeket.” (Jn 8,28)
„…nem magamtól jöttem, hanem ő küldött el engem.” (Jn 8,42)
„Mert nem magamtól szóltam, hanem aki elküldött engem, maga az Atya parancsolta meg nekem, hogy mit mondjak, és mit beszéljek.” (Jn 12,49)

Látod már? Jézus teljesen emberként élt, és minden pillanatban úgy döntött, hogy az Atyától függ. Ha Jézusnak emberként az Atyától kellett függnie, hogy az Ő életét élje Rajta keresztül, akkor mi miért gondoljuk, hogy a magunk erejéből sikerül élnünk a keresztény életet? Mielőtt Jézus visszatért az Atyához, azt mondta a tanítványainak, hogy ugyanúgy kell nekik is Tőle függniük, mint ahogy Ő függött az Atyától.

Maradjatok énbennem, és én tibennetek. Ahogyan a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok énbennem. Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni. (Jn 15 ,4-5)

 

Egyszerűen Krisztusban kell maradnunk, és hagynunk kell, hogy az Ő élete áramoljon rajtunk keresztül. Nem arra vagyunk elhívva, hogy Érte éljünk, hanem, hogy megéljük a Vele való egységünket.

forrás

kép

A nagyböjti időszak készítse fel szívünket Isten bocsánatára és arra, hogy mi is megbocsássunk, úgy, mint Ő, vagyis elfeledve a másik vétkeit. Ferenc pápa ezért fohászkodott kedden reggel, a Szent Márta-ház kápolnájában bemutatott szentmisén.

A pletyka ellentétes Isten irgalmával

A napi evangéliumi szakaszból kiindulva a pápa utalt Péter híres kérdésére, amit Jézusnak tett föl: „Uram, ha testvérem vétkezik ellenem, hányszor kell megbocsátanom neki? Talán hétszer? Jézus így felelt: Nem mondom, hogy hétszer, hanem hetvenszer hétszer!” (Mt 18,21). Az olvasmány pedig Dániel próféta könyvéből (Dán 3,25.34-43) a fiatal Azariás imájáról szól, akit tüzes kemencébe vetettek, mert nem volt hajlandó imádni egy aranybálványt. A lángok között Isten irgalmasságáért könyörög a nép, s egyben bocsánatért önmaga számára. Ez az ima helyes módja – állapította meg a pápa. Tudva, hogy számíthatunk Isten jóságának egy sajátos aspektusára.

Amikor Isten megbocsát, az ő bocsánata olyan nagy, mintha felejtene. Éppen ellentétes azzal, amit mi teszünk a pletykálkodással: de hiszen ezt meg ezt tette… sok-sok régi és új történetet tudunk az emberekről és nem felejtünk. Miért? Mert nem irgalmas a szívünk. Bánj velünk könyörülettel, nagy irgalmasságod szerint. Üdvözíts minket – kéri az ifjú Azariás. Ez felhívás Isten irgalmához, hogy adja meg a bocsánatot és az üdvösséget, és felejtse el a bűneinket.

A megbocsátás egyenlete: te megbocsátasz, én megbocsátok

Az evangéliumi szakaszban Jézus az adós példabeszédével magyarázza el Péternek, hogy miért kell mindig megbocsátani. Amint a király elengedte szolgájának az adósságát, úgy kellene a szolgának is elengedni társa tartozását, vagyis irgalmat gyakorolnia. A Mi Atyánkban így imádkozunk: Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek. Ez egy egyenlet, a két dolog együtt jár – fejtette ki Ferenc pápa. Ha te nem vagy képes megbocsátani, hogyan tud majd Isten megbocsátani neked? Ő meg akar bocsátani neked, de hogyan tud, ha zárva a szíved és az irgalom nem képes belépni rajta? „De atyám, én megbocsátok, csak nem tudom elfelejteni azt a csúnya dolgot, amit velem tett…”. Akkor kérd az Urat, hogy segítsen neked elfelejteni… A „megbocsátok, de aztán visszafizetem” – nem működik. Úgy kell megbocsátani, ahogy Isten: teljesen.

Az irgalmasság, amelyik elfelejti a vétkeket

Irgalmasság, együttérzés, megbocsátás – ismételte Ferenc pápa, emlékeztetve rá, hogy a megbocsátás szíve, amit Isten ad nekünk, mindig az irgalmasság. Nagyböjt készítse föl szívünket arra, hogy befogadjunk Isten megbocsátását. Hogy befogadjuk, és aztán másokkal is ugyanazt tegyük: szívből megbocsássunk. Talán soha nem köszönsz nekem, de a szívemben már megbocsátottam neked. És akkor közeledünk Isten nagy irgalmasságához. Amikor pedig megbocsátunk, kinyitjuk a szívünket, hogy Isten irgalma belépjen rajta, és megbocsásson nekünk. Mert mindannyiunknak kérnünk kell a megbocsátást, mindenkinek. Megbocsátunk és nekünk is megbocsáttatik. Legyünk irgalommal mások iránt, és meg fogjuk érezni Isten irgalmát, aki, mikor megbocsát nekünk, felejt.

forrás

kép

Soha nem fogsz odamenni, ahol Isten nincs. Képzeld el életed következő néhány óráját. Hol találod magad? Az iskolában? Isten ott van az osztályteremben. Az úton?

Isten a forgalomban is ott van. A kórház műtőjében, a főnök irodájában, a házastársad szüleinek a nappalijában, a ravatalozóban? Isten ott lesz. „Hiszen nincs is messzire egyikünktől sem” (Ap Csel 17,27).

Egyikünktől sem. Istennek nincsenek kivételezettjei. A zsúfolt városoktól az eldugott falvak, távoli dzsungelek lakóiig, mindenki élvezheti Isten jelenlétét. De sokan nem teszik. Végig kínlódják az életet, mintha nem létezne az Isten, Aki szereti őket. Mintha egyedül csak a saját erejükre számíthatnának. Mintha az egyetlen megoldás csak belőlük fakadna, nem pedig felülről. Istentelen életet élnek.

Azonban, vannak közöttünk Józsefek – olyan emberek, akik érzékelik, látják és hallják Isten jelenlétét. Olyan emberek, akik Istent keresik, mint Mózes. Amikor hirtelen 2 millió egykori rabszolga lett a gondjaira bízva, a szabadító azon tűnődött: Vajon hogyan fogok gondoskodni ezekről az emberekről? Hogyan fogjuk megvédeni magunkat az ellenségektől? Hogyan fogjuk túlélni? Mózesnek szüksége volt forrásokra, vezetőkre, felszerelésre és tapasztalatra. Amikor Mózes segítségért imádkozott, azt mondta: „Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket!” (Kiv 33,15)

Mózes inkább sehova sem ment Istennel, minthogy bárhová menjen Nélküle.

Te is tégy így. Tedd Isten jelenlétét a szenvedélyeddé. Hogyan? Legyél inkább szivacs, mint kő. Tegyél egy követ az óceánba, és figyeld meg, mi történik? A felszíne vizes lesz. A külsejének a színe megváltozhat, de a belseje érintetlen marad. Viszont, ha egy szivacsot helyezel az óceánba, az magába szívja a vizet. Az óceán a pórusai mélyére hatol és megváltoztatja a szivacs lényegét.

Isten ugyanúgy körülvesz minket, mint ahogy a Csendes-óceán körbeveszi a kavicsot az óceán fenekén. Ő ott van mindenhol –

Legyél inkább szivacs, mint kő

felettünk, alattunk, minden oldalon. Mi választjuk meg a válaszunkat – szivacs vagy kő? Ellenállunk vagy elfogadunk? Minden azt súgja benned, hogy keményítsd meg a szívedet: Fuss el Istentől, állj ellent Istennek, Istent hibáztasd. De vigyázz! A kemény szívek soha nem gyógyulnak meg. A szivacsosak viszont igen. Nyisd meg lelked minden pórusát Isten jelenléte előtt.

„Minden oldalról körülfogtál, kezedet rajtam tartod.” (Zsoltárok 139,5)

 

Max Lucado

 

Isten azonban telve van irgalommal, és nagyon szeret bennünket, ezért, amikor még szellemileg halottak voltunk a bűneink miatt, Krisztussal együtt új életre keltett. Bizony, Isten kegyelme mentett meg minket! Sőt, mivel Jézus Krisztus részei vagyunk, vele együtt feltámasztott a halálból, és vele együtt a mennyei helyekre ültetett bennünket. (Ef 2,4-6.)

Sokszor mi keresztények úgy beszélünk az Úrban való megnyugvásról, mint a legutolsó opcióról. Miután teljesen kimerültünk az élet gondjaitól, és eleget munkálkodtunk Őérte, végül leülünk és megnyugszunk Krisztusban. A sorrend valami ilyesmi: Állj fel az Úrért a világ előtt, harcolj; azután járj szépen az Úr előtt, maradj az egyenes, keskeny úton; majd egy szép napon, amikor vége az életnek, ott fogunk ülni Vele együtt a mennyben.

Pál apostol szerint az események sorrendjét a Szentlélek határozza meg, mert az Igében semmi sem történik véletlenül. Pál így írja ezt le, amit én a 2-4-6 módszernek nevezek:

Ülni: „mivel Jézus Krisztus részei vagyunk, vele együtt feltámasztott a halálból, és vele együtt a mennyei helyekre ültetett bennünket” (Ef 2,6).

Járni: „Kérlek azért titeket én, ki fogoly vagyok az Úrban, hogy járjatok úgy, mint illik elhívatásotokhoz, mellyel elhívattatok” (Ef 4,1).

Állni: „Öltsétek magatokra az Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög mesterkedéseivel szemben” (Ef 6,11).

Valójában valahol az úton összeverve és legyőzve kezdjük, ebből az állapotból Jézus „vele együtt feltámasztott a halálból”. Ez tulajdonképpen az üdvösségre jutás élménye, amikor az Irgalmas Szamaritánus, ránk talál az úton és a gondunkat viseli. Az első dolog, amit velünk tesz az, hogy „vele együtt mennyei helyekre ültetett”. A kiindulópont minden hívő számára az, hogy megnyugszunk, megpihenünk a Mester mellett. Csak akkor tudunk elhívásunkhoz méltóan járni, ha megtanultunk megnyugodni Krisztus bevégzett munkájában.

A keresztény járás így már könnyebb, mert hozzászoktunk az Ő közelségéhez. Amiatt sem kell aggódnunk, hogy letérünk az egyenes, keskeny útról. Még ha a halál árnyékának völgyében járunk is, a Pásztor oda is eljön velünk, és ott sem hagy el.

Ha a napi járásunkat az Úrra helyeztük, akkor készen állunk megállni az ellenség támadásaival szemben. Érdekes módon, a Biblia említést sem tesz arról, hogy a hívőnek kellene harcolnia. Pál azt mondja a hívőknek, hogy „erősödjetek meg az Úrban és az ő hatalmas erejében” (Ef 6,10), ezzel is azt mutatva nekünk, hogy az Úré a csata, és nem a miénk.

Krisztus harcol, és Őáltala győztesek vagyunk. Micsoda Megváltónk van! Amikor az ellenség megtámadásáról van szó, mi egyszerűen megállunk, miközben Krisztus a gondunkat viseli (Ef 6,13- 14).

Paul White

kép

Amikor Jézus Keresztelő Jánoshoz ment, hogy bemerítse őt, János így szólt: „Nekem volna szükségem arra, hogy megkeresztelj, és te jössz hozzám?” (Máté 3,14). Azonban János volt kiválasztva erre a feladatra. Amikor Jézus feljött a víz alól, Isten mindenki által hallható hangon megerősítette Őt, felkenvén a szolgálatára: „Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm” (Máté 3,17). Ha Krisztus ott él a szívedben, akkor ugyanezt a kenetet hordozod te is. Erőt és hatalmat kaptál, hogy Isten akaratában tudj járni.

Sokszor nem érzünk semmiféle erőt magunkban. Inkább képtelennek érezzük magunkat, mint képesnek. Szeretném, ha most meghallanád, amint Isten szól hozzád: „Te vagy az én fiam, vagy lányom, akiben gyönyörködöm. Örömmel tölt el, hogy Szent Szellemem a szívedben lakik.”

Ne felejtsd el, hogy mivel Isten felkent, ezért tudhatod, hogy kiválasztott. Nem te választottad Őt, Ő választott téged. Azért választott, mert szeret téged. Szeretetének nincs határa és korlátja.

Amikor Jézus a földön járt, bármerre ment, az emberek tömegével áradtak Hozzá. Azt mondja nekünk a Biblia, hogy semmi különös nem volt a külsejében, ami vonzóvá tette. Nem a kinézete, hanem a Benne lévő kenet tette Őt különlegessé és vonzóvá.

Gyakran úgy gondoljuk, hogy a legújabb divat szerint kell öltözködnünk, vagy a frizuránkat hordanunk. Vagy éppen azt hisszük, hogy bizonyos emberekkel kell lennünk annak érdekében, hogy vonzóvá, kívánatossá váljunk. Azonban az igazság, csakúgy mint Jézus esetében is, az, hogy a bennünk lakozó Szentlélek, az Ő kenete és isteni élete miatt vonzódnak hozzánk az emberek. Az Ő kenete tesz minket alkalmassá, képessé, erőssé.

Még egyszer szeretnélek emlékeztetni, hogy benned él a Szentlélek. Csak te vagy képes megtenni azt, amire Isten elhívott. Minden szempontból egyedi vagy, és nem véletlen, hogy Isten éppen ezekben az időkben helyezett téged erre a földre. Ne hagyd, hogy a félelem elbátortalanítson. Légy erős és bátor, tudva, hogy Isten erővel ruházott fel!

 A názáreti Jézust felkente az Isten Szentlélekkel és hatalommal, és ő szertejárt, jót tett, és meggyógyított mindenkit, akik az ördög igájában vergődtek, mert az Isten volt vele. (Ap Csel 10,38)

Victoria Osteen

kép

„Az év első napjaiban csendesedjünk el, és vegyük számba a feladatainkat, fogalmazzuk meg álmainkat, készítsünk terveket, dolgozzuk ki azokat részletesen, és álljunk neki kitartó akaraterővel azt jó végre vinni!” Csaba testvér 2016. január 2-án közzétett levelét olvashatják.

A betlehemi istállótól nem messze van egy barlang, ahová a hagyomány szerint a Heródes elől menekülő Szent Család útját megszakítva félrevonult, hogy Mária megszoptassa Szent Fiát. Világtörténelmi események, a megváltásunk nagy pillanatai zajlanak, menekül az éppen csak közénk jött Istenember, de Mária egy pici időt kér, mert a kis Jézusnak ennie kell, talán tisztába is kellett tennie. Mária tudja és teszi is a maga dolgát szépen, csendesen Betlehemben is, de 33 évvel később Jeruzsálemben is. Ott áll a kereszt alatt! Leveszik Szent Fiát, és ő végzi a dolgát, vérző szívvel gyermeke temetését szervezi, figyel a törvényekre, betartja a szokásokat, de vasárnap kora hajnalban megy a sírhoz, ahogy tud és akivel tud, egy megtért utcanővel! Mennek, hogy elvégezzék a temetési szertartáshoz szükséges dolgokat, mindazt, minek meg kell történnie, úgy, ahogy a kegyelet azt diktálja!!

Soha nem felejtem el, nagybeteg édesanyám meglátta, hogy a kabátom hónalja ki van bomolva. Tűt, cérnát kért, felült az ágyban és szépen kibontotta a bélést, majd belülről össze varrta a kibomlott kabátszövetet, majd úgy, ahogyan kell, bevarrta a bélést is. Kabátom szebb lett mint újkorában! December 14-én, hétfő hajnalban édesanyám veséje, mája leállt! Nagyon szenvedett, ő is látta, hogy a katéteren már semmi nem távozik a testéből! Nagyon sokat imádkoztunk, szinte folyamatosan mondtuk a rózsafüzért. Este, vacsoraidőben megszólalt, hogy itt az idő, hogy együnk! Megkérdeztem, mit enne az én kedves édesanyám? Töltelékes káposztát – jött a válasz, (nemsokkal azelőtt egy kedves hölgy hozott négy finom tölteléket). Édesanyám elhaló hangon szólt a húgomnak, Katikának, hogy menjen és melegítse meg mind a négy tölteléket! Majd felült az ágyban, és úgy, ahogyan nyolc héten keresztül mindennap tettük, az ölébe megterítettük a lacikonyhát, és húgommal a két oldalán ülve elkezdtünk vacsorázni! Szegény 4-5 alkalommal is megpróbálta a szájához vinni a villán a falatot, de mindig lehanyatlott a keze! Igazából tudtuk, hogy már vizet sem tud magához venni, de mivel ott volt a vacsora ideje, csak azért, hogy mi ne maradjunk étlen, megtette mindazt, mi egy édesanyának kötelessége gyermekeivel szemben! Talán életemben nem ettem soha olyan keserű káposztát, de azért a húgommal együtt viccelődve, dicsérve a vacsorát, utolsó falatig megettünk mindent! Olyan döbbenetes volt látni édesanyámat, hogy hihetetlen akaraterővel abbahagyja a haldoklást csak azért, mert itt van a vacsora ideje, és a gyermekeinek enniük kell!

Csodálom Máriát, aki nemcsak tudta, de tette is a dolgát, úgy, ahogyan a mennyei Atya elvárja az édesanyától! Olyan jó lenne, ha a nagy világ zaja, gondja, baja nem terelné el a figyelmünket a mindennapi feladatainkról! Isten mindannyiunkat teendőkkel küldött erre a világra! Van, akinek a szorzótáblát kell megtanulnia, van, akinek az érettségire kell készülnie, van, aki gyermeket nevel vagy földet művel, vagy autót vezet! Mindegy, hogy mi a te dolgod, csak az nagyon fontos, hogy állapotbeli kötelességeidet ott, ahol lenned kell, s azt amit éppen neked tenned kell, pontosan, szépen elvégezd! Bármi is történik, neked, nekünk tudnunk kell azt, hogy mit kér tőlünk a szeretet, hogy itt és most mi a dolgunk, és azt a tőlünk telhető legnagyobb összeszedettséggel, kitartással, szorgalommal el kell végeznünk! Ez az üdvösség útja! Nem jó, ha a más dolgát nagyszerűen végezzük! A fontos, hogy a mi saját dolgunkat végezzük el legalább úgy, ahogy tudjuk! Ne nézzük, hogy körülöttünk más mit csinál, hogy munkánkat megköszönik-e vagy sem, vagy e nagy világban mi történik! Egyetlen dolgot kér számon tőlünk az Isten, és az nem más, mint a személyesen ránk bízott munka!! Nekem is, de neked is van egy szent, Istentől kapott drága feladatunk, melyet bármi is történhet bennünk, körülöttünk, azt akkor is teljesítenünk kell!

Az év első napjaiban csendesedjünk el, és vegyük számba a feladatainkat, fogalmazzuk meg álmainkat, készítsünk terveket, dolgozzuk ki azokat részletesen, és álljunk neki kitartó akaraterővel azt jó végre vinni! Ne azt nézzük, hogy éppen mihez van kedvünk és mihez nincs, hanem vegyük számba a talentumainkat, és gondolkodjunk el, hogy vajon Isten hol és mit akar általunk e világra hozni, melyek azok a gyümölcsök, miket mi kell megteremjünk?! Álljunk neki a ránk bízott munkának, nem az a fontos, hogy milyen és mekkora feladatot bízott ránk az Isten, hanem csak az, hogy mi azt kitartó, becsületes munkával véghez tudjuk-e vinni, vagy lustaságból, számítgatásból feladatunk végzését abba hagytuk-e!? Igen, testvérem, neked is megvan a magad feladatod, melyet becsületes munkával, kitartó erőfeszítéssel szépen el kell érjél ezen a földön! Mondhat bárki bármit, az örök üdvösség csak akkor lesz a tied, ha munkádat pontosan, szépen bevégzed! A mindennapi állapotbeli kötelességeink tudatos felvállalása az üdvösségre vezető egyetlen út!

Szeretettel, Csaba t.

 

Magyar Kurír

kép 1

kép 2