Sztrilich Ágnes: Irigység
Tarack-gyökér, – életerő – tesz képessé a jó, a nekem jó, a nekünk jó meglátására, felismerésére, megkívánására, a törekvésre, hogy elnyerjük –
s igen, ennek a deformálódása az irigység, amit főbűnnek nevezünk.
Újra meg újra rá kell csodálkoznom arra, hogy egész emberségem motorja a vágyó-képességem, és hogy a vágyó-képességem irányáért, céljáért, működésének módjáért felelős vagyok.
Belém vésődött gyermekkori irigység-emlékek jutnak eszembe:
Háború utáni vacsoránál a főtt krumplihoz végre vaj is kerül a hat gyerek elé az asztalra, és édesapa felszeleteli a vajat, a nagy fiúknak nagyobb darab jut, mint az ötödik gyereknek, az Áginak. S az igazságérzet köntösébe tör ki az irigység, amit a torkosság, s igen, talán az éhség is táplált.
Vasárnap délután édesapa odavonja a pihenődíványra a legkisebbet: Gyere, Kislányom, emlékezzünk a balatoni hullámokra és felhőkre! És a féltékenység és dac magatartási formáit alakítja ki az irigység, amit, akit lassanként már sárga szemű szörnyként tanul felismerni a kis iskolás, miközben lassanként a kis ember felismeri a szeretet személyes, meghívó jellegét.
S milyen sokféle vágy és igény követelőzött, amikor odabújva édesanyám ölébe, hízelegve és erőszakosan próbáltam elérni a kívánt válaszát, kérdésemre: Ugye, engem szeretsz a legjobban? Úgy-e én vagyok a szíved csücske? S mennyire elégedetlen maradtam a szinte rituálisan ismétlődő válasszal: Az édesanyáknak sokcsücskű szívük van. S válik aztán szinte közös játékká a szív-csücskök nevesítése.
S a háború alatt született, a legkisebb törékeny egészsége is megdolgoztatta a nővérkét, hiszen a betegségek, fejfájások sajátos kényeztetéseket jelentettek.
Azt hiszem, szüleim jelesre vizsgáztak a szeretet bölcsessége című tantárgyból. Az esti mesék ősi és új, személyre szabott történetei, majd később, a mesék helyett a szentek életének felolvasása, elmesélése, és igen, a korai öt-hatéves kortól hittanra járás, első szentgyónásra és első szentáldozásra készülés nevelő, növesztő erő volt, mely megőrizte, sőt egyre erősebbé tette bennem a vágyó-képességet, de kialakította, ezzel egyformán erőssé tette a vágyat a megosztásra, az ajándékozásra. Hiszen a szeretés élmény létrejön, akkor is, ha kapom, akkor is, ha adom a szeretetet.
Azért tarack-gyökér, életerő, ösztönerő maradt a vágyó-képességnek ez az ösztökéje, és hiszem, hogy a Teremtő derűs mosollyal figyelte, hogyan állítja rá ez a „sárgaszemű szörnyeteg” az Úrnak ezt a bárányát, Ágnesét az egyre többre, jobbra, a transzcendens vágyakra. S ez kegyelem, hiszen a megirigyelt és el nem nyert jó, legyen az étel, szeretet, játék, elismerés, különbözőség a többiektől, kisebbségi érzést is alakíthatott volna ki bennem. S nem az történt, hanem a jó, a valódi, a nagyobb jó iránti vágyakat kezdte érlelgetni. Észrevétlen kezdett valósulni az Úr ígérete: megad minden jót, a Szentlelket azoknak, akik igazán vágynak rá, akik kérik.
Tetten érem az Úr pedagógiájának a humorát, például, ahogyan imádkozni tanított.
A gyerek-miséken, a harmónium mellett állva már nem vonzott a többiek fecsegő, laza viselkedése, nem irigyeltem, hogy nekik azt megengedik, hanem egy elhatározás született meg bennem – csak úgy magától – s Reményik szerint ez a magától a kegyelem – hogy majd akkor én helyettük is jó leszek a szentmisén, akkor majd én helyettük is imádkozom. S talán így született meg az Úristen felé, az első, személyes ígéretem, imám? A sárgaszemű szörny elkezdte húzni az Úr igáját.
S talán így sarjadt ebből az erős életgyökérből, tarack-gyökérből az az identitás is, mely ha csúfolták az osztálytársak a lányt az örökölt ruhákért, ez nem érintette a szívét, mert ott már megszületett az a felismerés, hogy gazdagság a nagy család, és még nagyobb gazdagság, hogy ismeri az Istent.
Sőt, hogy egyedül a katekizmus válasz mindenre, mert az élet és világ értelme, hogy Istent megismerjük, másokkal megismertessük, szeressük és szolgáljuk másokban is, és eljussunk Őhozzá.
S igen, ez ingyen kapott, belső felismerés, mely a vágyó-képességet a személyes Végtelen horizontja felé irányította, igen, ez a megszólítottság, a hivatás ingyenes, érthetetlen ajándéka és titka.
Olyan öröm volt felfedezni az Evangéliumban az Úr ígéretét: hogy Isten megad minden jót, a Szentlelket – annak, aki kéri, annak, aki kívánja. S eleinte csak a „jót” kértem, amire szükségem volt nekem és másoknak. S így tapasztaltam meg komoly 
imameghallgatásokat. 1954-ben Vilma nővérem vírusos agyhártyagyulladás miatt halálán volt, az orvosok lemondtak róla, Sík tanár úr feladta a betegek kenetét, és édesapa a három „kicsit” kost, Ágnes, Margitot, kézen fogta: Most elmegyünk Prohászka püspök templomába, az Egyetemi templomba. A Tanácsköztársaság idején nagy, talán életmentő szolgálatot tettem neki. Más örökséget én nem tudok rátok hagyni, de ha nagy bajban vagytok, jöjjetek ide, és kérjétek a közbenjárását. Most Vilma nagyon beteg. Kérjétek a gyógyulását, a ti gyermeki imátokat meghallgatja az Isten…. és meghallgatta, Vilma egy hét múlva újra köztünk volt, és semmi sem maradt vissza a vészes szövődményekből sem, kitűnőre érettségizett. Vagy már mint Patronás diák, sírtam a folyosón, mert édesapám súlyos tüdőgyulladásban feküdt. S a hittanár, a száraz – de szentéletű tudós Kosztolányi Zoltán atya rám ripakodott, kisokkolt a szomorúságból. Ne bömböljön, menjen a kápolnába és kérjen csodát! – S édesapám állapota aznap délutánra megfordult.
De a „jók” a javak kérése, a JÓ utáni vágy, egyre inkább az Úr iránti személyes vággyá nőtt, lefoglaló vággyá, kizárólagos szeretet vággyá, hivatássá. Ezért lett azonnal otthonélménnyé számomra a Szociális Testvérek Társasága, melynek céljául Slachta Margit testvér azt mondta: a Megszentelő Szeretet küldetésében járni a világban.
A vágyó-képességem, s persze ezzel együtt az irigység deformitására való képességem ma is megvan. Állandó ajándék és kihívás önmagamból, tegnapi énemből, hogy ne pótszerekkel elégedjek meg, hanem a zsoltárossal újra meg újra igazul kimondjam: az élő Isten után vágyódik a lelkem…. vagy ahogyan Sík Sándor egyik verssora mondja: mert töredék minden, csak a szerelem nem…. megmaradni az Isten-szerelemben – egy életre szóló, sőt az örök életre szóló hívás.
S a gyermeki szív mélyén az a bizonyos sárgaszemű megszelídülő szörnyecske, vagy ha úgy tetszik életerő, tarack gyökér, újra meg újra előre lendít. Megkívántatta a hetvenes évek közepe táján az utcán missziózó, ragyogó szemű szektás fiatalok szentlelkes lelkesedését. S így új módon fedeztem fel, s fedezhettük fel közösségileg is az alapító testvérek szentlelkes, karizmatikus tapasztalatát, fedezhettük fel a közösségi Lélek-hívó imák személyt átformáló, az Igét új módon feltáró erejét, a közösségi Lélek-újulást, a közbenjáró ima, a dicsőítés, a magasztalás erejét.
S valóban, azért tett ez engem, minket képessé a Szentlélekben való megújulás szolgálatára, mert az irgalmas és hűséges úr, aki megígérte, hogy mindeneket magához vonz, magára vonta a vágyó-képességemet, napról napra ma is segít, hogy Ő utána vágyódjak, és nem engedi, hogy másban megnyugodjon a jó utáni vágyódásom. S az Isten-szeretet arra hív napról napra, hogy változó körülmények között, változó életerőkkel, egészséggel, feladatokkal, egyre inkább a szeretet legyen a feladat és a küldetés, az élet hétköznapiságában, a találkozások egyszerűségében.
Emlékszem, arra az eseményre, ami mélyen a szívembe véste az Isten- és emberszeretet egységét. Örökfogadalmam után az öt éves kis unokahúgom meglátta a gyűrűmet, rögtön megkérdezte, hogy férjhez mentél? A hetvenes években nem lehetett, még a családban sem beszélni a hivatásomról, így hát azt mondtam, nem túl ügyesen a váratlan kérdésre: Nem, ez a gyűrű azt jelzi, hogy én egyedül a Jó Istent szeretem! Erre váratlanul könny futotta el a kék szemét, és sírva bújt hozzám: akkor engem már nem is szeretsz? Alig győztem vigasztalni, magyarázni, hogy ettől csak annál jobban tudom őt szeretni…. S valamit megérthetett belőle a kis Pannika, mert nagylányként előrukkolt a kéréssel: Olyan szeretnék lenni, mint Te… S igen, olyan is lett, a maga módján, bencés nővér lett, akire fiatalkori halála után mindenki csak szeretettel emlékezik.
S minél inkább felismerem, hogy ajándék az életem, hogy örök Szeretettel hívott meg, adott életet, és ismertette fel velem, hogy egyedül érte, vele és neki érdemes élni, – annál inkább erősödik a gyermekkorban kialakult vágy az osztozásra, a képesség az együtt érzésre, a hálára minden jóért, szépért, igazért, kedvességért, ami akár engem, akár más valakinek jut osztályrészül.
Igaza van a zsoltárosnak, amikor hálásan sóhajt fel: Uram, olyan csodásak bennem alkotásaid… csodálatos, hogy emberségem minden életereje feléd vezet, irányít, visz! Csodálatos az ígéreted beteljesülésének állandó tapasztalata: az Úr megad minden jót, a Szentlelket, azoknak, akik kérik. S kicsit remélem, hogy akikben valamilyen módon irigységet ébresztek, kimondják, amit az unokahúgom, és ők is kérik az Úr jóságának, szeretetének kiáradását, kérik hogy az igaz szeretés legyen életünkké és szolgálatunkká. Ez az Örömhír.
Sztrilich Ágnes
