Fájdalmas bevonulás
Mi is énekkel és szentelt barkákat lengetve, körmenettel köszöntjük Urunkat, Krisztust, akárcsak hajdanán a jeruzsálemiek. Ma mi vagyunk a Messiást egykor pálmával fogadó sereg, a bevonuló Krisztus társai, akik a pálmák vasárnapján feldíszítjük a vőlegény nászházát, hogy méltó hajlékban lakhasson.
Mielőtt belemélyednénk Jézus nagyheti szenvedésébe, amelyet a liturgia már előrevetít, érdemes figyelni a tömeg, az emberek viselkedésére is. Szinte már egyházi közhelynek számít, hogy a virágvasárnapi hozsannázók nagypénteki feszítsd meg-et kiáltókká válnak… Vajon ez pusztán téves általánosítás? Az események egyoldalú leegyszerűsítése? Vagy ennél bonyolultabb emberi jelenségről, megmagyarázható, érthető lélektani folyamatokról van szó?
Jézus elfogadta az ünneplő tömeg dicsőítését, miközben nem akart a rajongók bálványa lenni. Nem igyekezett a sokak által elvárt délibábos politikai Messiás-képnek megfelelni. De most ünnepeltként vonul be Jeruzsálembe. Osztozik az egyszerű, tiszta lelkű emberek örömében, amúgy is joggal vívta ki csodálatukat és tiszteletüket. Az igaz vallásosságot érzi meg gesztusaikban és ünneplésükben. Szamárcsikó hátán vonul be, mintegy beszédesen tudtul adva nekik, hogy nem az erőszak az ő kenyere. Elfogadja az ünneplést, a jogos elismerést és dicsőséget, amelyet feltámadása után a benne hívők is méltán adnak meg neki.
De vajon ki tudunk-e tartani Krisztus mellett a szenvedésben? Politikusok és a közvélemény előtt nagy nimbusznak örvendő emberek mily hamar elveszítik kegyeinket és elfelejtjük őket. Talán Isten is csak addig jó, amíg segít nekünk, rajtunk? Mennyire hajszálon múlik a siker, az elismertség. Mennyire vigyáznunk kell, hogy jól szeressünk és ne legyünk ripacsok… A szenvedő Krisztus erkölcsi mércéje leginkább nagyhéten, a passió elmélkedése közben vizsgáztat le minden keresztényt. Szembesít mindnyájunkat szalmaláng-lelkesedésünkkel, törékeny hitünkkel, izgága hűségünkkel, kiállhatatlan, csapongó elkötelezettségünkkel, be nem tartott ígéreteinkkel, szégyellni való önbecsapásainkkal.
Nemcsak a tömeg befolyásolhatóságáról van szó, nem pusztán arról, hogy az ember a tömegben könnyen arctalanná, önkontrollját elveszítő állattá vadulhat, hanem sokkal inkább arról, mennyire vagyunk következetesek, mennyire teherbíró a hűségünk, kiállunk-e a végsőkig a minket szerető Isten mellett?
Akkor léptünk előrébb a lelki érettség útján, amikor nemcsak a túlélésért leszünk képesek hajtani. Amikor erkölcsi döntéseinkben nem a félelem, a pénz, az érdekek, a különféle kényszerek hatalma diktál, hanem a Krisztus iránti szeretet. Péter és Júdás példája egyaránt kijózaníthat. Egyházunk minden évben mint egy szent drámát, lepörgeti előttünk a misztériumot. Szent színjáték zajlik nemcsak a templomban, hanem életünkben is.
Mi magunk vagyunk a szereplők: hozsannázó tömeg, félénk tanítványok, erősködő péterek, konjunktúra-lovag júdások… Krisztus maga sodor bele szenvedésének döbbenetes titkába, hisz lelkünk szentélyébe is be akar vonulni. Az ő útja a megváltáshoz vezet. Az ő tekintete feloldoz. Feltéve ha a hajnali kakasszóra tekintetünk találkozik az övével, és könnyekre fakadunk. A bánat könnyeire.
