A pap Krisztus szeretetétől szíven szúrt ember

Nagycsütörtökön délelőtt a Szent Péter bazilikában Ferenc pápa elnökletével tartották meg a krizmaszentelési szentmisét, melynek során a Szentatya megáldotta a liturgikus olajokat és a kenetet, a papság pedig püspökével együtt megújította szentelési fogadalmait. A pápa hosszú beszédében a kegyelemtől megérintett, szíven szúrt ember bűnbánatáról, töredelméről elmélkedett, éppen Péter apostol tagadása példáján.

A názáreti zsinagógában, amikor Jézus beszélni kezdett, minden szem reá szegeződött. A szemekben csoda és bizalmatlanság tükröződött, amelyek pedig Jézusnak a hamis elvárásokat leleplező szavai nyomán megvetésre váltottak át, és a zsinagógából kimenvén, a názáretiek elűzték maguk közül Jézust. Szemük Jézusra szegeződött ugyan, de a szívük nem volt hajlandó megváltozni a szavára és így elszalasztották életük lehetőségét – kezdte homíliáját Ferenc pápa, majd Péter apostolra fordította a figyelmet. Kezdetben ő sem bízott Jézus „leleplező” szavában: „Háromszor tagadsz meg engem”, ezért is „tévesztette őt szem elől”, ám a kakasszóra, amikor az Úr megfordul és rászegezi tekintetét”, „visszaemlékezik az Úr szavára, kifordul és keserves könnyekre fakad, amelyek a sebzett szívből fakadva megszabadították őt a hamis hiedelmektől és az önigazolásoktól. Ez a keserű sírás aztán megváltoztatta Péter apostol életét. Korábban, hiába is volt mellette éveken át, Jézus szavai és tettei nem tudták kimozdítani őt téves elvárásaiból, melyek egy politikai és hatalmas Messiást vártak, akivel szemben a letartóztatott Jézus botrányosnak és gyengének bizonyult. Róla mondja: „nem ismerem azt az embert”. Valóban nem ismerte és az Úr igaz ismeretére csak a bűnbánat szégyene és könnyei után jut el. Ekkor jut csak el oda, hogy a szeretetéről kérdező Jézusnak helyes választ adjon, a korábbi „nem ismerem” feleletét felülírva: „Uram, te ismersz mindent”.

Péter szívének gyógyulása akkor történt meg, amikor sebek és bűnbánat nyomán hagyja, hogy az Úr megbocsásson neki. Ennek nyomán választotta a pápa elmélkedése kulcsszavaként a compunzione, a bűnbánat, a töredelem kifejezését. A szó töve a pungere, a szúrni ige, amiből a compunzione a „szíven szúrtságot” jelenti, akinek a szívét átjárja, megsebesíti a fájdalom és így a bűnbánat könnyeire fakad. Ahogy erről maga Péter apostol prédikál Pünkösdkor, amikor hirdeti: „Isten azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek, Úrrá és Krisztussá tette! E szavak szíven szúrták őket” (ApCsel 2,36-37). Ez egy jótékony szúrás, mely nem terít a földre, mert a szív, amikor fölismeri a rosszat, bűnösnek vallja magát és megnyílik a Szentlélek előtt.

Ferenc pápa a siratásnak kétféle értelmét különböztette meg: rossz dolog, ha sírásunkkal sajnálkozunk magunkon, amikor például nem teljesülnek az elvárásaink, pedig megérdemelnénk a sikert. Ezzel szemben üdvös dolog magunkon sírni, mikor átjár a bűnbánat, mert úgy érezzük, hogy megbántottuk az Istent, és így adósává váltunk. Óvva intette a pápa a papokat a klerikális kétszínűség vétkétől, ezért inkább emeljék tekintetüket a Keresztrefeszítettre és hagyják, hogy a könnyeik lemossák a szívüket. A töredelem ugyanis fáradságot igényel, de békét ad. Ez a szíven szúrtság az ellenszere a „szívelmeszesedésnek”, vagyis a Jézus által oly sokszor korholt keményszívűségnek. Az igazi könnyes bűnbánat azonban feltöri a szívet, ahogy a vízcseppek lyukat vájnak a sziklába is. Ezért is ajánlják a nagy lelki mesterek, köztük Szent Benedek is a „szív töredelmét”.

A benső lelki újjászületés mindig a mi nyomorúságunk és az Isten irgalmassága találkozásából fakad, ami aztán keresztülhalad a lelki szegénységen, amely révén a Szentlélek megsegít minket. A bűnbánat könnyei segítségünkre vannak, ezért a pápa azt ajánlotta, hogy kérdezzük meg magunktól, vajon az évek múltával szaporodnak-e a könnyeink. Mert velünk pontosan fordítottja történik annak, ami a biológiai életben adódik, ahol a gyerekkor sírása lassanként elmarad. A lelki életben azonban éppen a gyermekké válás számít és így akik nem sírnak, azok visszafejlődnek, megöregednek belül, míg az Isten előtti imádat révén mind érettebbé válunk.

A megbánás másik jellemzőjeként említette a pápa a szolidaritást. Az engedelmes szív természetesen hajlik arra, hogy megbánást tanúsítson másokért, ahelyett, hogy dühös lenne és megbotránkozna a testvérek által elkövetett gonoszság miatt, sírni kezd bűneikért. Nem botránkozik. Egyfajta fordulat következik be abban, hogy önmagunkkal elnézők legyünk, míg másokkal pedig rugalmatlanok. Az Úr ugyanis éppen azokat keresi, akik tudnak sírni az Egyház és a világ bűnei miatt. Az Úr tőlünk, lelkipásztoroktól nem megvető ítéletet kér, hanem szeretetet és könnyeket.

A mai problémák és hiányosságok ne keménységet ébresszenek bennünk, hanem kitartást az irgalmasságban. Mennyire szükségünk van arra, hogy Istenre bízzuk magunkat, hogy megtaláljuk benne a békét, amely megment minden vihartól! Ferenc pápa egyszerre óvott a túlsó aktivizmustól és a beletörődő lemondástól, amikor behúzzuk az evezőket a bárkánkba.

Ilyenkor könnyen elkeseredünk, megszólunk másokat és a nyelvünkkel szúrunk. Figyeljünk inkább a Krisztus követése lelki könyv ajánlására: „Ne hurcold magadban mások ügyeit, még csak ne is foglalkozz vele, inkább magadra vigyázz és először önmagadat intsed!”

Végezetül a pápa arra mutatott rá, hogy a megbánás nem annyira a mi gyakorlataink gyümölcse, hanem kegyelem és ezért azt imádságban kell kérni. A bűnbánat Isten ajándéka, a Szentlélek működésének gyümölcse. A növekedés megkönnyítése érdekében két tanácsot adott a pápa. Az első, hogy az életet és a meghívást ne a hatékonyság és az azonnaliság szemszögéből nézzük, csakis a ma elvárásaiból kiindulva, hanem a múlt és a jövő egészéhez mérten. A múltra úgy tekintsünk, hogy Isten hűséges, és megbízható a szeretetében. A jövőt illetően pedig az örök célra gondoljunk, amelyre meghívásunk szól, mint életünk végső céljára. Ezért tágítsuk ki látóhatárunkat a szívünkben, ami arra ösztönöz, hogy visszatérjünk önmagunkba az Úrral együtt és így éljük meg a bűnbánatunkat. A pápa másik tanácsa ennek a következménye: fedezzük fel újra annak szükségességét, hogy olyan imának szenteljük magunkat, amely nem kötelességszerű és nem szerepből fakad, hanem ingyenes, nyugodt és hosszan tartó. Térjünk vissza a szív imájához és is ismételjük gyakorta:

„Jézus, Isten Fia, könyörülj rajtam, bűnösön!”

Fedezzük fel újra az Anyaszentegyház bölcsességét, amely mindig a szegények könyörgésével vezet be minket az imába, akik így kiáltanak: Ó, Istenem, ments meg engem! – zárta Nagycsütörtökön a krizmaszentelési mise homíliáját Ferenc pápa.

Forrás