A láthatatlan Istenünk
Sárai-Szabó Kelemen OSB győri perjel írása
Talán nincs is nehezebb, mint olyat ünnepelni, ami szinte teljesen hétköznapinak számít az életünkben. A Szentháromság nevében vetünk keresztet, kezdjük az imádságainkat, a zsolozsmában minden zsoltár
végén elmondjuk a Dicsőséget… A sokat ismételt dolgok rutinná válhatnak, és már nem is igazán figyelünk arra, mit is mondunk, miről van szó. Ezzel a sok-sok ismétléssel akarta talán megszokottá tenni a szokatlant az Egyház. Hiszen mélységes titok, misztérium számunkra, hogy a három isteni személy egy és osztatlan lényegű. Emberi logikánk megakad ezen. Sokan el is fordulnak emiatt a hittől, vallástól, mondván, amit nem tudunk megérteni, amit nehéz elmagyarázni, az csak szemfényvesztés lehet. A teológia azonban a maga rendszerében nagyon komolyan írja le a Szentháromságot, felhasználva a filozófia kifejezéseit. Az ókori egyházatyák az akkori tudásukkal nagyon komolyan felépítették a Szentháromság tanát, ami kiállta az idők próbáját. Mégis újra és újra próbára tesz bennünket ez a félelmetes és megrendítő valóság. Jobb lesz nekünk is, ha nem az emberi tudásunk rendszere felől nézzük a Szentháromságot, hanem más oldalról közelítünk. Az ószövetség népének kihívás, hogy mit kezdjen a láthatatlan Istennel. Mit kezdjen azzal, hogy nem lehet ábrázolni, sem elképzelni? Más népeknek milyen egyszerű volt a hit: leborultak a bálványszobruk előtt. Izrael is vágyott ilyenre. Mózes is tapasztalja ezt, hiszen mire leér a Törvénnyel a Sínai-hegyről, már egy aranyborjú körül táncol a nép.
Nem könnyű a láthatatlan és emberi ésszel felfoghatatlan, kiszámíthatatlan, sokszor érthetetlen Istent hittel elfogadni. Mit tesz Mózes? Felidézi Isten és a nép közös történetét: Isten teremti, segíti, megmenti népét. Isten ott jár a nép mindennapjaiban: a megpróbáltatásokban és az örömökben egyaránt. Amikor magyarázni próbáljuk a Szentháromságos Istent, nekünk is elsősorban az Istennel közös történetünkre kell figyelnünk: közös imádságainkra, a közös kereszthordozásra, sóhajainkra és könnyeinkre, megrendültségeinkre és mély megnyugvásainkra, az öröm és a hála könnyeire. Nem tudjuk, hogyan, nem tudjuk, milyen módon, de vannak pillanataink, amikor abban a kegyelemben részesülünk, hogy bizonyosságot kapunk Istenről: a teremtő, megváltó és vigasztaló Istenről. Ezek a kegyelmi pillanatok azok, amelyek igazán fontosak lesznek nekünk, mert rávilágítanak arra a valóságra, amit megmagyarázni nem tudunk, de élni sem tudunk nélküle. Rájövünk, lennie kell valakinek, aki az egész életünket kézben tartja, mert mi magunk kevesek vagyunk hozzá: túl sok volt a véletlen az életünkben, ami idáig vezetett bennünket. Egy kis történet segíthet bennünket, hogy ne aggódjunk Isten kiszámíthatatlansága, nehezen érthető tulajdonsága miatt: „Mester, ha az istenélmény amúgy is véletlenszerű, akkor miért szükséges annyiféle gyakorlatot elvégeznünk a lelki életben?” – kérdezi a tanítvány. Mire a mester ennyit mond: „Azért, hogy a lehető legnagyobb legyen a véletlen valószínűsége!” Azt hiszem, nem annyira az eszünknek, hanem inkább a szívünknek van szüksége Istenre, ott pedig belefér az, hogy nem értünk mindent.
