A CSALÁD AZ CSALÁD?
Az elmúlt hetekben hatalmas vitát váltott ki a magyar alaptörvény azon módosítása, amely leszögezi, hogy az apa férfi és az anya nő. A “Család az család” címszóval ellenkampány indult a közösségi médiában, amelyhez közéleti szereplők és politikusok is csatlakoztak. Keresztény oldalként – amely azt is jelenti, hogy cikkeinket a Szentírás értékei vezetik – kiállunk amellett, hogy egy gyermeknek apára és anyára van szüksége. A politizálást tudatosan elkerüljük, ugyanakkor az értékeink mellett kiállunk, ezért arra kérte 777 blog szerkesztősége Márkus Tamás református lelkészt, hogy írjon egy cikket a témában. Hálásak vagyunk azért, hogy egy ennyire alapos írással tette meg mindezt.
Egy keresztyén ember elsősorban arról ismerszik meg, hogy engedelmeskedik Krisztus szavának, parancsainak (lásd Jn 14,15). Isten természetfeletti újjászülő munkája révén hit ébred benne, de a hite nem vákuumban létezik, hanem vannak „gyümölcsei” – az egyik ilyen gyümölcs az, hogy fontossá válik számára Isten „véleménye” az élet kérdéseiről. Sőt, ez a „vélemény” objektív és legfőbb igazsággá válik számára, ami előtt meghajol, ami alapján leméri, felülbírálja és átértékeli saját nézőpontját és elképzeléseit. Nem Istent hajlítja magához, hanem magát hajlítja Isten szavához – mindahhoz, amit kinyilatkoztat számunkra Isten a Szentíráson keresztül
Általános tendencia, hogy az előbbi megállapításon is próbál „fogást találni” a bűnös emberi szív, persze ügyesen kegyességnek álcázva, és kánont gyárt a kánonon belül. Ilyenkor mondják egyesek, hogy ők a jézusi szeretetet követik, a teljes elfogadást, szemben az Ószövetséggel, meg Pál apostollal stb. A közhiedelemmel ellentétben azonban Jézusra a farizeusok nem a „liberalizmusa”, vagy „lazasága” miatt haragudtak meg – nem emiatt volt Jézus tanítása szálka a szemükben –, hanem több esetben meghökkentő szigorúsága miatt. Amikor a farizeusok odamentek hozzá, hogy „kísértsék”, azaz provokálják a házassági válással kapcsolatos kérdésükkel, akkor Jézus egy, a mai fül számára egyáltalán nem PC választ adott, kifejezve saját álláspontját mind a házassággal, mind a válással kapcsolatban: „Nem olvastátok-e, hogy a Teremtő kezdettől fogva férfivá és nővé teremtette őket? És ezt mondta Isten: „Ezért hagyja el a férfi apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek ketten egy testté. Úgyhogy már nem két test, hanem egy. Amit tehát Isten egybekötött, azt ember el ne válassza! (Mt 19,4-6)
Amikor a tanítványai (tehát nem a farizeusok, vagy ellenségei) hallják Jézus házassággal kapcsolatos szavait, megrökönyödnek – és ez a reakció emberi szempontból abszolút érthető. Ezt olvassuk: „Ha ilyen a férj helyzete a feleséggel, akkor nem érdemes megházasodni” (Mt 19,10) – a tanítványok szerint tehát jobb nem megházasodni, mint egy életen keresztül egy boldogtalan házasságban sínylődni. Pontosan ez a természetes, újjá nem született ember reakciója, amikor feltárul előtte, hogy Isten mércéje szerint mi a házasság; milyen kizárólagosságot és feltétlen hűséget jelentő unió férfi és nő között. Jézus válasza a tanítványok csodálkozására azonban további adalékokat tartogat számunkra a mostani vitát illetően is, és ez egészen aktuális: „Ő azonban így válaszolt nekik: „Nem mindenki fogadja be ezt a beszédet, csak azok, akiknek megadatott. Mert vannak házasságra alkalmatlanok, akik anyjuk méhétől így születtek, és vannak házasságra alkalmatlanok, akiket az emberek tettek házasságra alkalmatlanná, és vannak házasságra alkalmatlanok, akik önmagukat tették házasságra alkalmatlanná a mennyek országáért. Aki el tudja fogadni, fogadja el!”
A tanítványokat még úgy is sokkolta Jézus házassággal kapcsolatos kijelentése, hogy koruk szigorú vallásos nevelésében részesültek, és a Tórát legkisebb koruktól fogva olvasó, memorizáló és ismerő hetero irányultságú férfiak voltak. Tudjuk, hogy közülük nem egy maga is házasságban élt (pl. Péter). A Törvény, illetve az akkori szokások szerint 1.) szóba sem jöhetett, hogy azonos neműek között szexuális kapcsolat legitim legyen, 2.) még a jegyesség alatt sem volt engedélyezett a szexuális aktus férfi és nő között, de félrelépni sem lehetett, mert már az is házasságtörésnek számított. A farizeusok között ezek a pontok nem képezték vita tárgyát. Egy dolog viszont már akkor is nagyüzemben folyt: a válás. Eleve Jézushoz úgy mennek oda a farizeusok, hogy a válással kapcsolatban két nagyhírű rabbinak az 5Móz 24,1-el kapcsolatos különböző tanításait követve eltérő véleményen voltak ők maguk is. A két opció a következő volt: az első szerint a férfi bármilyen neki nem tetsző dolog miatt elbocsáthatja a feleségét, a második alapján csak testi megcsalás esetében. Jézus egyértelműen az utóbbi mellett foglalt állást, sőt, jelzi azt is, hogy „kezdetben” „válólevél” sem volt, ezt Mózes csak az emberek „szívének keménysége” miatt engedte meg.
Ha viszont a mai házassággal kapcsolatos divatos és elképesztően laza felfogást vesszük alapul – ami mellé sok „keresztyén” is odaáll –, egyszerűen érthetetlenné válnak Jézus szavai és a tanítványok döbbenete is. A mai progresszív felfogás szerint ugyanis egyszerűen nincs olyan kategória, hogy „házasságra alkalmatlan.” Mit csinálnak ma? Ha véletlenül találnak egy, a jézusi kategorizálás szerint „házasságra alkalmatlan” egyént, vagy csoportot, addig tágítják, feszítik a házasság meghatározását, teljesen inkluzívvá téve azt, hogy végül egyetlen házasságra alkalmatlan személy sem marad. Viszont ez Jézus szavait követve már korántsem az, amit a Teremtő „kezdetben” eltervezett és elrendelt. Mondjuk ki tehát világosan, mert szükség van rá: minden kapcsolat, ami nem felel meg a házasság normatív bibliai definíciójának – azaz nem kizárólag egy férfi és egy nő, monogám, heteroszexuális szeretetkapcsolatára épülő, és élethosszig tartó, kölcsönös hűséget követelő szövetségi kapcsolat –, per definitionem nem házasság, és nem is lesz az soha. Akkor sem, ha bizonyos kormányzatok, szembemenve a teremtettségi renddel és az ember biológiai, ontológiai meghatározottságával kiterjesztik azt az azonos neműek viszonyára is.
Egyébként Jézus szavai: „nem mindenki fogadja be ezt a beszédet, csak az, akinek megadatott”, ma is ugyanúgy állnak. Ne legyenek illúzióink: ha a házasság bibliai definíciójával találkozunk, a hetero embereknek is nehéz „befogadni” e „beszédeket.” Sokan egyszerűen nincsenek tisztában azzal, hogy mit vállalnak a házassággal, különben miért lennének ilyen elképesztően magasak a válási statisztikák? A református esküvői liturgia szövege ugyanúgy megdöbbentően nehéz feladatot gördít a házasulandók elé: „Én… esküszöm az élő Istenre, aki Atya, Fiú, Szentlélek, teljes Szentháromság, egy örök Isten, hogy …-t, akinek most Isten színe előtt kezét fogom, szeretem. Szeretetből veszem el őt (megyek hozzá), Isten törvénye szerint (feleségül). Hozzá hű leszek, vele megelégszem, vele szentül élek, vele tűrök, vele szenvedek, és őt sem egészségében, sem betegségében, sem boldog, sem boldogtalan állapotában, holtomig vagy holtáig, hitetlenül el nem hagyom, hanem teljes életemben hűséges gondviselője (segítőtársa leszek). Isten engem ebben megsegítsen. Ámen.”
Sok-sok hetero ember van, aki képtelen őszintén kimondani ezt az életre szóló esküt, mert nem tud, vagy nem akar egy ilyen jellegű elköteleződést vállalni, esetleg még nem kész rá.
Ezek után még véletlenül se gondoljuk azt, hogy egyesek, a „kivételezettek” a körön belül vannak, mások meg a körön kívül rekedtek, és szívják a fogukat. Az Isten szerinti házasság, amint láttuk, bizonyos szempontból sokkal nehezebb, mint e nélkül létezni. Persze vannak jobb, és vannak kevésbé jó házasságok, de sohasem könnyű. Ezért van szükségünk arra, hogy Isten Lelke újjászüljön és megújítson minket, és a Lélek gyümölcseivel – szeretettel, örömmel, békességgel, türelemmel, szívességgel, jósággal, hűséggel, szelídséggel, és ha kell, ömegtartóztatással (Gal 5,22-23) – viseltessen egymás irányában a férj és feleség.
A család szorosan kötődik az előzőekben tárgyaltakhoz. Isten ugyanis a gyermekvállalást csak és kizárólag az előbbi meghatározás szerinti házasság oltalmazó keretei között képzelte el, éppen azért, mert biológiailag, természetes módon férfi és nő „egy testté” létele biztosítja az élet továbbadását (két test látható formában is egy testként manifesztálódik a közös gyermekben), másrészt a szexuális érintkezést Isten a házassági szövetség keretei közé helyezte, harmadrészt pedig az új élet testi-lelki-szellemi táplálása, gondozása, gyarapodása, fejlődése csakis a férfi és nő kölcsönös hűségére és egymás iránti elköteleződésére épülő szövetségi kapcsolatán, azaz törvényes házasságán belül biztosított kellőképpen. Itt, a biblikus családmodell esetében (= apa-anya-gyermek/ek) megint az ember ontológiai meghatározottságáról, létének alapmotívumairól, az emberi társadalom alapszövetéről, teremtettségi ordinanciáról beszélünk, amit nem lehet káros és pusztító következmények nélkül feszegetni, fellazítani vagy kitágítani.
A Biblia alapján keresztyénként ezt valljuk és ehhez ragaszkodunk.
És persze rögtön jönnek az ellenvetések: „rendben, ti ezt hiszitek, de ne kényszerítsétek rá másokra a meggyőződéseteket!”; „Törvényhozási szinten senki se avatkozzon bele abba, hogy mások hogyan élik a magánéletüket”; „Hagyjatok másoknak is esélyt arra, hogy boldogok legyenek!”; „Annyi rossz hetero házasság van, hát akkor miért baj, ha vannak jó meleg házasságok?”; „Az intézetes gyerekek elől veszitek el a normális élet esélyét, amikor megfosztjátok őket a (meleg)házasságok oltalmától.” Ezek az érvek több félreértést is tartalmaznak, amit tisztáznunk kell ahhoz, hogy a jövőben az érzelmi zsarolásra, vagy hamis antitézisekre épülő vádak illegitim voltára szeretettel fel tudjuk hívni a figyelmet.
Először is, a házasság, és a család meghatározása nem (csak) „magánéleti” kategória. Az, hogy két felnőtt személy kivel, hogyan és mikor létesít szexuális kapcsolatot önnön akaratából, kölcsönös elhatározással, természetesen más kérdés. Persze a keresztyének folyamatosan hirdetik, hogy mi a szexualitás alapja, célja és kerete, és hirdetik azt is, hogy az ettől eltérő intimitás Isten szemében bűn, de nem kardoskodnak azért, hogy az állam ebbe beleszóljon, ezt szabályozza. Mindenkinek a lelkiismeretére bízzák a döntést. A házasság és a család azonban nem vákuumban születik meg és létezik, hanem a társadalom kellős közepén – köze van a rokonságnak hozzá, köze van az államnak, köze van az egyháznak, és még egy sor egyéb tényező igazolja (egészségügy, jog, oktatás), hogy mind a házasság, mind a család a legszorosabb mértékben van a társadalom alapszövetébe beleszőve. Teljesen legitim módon privilégiumok illetik meg, mint a társadalom alapsejtjét. Ha a házasság és a család definíciója megváltozik, vagy ha más együttélési formáknak is hasonló kiváltságokat biztosítanak, akkor ennek a változásnak a hullámai előbb-utóbb egész társadalmi berendezkedésünket elérik, hatással lesznek rá. Mi, keresztyénként úgy gondoljuk – és számos vészjósló, nyugati példa van előttünk ebben a tekintetben –, negatív hatással.
Másodszor – bár ez részben az előző ponthoz tartozik –, amikor az állam meghatározza, hogy mi a házasság, mi az apa-anya szerep, illetve kit illet meg ez a szerep (csak a férfit és a nőt), valamint azt, hogy mi a család, akkor nem „beavatkozik” emberek magánéletébe, hanem ratifikál egy évezredes evidenciát, amit eddig azért nem kellett nevesíteni és törvényileg biztosítani, mert elvi értelemben mindenki elfogadta, és senki sem tett kísérletet arra, hogy átértelmezze.
Ami implicite mindig is jelen volt, az innentől kezdve explicitté válik.
Harmadszor, a szeretet modern, individualista fogalmára való hivatkozás túlontúl egyoldalú. Emögött sokszor csak illékony szentimentalizmus van, rosszabb esetben önzőség, érzékiség és a romlott szív jogtalansága. Feltételezik, hogy csak és kizárólag akkor szeretjük a meleg embereket – és csak akkor vagyunk kellőképpen együttérzők –, ha megerősítjük őket azon vágyukban, hogy egyrészt házasságként ismerje el az állam és az egyház a közöttük lévő viszonyt, másrészt, ha üdvözöljük a gyermekvállalási szándékukat. Biblikus keresztyén szempontból ez szimpla engedékenység, a prófétai hangról való lemondás, a szeretetteljes kiigazítás és figyelmeztetés elmulasztása. Továbbá eleve nem számolnak azzal, hogy (ha a meleg emberek házasulási vagy gyermekvállalási szándékára gondolunk) létezik diszfunkcionális szeretet – a katolikus teológia szerint „rendetlen” érzelem –, aminek nem a kiélésére és megélésére kell törekedni, hanem a lemondást és önmegtartóztatást kell választani. Itt hangsúlyozni kell, hogy a házasság biblikus modelljéből senki sincs kizárva: aki képes a fentebbi biblikus defínició szerinti házasságot vállalni, vállalja; de az nem megoldás, hogy a házasság és család meghatározását illegitim módon kiterjesztjük.
Negyedszer, az előbbi ellenérveket hangsúlyozók nem számolnak a gyermek jogával. Hasonló érveléssel találkozunk néha az abortusz teljeskörű legalizálását pártolók ágendájában is. A magzat az anya testének része, így tehát az anya teljeskörűen rendelkezik a magzat életéről is. A magzat élethez való joga itt teljes mértékben háttérbe szorul. Hasonlóképp: melegek bizonyos csoportjai (nem mindenki!) házasodni szeretnének, aztán ha házasok, gyermeket vállalnának – egyszerűen ők ezt szeretnék és ehhez szerintük joguk van. Itt a gyermek joga megint feledésbe merül. Biblikus alapon keresztyénként fellépünk a már megszületett, és a még meg nem született gyermekek azon jogának biztosításáért, hogy a férfi apakép, és a női anyakép legyen eléjük állítva nevelésük során követendő normaként. Meg kell érteni, hogy itt többé már nincs köztünk valamiféle szekuláris „common sense” – ez már nem arról szól, hogy mindenki autonóm módon eldönti, jár-e templomba, vagy nem, milyen hitet követ, kivel mit csinál a hálószobájában. Ez a gyermekeink jövőjéről szól; arról, hogy milyen érték-környezetben szocializálódnak.
Ötödször: a keresztyének nem egy különös és hóbortos vallási szekta, hanem Magyarország állampolgárai, akik magától értetődően a zsidó-keresztyén kinyilatkoztatás talaján állva élnek, élik családi életüket, dolgoznak, gyakorolják nyilvánosan hitüket és nyilvánítják ki véleményüket, fogalmazzák meg meggyőződésüket – nem csak a magánéletben, hanem társadalmi szinten is. A történelmi és kisegyházak történelmünk részei, társadalmi támogatottságuk igen nagy. Fél évszázadnyi szocializmus után engedtessék meg nekünk a nyilvános térben is megélni hitünket, és nyomatékosan kérjük, ne kényszerítsenek minket a hitünkkel együtt a templom falai közé, főleg akkor ne, amikor éppen mindenkit érintő társadalmi ügyekről van szó.
Hatodszor, két hamis dilemma is előkerül a fentebbi érvelésben: az egyik szerint a heteroszexuális házasságok krízisét a homoszexuális házasságok virágzása fogja ellensúlyozni. Mintha a meleg-házasságokra nem lennének érvényesek a heteroszexuális házasságokra jellemző anomáliák, és ezért a meleg-házasságok feltételezett tartóssága nagyobb biztosítékot jelentene a gyermek testi-szellemi fejlődésének kiteljesedésére. A keresztyén kinyilatkoztatás szerint minden ember bűnben születik, bűnös (ezért van szükség az életmentő evangéliumra), teljesen mindegy, hogy ki meleg, ki nem meleg, ki él házasságban, ki nem stb. A bűn miatt – legfőképp önzőségünk, hajhatatlanságunk és keménységünk miatt – minden emberi kapcsolatot veszélyeztet az entrópia: házasságokat, családokat, barátságokat, rokoni kapcsolatokat, munkahelyi kapcsolatokat. A biblikus alapokon álló házasságot nem azért hirdetjük és védjük, mert tökéletes együttélési forma, hanem azért, mert teremtettségi rend, az emberi együttélés Isten által rendelt alapvető formája. Azért, mert egy isteni ordinancia a bűnös emberi természet miatt nem működik tökéletesen (ahogy semmi más sem sajnos, amíg vissza nem tér az Úr Jézus, és meg nem újítja a világot és benne végérvényesen minket is), nem formálhatunk jogot arra, hogy legitimnek tekintsünk egy eleve bűnös kapcsolati formát. A „ha nincs ló, jó a szamár is” elve itt nem alkalmazható.
A másik szorosan idekapcsolódó érv, hogy több ezer, a család szerető oltalmát nélkülöző intézetben nevelkedő gyermek cserbenhagyását segítjük elő akkor, amikor – megtagadva tőlük a családot – csak a hetero házasságban élők gyermekvállalását, illetve örökbefogadását támogatjuk. Két szempontból sem állja meg a helyét ez az érv: először is, amint azt már érintettük, nem számol a gyermek jogával, miszerint a gyermeknek elidegeníthetetlen joga van ahhoz (még ha nincs is lehetősége teljes mértékben megélni), hogy a klasszikus szülői (férfi-apa/nő-anya) szerepeket, tehát a heteroszexuális házasság keretét állítsák elé normaként neveltetése során. Másodszor, ez az érv minden alapot nélkülözően feltételezi, hogy a homoszexuális házasságok tömeges száma jelentős mértékben enyhítené az intézetben lévő gyermekek számát. Ezzel szemben valószínűsíthető, hogy továbbra is jelen lenne ez a probléma. De még ha meg is szűnne, miért gondoljuk, hogy a „meleg háztartások” által biztosított esetlegesen jobb fizikai körülmények minden esetben ellensúlyoznák azt az erkölcsi, lelki, világnézeti károsodást, amit az azonos nemű szülők kapcsolata, mint a gyermek elé állított követendő norma okoz a gyermek számára.
Hetedszer, de erről csak röviden: halljuk, hogy a konzervatív keresztyének ne szóljanak bele mások – nem keresztyének, vagy más elvek szerint élők – életébe, hiszen ők sem szólnak bele a miénkbe. A nemzetközi színtéren érvényesülő tendenciák szerint ez az egyensúly-helyzet nem tartható fenn sokáig. Amint látjuk, törvényi szinten próbálják egyre inkább kriminalizálni a biblikus keresztyén álláspontot, különféle művi jelzőkkel (homofób, gyűlölködő, kirekesztő) felcímkézve azt – nem a módját, ahogy erről beszélünk, hanem magát a meggyőződésünket.
Hadd térjek ki végül az egész kérdéskörnek arra az aspektusára, hogy ebben az egyre inkább eldurvuló vitában, ahol egyre inkább távolodnak egymástól az álláspontok, mire érdemes figyelnünk.
Először is arra, hogy itt nem egy kedélyes teadélután kontextusában folyik a vita: nem arról beszélünk, hogy ki milyen filmet, rendezőt, festőt, zeneművet, vagy ételt szeret, vagy nem szeret. Monolit, élesen szembenálló ideológiák és világnézetek csapnak össze. Az egyik oldalon az évezredes zsidó-keresztyén kinyilatkoztatás, a másikon egy, az utóbbi fél évszázadban, de különösen is az utóbbi 10-15 évben egyre agresszívebbé, militánsabbá váló ideológia (aminek persze vannak oldalágai, szolidabb megnyilvánulási formái), ami diametrális ellentétben áll a történelmi keresztyénséggel. Mivel itt már nem csak – sőt, lényegében nem – „beszélgetés” folyik, ahol a vitában álló felek meggyőzhetők lennének, hanem alapvetően szellemi természetű háború, ezért ne keseredjünk el, ha nem hallják meg az érveinket, ha lepereg a vitapartnereinkről mindaz, amit mondunk, vagy meg sem hallgatnak minket. Nekünk elsősorban nem érvelni és vitatkozni, sőt, még csak nem is meggyőzni kell a másikat, hanem demonstrálni, másoknak elmondani és mások elé élni (beleértve az egyéni életünket és a társadalmi aktivizmusunkat is) a biblikus igazságot.
Másodszor, ne feledjük, hogy ebben a vitában a legfőbb támpontunk egy külső, változhatatlan és tévedhetetlen tekintélyforrás: a Szentírás. Folyamatosan indikátorozzuk magunkat is, hogy nem távolodunk-e tőle. Ne feledjük: ha a Szentírás első lapjain szereplő fundamentális jelentőségű kijelentéseket illetően sincs egység közöttünk (lásd „teremtette férfinak és nőnek…lesznek ketten egy testté… szaporodjatok és sokasodjatok”), akkor a többi kérdésben sem igen lesz. A kérdés a hozzáállás: elfogadom Isten kijelentését megfellebbezhetetlen isteni kijelentésként, vagy sem? Én is „fogást” próbálok találni rajta? Tompítani szeretném, kimagyarázni, elferdíteni, eladhatóbbá tenni, konformabbá tenni a közízlés számára, csakhogy a másokkal való konfrontációmat mérsékeljem? Jézus – és végső soron az egész Szentírás – radikalitását próbálom „elkenni”, vagy addig és úgy csócsálni, hogy könnyebben emészthető legyen a vitapartnerem számára? Vagy pedig ragaszkodom hozzá, és tanúskodom (valójában a tanú = mártír) róla szavaimmal és cselekedeteimmel?
Harmadszor, bátorítani szeretnélek titeket! Rettentően borzongató az a vehemencia, amivel azokat támadják verbálisan, akik a bibliai házasság- és családmodell mellett emelik fel a hangjukat nyilvánosan. Egyre inkább általános tapasztalattá válik, hogy hitvallásos, biblikus alapokon álló keresztyénként folyamatosan exkuzálni kell magunkat; hogy jobbról is, balról is, újra és újra, érvelve és fogadkozva, körbe kell magyaráznunk, hogy egyáltalán hogyan „merhetjük” azt képviselni, amit képviselünk. Sokan érezzük, hogy ma nem elfogadható, és egyre kevésbé az, amiben hiszünk és amit képviselünk. Több esetben tapasztaltam, ahogy online platformokon képletesen falhoz állítják azokat, akik a család klasszikus felfogását védelmezik. Kínos látni, hogy sokan keresztyénként belefáradnak a vitákba, abba, hogy szándékosan félreértik őket. Elkeserítő megtapasztalni, hogy nem tudjuk annyira kedvesen és olyan szeretettel megfogalmazni azt, amiben hiszünk, mert – és ez az igazán kijózanító tapasztalat – végső soron nem is az a bántó mások számára, ahogy kifejezzük a meggyőződésünket, hanem önmagában a meggyőződésünk az. De a határozottságot és a Krisztus iránti hűséget mi ne tartsuk szeretetlenségnek, mert nem az.
A szeretet ellentéte nem a határozottság, vagy adott esetben az indulatosabb hangvételű figyelmeztetés, hanem a közöny.
Kapaszkodjunk Urunkba és kijelentésébe, hogy ne sodorjon el minket is az idők szele. Jézus, amikor halála előtt arról beszél a tanítványoknak, hogy el fog menni az Atyához, ezt mondja: „Ezeket azért mondom nektek, hogy békességetek legyen énbennem. A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot.”
Bízzunk!
Márkus Tamás
(a szerző református lelkész)
