Egy remete folyton arról panaszkodott, hogy neki mennyi sok dolga van. Az emberek, akik hallották, szerfölött csodálkoztak, és meg is kérdezték: „Mivel van ugyan egy remete elfoglalva?” Ő a következőképpen válaszolt: „Minden egyes nap két sólymot kell megszelídítenem, két karvalyt kell idomítanom, két nyulat kell feltartóztatnom, egy kígyóra kell vigyáznom, egy öszvért kell felpakolnom, és egy oroszlánt kell megfékeznem.”

„Hát ez csakugyan nem egyszerű dolog” – mondták az emberek. „Ez nagyon sok időt vesz igénybe. De hol vannak az állatok, amelyekről beszélsz? Hol tartod őket? Egyet se látunk itt…”Kerecsensólyom (Falco cherrug)
Erre a remete olyan módon beszélt nekik az állatokról, hogy rögvest megértették: ilyen állatok náluk is vannak.

Sőt, ezek az állatok bennünk is megvannak.

A két sólyom a két szemünk. Mindenre és mindenkire árgus szemmel figyelnek. Istenem, milyen nehéz is őket néha megszelídíteni. Pedig azért adta őket nekünk a Teremtő, hogy gyönyörködjünk a teremtett világban, és csak a szépet lássuk meg velük.

A két karvaly a két kezünk. Amit egyszer megragadtak, azt nehezen engedik el. Néha nem tudunk nekik parancsolni. Pedig simogatni, nyugtatni, segíteni és elengedni teremtette őket nekünk az Isten.

 

És a két nyúl, melyeket fel kell tartóztatni olykor? A lábunk. Állandóan nyugtalanul ide-oda visznek bennünket. Nem egyszer girbe-görbe útra. Pedig azért kaptuk őket a mennyei Atyától, hogy a jó utat keressék és azon járjanak…

 

A legnehezebbfűzöld bambuszvipera, kígyó, vipera, hüllő a kígyóra vigyáznunk: ez a nyelvünk. Harminckét őrt állítunk elé, nem egyszer hiába. Nem hiába mondogatjuk néha: „Egyszer a nyelv édesít, máskor meg döf, keserít.” Pedig milyen más lenne bennünk és körülöttünk minden, ha csak az igazat mondanánk vele, és azt is szépen…

 

Azután az öszvért kell felpakolnunk. Ez a testünk. Istenem, mily gyakran hasonlít erre az állatra. Túlterhelt, ki-kitör, nincs ereje tovább, nem hajlandó, „makacs, mint az öszvér”, csak kényelmét keresi. Pedig azért kaptuk a Teremtőtől, hogy hordozza lelkünket, annak nemes és méltó lakást biztosítson…

Végül ott van az oroszlán: a szívünk. Milyen nehéz néha megfékezni. Különösen ha gyűlölet és harag vesz erőt rajta. Pedig a rendeltetése az, hogy a szeretet székhelye legyen…

Ehhez a képhez hasonlítja Péter apostol az ellenségünket

 

sólyom

karvaly

nyúl

kígyó

öszvér

oroszlán

remete

 Ferenc pápa szeptember 7-ére böjt- és imanapot hirdetett meg Szíria és a világ békéjéért

Kedves Testvérek, jó napot kívánok! – kezdte szeptember elsején, vasárnap délben az Úrangyala elimádkozása előtti beszédét Ferenc pápa.

A Szent Péter teret megtöltő nemzetközi hívősereg nagy figyelemmel hallgatta, időnként tapssal szakította meg a Szentatya rendkívül komoly tartalmú, az egész világhoz intézett beszédét, amely ez alkalommal nem a szokásos vasárnapi evangéliumi szakasz elemzése volt, hanem válasz az aktuális világpolitikai helyzetre, határozott és nagy erejű tagadása a háború és az erőszak minden formájának.

„Ma, kedves testvérek szeretném tolmácsolni azt a kiáltást, amely növekvő aggodalommal tör fel a föld minden részéről, minden nép, minden ember, az egyetlen nagy család, az emberiség szívéből: ez a béke kiáltása! A kiáltás, amely erőteljesen hirdeti: békés világot akarunk, a béke emberei kívánunk lenni, azt akarjuk, hogy társadalmunkban, amelyet megosztottságok és konfliktusok tépáznak, törjön ki a béke; soha többé háborút! Soha többé háborút! A béke végtelenül értékes ajándék, amelyet elő kell mozdítani és oltalmazni kell” – mondta a Szentatya, majd így folytatta:

„Rendkívül nagy szenvedéssel és aggodalommal élem meg azt a sok konfliktust, amelyek jelen vannak világszerte, de ezekben a napokban szívemet mélyen megsebzi az, ami Szíriában történik és aggódom a kilátásban lévő drámai fejleményekért. Erőteljes felhívást intézek a békéért. Ez a felhívás legmélyebb bensőmből fakad! Mennyi szenvedést, mennyi pusztítást, mennyi fájdalmat okozott és okoz a fegyverek használata abban a meggyötört országban, főleg a védtelen polgári lakosság körében!

Különösen erőteljes határozottsággal ítélem el a vegyi fegyverek használatát: emlékezetemben és szívemben még mindig jelen vannak az elmúlt napok rettenetes képei! Létezik Isten ítélete és a történelem ítélete is tetteinket illetően, és ezek elől nem menekülhetünk el! Az erőszak alkalmazása soha nem vezet el a békéhez. A háború háborúért kiált, az erőszak erőszakért kiált” – hangsúlyozta a pápa, majd így folytatta:

„Minden erőmmel kérem a konfliktusban lévő feleket, hogy hallgassanak saját lelkiismeretük hangjára, ne zárkózzanak be saját érdekeikbe, hanem úgy tekintsenek a másikra, mint testvérükre. Bátran és határozottan lépjenek a találkozás és a tárgyalás útjára, leküzdve a vak szembenállást. Ugyanilyen erővel buzdítom a nemzetközi közösséget is: tegyen meg minden erőfeszítést, hogy haladéktalanul mozdítson elő világos kezdeményezéseket a kérdéses nemzet békéjéért, amelyek a párbeszéden és a tárgyaláson alapulnak az egész szíriai nép javára.

Ne takarékoskodjanak az erőfeszítésekkel, hanem biztosítsák a humanitárius segélynyújtást azok számára, akiket ez a rettenetes konfliktus sújt, különös tekintettel az ország kitelepített lakosságára, a környező országokba menekült számos személyre. A humanitárius munkatársaknak, akik elkötelezték magukat a lakosság szenvedésének enyhítésében, biztosítsák a lehetőséget, hogy megfelelően nyújthassanak segélyt” – hangzott a pápa felszólítása.

A Szentatya ezután feltette a kérdést: „Mit tehetünk mi, a világ békéjéért? Ahogy János pápa mondta: mindenki feladata, hogy újraszője igazságosságban és szeretetben az emberi együttélés szálait (Pacem in terris – 1963. április 11).

A békéért való elkötelezettség lánca egyesítsen minden jóakaratú embert! Erőteljes és sürgető felhívást intézek az egész katolikus egyházhoz, amelyet kiterjesztek a többi felekezet minden keresztényére, minden vallás követőire és nem hívő testvéreinkre: a béke olyan közkincs, amely túlmutat minden korláton, mivel az egész emberiség java.

Hangosan megismétlem: nem az összecsapás, a konfliktus kultúrája az, amely a népek körében és a népek között az együttélést építi, hanem a találkozás, a párbeszéd kultúrája: ez a béke egyetlen útja.

A béke kiáltása szálljon a magasba, hogy eljusson mindenki szívéhez; tegyék le a fegyvert és hagyják, hogy a béke iránti vágy vezesse őket.

Ezért kedves testvérek, elhatároztam, hogy szeptember 7-ére, Mária, a Béke Királynője születésnapjának vigíliájára az egész egyház számára böjt- és imanapot hirdetek meg Szíria, a Közel-Kelet és az egész világ békéjéért. Meghívom a nem katolikus keresztény testvéreket, más vallások követőit és minden jóakaratú embert, hogy az általuk legmegfelelőbbnek ítélt módon csatlakozzanak ehhez a kezdeményezéshez.

Szeptember 7-én, itt a Szent Péter téren este 7 órától éjfélig imára gyűlünk össze és bűnbánó lélekkel fohászkodunk Istenhez ezért a nagy ajándékért a szeretett szíriai nemzet és a világon jelen lévő minden konfliktusos és erőszakos helyzet számára. Az emberiségnek szüksége van arra, hogy lássa a béke gesztusait és hallja a remény és a béke szavait! Arra kérek minden helyi egyházat, hogy azon túl, hogy csatlakoznak ehhez a böjti naphoz, szervezzenek erre a szándékra egy liturgikus cselekményt.

Máriától kérjük: segítsen nekünk, hogy az erőszakra, a konfliktusra és a háborúra válaszoljunk a párbeszéd, a kiengesztelődés és a szeretet erejével. Mária – Anya: Ő segítsen bennünket, hogy megtaláljuk a békét. Mindnyájan az ő gyermekei vagyunk. Mária, segíts bennünket, hogy leküzdjük ezt a nehéz pillanatot is és elkötelezzük magunkat, hogy minden nap, minden környezetben a találkozás és a béke hiteles kultúráját építsük”.
Ferenc pápa végül felszólította a híveket, hogy ismételjék vele együtt: Mária, Béke Királynője, könyörögj értünk!

a Vatikáni Rádió honlapjáról (vm) 09.01

kép

 

BOLDOGOK, akik tudják, miért élnek, mert akkor azt is megtudják majd, hogyan éljenek.
BOLDOGOK, akik összhangban vannak önmagukkal, mert nem kell szüntelen azt tenniük, amit mindenki tesz.
BOLDOGOK, akik csodálkoznak ott is, ahol mások közömbösek, mert öröm lesz az életük.
BOLDOGOK, akik tudják, hogy másoknak is lehet igaza, mert békesség lesz körülöttük.
BOLDOGOK, akik nevetni tudnak önmagukon, mert nem lesz vége szórakozásuknak.
BOLDOGOK, akik meg tudják különböztetni a hegyet a vakondtúrástól, mert sok zavartól kímélik meg magukat.
BOLDOGOK, akik észreveszik egy diófában a bölcsőt, az asztalt és a koporsót, és mindháromban a diófát, mert nemcsak néznek, hanem látnak is.
BOLDOGOK, akik lenni is tudnak, nemcsak tenni, mert megcsendül a csendjük, és titkok tudóivá válnak. Leborulók és nem kiborulók többé.
BOLDOGOK, akik mentség keresése nélkül tudnak pihenni és aludni, mert mosolyogva ébrednek fel és örömmel indulnak útjukra.
BOLDOGOK, akik tudnak elhallgatni és meghallgatni, mert sok barátot kapnak ajándékba és nem lesznek magányosak.
BOLDOGOK, akik nem veszik túl komolyan önmagukat, mert környezetük megbecsüli őket.
BOLDOGOK, akik figyelnek mások hívására, anélkül, hogy nélkülözhetetlennek hinnék magukat, mert ők az öröm magvetői.
BOLDOGOK, akik komolyan tudják venni a kis dolgokat és békésen a nagy eseményeket, mert messzire jutnak az életben.
BOLDOGOK, akik megbecsülik a mosolyt és elfelejtik a fintort, mert útjuk napfényes lesz.
BOLDOGOK, akik jóindulattal értelmezik mások botlásait, akkor is, ha naivnak tartják őket, mert ez a szeretet ára.
BOLDOGOK, akik gondolkodnak, mielőtt cselekednének, és imádkoznak, mielőtt gondolkodnának, mert kevesebb csalódás éri őket.
BOLDOGOK, akik el tudnak hallgatni, ha szavukba vágnak, ha megbántják őket, és szelíden szólnak, mert Jézus nyomában járnak.
BOLDOGOK, akik mindebből meg is tudnak valósítani valamit, mert életesebb lesz az életük.
Dr. Gyökössy Endre

Egy népszavazási kezdeményezés motiváltsága, egy felmérés értelmezésének manipuláltsága szembesít és figyelmeztet, hogy a halál és pusztulás kultúráját szellemi mérges gázokkal is lehet terjeszteni. Megrendített, hogy ezt a Magyar Nemzet augusztus 23-i Látó-Tér oldala terjeszti.

Szellemi mérgezés, emberiség, magyarság elleni bűntett, ha egy statisztikai felmérés eredményét arra használja valaki, hogy népszavazás döntsön, majd később rendelet és törvény a sérült, a szenvedő élet értékességéről vagy értéktelenségéről, s hadd nevezzem nevén: a gyilkosságról.

De hiszen ezek adatok! Ez a realitás, mondhatja valaki. Igen, ez egy jelenségnek a manipulált magyarázata. Talán nem veszi észre a statisztika értelmezője, hogy az idősebbek, a sérültként élők, akiknek életében már több a szenvedés, baj és betegség, nem azt kívánják, hogy megöljék őket? Nem az úgy nevezett kegyes halált, hanem a társadalom, a család, a barátok, támogató, elfogadó magatartását várják? Képmutató az a társadalom, mely látványosan akadálymentesíti a közlekedést, de közben meg akar szabadulni azoktól az embertestvéreitől, akik csak segítséggel tudják venni a mindennapok akadályait. Képmutató magatartás, hogy likvidálni akarjuk a szerintünk már nem emberhez méltó, szenvedő életet. Aminek a látványát mi nem tudjuk, nem akarjuk elviselni, s melyre nem akarjuk pocsékolni jóléti erőforrásainkat.

Mintha manapság csak akkor szólalnának meg a pszichológia szakemberei, vagy akkor kapnának szólásjogot, ha az élet-, az ember-, a családellenes trendek ártalmatlanságát bizonyíthatnák. Milyen manipulatívnak, konzervatívnak, maradinak címkézni azokat, akik védik az életet a természetes foganástól a természetes halálig? Hogyan lehetséges, hogy évek óta TV, rádió „megható” történeteket közöl – a „mégis kinek az élete” stílusában a halálhoz való jogról? S nem híranyag vagy csak elvétve az, amikor a valódi szeretet őrzi meg a beteg ember, az idős ember személyi méltóságát.

38 évet dolgoztam kórházban, betegek mellett, tapasztalatból és meggyőződésből állítom, hogy a beteg, az idős ember számára fontos az a biztonság, hogy engem itt gyógyítani akarnak és nem meggyilkolni. Már évekkel ezelőtt egy belgiumi utam során szembesültem azzal, hogy ott az emberek többsége nem pusztán olyan kártyát hord magánál, ami a vércsoportját adja tudtul, baleset esetére, hanem egy rendelkezést is, hogy őt katolikus kórházba vigyék, ha az utcán rosszul lesz, s ennek oka, hogy nem akarja magát kegyes halállal meggyilkoltatni.

Kinek az érdeke állandóan újramelegíteni a túlnépesedési pánikot – és nem a javak igazságos elosztására szólítani fel az egyeseket és a társadalmat? Nagy betűs hírként közölni a korrupciós ügyeket, és nem gondolni végig, mi a következménye, ha emberi, gazdasági, társadalmi „haszon” valakinek a halála? Ha valaki már materialista értelemben nem „emberi erőforrás”, akkor le kell selejtezni?

Kinek az érdeke a megfogant élet elpusztítása, manipulálása, a lombik bébi program, a szelektív abortuszhoz való jog, lassanként már nem csak a gyermek neme, hanem szemének színe szerint is?

Kinek az érdeke azt sugallni, hogy az intelligensebb, a képzettebb ember eutanázia párti, csak a maradi és kevésbé iskolázott ellenzi azt? Kinek az érdeke úgy állítani be a dolgokat, mintha a fejlett, haladó Nyugaton ez jól lenne szabályozva, és nem az életellenesség gátszakadása következett volna be? Kinek az érdeke, hogy dönthessen életről-halálról, háborúról és fegyveres beavatkozásokról?

Kinek az érdeke, hogy az a tapasztalat, tudás, élet- és világszemlélet, ami első látásra nem hasznos, de amely a betegséget, szenvedést is, mint az élet jelenséget fogja fel, tűnjön el a palettáról?Növekvő probléma az elöregedő társadalom

Kinek az érdeke, hogy arra nevelje a befolyásolható tömeget, hogy az állatot többre értékelje, jobban óvja, tisztelje, mint szenvedő embertársát?

Ki az, aki önző és buta naivsággal nem gondol a közmondásra: Ma nekem, holnap neked!!!

Vajon nem arra lenne szüksége elöregedő és megfogyatkozó népességünknek, hogy minden áron és módon az élet tiszteletére neveljük magunkat és egymást? Hogy azt tanuljuk meg egymástól, hogyan lehet valaki békés és boldog minden élethelyzetben?

Vajon nem arra lenne szükségünk, hogy a média az élet szolgálatába álljon, és ne az erőszakot, brutalitást, gyilkosságokat mutassa, s hogy ne a TV és az internetjátékok képezzék ki gyilkolásra és bosszúra a fiatalokat?

Kellenek a példaképek, hírt kell adni a mindennapok jóságáról, szépségéről, hűségéről. S akkor talán fel tudnánk fedezni azt is, hogy értelme van az élet küzdelmeinek, a sebzett, szenvedő életnek is. Igen, mindegyikünk boldog akar lenni, de ehhez szükséges, hogy elfogadjuk és megéljük, minden élet ajándék és gazdagság, és igen, életem, életünk értelme, hogy tudjuk, örök életünk van, Krisztusban, aki maga az élet útja és igazsága, boldogsága.

Tizenkét év óta rákos vagyok, áttéteim vannak. De hálás vagyok minden napért és percért, amit élhetek, és azért is, hogy tanulgatom méltósággal átölelni a szenvedést. Igen, ehhez szükségem van a testvéreim, a környezetem, az orvosaim bátorítására. Köszönöm, hogy ők értékesnek tartják az életemet, fontosnak a tapasztalatomat, segítségemre vannak a mindennapokban. Emberek.

                                                                                               Sztrilich Ágnes

statisztikai felmérés

akadálymentesítés

öregedés

Sztrilich Ágnes

 mérgezés

Isten úgy akarta, hogy Keresztelő Szent János születésében és halálában is Fia előfutára lett. Az Egyház a mai napon vértanúságát (égi születésnapját) ünnepli.

Szent Márk evangéliumának tanúsága szerint Heródes Antipász tetrarcha Jézus nyilvános működésének kezdetén Jánost elfogatta és bebörtönözte. Az evangélista a tetrarchák családi viszonyaival magyarázza János elleni gyűlöletüket: Heródes Antipász ugyanis testvérének, Fülöpnek húgát Heródiást vette nőül. János figyelmeztette Heródest: „Nem szabad elvenned testvéred feleségét.” Hosszú idő után elérkezett Heródiás számára a bosszú ideje: a király születésnapján lakomára hívta országa előkelőségeit, a vacsorán Heródiás lánya, Salomé bement a terembe és táncával elkápráztatta a vendégsereget. A király a vendégek előtt esküvel fogadta, hogy bármit megad Salóménak jutalomképpen. A leány, anyja tanácsára Keresztelő János fejét kérte. Heródes nem tagadhatta meg a kérést. Kis idő elmúltával a hóhér elhozta egy tálcán Keresztelő János fejét, odaadta a leánynak, az pedig elvitte anyjának (Márk 6,17-29). János testét tanítványai temették el.

Keresztelő János földi életében sokszoros ajándékot kapott: Isten kegyelméből minden szent tökéletessége megvolt benne. Próféta volt, apostol volt, vértanú volt, mert az igazságért elszenvedte a halált.

Hajnal Piroska

(Magyar Katolikus Lexikon, Legenda Aurea)

Pierre Beading

Orley van Barend

Andrea Solari

MENNYEI ATYÁNK,

minden ajándék és öröm osztogatója, aki nekem az édesanyai hivatást adtad, hálát adok neked és áldom szent Nevedet.

ÚR JÉZUS! Kérlek, növeld hitemet, erősítsd remé­nyemet és tökéletesítsd szeretetemet, hogy jó keresztény édesanya lehessek.

SZENTLÉLEK ÚRISTEN, erősíts engem, hogy életem minden nehéz­sége közepette se szűnjek meg gyerme­keink hitéért imádkozni.

Minden könyörgés előtt mondjuk: SEGÍTS MINKET URUNK,

– hogy gyermekeinket életünk példájával vezessük Tefeléd.

– hogy amikor gyermekeinkkel foglalko­zunk, jóságos higgadtság, tekintély és szeretet áradjon belőlünk.

– hogy figyelemmel kövessük gyermekeink jellembeli fejlődését és meg tudjuk óvni őket a rossz környezeti befolyásoktól.

– hogy keresztény életünk oly vonzó legyen gyermekeink számára, hogy azt köves­sék és másokra is átsugározzák.

– hogy gyermekeink tiszteljék Szent­atyánkat, ragaszkodjanak az Egyházhoz i és együttműködjenek lelkipásztorainkkal.

– hogy ha gyermekeink közül valamelyik meghívást kapna a papi vagy szerzetesi életre, azt hálásan elfogadjuk és támogassuk.-

hogy gyermekeink életük csalódásai, veszélyhelyzetei vagy testi megpróbál­- tatásai közepette is megtapasztalják gondoskodó szeretetedet.

– hogy ha az élet útvesztőiben egyik vagy másik gyermekünk megrendülne hitében és letérne a helyes útról, őt akkor is sze­retetünkkel, türelmünkkel és imáinkkal segítsük, hogy visszataláljon Hozzád.

– hogy ha gyermekeink megbántanak, el- távolodnak tőlünk, vagy hálátlanok ve­lünk szemben, mi akkor is teljes bizalommal terjesszük eléd kéréseinket.

– hogy férjeink megértsék, milyen fontos feladat gyermekeink jellemének és hitének erősítése, és szívből segítsék őket imá­ikkal is.

– hogy gyermekeink családjában a Te békéd és szereteted uralkodjon, és unokáink is erősödjenek hitükben.

– hogy amikor más édesanyákkal találko­zunk, fel tudjuk ébreszteni bennük a Közösségünkhöz való tartozás vágyát.

Különösen könyörgök a mai napon (saját kérés) ………………… gyermekért.

Könyörögjünk!

SZŰZ MÁRIA, égi Édesanyánk, eszközöld ki számunkra is azt az örömet, amiben Szent Mónikának volt része, amikor láthatta fia életében a hit diadalát.

ÚR JÉZUS, kérünk add meg nekünk szülők­nek és gyermekeinknek azt a nagy kegyel­met, hogy majd együtt örvendezhessünk a Te dicsőségedben az egész örökkévalósá­gon át.

Ámen

kép

Meglepett ez a zsoltársor annak idején, hiszen a haragomat, dühömet, indulatomat mindig rossznak éltem meg. Én vagyok a rossz, akiben ilyen indulat van!anger

Emlékszem ma is a harag ízére, s a kiváltó eseményekre. Amikor idősebb bátyám beletúrt az „én asztalkám” titkaiba, – s erre odarohantam az öt-fiókos nagy szekrényhez, és az ő fiókját kirántottam, hogy a földön az iskolai füzetek, tinta és festékek összekeveredtek. Na persze utána visítva menekültem előle. De a harag, a tehetetlenségből, kiszolgáltatottságból származó harag adott erőt, hogy amikor a vékonyka Ágit a testvérei bezárták az ablak rácsa és az üveges ablaktábla közé, hogy a térdemmel betörjem az ablakot és vérző térdekkel bár, de kiszabaduljak. De emlékszem olyan keserű haragokra is, amikor az én születésnapi tortámat meg kellett osztanom a testvérekkel. Arra is, amikor vélt és valós igazságtalanságok miatt háborogtam. Például, hogy édesapám engem nem tanított baltát és kést célba dobni, mint a fiúkat. Vagy arra a lángoló indulatra, amit ki tudtak váltani belőlem, amikor burgonyának csúfoltak, mindaddig, amíg egyik unokatestvérem elárulta a titkot: azért csúfolunk, mert lehet ugratni – ne dühöngj, és akkor nem lesz érdekes nekünk.

Az utolsó nagy „harag-tapasztalatom” sorsfordító is lett. A gimnáziumi évek alatt és után az NB I – utánpótlásban, az NB II női kosárlabda csapatban kosaraztam. Jól ment. Hátvéd voltam, szerettem játszani. Az egyik meccsen az edző az eligazításnál azt a feladatot adta, hogy védjem a másik csapat centerét. Az sem baj, ha lefaltolod! Ha lesérül, nem veszélyezteti a győzelmet! Ez megdöbbentett, hiszen a játék hevében szoktam faltolni – azaz ütközni – de szándékosan? úgy, hogy lesérüljön??? Ez nem sportszerű. A játék ment tovább, jól ment, sikerült védeni a centert, s egyszer csak, amikor nem is volt felénk a labda, az ellenfél centere pofon vágott. Abban a pillanatban a haragnak, az indulatnak olyan erői szabadultak el bennem, hogy tudtam, hogy ha most mozdulok, akkor ütök. Így lemeredve álltam a mezőny közepén, nehogy elveszítsem az önkontrolt. Az edző üvöltött velem, lecserélt, én pedig nem csak a pályát, hanem a csapatot is elhagytam, mert ez már nem sport, ez már nem játék. De főként azért, mert megrettentett, hogy milyen erők tudnak fel- és elszabadulni bennem.

Ettől kezdve kértem az Urat, vonja magához, szentelje meg az indulataimat. Kezdtem úgy tekinteni önmagam belső világára, hogy bizony az olyan, mint a vadállatok lakta paradicsomkert, ahol néven kell nevezni a vadállatokat, és meg kell őket szelídíteni. A haragra való képességem tapasztalata indított el talán az önismeret sajátos útján, hogy lassanként felismerjem azt, amiket eddig is megosztottam: életerőink, tarack gyökereink hibák, önzések, ösztönös megnyilvánulások, bűnök forrásaivá válhatnak. De mégis ezek azok az erőforrások, melyek az élet, az életszentség, az önelajándékozás útjai is a számomra, a számunkra.

Ezt erősítette meg, igazolta az Egyház esti imájának zsoltársora, a felhívás: Ám haragudjatok, csak ne vétkezzetek! S Szent Benedek Regulájának a bölcsessége, hogy az esti imában a Miatyánk elmondásában engesztelődjenek ki egymással a testvérek a nap közben esett hibák, viták, indulatok miatt.

Hát lehet haragudni – vétkezés, bűn nélkül? Igen, ott van az Úrról szóló meghökkentő leírás, hogy kötélből ostort fonva kihajtotta az árusokat a templom udvaráról, felforgatta asztalaikat. S minden bizonnyal messze hangon, érzelemmel teli, sőt, indulatos hangon kiáltotta: Ne tegyétek Atyám házát rablóbarlanggá!

Milyen jó, hogy az Úr Jézusról ezt is leírták.  S ugyanakkor azt is láthatom, hogy az Úr nem saját magát félti, nem a kigúnyolástól, nem a megszégyenüléstől, nem attól, hogy elveszik, ami az övé, – ahogyan bennem, bennünk támad a harag. A tanítványok felismerik, hogy róla mondja az Írás: Az Úrért való buzgóság emészti. Igen, a harag, – indulat, képesség, hogy induljak, cselekedjek, eltávolítsam az életerőmet, kincsemet, szívemet, enyéimet fenyegető rosszat. Ugyanakkor ennek az életet mozgásba, indulatba hozó erőnek, még ha szellemi, lelki kincseket is őriz, szüksége van arra, hogy legyenek terelő korlátai, hogy ne szabadulhasson el.

Utólag mosolyogva emlékezünk vissza Ákos bátyámmal, hogy amikor ő a piaristákhoz, én meg a Patronába jártam, időnként otthon kitört a „vallás-háború” a szenvedélyes vita közöttünk, mert más oldalról közelített meg valamit a piarista hittanár, mint az enyém. S ha körülnézünk gyűlölettel sebzett világunkban, azt látjuk, hogy részben nem indulunk felemelni a szavunkat a megtámadott igazért, jóért, szépért, szentért, vagy vallásháború jelleget öltenek a hatalmi kérdések.

De, ha körülnézek, ha figyelem az eseményeket, akkor megrendülten láthatom meg, hogy igen sok keresztény hal meg bátran a hitéért, szenved hátrányokat hitvallásáért, a Biblia birtoklásáért.  Azt ismerem fel bennük, hogy az Úr példájára van erejük, hogy induljanak hitük megvallására, hogy áldozatul adják az életüket. Az istenellenes támadások, a családok széthullása, az Isten képmása ember deformitásai, a nemek összemosása, az emberkereskedelem, a gyerekkatonák és lehetne folytatni a sort, – fontos, hogy életre keltse bennem azt az indulatot, – haragot, ami képessé tesz, hogy felvállaljam a helyzetet, válaszolni akarjak, felelni akarjak a szituációra erővel, hatni tudással. De nem a harag tűzhányós kitörésével, hanem megszelídített, tartós, szelíd erejével, tudatosságával.

Igen, haragszom, hogy a média számára a jó hír nem hír. Tehát napról napra gyűjtögetem az apró örömhíreket, és újra meg újra döntök, hogy még az igazság nevében sem adok tovább rossz hírt.

Igen, haragszom, hogy minden bajért, nehézségért, szegénységért a keresztény elveket valló kormányfőt támadják, és szánok időt arra, hogy elolvassam a vele szóló riportkönyvet, hogy első kézből ismerjem meg a gondolatait, és ne a sárdobálóktól.

Igen, haragszom, és tehetetlenségem elszomorít, amikor tapasztalom a fiatalok gyökértelenségét, a terjedő értékvesztést, közömbösséget, és meg akarok maradni az „értetek, nem ellenetek haragszom” tevékeny magatartásában, élethelyzetemnek, adottságaimnak és lehetőségeimnek megfelelően. Szükségem van a harag életerejére, mert ez megóv a csüggedéstől, megőriz a tevékenységben, arra késztet, hogy találékony erővel megtaláljam az utat és módot a kincs, az érték, az örök értékek továbbadására.

S közben az Úr Krisztusra tekintek, aki az Atya házának, templomának tisztaságáért, hogy az ne váljon rablóbarlanggá, egyszer ostort fogott, mert egészen egy közülünk, s mindent, minden emberi érzést, szenvedélyt, haragot is magára vett. De aztán a szent indulat – készség vitte, mint elnémuló Bárányt az áldozat oltárára. Az Úr Jézusból – a szent hatalom, erő előtört az elfogatásakor, amikor azonosnak mondta magát az Atyával: Én Vagyok! – S ellenségei a porba hulltak. De ezzel csak gyönge övéit mentette. Az Úrnak az embert pusztító Gonoszság iránti izzó haragja a bűnös emberért szelíd, önátadó hatalom; életáldozat, mely rámutatott még a hatalomféltő Pilátus számára is, hogy az Ő országa nem innét való, s bűnbánó hitvallásra tudta indítani a jobb latort, és meg tudta győzni a Golgotán a római századost: Ez valóban Isten Fia volt.

A Szentlélek érlelje bennem, bennünk a szelídség erejévé a harag indulatát, és óvjon meg a tehetetlenségtől, közömbösségtől!

Sztrilich Ágnes

düh

kosárlabdázás

Jézus kiűzi a kereskedőket

 Sztrilich Ágnes

 

Én jezsuitának érzem magam lelkiségemben, az ignáci lelkigyakorlatok szerint. Ez a lelkiség él a szívemben. Olyannyira érzem ezt a lelkiséget, hogy három nap múlva a jezsuitákkal együtt fogom ünnepelni Loyolai Szent Ignác ünnepét. Reggel szentmisét mondok velük. Nem változtattam meg lelkiségemet, nem vagyok ferences. Jezsuitának érzem magam és úgy gondolkodom, mint egy jezsuita.”
Ferenc pápa

Mindössze három nap telt el fárasztó, ám felemelő brazíliai útja óta, Ferenc pápa ismét útra kelt, ezúttal csak a Tevere folyó másik oldalára ment, a jezsuiták Gesù templomába. Nem egyszerűen egy ez a látogatások sorában, hiszen tudjuk, hogy Ferenc a történelem első jezsuita pápája, bár életvitelében Assisi Szent Ferenc útját járja. Július 31-én ünneplik a jezsuiták alapítójuk Loyolai Szent Ignác ünnepét, aki ezen a napon költözött el az örök hazába az Örökvárosból. A spanyol baszkföld szülötte, Ignác Rómában ismerte fel egyszer s mindenkorra, hogy mit akar tőle Isten. Néhány társával együtt felajánlotta szolgálatait III. Pál pápának. A kis csoportból szerzetesrendet hoztak létre, melynek a Jézus Társasága nevet adták. 1540 szeptemberében készült el az ünnepélyes irat, amellyel a pápa hivatalosan elismerte a rendet. A jezsuiták nagy szolgálata tehát már több évszázadra tekint vissza és ma is a katolikus egyház egyik legnagyobb szerzetes rendjét alkotják. (Szent Ignác 1491-ben született spanyol baszkföldön és 1556. július 31-én halt meg Rómában.)

Ferenc pápa ezen a jeles napon szentmisét mutatott be a római jezsuita atyákkal Jézusnak szentelt templomukban, amely egy impozáns szép barokk épület Róma szívében. A Szentatyával együtt misézett Adolfo Nocolás generális atya és Luis Ladaria jezsuita érsek, a Hittani Kongregáció titkára. A pápa már jól ismert szerény kis autóján, egy Ford Focus gépkocsin érkezett meg a Jézusról elnevezett térre. Hívek egy kis serege köszöntötte nagy szeretettel, mielőtt belépett volna a mintegy 300 férőhelyes templomba, amely a szent rendalapító földi maradványait őrzi. A templomhoz csatlakozó rendházban lakott Loyolai Szent Ignác, szobái ma is látogathatók. Ma itt működik a jezsuita skolasztikusok nemzetközi kollégiuma. A szentmise magánjellegű volt, nagyjából olyan, mint amelyeket a vatikáni Szent Márta Domus kápolnájában mutat be a pápa. Ennél fogva jezsuita szerzeteseknek és munkatársaiknak volt fenntartva, összesen 200 jezsuita vett részt a szentmisén, valamint két ignáci lelkiségű női kongregáció tagjai, jónéhány más személlyel együtt, akik a római rendházak alkalmazottai és munkatársai.

A szentmise elején Adolfo Nicolás jezsuita generális köszöntötte a pápát. A spanyol származású legfőbb elöljáró 2008 óta vezeti a rendet, Szent Ignác 29. utódaként. Ferenc pápa körülbelül két órahosszat töltött a templomban.

Nagyon érdekes az, amit brazíliai útjáról visszatérőben mondott a pápa három nappal ezelőtt egy újságírónak válaszolva. A kérdés az volt, hogy jezsuitának érzi-e még magát? A Szentatya kissé tréfásan ezt mondta: „Ez teológiai kérdés, mivel a jezsuiták engedelmességi fogadalmat tesznek a pápának. Ha tehát a pápa jezsuita, akkor talán engedelmességi fogadalmat kellene tennie a jezsuita generálisnak…Nem tudom, hogyan kellene megoldani ezt a kérdést….Én jezsuitának érzem magam lelkiségemben, az ignáci lelkigyakorlatok szerint. Ez a lelkiség él a szívemben. Olyannyira érzem ezt a lelkiséget, hogy három nap múlva a jezsuitákkal együtt fogom ünnepelni Loyolai Szent Ignác ünnepét. Reggel szentmisét mondok velük. Nem változtattam meg lelkiségemet, nem vagyok ferences. Jezsuitának érzem magam és úgy gondolkodom, mint egy jezsuita.” Ezt mondta tehát Ferenc pápa három nappal ezelőtt és ezeket a gondolatokat megismételte a Gesù templomban is szerdán reggel a szentmise után a közösséggel folytatott beszélgetés során.

A Szentatya ugyanakkor ezt már a legnagyobb komolysággal tette, arra kérte a jezsuitákat, hogy tegyék félre önmagukat és állítsák életük középpontjába Krisztust.
Homíliájában a Szentatya három gondolatot fejtett ki: helyezzék Krisztust és az egyházat a középpontba, engedjék, hogy Jézus meghódítsa őket a szolgálatra és végül restelljék korlátaikat és bűneiket, hogy alázatosak legyenek Krisztus és a felebarátok előtt. 
A jezsuiták jelvénye egy monogram, a „Iesus Hominum Salvator” mozaikszava: IHS. Jól tudjuk mi ezt, mondjátok jogosan. Ám ez a jelvény állandóan olyan realitásra emlékeztet, amelyet soha nem szabad elfelejtenünk, vagyis azt, hogy Krisztus a köSociety of Jesus IHS Symbolzéppont mindannyiunk, az egész Társaság számára, amelyet Szent Ignác nem véletlenül nevezett Jézus Társaságának. A Lelkigyakorlatok könyvének kezdete is Urunk Jézus Krisztus, Teremtőnk és Üdvözítőnk színe elé állít bennünket. Ez minket jezsuitákat és az egész Társaságot az egyre nagyobb Krisztus, (Deus semper maior) színe elé állít bennünket. Ez azt jelenti, hogy kilépünk önmagunkból, egyfajta kenozisról van szó, vagyis, hogy kilépünk saját szeretetünkből, saját akaratunkból és érdeklődésünkből.

Nem fölösleges tehát a kérdés, hogy valóban Krisztus-e az életem középpontja? Valóban Őt helyezem-e a központba? A kísértés ugyanis mindig az, hogy saját magunkat helyezzük a központba. Ha pedig egy jezsuita nem Krisztust, hanem önmagát állítja a központba, akkor hibát követ el. Krisztus központi szerepével együtt jár az egyház központi szerepe. Nem követem Krisztust, ha ezt nem az egyházban és az egyházzal együtt teszem. Mi jezsuiták hierarchikus anyaszentegyházunk szolgálatában állunk. Krisztus azt akarja, hogy az egyházban legyenek gyökereink. Nem lehetnek párhuzamos vagy elszigetelt útvonalak. Keresés és kreativitás igen, ez fontos. Menjünk ki a számtalan perifériára, ehhez valóban kreativitásra van szükség, de mindig közösségben, az egyházban, azzal az odatartozással, amiből a bátorságot merítjük az előrehaladáshoz. Szolgálni Krisztust és szeretni a konkrét egyházat, szolgálni nagylelkűen, az engedelmesség lelkületével.

A római jezsuiták templomában bemutatott szentmisén a pápa homíliájának második kérdése az volt, hogy hol halad a kettős központiságnak útja? Tekintsünk Szent Pál tapasztalatára, amely ugyanaz, mint Szent Ignácé. Filippiekhez írt levelében Pál apostol azt mondja, hogy Krisztus magához ragadta őt. Pál esetében ez a damaszkuszi úton történt, Ignác esetében saját loyolai otthonában, de a lényeg közös: mindketten engedték, hogy Krisztus magához ragadja őket. Jézust keresem, szolgálom, mert ő előbb keresett engem, mert magához ragadott. Ferenc pápa spanyol kifejezést használt, hogy szavainak nagyobb hangsúlyt adjon: „el nos primerea”, Krisztus mindig az első, amikor mi megérkezünk, ő már vár bennünket. A Szentatya többször idézte a lelkigyakorlatok St Ignatius Icon in Ignatius Hallgondolatait, köztük pl. azt, amit a második hét elmélkedései tartalmaznak. A Mi Urunk mindenkinek ezt mondja: aki követni akar engem, dolgozzon velem, aki követ a szenvedésben, követ majd a dicsőségben is. Mondjuk az Úrnak, hogy mindent az ő nagyobb dicsőségére és szolgálatára akarunk tenni, követni akarjuk őt a megaláztatás és a szegénység órájában is. Ferenc pápa ezen a ponton homíliájában megemlékezett arról, hogy éppen ezekben a napokban Szíriában eltűnt egy olasz jezsuita atya.

A pápa végül a restellni való vétkekkel foglalkozott. Jézus felhívása ugyan arra szól, hogy soha ne szégyelljék megvallani Őt. De, amint Szent Ignác tanítja az első hét lelkigyakorlataiban, Jézusra és főként a feszületre tekintve van bennünk egy nagyon emberi és nemes szégyenérzet, hogy nem állunk mindig a helyzet magaslatán. Krisztus bölcs, mi pedig tudatlanok vagyunk, ő mindenható, mi pedig erőtlenek vagyunk, ő igazságos, mi pedig gyarlók vagyunk, ő jóságos, mi pedig rosszak vagyunk. Kérjük ezért a szégyenkezés, restelkedés kegyelmét, mert ez személyenként és a Társaságot egészében is az alázatra emlékezteti. Az alázat által ismerjük fel minden nap, hogy nem mi építjük Isten Országát, hanem mindenkor Isten kegyelme működik bennünk. Az alázat arra sürget bennünket, hogy ne saját magunkat és eszméinket szolgáljuk, hanem Krisztust és az egyházát. Olyanok vagyunk mint a törékeny cserépedény, amelyben azonban hatalmas kincs van elrejtve.

A Szentatya homíliájának hangneme ezen a ponton még személyesebbé vált: „Mindig szívesen gondolok arra, hogy milyen egy jezsuita alkonyata, amikor elérkezik élete végéhez. Két kép jelenik meg előttem: az egyik egy klasszikus kép, Xavéri Szent Ferencé, aki Kína felé pillant. Semmi nélkül ér véget élete, de az Úr színe előtt áll. A másik napnyugta képe Arrupe atyáé. Utolsó beszélgetésünkben a menekültek táborában hangzottak el ezek a szavai: ezt úgy mondom, mintha ez lenne a hattyúdalom: imádkozzatok.” Nem sokkal ezután visszarepült Rómába és agyvérzést kapott, amellyel megkezdődött életének mérhetetlenül hosszú és példaértékű alkonya. Kérjük a kegyelmet, hogy a mi alkonyatunk is olyan legyen, mint amilyen e két jezsuita atyáé volt.

Ferenc pápa végül a Nuestra Senora, a Miasszonyunk oltalmáért fohászkodott, hogy a jezsuiták életük és szolgálatuk középpontjába mindig Krisztust és az egyházat helyezzék. „Utunkon kísérjen el bennünket atyai közbenjárásával Szent Ignác és a minden Jezsuita Szent, akik továbbra is tanítanak bennünket, hogy mindent alázattal Isten nagyobb dicsőségére tegyünk.” 

A jezsuita generális, Adolfo Nicolas atya a szentmise után azt nyilatkozta, hogy ez egy egészen különleges nap volt számukra, amely inspiráló emlékekkel tölti el őket. Adolfo atya a pápa tréfás megjegyzésével kapcsolatban, amely a jezsuiták negyedik pápának tett engedelmességi fogadalmára utalt, maga is némi humorral válaszolt. „Egészen nyilvánvaló, hogy kettőnk közül ki az, akinek engedelmeskednie kell.” A „fekete pápa” – így is szokták nevezni a jezsuita generális fekete reverendája és jezsuiták pápának tett negyedik fogadalma miatt – ezt mondta: „Nyilvánvaló, hogy az én elöljáróm Ferenc pápa. Amikor egy jezsuita püspök lesz, akkor automatikusan fel van oldva a Társaság iránti engedelmesség alól. A pápa tehát teljes szabadságot élvez az egyház kormányzásában” – mondta még Adolfo Nicolas jezsuita generális.

 

forrás

templom

jezsuita címer

Szent Ignác

Adolfo Nicolás jezsuita generális