Egy népszavazási kezdeményezés motiváltsága, egy felmérés értelmezésének manipuláltsága szembesít és figyelmeztet, hogy a halál és pusztulás kultúráját szellemi mérges gázokkal is lehet terjeszteni. Megrendített, hogy ezt a Magyar Nemzet augusztus 23-i Látó-Tér oldala terjeszti.

Szellemi mérgezés, emberiség, magyarság elleni bűntett, ha egy statisztikai felmérés eredményét arra használja valaki, hogy népszavazás döntsön, majd később rendelet és törvény a sérült, a szenvedő élet értékességéről vagy értéktelenségéről, s hadd nevezzem nevén: a gyilkosságról.

De hiszen ezek adatok! Ez a realitás, mondhatja valaki. Igen, ez egy jelenségnek a manipulált magyarázata. Talán nem veszi észre a statisztika értelmezője, hogy az idősebbek, a sérültként élők, akiknek életében már több a szenvedés, baj és betegség, nem azt kívánják, hogy megöljék őket? Nem az úgy nevezett kegyes halált, hanem a társadalom, a család, a barátok, támogató, elfogadó magatartását várják? Képmutató az a társadalom, mely látványosan akadálymentesíti a közlekedést, de közben meg akar szabadulni azoktól az embertestvéreitől, akik csak segítséggel tudják venni a mindennapok akadályait. Képmutató magatartás, hogy likvidálni akarjuk a szerintünk már nem emberhez méltó, szenvedő életet. Aminek a látványát mi nem tudjuk, nem akarjuk elviselni, s melyre nem akarjuk pocsékolni jóléti erőforrásainkat.

Mintha manapság csak akkor szólalnának meg a pszichológia szakemberei, vagy akkor kapnának szólásjogot, ha az élet-, az ember-, a családellenes trendek ártalmatlanságát bizonyíthatnák. Milyen manipulatívnak, konzervatívnak, maradinak címkézni azokat, akik védik az életet a természetes foganástól a természetes halálig? Hogyan lehetséges, hogy évek óta TV, rádió „megható” történeteket közöl – a „mégis kinek az élete” stílusában a halálhoz való jogról? S nem híranyag vagy csak elvétve az, amikor a valódi szeretet őrzi meg a beteg ember, az idős ember személyi méltóságát.

38 évet dolgoztam kórházban, betegek mellett, tapasztalatból és meggyőződésből állítom, hogy a beteg, az idős ember számára fontos az a biztonság, hogy engem itt gyógyítani akarnak és nem meggyilkolni. Már évekkel ezelőtt egy belgiumi utam során szembesültem azzal, hogy ott az emberek többsége nem pusztán olyan kártyát hord magánál, ami a vércsoportját adja tudtul, baleset esetére, hanem egy rendelkezést is, hogy őt katolikus kórházba vigyék, ha az utcán rosszul lesz, s ennek oka, hogy nem akarja magát kegyes halállal meggyilkoltatni.

Kinek az érdeke állandóan újramelegíteni a túlnépesedési pánikot – és nem a javak igazságos elosztására szólítani fel az egyeseket és a társadalmat? Nagy betűs hírként közölni a korrupciós ügyeket, és nem gondolni végig, mi a következménye, ha emberi, gazdasági, társadalmi „haszon” valakinek a halála? Ha valaki már materialista értelemben nem „emberi erőforrás”, akkor le kell selejtezni?

Kinek az érdeke a megfogant élet elpusztítása, manipulálása, a lombik bébi program, a szelektív abortuszhoz való jog, lassanként már nem csak a gyermek neme, hanem szemének színe szerint is?

Kinek az érdeke azt sugallni, hogy az intelligensebb, a képzettebb ember eutanázia párti, csak a maradi és kevésbé iskolázott ellenzi azt? Kinek az érdeke úgy állítani be a dolgokat, mintha a fejlett, haladó Nyugaton ez jól lenne szabályozva, és nem az életellenesség gátszakadása következett volna be? Kinek az érdeke, hogy dönthessen életről-halálról, háborúról és fegyveres beavatkozásokról?

Kinek az érdeke, hogy az a tapasztalat, tudás, élet- és világszemlélet, ami első látásra nem hasznos, de amely a betegséget, szenvedést is, mint az élet jelenséget fogja fel, tűnjön el a palettáról?Növekvő probléma az elöregedő társadalom

Kinek az érdeke, hogy arra nevelje a befolyásolható tömeget, hogy az állatot többre értékelje, jobban óvja, tisztelje, mint szenvedő embertársát?

Ki az, aki önző és buta naivsággal nem gondol a közmondásra: Ma nekem, holnap neked!!!

Vajon nem arra lenne szüksége elöregedő és megfogyatkozó népességünknek, hogy minden áron és módon az élet tiszteletére neveljük magunkat és egymást? Hogy azt tanuljuk meg egymástól, hogyan lehet valaki békés és boldog minden élethelyzetben?

Vajon nem arra lenne szükségünk, hogy a média az élet szolgálatába álljon, és ne az erőszakot, brutalitást, gyilkosságokat mutassa, s hogy ne a TV és az internetjátékok képezzék ki gyilkolásra és bosszúra a fiatalokat?

Kellenek a példaképek, hírt kell adni a mindennapok jóságáról, szépségéről, hűségéről. S akkor talán fel tudnánk fedezni azt is, hogy értelme van az élet küzdelmeinek, a sebzett, szenvedő életnek is. Igen, mindegyikünk boldog akar lenni, de ehhez szükséges, hogy elfogadjuk és megéljük, minden élet ajándék és gazdagság, és igen, életem, életünk értelme, hogy tudjuk, örök életünk van, Krisztusban, aki maga az élet útja és igazsága, boldogsága.

Tizenkét év óta rákos vagyok, áttéteim vannak. De hálás vagyok minden napért és percért, amit élhetek, és azért is, hogy tanulgatom méltósággal átölelni a szenvedést. Igen, ehhez szükségem van a testvéreim, a környezetem, az orvosaim bátorítására. Köszönöm, hogy ők értékesnek tartják az életemet, fontosnak a tapasztalatomat, segítségemre vannak a mindennapokban. Emberek.

                                                                                               Sztrilich Ágnes

statisztikai felmérés

akadálymentesítés

öregedés

Sztrilich Ágnes

 mérgezés

Isten úgy akarta, hogy Keresztelő Szent János születésében és halálában is Fia előfutára lett. Az Egyház a mai napon vértanúságát (égi születésnapját) ünnepli.

Szent Márk evangéliumának tanúsága szerint Heródes Antipász tetrarcha Jézus nyilvános működésének kezdetén Jánost elfogatta és bebörtönözte. Az evangélista a tetrarchák családi viszonyaival magyarázza János elleni gyűlöletüket: Heródes Antipász ugyanis testvérének, Fülöpnek húgát Heródiást vette nőül. János figyelmeztette Heródest: „Nem szabad elvenned testvéred feleségét.” Hosszú idő után elérkezett Heródiás számára a bosszú ideje: a király születésnapján lakomára hívta országa előkelőségeit, a vacsorán Heródiás lánya, Salomé bement a terembe és táncával elkápráztatta a vendégsereget. A király a vendégek előtt esküvel fogadta, hogy bármit megad Salóménak jutalomképpen. A leány, anyja tanácsára Keresztelő János fejét kérte. Heródes nem tagadhatta meg a kérést. Kis idő elmúltával a hóhér elhozta egy tálcán Keresztelő János fejét, odaadta a leánynak, az pedig elvitte anyjának (Márk 6,17-29). János testét tanítványai temették el.

Keresztelő János földi életében sokszoros ajándékot kapott: Isten kegyelméből minden szent tökéletessége megvolt benne. Próféta volt, apostol volt, vértanú volt, mert az igazságért elszenvedte a halált.

Hajnal Piroska

(Magyar Katolikus Lexikon, Legenda Aurea)

Pierre Beading

Orley van Barend

Andrea Solari

MENNYEI ATYÁNK,

minden ajándék és öröm osztogatója, aki nekem az édesanyai hivatást adtad, hálát adok neked és áldom szent Nevedet.

ÚR JÉZUS! Kérlek, növeld hitemet, erősítsd remé­nyemet és tökéletesítsd szeretetemet, hogy jó keresztény édesanya lehessek.

SZENTLÉLEK ÚRISTEN, erősíts engem, hogy életem minden nehéz­sége közepette se szűnjek meg gyerme­keink hitéért imádkozni.

Minden könyörgés előtt mondjuk: SEGÍTS MINKET URUNK,

– hogy gyermekeinket életünk példájával vezessük Tefeléd.

– hogy amikor gyermekeinkkel foglalko­zunk, jóságos higgadtság, tekintély és szeretet áradjon belőlünk.

– hogy figyelemmel kövessük gyermekeink jellembeli fejlődését és meg tudjuk óvni őket a rossz környezeti befolyásoktól.

– hogy keresztény életünk oly vonzó legyen gyermekeink számára, hogy azt köves­sék és másokra is átsugározzák.

– hogy gyermekeink tiszteljék Szent­atyánkat, ragaszkodjanak az Egyházhoz i és együttműködjenek lelkipásztorainkkal.

– hogy ha gyermekeink közül valamelyik meghívást kapna a papi vagy szerzetesi életre, azt hálásan elfogadjuk és támogassuk.-

hogy gyermekeink életük csalódásai, veszélyhelyzetei vagy testi megpróbál­- tatásai közepette is megtapasztalják gondoskodó szeretetedet.

– hogy ha az élet útvesztőiben egyik vagy másik gyermekünk megrendülne hitében és letérne a helyes útról, őt akkor is sze­retetünkkel, türelmünkkel és imáinkkal segítsük, hogy visszataláljon Hozzád.

– hogy ha gyermekeink megbántanak, el- távolodnak tőlünk, vagy hálátlanok ve­lünk szemben, mi akkor is teljes bizalommal terjesszük eléd kéréseinket.

– hogy férjeink megértsék, milyen fontos feladat gyermekeink jellemének és hitének erősítése, és szívből segítsék őket imá­ikkal is.

– hogy gyermekeink családjában a Te békéd és szereteted uralkodjon, és unokáink is erősödjenek hitükben.

– hogy amikor más édesanyákkal találko­zunk, fel tudjuk ébreszteni bennük a Közösségünkhöz való tartozás vágyát.

Különösen könyörgök a mai napon (saját kérés) ………………… gyermekért.

Könyörögjünk!

SZŰZ MÁRIA, égi Édesanyánk, eszközöld ki számunkra is azt az örömet, amiben Szent Mónikának volt része, amikor láthatta fia életében a hit diadalát.

ÚR JÉZUS, kérünk add meg nekünk szülők­nek és gyermekeinknek azt a nagy kegyel­met, hogy majd együtt örvendezhessünk a Te dicsőségedben az egész örökkévalósá­gon át.

Ámen

kép

Meglepett ez a zsoltársor annak idején, hiszen a haragomat, dühömet, indulatomat mindig rossznak éltem meg. Én vagyok a rossz, akiben ilyen indulat van!anger

Emlékszem ma is a harag ízére, s a kiváltó eseményekre. Amikor idősebb bátyám beletúrt az „én asztalkám” titkaiba, – s erre odarohantam az öt-fiókos nagy szekrényhez, és az ő fiókját kirántottam, hogy a földön az iskolai füzetek, tinta és festékek összekeveredtek. Na persze utána visítva menekültem előle. De a harag, a tehetetlenségből, kiszolgáltatottságból származó harag adott erőt, hogy amikor a vékonyka Ágit a testvérei bezárták az ablak rácsa és az üveges ablaktábla közé, hogy a térdemmel betörjem az ablakot és vérző térdekkel bár, de kiszabaduljak. De emlékszem olyan keserű haragokra is, amikor az én születésnapi tortámat meg kellett osztanom a testvérekkel. Arra is, amikor vélt és valós igazságtalanságok miatt háborogtam. Például, hogy édesapám engem nem tanított baltát és kést célba dobni, mint a fiúkat. Vagy arra a lángoló indulatra, amit ki tudtak váltani belőlem, amikor burgonyának csúfoltak, mindaddig, amíg egyik unokatestvérem elárulta a titkot: azért csúfolunk, mert lehet ugratni – ne dühöngj, és akkor nem lesz érdekes nekünk.

Az utolsó nagy „harag-tapasztalatom” sorsfordító is lett. A gimnáziumi évek alatt és után az NB I – utánpótlásban, az NB II női kosárlabda csapatban kosaraztam. Jól ment. Hátvéd voltam, szerettem játszani. Az egyik meccsen az edző az eligazításnál azt a feladatot adta, hogy védjem a másik csapat centerét. Az sem baj, ha lefaltolod! Ha lesérül, nem veszélyezteti a győzelmet! Ez megdöbbentett, hiszen a játék hevében szoktam faltolni – azaz ütközni – de szándékosan? úgy, hogy lesérüljön??? Ez nem sportszerű. A játék ment tovább, jól ment, sikerült védeni a centert, s egyszer csak, amikor nem is volt felénk a labda, az ellenfél centere pofon vágott. Abban a pillanatban a haragnak, az indulatnak olyan erői szabadultak el bennem, hogy tudtam, hogy ha most mozdulok, akkor ütök. Így lemeredve álltam a mezőny közepén, nehogy elveszítsem az önkontrolt. Az edző üvöltött velem, lecserélt, én pedig nem csak a pályát, hanem a csapatot is elhagytam, mert ez már nem sport, ez már nem játék. De főként azért, mert megrettentett, hogy milyen erők tudnak fel- és elszabadulni bennem.

Ettől kezdve kértem az Urat, vonja magához, szentelje meg az indulataimat. Kezdtem úgy tekinteni önmagam belső világára, hogy bizony az olyan, mint a vadállatok lakta paradicsomkert, ahol néven kell nevezni a vadállatokat, és meg kell őket szelídíteni. A haragra való képességem tapasztalata indított el talán az önismeret sajátos útján, hogy lassanként felismerjem azt, amiket eddig is megosztottam: életerőink, tarack gyökereink hibák, önzések, ösztönös megnyilvánulások, bűnök forrásaivá válhatnak. De mégis ezek azok az erőforrások, melyek az élet, az életszentség, az önelajándékozás útjai is a számomra, a számunkra.

Ezt erősítette meg, igazolta az Egyház esti imájának zsoltársora, a felhívás: Ám haragudjatok, csak ne vétkezzetek! S Szent Benedek Regulájának a bölcsessége, hogy az esti imában a Miatyánk elmondásában engesztelődjenek ki egymással a testvérek a nap közben esett hibák, viták, indulatok miatt.

Hát lehet haragudni – vétkezés, bűn nélkül? Igen, ott van az Úrról szóló meghökkentő leírás, hogy kötélből ostort fonva kihajtotta az árusokat a templom udvaráról, felforgatta asztalaikat. S minden bizonnyal messze hangon, érzelemmel teli, sőt, indulatos hangon kiáltotta: Ne tegyétek Atyám házát rablóbarlanggá!

Milyen jó, hogy az Úr Jézusról ezt is leírták.  S ugyanakkor azt is láthatom, hogy az Úr nem saját magát félti, nem a kigúnyolástól, nem a megszégyenüléstől, nem attól, hogy elveszik, ami az övé, – ahogyan bennem, bennünk támad a harag. A tanítványok felismerik, hogy róla mondja az Írás: Az Úrért való buzgóság emészti. Igen, a harag, – indulat, képesség, hogy induljak, cselekedjek, eltávolítsam az életerőmet, kincsemet, szívemet, enyéimet fenyegető rosszat. Ugyanakkor ennek az életet mozgásba, indulatba hozó erőnek, még ha szellemi, lelki kincseket is őriz, szüksége van arra, hogy legyenek terelő korlátai, hogy ne szabadulhasson el.

Utólag mosolyogva emlékezünk vissza Ákos bátyámmal, hogy amikor ő a piaristákhoz, én meg a Patronába jártam, időnként otthon kitört a „vallás-háború” a szenvedélyes vita közöttünk, mert más oldalról közelített meg valamit a piarista hittanár, mint az enyém. S ha körülnézünk gyűlölettel sebzett világunkban, azt látjuk, hogy részben nem indulunk felemelni a szavunkat a megtámadott igazért, jóért, szépért, szentért, vagy vallásháború jelleget öltenek a hatalmi kérdések.

De, ha körülnézek, ha figyelem az eseményeket, akkor megrendülten láthatom meg, hogy igen sok keresztény hal meg bátran a hitéért, szenved hátrányokat hitvallásáért, a Biblia birtoklásáért.  Azt ismerem fel bennük, hogy az Úr példájára van erejük, hogy induljanak hitük megvallására, hogy áldozatul adják az életüket. Az istenellenes támadások, a családok széthullása, az Isten képmása ember deformitásai, a nemek összemosása, az emberkereskedelem, a gyerekkatonák és lehetne folytatni a sort, – fontos, hogy életre keltse bennem azt az indulatot, – haragot, ami képessé tesz, hogy felvállaljam a helyzetet, válaszolni akarjak, felelni akarjak a szituációra erővel, hatni tudással. De nem a harag tűzhányós kitörésével, hanem megszelídített, tartós, szelíd erejével, tudatosságával.

Igen, haragszom, hogy a média számára a jó hír nem hír. Tehát napról napra gyűjtögetem az apró örömhíreket, és újra meg újra döntök, hogy még az igazság nevében sem adok tovább rossz hírt.

Igen, haragszom, hogy minden bajért, nehézségért, szegénységért a keresztény elveket valló kormányfőt támadják, és szánok időt arra, hogy elolvassam a vele szóló riportkönyvet, hogy első kézből ismerjem meg a gondolatait, és ne a sárdobálóktól.

Igen, haragszom, és tehetetlenségem elszomorít, amikor tapasztalom a fiatalok gyökértelenségét, a terjedő értékvesztést, közömbösséget, és meg akarok maradni az „értetek, nem ellenetek haragszom” tevékeny magatartásában, élethelyzetemnek, adottságaimnak és lehetőségeimnek megfelelően. Szükségem van a harag életerejére, mert ez megóv a csüggedéstől, megőriz a tevékenységben, arra késztet, hogy találékony erővel megtaláljam az utat és módot a kincs, az érték, az örök értékek továbbadására.

S közben az Úr Krisztusra tekintek, aki az Atya házának, templomának tisztaságáért, hogy az ne váljon rablóbarlanggá, egyszer ostort fogott, mert egészen egy közülünk, s mindent, minden emberi érzést, szenvedélyt, haragot is magára vett. De aztán a szent indulat – készség vitte, mint elnémuló Bárányt az áldozat oltárára. Az Úr Jézusból – a szent hatalom, erő előtört az elfogatásakor, amikor azonosnak mondta magát az Atyával: Én Vagyok! – S ellenségei a porba hulltak. De ezzel csak gyönge övéit mentette. Az Úrnak az embert pusztító Gonoszság iránti izzó haragja a bűnös emberért szelíd, önátadó hatalom; életáldozat, mely rámutatott még a hatalomféltő Pilátus számára is, hogy az Ő országa nem innét való, s bűnbánó hitvallásra tudta indítani a jobb latort, és meg tudta győzni a Golgotán a római századost: Ez valóban Isten Fia volt.

A Szentlélek érlelje bennem, bennünk a szelídség erejévé a harag indulatát, és óvjon meg a tehetetlenségtől, közömbösségtől!

Sztrilich Ágnes

düh

kosárlabdázás

Jézus kiűzi a kereskedőket

 Sztrilich Ágnes

 

Én jezsuitának érzem magam lelkiségemben, az ignáci lelkigyakorlatok szerint. Ez a lelkiség él a szívemben. Olyannyira érzem ezt a lelkiséget, hogy három nap múlva a jezsuitákkal együtt fogom ünnepelni Loyolai Szent Ignác ünnepét. Reggel szentmisét mondok velük. Nem változtattam meg lelkiségemet, nem vagyok ferences. Jezsuitának érzem magam és úgy gondolkodom, mint egy jezsuita.”
Ferenc pápa

Mindössze három nap telt el fárasztó, ám felemelő brazíliai útja óta, Ferenc pápa ismét útra kelt, ezúttal csak a Tevere folyó másik oldalára ment, a jezsuiták Gesù templomába. Nem egyszerűen egy ez a látogatások sorában, hiszen tudjuk, hogy Ferenc a történelem első jezsuita pápája, bár életvitelében Assisi Szent Ferenc útját járja. Július 31-én ünneplik a jezsuiták alapítójuk Loyolai Szent Ignác ünnepét, aki ezen a napon költözött el az örök hazába az Örökvárosból. A spanyol baszkföld szülötte, Ignác Rómában ismerte fel egyszer s mindenkorra, hogy mit akar tőle Isten. Néhány társával együtt felajánlotta szolgálatait III. Pál pápának. A kis csoportból szerzetesrendet hoztak létre, melynek a Jézus Társasága nevet adták. 1540 szeptemberében készült el az ünnepélyes irat, amellyel a pápa hivatalosan elismerte a rendet. A jezsuiták nagy szolgálata tehát már több évszázadra tekint vissza és ma is a katolikus egyház egyik legnagyobb szerzetes rendjét alkotják. (Szent Ignác 1491-ben született spanyol baszkföldön és 1556. július 31-én halt meg Rómában.)

Ferenc pápa ezen a jeles napon szentmisét mutatott be a római jezsuita atyákkal Jézusnak szentelt templomukban, amely egy impozáns szép barokk épület Róma szívében. A Szentatyával együtt misézett Adolfo Nocolás generális atya és Luis Ladaria jezsuita érsek, a Hittani Kongregáció titkára. A pápa már jól ismert szerény kis autóján, egy Ford Focus gépkocsin érkezett meg a Jézusról elnevezett térre. Hívek egy kis serege köszöntötte nagy szeretettel, mielőtt belépett volna a mintegy 300 férőhelyes templomba, amely a szent rendalapító földi maradványait őrzi. A templomhoz csatlakozó rendházban lakott Loyolai Szent Ignác, szobái ma is látogathatók. Ma itt működik a jezsuita skolasztikusok nemzetközi kollégiuma. A szentmise magánjellegű volt, nagyjából olyan, mint amelyeket a vatikáni Szent Márta Domus kápolnájában mutat be a pápa. Ennél fogva jezsuita szerzeteseknek és munkatársaiknak volt fenntartva, összesen 200 jezsuita vett részt a szentmisén, valamint két ignáci lelkiségű női kongregáció tagjai, jónéhány más személlyel együtt, akik a római rendházak alkalmazottai és munkatársai.

A szentmise elején Adolfo Nicolás jezsuita generális köszöntötte a pápát. A spanyol származású legfőbb elöljáró 2008 óta vezeti a rendet, Szent Ignác 29. utódaként. Ferenc pápa körülbelül két órahosszat töltött a templomban.

Nagyon érdekes az, amit brazíliai útjáról visszatérőben mondott a pápa három nappal ezelőtt egy újságírónak válaszolva. A kérdés az volt, hogy jezsuitának érzi-e még magát? A Szentatya kissé tréfásan ezt mondta: „Ez teológiai kérdés, mivel a jezsuiták engedelmességi fogadalmat tesznek a pápának. Ha tehát a pápa jezsuita, akkor talán engedelmességi fogadalmat kellene tennie a jezsuita generálisnak…Nem tudom, hogyan kellene megoldani ezt a kérdést….Én jezsuitának érzem magam lelkiségemben, az ignáci lelkigyakorlatok szerint. Ez a lelkiség él a szívemben. Olyannyira érzem ezt a lelkiséget, hogy három nap múlva a jezsuitákkal együtt fogom ünnepelni Loyolai Szent Ignác ünnepét. Reggel szentmisét mondok velük. Nem változtattam meg lelkiségemet, nem vagyok ferences. Jezsuitának érzem magam és úgy gondolkodom, mint egy jezsuita.” Ezt mondta tehát Ferenc pápa három nappal ezelőtt és ezeket a gondolatokat megismételte a Gesù templomban is szerdán reggel a szentmise után a közösséggel folytatott beszélgetés során.

A Szentatya ugyanakkor ezt már a legnagyobb komolysággal tette, arra kérte a jezsuitákat, hogy tegyék félre önmagukat és állítsák életük középpontjába Krisztust.
Homíliájában a Szentatya három gondolatot fejtett ki: helyezzék Krisztust és az egyházat a középpontba, engedjék, hogy Jézus meghódítsa őket a szolgálatra és végül restelljék korlátaikat és bűneiket, hogy alázatosak legyenek Krisztus és a felebarátok előtt. 
A jezsuiták jelvénye egy monogram, a „Iesus Hominum Salvator” mozaikszava: IHS. Jól tudjuk mi ezt, mondjátok jogosan. Ám ez a jelvény állandóan olyan realitásra emlékeztet, amelyet soha nem szabad elfelejtenünk, vagyis azt, hogy Krisztus a köSociety of Jesus IHS Symbolzéppont mindannyiunk, az egész Társaság számára, amelyet Szent Ignác nem véletlenül nevezett Jézus Társaságának. A Lelkigyakorlatok könyvének kezdete is Urunk Jézus Krisztus, Teremtőnk és Üdvözítőnk színe elé állít bennünket. Ez minket jezsuitákat és az egész Társaságot az egyre nagyobb Krisztus, (Deus semper maior) színe elé állít bennünket. Ez azt jelenti, hogy kilépünk önmagunkból, egyfajta kenozisról van szó, vagyis, hogy kilépünk saját szeretetünkből, saját akaratunkból és érdeklődésünkből.

Nem fölösleges tehát a kérdés, hogy valóban Krisztus-e az életem középpontja? Valóban Őt helyezem-e a központba? A kísértés ugyanis mindig az, hogy saját magunkat helyezzük a központba. Ha pedig egy jezsuita nem Krisztust, hanem önmagát állítja a központba, akkor hibát követ el. Krisztus központi szerepével együtt jár az egyház központi szerepe. Nem követem Krisztust, ha ezt nem az egyházban és az egyházzal együtt teszem. Mi jezsuiták hierarchikus anyaszentegyházunk szolgálatában állunk. Krisztus azt akarja, hogy az egyházban legyenek gyökereink. Nem lehetnek párhuzamos vagy elszigetelt útvonalak. Keresés és kreativitás igen, ez fontos. Menjünk ki a számtalan perifériára, ehhez valóban kreativitásra van szükség, de mindig közösségben, az egyházban, azzal az odatartozással, amiből a bátorságot merítjük az előrehaladáshoz. Szolgálni Krisztust és szeretni a konkrét egyházat, szolgálni nagylelkűen, az engedelmesség lelkületével.

A római jezsuiták templomában bemutatott szentmisén a pápa homíliájának második kérdése az volt, hogy hol halad a kettős központiságnak útja? Tekintsünk Szent Pál tapasztalatára, amely ugyanaz, mint Szent Ignácé. Filippiekhez írt levelében Pál apostol azt mondja, hogy Krisztus magához ragadta őt. Pál esetében ez a damaszkuszi úton történt, Ignác esetében saját loyolai otthonában, de a lényeg közös: mindketten engedték, hogy Krisztus magához ragadja őket. Jézust keresem, szolgálom, mert ő előbb keresett engem, mert magához ragadott. Ferenc pápa spanyol kifejezést használt, hogy szavainak nagyobb hangsúlyt adjon: „el nos primerea”, Krisztus mindig az első, amikor mi megérkezünk, ő már vár bennünket. A Szentatya többször idézte a lelkigyakorlatok St Ignatius Icon in Ignatius Hallgondolatait, köztük pl. azt, amit a második hét elmélkedései tartalmaznak. A Mi Urunk mindenkinek ezt mondja: aki követni akar engem, dolgozzon velem, aki követ a szenvedésben, követ majd a dicsőségben is. Mondjuk az Úrnak, hogy mindent az ő nagyobb dicsőségére és szolgálatára akarunk tenni, követni akarjuk őt a megaláztatás és a szegénység órájában is. Ferenc pápa ezen a ponton homíliájában megemlékezett arról, hogy éppen ezekben a napokban Szíriában eltűnt egy olasz jezsuita atya.

A pápa végül a restellni való vétkekkel foglalkozott. Jézus felhívása ugyan arra szól, hogy soha ne szégyelljék megvallani Őt. De, amint Szent Ignác tanítja az első hét lelkigyakorlataiban, Jézusra és főként a feszületre tekintve van bennünk egy nagyon emberi és nemes szégyenérzet, hogy nem állunk mindig a helyzet magaslatán. Krisztus bölcs, mi pedig tudatlanok vagyunk, ő mindenható, mi pedig erőtlenek vagyunk, ő igazságos, mi pedig gyarlók vagyunk, ő jóságos, mi pedig rosszak vagyunk. Kérjük ezért a szégyenkezés, restelkedés kegyelmét, mert ez személyenként és a Társaságot egészében is az alázatra emlékezteti. Az alázat által ismerjük fel minden nap, hogy nem mi építjük Isten Országát, hanem mindenkor Isten kegyelme működik bennünk. Az alázat arra sürget bennünket, hogy ne saját magunkat és eszméinket szolgáljuk, hanem Krisztust és az egyházát. Olyanok vagyunk mint a törékeny cserépedény, amelyben azonban hatalmas kincs van elrejtve.

A Szentatya homíliájának hangneme ezen a ponton még személyesebbé vált: „Mindig szívesen gondolok arra, hogy milyen egy jezsuita alkonyata, amikor elérkezik élete végéhez. Két kép jelenik meg előttem: az egyik egy klasszikus kép, Xavéri Szent Ferencé, aki Kína felé pillant. Semmi nélkül ér véget élete, de az Úr színe előtt áll. A másik napnyugta képe Arrupe atyáé. Utolsó beszélgetésünkben a menekültek táborában hangzottak el ezek a szavai: ezt úgy mondom, mintha ez lenne a hattyúdalom: imádkozzatok.” Nem sokkal ezután visszarepült Rómába és agyvérzést kapott, amellyel megkezdődött életének mérhetetlenül hosszú és példaértékű alkonya. Kérjük a kegyelmet, hogy a mi alkonyatunk is olyan legyen, mint amilyen e két jezsuita atyáé volt.

Ferenc pápa végül a Nuestra Senora, a Miasszonyunk oltalmáért fohászkodott, hogy a jezsuiták életük és szolgálatuk középpontjába mindig Krisztust és az egyházat helyezzék. „Utunkon kísérjen el bennünket atyai közbenjárásával Szent Ignác és a minden Jezsuita Szent, akik továbbra is tanítanak bennünket, hogy mindent alázattal Isten nagyobb dicsőségére tegyünk.” 

A jezsuita generális, Adolfo Nicolas atya a szentmise után azt nyilatkozta, hogy ez egy egészen különleges nap volt számukra, amely inspiráló emlékekkel tölti el őket. Adolfo atya a pápa tréfás megjegyzésével kapcsolatban, amely a jezsuiták negyedik pápának tett engedelmességi fogadalmára utalt, maga is némi humorral válaszolt. „Egészen nyilvánvaló, hogy kettőnk közül ki az, akinek engedelmeskednie kell.” A „fekete pápa” – így is szokták nevezni a jezsuita generális fekete reverendája és jezsuiták pápának tett negyedik fogadalma miatt – ezt mondta: „Nyilvánvaló, hogy az én elöljáróm Ferenc pápa. Amikor egy jezsuita püspök lesz, akkor automatikusan fel van oldva a Társaság iránti engedelmesség alól. A pápa tehát teljes szabadságot élvez az egyház kormányzásában” – mondta még Adolfo Nicolas jezsuita generális.

 

forrás

templom

jezsuita címer

Szent Ignác

Adolfo Nicolás jezsuita generális

 

A magyar és nemzetközi média forradalmi tettként üdvözli Ferenc pápa melegekre vonatkozó szavait, amelyeket a repülőn mondott a riói ifjúsági világtalálkozóról hazafelé, s szembeállítja Ferenc hozzáállását elődjével, XVI. Benedekkel. De mit mondott pontosan a pápa, és milyen kontextusban kell ezt értelmezni?

„Ha egy meleg Istent keresi, ki vagyok én, hogy megítéljem őt?” – ezt  a mondatot emelte ki a BBC és nyomában az Index, valamint többek közt a hvg.hu. A pápa a melegek integrációja mellett tette le a voksot. Az Index szerint „a hírt közlő BBC utólagos kiegészítése alapján Ferenc valójában csak megerősítette azt a furcsa vatikáni álláspontot, miszerint a homoszexuális beállítottság önmagában nem bűn, de a homoszexuális tett már az. Amivel a pápa szerint továbbra is baj van, az a homoszexualitás politikai célzatú propagálása, mely mögött a pápa többek között a szabadkőműveseket sejti.”

A pápa egyébként azt is megjegyezte: nagyobb szerepet kell kapnia a nőknek az Egyházban, de a pappá szentelésükről már kimondta az Egyház a végső nemet.

A BBC szembeállítja Ferenc pápával XVI. Benedeket, akiről megjegyzi, hogy nevéhez fűződik az a 2005-ös vatikáni rendelkezés, ami szerint a homoszexuális férfiakat nem lehet pappá szentelni.

A BBC és a pápa szavait hasonlóan interpretáló médiumok felületességére ezúttal a National Catholic Register  szerzője, Jimmy Akin hívta fel a figyelmet. Mint írja: a pápa hazafelé a repülőn nyolcvan percet beszélt az újságírókkal. Hogy a homoszexuálisokra vonatkozó mondatai az állítólagos vatikáni homoszexuális lobbira vonatkozó kérdésre válaszul hangoztak el.

A bizonyos Ilse nevű újságíró azt a kérdést tette fel: „Szeretnék engedélyt kérni egy érzékenyebb kérdés feltételére. Egy másik kép, ami körbejárta a világot, Msgr. Ricca képe és a hírek az ő életviteléről. Azt szeretném tudni, Őszentsége, mit fognak tenni ezzel a kérdéssel. Hogyan kell valakinek kezelnie ezt a kérdést, és hogyan kívánja Szentséged kezelni a meleglobbi egész kérdéskörét?”

(Nemrég a vatikáni bankhoz ideiglenes titkárnak kinevezett Battista Mario Salvatore Riccáról keltek lábra olyan hírek, hogy nunciusként aktív homoszexuális életet élt volna. Ricca a bankhoz való kinevezése előtt a Szent Márta Ház igazgatója volt, itt lakik a pápa is. A vatikáni meleglobbiról még a XVI. Benedek által felkért bíborosi vizsgálóbizottság készített jelentést az azóta már lemondott egyházfőnek  a kiszivárogtatási botrányok kapcsán.)

Ferenc pápa válasza: „Ricca atya ügyével kapcsolatban megtettem, amit a kánonjog előír, és elvégeztem a megfelelő nyomozást. És a nyomozások alapján nem találtunk semmit, ami alátámasztaná az ellene felhozott vádakat. Semmit nem találtunk. Ez a válasz. De meg szeretnék említeni még valamit ezzel kapcsolatban: gyakran látom az Egyházban, függetlenül ettől az ügytől, de ebben az ügyben is, hogy valaki keresi az ’ifjúság bűneit’, nem arról van szó itt is? És aztán közzéteszi őket. De ezek az esetek nem bűnügyek. A bűnügy valami más: a gyermekek megrontása bűnügy. De a bűnök, ha egy személy, egy világi pap vagy egy nővér elkövetett egy bűnt, de ezután megtért, az Úr megbocsát, és amikor az Úr megbocsát, felejt is, és ez nagyon fontos az életünkben. Amikor gyónni megyünk, és szívből mondjuk, hogy ‘vétkeztem ebben és ebben’, az Úr felejt, és nekünk nincs jogunk nem felejteni, mert akkor azt kockáztatjuk, hogy az Úr nem felejtkezik el a mi bűneinkről. Ez veszélyes. Ez az, ami fontos: a bűn teológiája. Gyakran gondolok Szent Péterre: az egyik legszörnyűbb bűnt követte el, amikor megtagadta Krisztust. És ezzel a bűnnel pápát csináltak belőle. Gyakran gondolnunk kell erre a tényre.

De hogy visszatérjek a kérdésére konkrétabban: Ebben az esetben elvégeztük a szükséges nyomozást, és semmit sem találtunk. Ez az első kérdés. Aztán beszélt a meleglobbiról. Sokat írtak a meleglobbiról. Eddig még nem láttam a Vatikánban személyit azzal a felirattal, hogy ‘meleg’. Állítólag van pár meleg ember itt. Szerintem amikor találkozunk egy meleg emberrel, különbséget kell tennünk aközött, hogy egy személy meleg, illetve hogy tagja egy lobbinak, mert a lobbik nem jók. Hanem rosszak. Ha egy meleg Istent keresi, ki vagyok én, hogy megítéljem őt? A Katolikus Egyház Katekizmusa gyönyörűen magyarázza ezt el, de azt mondja, várjunk egy pillanatot, hogy is mondja, azt mondja, hogy a meleg személyeket sosem szabad marginalizálni és integrálni kell őket a társadalomba.

A probléma nem az, ha valakinek ilyen beállítódása van; nem, testvéreknek kell lennünk, ez az elsődleges. De van egy másik probléma: ha az ilyen beállítódásúak lobbit szerveznek. Kapzsi emberek lobbija, a politikusok lobbija, a szabadkőművesek lobbija, sok lobbi van. Ez a legsúlyosabb probléma számomra. És nagyon köszönöm a kérdést, nagyon köszönöm!”

(Mindez olasz eredetiben itt olvasható, a fordítás az angol szöveg alapján készült.)

Katekizmus, 2358. pont: „Nem elhanyagolható azon férfiak és nők száma, kiknek homoszexuális hajlama nagyon mélyen gyökerezik. E hajlam, mely objektíve rendetlen, többségük számára próbatétet jelent. Tisztelettel, együttérzéssel és gyöngédséggel kell fogadni őket. Kerülni kell velük kapcsolatban az igazságtalan megkülönböztetés minden jelét. Az ilyen személyek arra hivatottak, hogy valósítsák meg életükben Isten akaratát, és amennyiben keresztények, egyesítsék az Úr keresztáldozatával az állapotukból adódó esetleges nehézségeket.”

Mit jelentenek a pápa szavai? – teszi fel a kérdést az NCR szerzője. A pápa nem tagadja, hogy van meleglobbi, de úgy véli, hogy túlértékelik azt és túl sokat beszélnek róla. Ezután megkülönbözteti a homoszexuális beállítódást a lobbitól. A homoszexuális beállítódást nem részletezi a pápa, ez jelenthet absztinens életmódtól a meleg aktivistáig sok mindent. A pápa szavaiból az derül ki, hogy nincs probléma a pusztán homoszexuális személyekkel, ha nem propagálnak egy homoszexualitás-párti ideológiát.

Jimmy Akin megjegyzi: mindebben semmi új nincs. A megbocsátás és az ítélkezés elhagyása ugyanakkor nem jelenti azt, hogy megfeledkeznénk a cselekedetek morális karakteréről. Gondolhatjuk úgy, hogy valaki rosszul cselekedett, anélkül, hogy rosszindulattal lennénk iránta. A kísértés probléma, de amíg ellenállunk neki, nem vétkezünk. A probléma az, ha engedünk neki, vétkezünk, s esetleg még ideológiát is építünk köréje. A homoszexualitás pedig egyfajta kísértés a sok közül, amivel keresztény ember szembenézhet.

XVI. Benedekkel szembeállítani Ferenc pápa szavait pedig több ok miatt is problémás. Először is: a repülőgépi beszélgetésen nem került szóba a homoszexuális férfiak papságtól való eltiltása, ezt Ferenc pápa sem hozta szóba, s nem mondhatjuk, hogy ellenezné.

Amit viszont a melegek társadalomba való integrálásáról mondott, az ugyanaz, ami a homoszexuálisok lelkigondozásáról szóló, 1986-os vatikáni dokumentum is ír. Ezt  a dokumentumot pedig, akárcsak az azt követő 1992-es, ami a homoszexuális beállítottságú emberek diszkriminációjának megszüntetéséről szólt, Joseph Ratzinger írta alá.

Így aztán XVI. Benedek és Ferenc pápa szembeállítása teljesen téves.

Magyar Kurír

“Az imádság csak az egyik módja az Isten dicséretének; minden teendőnkben és munkánkban meg kell találnunk Istent. Aki minden Isten nagyobb dicsőségére tesz, annak minden imádság.”

Inigo López de Loyola 1491-ben született, Baszkföldön, Loyola várában, szüleinek legkisebb, 12. gyermekeként. Az ifjú Inigo a lovagregények és trubadúrénekek hőseihez méltó életet élt, szeretett vadászni, kiváló táncos volt. A korabeli feljegyzések tanúsága szerint… „Inigo életvidám és elegáns ifjú volt, kedvelte a pompát az öltözködésben, és szeretett nagy lábon élni, büszke volt divatos, szőke hajára és nagy gondot fordított körmeire…” Az ifjú Inigo kicsapongásoktól sem mentes élete Pamplona (1521) várának ostromakor fordulóponthoz érkezett. Inigo lábát egy ágyúgolyó megsebesítette, életben maradásának csodáját a kortársak hajthatatlan akaraterejének, ő maga Szent Péter apostol közbenjárásának tulajdonította. Betegágyán elmélkedett és imádkozott, megérlelődött benne a megtérés gondolata.

A lovagregények helyett Jacobus de Voraigne-nek a szentekről szóló műve a Legenda Aurea és  Landulf O’Cart Vita Christi című munkája lettek legkedvesebb olvasmányai. 1522-ben vezeklésül jeruzsálemi zarándokútra indult. Útközben meggyónt Montserrat-ban és lovagi fegyverzetét fogadalmi ajándékul a Szűzanyánál hagyta. Egy évet a Manrézában töltött, egy barlangban élt visszavonultan, ahol egyetlen olvasmánya Kempis Tamás Krisztus követése című könyve volt. Lelki élete misztikus szemlélődéssé alakult át, melynek középpontja az Eucharisztia és a Szentháromság.

A Cordoner folyó mellett kapta egész lényét átformáló látomását a két zászlóról (a jó és a rossz, a kegyelem és a kárhozat küzdelméről), és ezzel együtt megfogalmazódott benne a rendalapítás gondolata. Ekkor arra is rájött, hogy tudása rendkívül hiányos, Barcelonában elvégezte a gimnáziumot, majd Salamancában és Párizsban folytatott teológiai tanulmányokat. Társaival (köztük a későbbi Xavéri Szent Ferenccel) 1534-ben fogadalmat tettek, hogy „teljesen szakítanak a világgal, és a szegénység és a kereszt útjára lépnek. Megfogadták, hogy egy éven belül elmennek a Szentföldre, vagy ha ez nem sikerül, szolgálataikat felajánlják a pápának, „hogy Krisztus a helytartója által mutassa meg nekik szolgálatának útját.” 1537-ben szentelték pappá Rómában, társaival együtt. Rendjét III. Pál pápa 1540. szeptember 27-én hagyta jóvá Jézus Társaság néven. Ignác, aki korábban arról álmodott, hogy Palesztinában folytat majd társaival missziós tevékenységet, Rómában maradt. 1541-ben a rend általános rendfőnöke lett, s kidolgozta a rend alapszabályát a Konstitúciót. 1551-ben megalapította a Collegium Romanumot, 1552-ben a Collegium Germanicumot. Róma apostola volt: prédikált, tanított, lelkigyakorlatokat vezetett. Halála előtti éveiben Ignác a katolikus restauráció vezéralakja lett, a protestantizmus terjedését megakadályozandó társait, mint Jézus katonáit küldte Európa városaiba, hogy terjesszék tanítását és a katolikus hitet. Ignác tanításának foglalata és jelmondata: Omnia ad maiorem Dei gloriam! („mindent Isten nagyobb dicsőségére”). Gyenge fizikumát a munka lassan felőrölte, 1556-ban hosszas betegeskedés után halt meg. 1622-ben avatta szentté XV. Gergely pápa.

“Őrizd meg minden dologban a lélek szabadságát. Ne kacsintgass az emberek felé, hanem legyen a lelked annyira szabad, hogy mindig meg tudd tenni az ellenkezőjét is!”

 Nagy kép

Inigo

Szent Ignác prédikál

Peter Paul Rubens

Hajnal Piroska (Katolikus Lexikon és A szentek élete alapján)

Tulajdonképpen hálás vagyok…

• A feleségemért, aki panaszkodik esténként, mert így az estét velem tölti itthon, és nem valaki mással.
• A lányomért, aki azért panaszkodik, hogy mosogatnia kell, mert ez azt jelenti, hogy itthon van és nem az utcán kóborol.
• Az adókért, amelyeket ki kell, fizessek, mert azt jelenti, hogy alkalmazott vagyok, van munkahelyem.
• A takarításért egy buli után, mert azt jelenti, hogy barátaimmal tölthettem egy estét.
• A ruhákért, amelyek egy kicsit szűkek, mert van elég ennivalóm.
• Az árnyékomért, mert kint lehetek a napfényben.
• Hogy nyírhatom a füvet, pucolhatom az ablakot, javíthatom a csatornát, mert azt jelenti, hogy van házam.
• A parkoló helyért a parkoló legmesszibb pontján, mert ez azt jelenti, hogy tudok járni és még autóm is van.
• A nagy fűtés számláért, mert ez azt jelenti, hogy melegben voltam.
• Hogy a templomban mögöttem ülő hölgy hamisan énekel, mert azt jelenti, hogy hallok.
• A mosni- meg vasalnivalóért, mert azt jelenti, hogy van ruhám.
• Az esti fáradtságért és izomlázért, mert azt jelenti, hogy tudtam keményen dolgozni.
• Hogy meghallom hajnalban az óra csengetését, mert azt jelenti, hogy élek.
• És végül a sok e-mailért, amit kapok, mert azt jelenti, hogy van családom és sok barátom, akik szeretnek engem és gondolnak rám.

kép