Varga László kaposvári plébános az egyház új útjairól

Varga László, a Kaposvári Egyházmegye általános helynöke lelkinapokat tartott a Szatmári Római Katolikus Egyházmegye papjainak március 7. és 9. között. Ebből az alkalomból kérdezték őt a papok feladatáról, a tanítványi létről, a közösségteremtésről.

Egyházról szóló részletek a Magyar Kurír cikkéből:

Az előadásomban az első és legfontosabb kérdés a szemléletváltást érintette, erre tettem a hangsúlyt. Ahhoz, hogy közösségeket lehessen építeni, illetve ahhoz, hogy a Szentlélek körülöttünk ki tudjon alakítani élő közösségeket, szükség van több ponton is szemléletváltásra. A II. vatikáni zsinaton nagyon fontos téma volt az általános papság, vagyis a hívek (hiszen a katolikus egyházban a keresztség révén minden hívő részesedik Krisztus papságából, azaz minden megkeresztelt az általános papság tagja – a szerk.) és a szolgálati papság közötti viszony tisztázása. Lényegi és fokozati különbségről beszélhetünk. A zsinat után erről nagy viták voltak, de ezek azóta elültek. Feledésbe ment a lényegi különbség és megmaradt a fokozati különbség: vagyis az, hogy mi (a papok) vagyunk a hierarchia gúlájának csúcsán, az általános papság pedig valahol alul van. A zsinat egyházképében – és ez szükséges a közösségek építésében – a papság valójában szolgálati papság. Minket arra szentelnek, hogy a hívek általános papságát úgy szolgáljuk, hogy ők szentté tudjanak válni. Tehát a gúla csúcsán nem mi vagyunk! Ezt én ezt nagyon fontosnak tartom, mert megóv bennünket a hamis gőgtől és a klerikalizmustól, ami akadálya annak, hogy a hívek teret kapjanak az egyházban és a szolgálatuk kibontakozhasson. Sokszor látjuk azt, hogy mindent a pap tart kézben és mindennek ő a középpontja…

Egyrészt tehát ez a szemléletváltás az, amit el kell érnünk, másrészt pedig az egyházkép megváltoztatása. Nagyon statikus egyházkép volt a zsinat előtt: az intézményes egyházkép, amit kifelé mindenki lát és ért, vagy kritizál – attól függően, hogy melyik oldalon áll. Az intézményes egyház a pápa, a püspökök, a papság és a hívek közössége. A zsinat azonban behozott két, az egyházkép szempontjából nagyon fontos szempontot. Így behozta Szent Pál Krisztus titokzatos testéről szóló képét: ez a test tele van élettel, ennek a testnek a feje Krisztus és mindenkinek meg kell találnia ebben a testben a saját helyét és szerepét. A másik megközelítés, a másik kép az egyházra pedig az, hogy valójában Isten népe a Szentlélek vezetésével. Ez is tele van dinamikával.

Ha erre a két egyházfogalomra, képre – ami ugyanakkor nem szünteti meg a hierarchikusan felépített intézményt – teszem a hangsúlyt, akkor van lehetőség arra, hogy közösségek közösségévé formáljuk az egyházat. A népegyház, amely századokon át domináns volt, statisztikailag egyre inkább fogyóban van. Elenyészően kevés a papi-, szerzetesi hivatások száma, és folyamatosan csökken a templomba járók létszáma is. Ezen lehet sopánkodni és keseregni, lehet szidni azokat, akik szerintünk az okai, de csak akkor lesz változás, ha meghalljuk, amit Ferenc pápa az Evangélium öröme kezdetű apostoli buzdításában úgy fogalmazott meg, hogy misszionárius tanítványokra van szükség. Ez érvényes ránk, papokra, és érvényes a hívekre is.

Az előadásban fontosnak tartottam arról beszélni, hogy elmaradt a tanítvány-lét és a tanítvánnyá tevés cselekedete. Jézus, amikor elküldi az apostolait, azt mondja: „…tegyetek tanítványommá minden népet, kereszteljétek meg őket az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében és tanítsátok meg mindannak a megtartására, amit mondtam nektek” (Mt 28,19–20). Nos, ebből megmaradt a keresztelés, a szentségek szolgálata és a szentségekkel való szolgálat, megmaradt a tanítás – az óvodától az egyetemig tanítjuk az embereket mindannak a megtartására, amit szerintünk Jézus mondott –, de sem a megkereszteltek, sem a tanításban részesültek nem akarnak tanítványokká válni és nem akarnak Krisztus-követők lenni. Vallásosak szeretnének lenni, de a vallásosság és a Krisztus-követés között óriási a különbség. Jézus nem arra hívott bennünket, hogy vallásgyakorlók legyünk, hanem arra, hogy kövessük őt, és küldött bennünket, hogy tegyünk tanúságot róla. Ez pedig csak akkor megy, ha először mi térünk meg. Ha nem leszünk Krisztus tanítványai, bármennyit tudunk, bármilyen magasan képzett teológiai, biblikus vagy morális képzésben részesültünk, attól még nem vagyunk Krisztust követő tanítványok. Ahhoz oda kell ülni az Úr lába elé, meg kell tanulni meghallani, hogy mit mond személyesen nekünk, és követni kell, tettekre váltani az életünkben az ő tanítását. Tanítvánnyá csak az tehet másokat, aki maga is tanítvány. A kereszténység – szintén Ferenc pápa gondolatával élve – fertőzéssel terjed. Ha engem megfertőz az evangélium, Isten országának az öröme, békéje és igazsága, akkor én erről nem fogok tudni hallgatni. Akkor ezzel én fertőzök, és aki a közelemben van, az el fogja kapni, mert ez ragályos.

Úgy érzem, egyszerűen kimaradt az evangelizáció és a misszió a képzésünkből is – ugyan már van ilyen tananyag a teológiákon, de sokadik a sok közül, egyáltalán nem hangsúlyos és elsődleges. De ha nem evangelizálunk és nem misszionálunk, akkor nem lesz kinek megtanítani a hittant, bemutatni a szentmisét, és nem lesz, aki döntsön Jézus Krisztus mellett: hogy követi őt és erről tanúságot tesz, akárhol van, a családban, munkahelyen…

Forrás