A nagycsaládosok újabb tette

A miskolctapolcai nyaralás résztvevőinek fele barokk kori kirándulásra indult. Először meglátogattuk a hatvani vadászati múzeumot. Vonattal mentünk Hatvanig. Sikerült bebizonyítanunk, hogy tizenegy gyerek is elég ahhoz, hogy a vagonban véletlenül se legyen csend. Az állomástól a múzeumig gyalog mentünk.
A belépők megvétele se volt egy könnyű feladat, hiszen ki kellett számolni, hogy kinek kell jegyet venni, és mennyit. Ezután rögtön bebújtunk a ruhásszekrényekbe, ahonnan nem terveztünk kijönni. Miután kirángattak bennünket, elindultunk a kiállításra. Bár sok érdekesség volt leírva, mi, gyerekek inkább csak az akváriumokban úszkáló halacskákat néztük, és csodálkoztunk a műanyag bábuk eszméletlen méretein. A csapdákat nagy érdeklődéssel méregettük, és megbeszéltük a technikájukat.
Találtunk interaktív játékokat is. Megszagolgattuk a halcsalikat, de mindegyik ugyanolyan büdös volt. Pár halról megállapítottuk, hogy őshonos, vagy betelepített, majd haltorpedót is játszottunk (a szabályát nem értettük, de ez nem különösebben akadályozott meg minket).
Ezután átmentünk egy másik részlegbe, ahol vadásztechnikákat mutattak be. A szobrok is érdekesek voltak, de mi a rajzokkal voltunk elfoglalva, amiket le is másolhattunk (szegény felügyelő folyton hegyezte a sok ceruzát). Egy farkascsapdát is megnéztünk, de a kedvenc figuránk egyértelműen az üregi nyúl volt.
Miután az őrt lefárasztottuk, visszatértünk az előtérbe. Találtunk egy játékot, ahol be kellett osztani, hogy melyik állatra vadászott a jégkorszaki, és melyikre a mai ember. Itt aztán legalább egy fél óráig elvoltunk, majd továbbmentünk.
A következő helyszínen erdei állatokat lehetett nézegetni egy csigalépcsőszerű folyosón. A lábnyomokat követve eljutottunk az állat kitömött hullájáig. Memóriáztunk is, majd miután sokféle állatot megetettünk, páran beültünk a korlátok mögé, és kineveztük magunkat majmoknak, akiket banános Tic-tac-kal (kösz Élelmiszerbank!) lehetett etetni. Amikor már majdnem kiléptünk a teremből, felfedeztük a liftet, aminél muszáj volt sorba állni. Miután sikerült mindenkinek lifteznie, továbbmentünk.
Az újabb kiállítóteremben szarvasagancsok voltak. Amint ezt a szülők meglátták, rögtön rászóltak a kisebbekre, de akkor már késő volt, hiszen mire a terembe értek, a gyerekek már az agancsokon csüngtek. Ebből két dolog következett: az egyik az, hogy a felnőttek lassúak (ez mindig érvényes, nem csak az említett az esetben), a másik pedig, hogy a teremőrök nem hagytak minket magunkra (ez viszont csak akkor érvényesült). Ezek után viszonylag békében jártuk végig a többi termet, csak a fülhallgatókon veszekedtünk. Végignéztük az afrikai vadászat történetét, majd a barokk kor nemeseinek életmódját is megismertük. Megfigyeltük, hogy minden teremben voltak állati fejdíszek, így ezt a részt agancsos folyosónak lehetne hívni. Az őrök folyamatosan kérdezgették, hogy ez milyen csoport, mire azt válaszoltuk, hogy a rákoscsabai családközösség. Valószínűleg új elképzelés születhetett a fejükben Rákoscsabáról.
Az utolsó kiállítás a reneszánsz konyha volt, ahol akár egy teljes csatát rendezhetünk volna a sok műanyag ételből, de ezt nem engedték az itteni őrök. Sőt, még a disznósütőt se próbálhattuk ki, pedig igazán érdekes lehet, ahogy a malac önmagát forgatja. Végül szakácslétünket is otthagytuk, és (közben lifteztünk is egyet) az udvaron telepedtünk le. Pár biztonsági tapasztalatból követett minket, nem is hiába, mert miután kiürítettük a táskákat (megebédeltünk, kösz Karitász!), felfedeztük a kertet, és a szökőkút mellett találtunk egy kitört táblát. Mi igazán veszélytelenül játszottunk vele, de az őrök már rémeket láttak, így inkább lerakatták velünk az egykori táblát.
Amikor befejeztük a kastélylátogatást (és, a dolgozók nagy örömére, távoztunk), áttelepedtünk a múzeummal szemben lévő játszótérre. A libikókára szerencsére mind ráfértünk, így nem volt vita a használatáért. Volt még egy bátorságpróba is, ahol egy magasan lévő gerendán kellett átsétálni. Ezt mindenki teljesítette (volt, aki ülve, volt, aki állva), majd továbbmentünk. Illetve csak terveztünk, mert egy hatalmas szökőkútnál muszáj volt megállnunk. Páran viszont tüntetőleg továbbmentek, és a társaság másik fele egy boltban talált rá a három elkóborolt bárányra. Ezt látva természetesen mindenki be akart jutni, mire a boltos rémülten nézte a rengeteg kisgyereket. Szerencsére, mielőtt bármit szólhatott volna, a nagyok vezetésével mindenki kivonult a várakozó felnőttekhez.
Egy gyors létszámellenőrzés után viszonylag zökkenőmentesen elérkeztünk a vasútállomásra. A hosszú napot UNO partival zártuk, és még azt is megúsztuk, hogy a zötykölődő vonaton szétszóródjanak a lapok. Nagyon élveztük az egész kirándulást.

Mezey Dorka