A Szentlélek harmóniát teremt, mi is a megbékélést keressük!

Május 28-án, pünkösd ünnepén a pápa arra figyelmeztetett, hogy a megosztó erők ellenében mindennap a Lelket hívjuk segítségül, mert ő képes valósi harmóniát teremteni a világban, az Egyházban és az emberi szívben. Azt javasolta, hogy a Lelket tegyük a szinodális folyamat középpontjába, mert „nélküle az Egyház élettelen, a hit csak tan, az erkölcs csak kötelesség, a lelkipásztorkodás csak munka”.

Isten igéje ma működés közben állítja szemünk elé a Szentlelket. Három alkalommal látjuk őt cselekedni: az általa teremtett világban, az Egyházban és a szívünkben.

1. Mindenekelőtt az általa teremtett világban, a teremtésben. A Szentlélek kezdettől fogva munkálkodik: „Elküldöd Lelkedet, és új teremtmények keletkeznek” – imádkoztuk a zsoltárral (Zsolt 104,30). Ő ugyanis creator Spiritus (vö. Szent Ágoston: Zsoltármagyarázatok, XXXII,2,2), teremtő Lélek: így szólítja őt az Egyház évszázadok óta. De kérdezhetjük, mit tesz a Lélek a világ teremtésében? Ha minden az Atyától származik, ha minden a Fiú által jön létre, mi a Lélek sajátos szerepe? Egy nagy egyházatya, Szent Baszileiosz a következőt írja: „Ha megpróbáljuk kivenni a Lelket a teremtésből, összezavarodik minden, nem szabályozza az életet törvény és rend” (Könyv a Szentlélekről, XVI, 38).

Ez tehát a Lélek szerepe: ő az, aki kezdetben és mindenkor a teremtett valóságokat rendetlenségből rendbe, szétszórtságból egybeforrottságba, zűrzavarból harmóniába viszi át.

Mindig ezt a cselekvési módot látjuk az Egyház életében. Egyszóval harmóniát ad a világnak; így „irányítja az idők folyását, és megújítja a föld színét” (Gaudium et spes, 26; Zsolt 104,30). Megújítja a földet, de vigyázat: a valóságnak nem a megváltoztatásával, hanem a harmonizálásával; ez az ő stílusa, mert ő harmónia: Ipse harmonia est – mondja egy egyházatya (vö. Szent Baszileiosz: Zsoltármagyarázatok, 29.1).

A mai világban sok a viszály, sok a megosztottság. Mindannyian kapcsolatban állunk egymással, mégis úgy érezzük, hogy egymástól elszakadva élünk; érzéketlenné tesz bennünket a közöny és padlóra küld a magány. Rengeteg a háború, rengeteg a konfliktus: alig hihető, mennyi rosszra képes az ember! Valójában azonban ellenségeskedéseinket a megosztás szelleme, a sátán táplálja, akinek neve pontosan azt jelenti, hogy „megosztó”. Igen, rosszaságunkat és szétesésünket megelőzően és meghaladóan ott a gonosz lélek, aki „tévútra vezeti az egész világot” (Jel 12,9). Örül az egymással való szembefordulásoknak, az igazságtalanságoknak, a rágalmaknak, ezekben leli örömét. Csakhogy a meghasonlás rosszaságával szemben a harmónia megteremtésére tett erőfeszítéseink nem elégségesek. Ezért van az, hogy

az Úr a húsvét tetőpontján, a megváltás tetőpontján kiárasztja a teremtett világra az ő jóságos Lelkét, a Szentlelket, aki szembeszáll a megosztó lélekkel, mert ő harmónia, az egység Lelke, aki békét hoz.

Hívjuk őt naponta világunkra, életünkre, és hívjuk segítségül mindenféle megosztottsággal szemben!

2. A teremtésen kívül az Egyházban is látjuk őt munkálkodni, pünkösd napjától kezdve. Jegyezzük meg azonban, hogy a Lélek nem úgy indítja el az Egyházat, hogy utasításokat és szabályokat ad a közösségnek, hanem úgy, hogy leszáll minden egyes apostolra: mindegyikük sajátos kegyelmeket és különböző karizmákat kap. A különböző adományoknak ez a sokasága zavart okozhatna, de a Lélek, mint a teremtésben, éppen a sokaságból szeret harmóniát teremteni. Az ő harmóniája nem egy előírt és a különbségeket eltörlő rend, nem; az Egyházban „a rend a Lélektől kiosztott különféle adományokat követi” (Szent Baszileiosz: Könyv a Szentlélekről, XVI, 39). Pünkösdkor ugyanis a Szentlélek sok lángnyelvben száll alá: mindenkinek megadja a képességet, hogy más nyelveken beszéljen (vö. ApCsel 2,4), és saját nyelvén hallja a többieket beszélni (vö. ApCsel 2,6.11). Tehát nem egy mindenki számára azonos nyelvet teremt, nem törli el a különbségeket, a kultúrákat, hanem homogenizálás és uniformizálás nélkül harmonizál mindent. Ennek el kell gondolkodtatnia bennünket, amikor a „visszafordulás” kísértése arra akar rávenni, hogy mindent látszólagos, tartalom nélküli fegyelemben egyöntetűsítsünk. Maradjunk ennél a szempontnál, annál a Léleknél, aki nem egy részletesen kidolgozott tervvel kezd, ahogyan mi tennénk, akik aztán gyakran elveszünk saját programjainkban; nem, ő azzal kezdi, hogy ingyenes és bőséges ajándékokat ad. Pünkösdkor ugyanis – hangsúlyozza a szöveg – „mindannyiukat eltöltötte a Szentlélek” (ApCsel 2,4). Mindannyiukat eltöltötte, így kezdődik az Egyház élete: nem egy pontos és részletesen kidolgozott tervből, hanem Isten egyazon szeretetének megtapasztalásából.

A Lélek így teremt harmóniát, arra hív, hogy ámuljunk el szeretetén és a többiekben jelen lévő ajándékain.

Ahogy Szent Pál mondta: „A lelki adományok ugyan különfélék, a Lélek azonban ugyanaz. […] Mi ugyanis mindnyájan egy Lélekben egy testté lettünk keresztségünk által” (1Kor 12,4.13). Minden testvérünket és nővérünket a hitben ugyanazon test részének tekinteni, amelyhez én is tartozom: ez a Lélek harmonikus tekintete, ez a követendő út, melyet mutat nekünk!

A folyamatban lévő szinódus is egy Lélek által vezetett út – és annak is kell lennie: nem parlament, ahol a világ kívánalmai szerint követelhetünk jogokat és fogalmazhatunk meg igényeket, nem arra való lehetőség, hogy arra menjünk, amerre a szél visz, hanem kedvező alkalom arra, hogy tanulékonyan fogadjuk a Lélek fújását. Mert a történelem tengerén az Egyház csak ővele hajózik, aki „az Egyház lelke” (Szent VI. Pál: Beszéd a bíborosok szent testületéhez a névnapi köszöntés alkalmából, 1976. június 21.), ő a szinodalitás szíve, az evangelizáció motorja. Nélküle az Egyház élettelen, a hit csak tan, az erkölcs csak kötelesség, a lelkipásztorkodás csak munka. Néha hallunk úgynevezett gondolkodókat, teológusokat, akik rideg tanokat adnak nekünk, s inkább matematikusnak tűnnek, mert hiányzik belőlük a Lélek. A Lélekkel viszont a hit élet, az Úr szeretete meghódít bennünket, és a remény újjászületik bennünk. Tegyük újra a Szentlelket az Egyház középpontjába, máskülönben nem a Jézus iránt, hanem az önmagunk iránt érzett szeretet hevíti szívünket. Tegyük a Lelket a szinodális munka elejére és középpontjába! Mert „mindenekelőtt őrá van szüksége ma az Egyháznak! Ezért mondjuk neki mindennap: Jöjj el!” (vö. Szent VI. Pál: Általános kihallatás, 1972. november 29.). És járjunk együtt, mert a Lélek, mint pünkösdkor, akkor szeret leszállni, amikor „mindnyájan együtt voltak” (vö. ApCsel 2,1). Igen, hogy megmutatkozzon a világ előtt, azt az időpontot és helyet választotta, amikor mindnyájan együtt voltak. Ahhoz tehát, hogy Isten népe elteljen a Lélekkel, együtt kell járnia, szinódust kell tartania. Így újul meg a harmónia az Egyházban: azáltal, hogy együtt járunk, a Lélekkel a középpontban. Testvéreim, harmóniát építsünk az Egyházban!

3. Végül a Lélek a szívünkben teremt harmóniát. Ezt látjuk az evangéliumban, ahol Jézus húsvét estéjén rálehel a tanítványokra, és azt mondja: „Vegyétek a Szentlelket” (Jn 20,22). Pontos céllal adja: a bűnök megbocsátására, vagyis a lelkek megbékítésére, a rossztól megtépázott, sebektől megviselt, bűntudattól összetört szívek harmonizálására. Csak a Lélek állítja helyre a harmóniát a szívben, mert ő az, aki megteremti a „bensőséges viszonyt Istennel” (Szent Baszileiosz: Könyv a Szentlélekről, XIX, 49). Ha harmóniát akarunk, akkor őt keressük, ne pedig a világias pótlékokat! Mindennap hívjuk segítségül a Szentlelket! Minden napunkat kezdjük azzal, hogy imádkozunk hozzá, váljunk tanulékonyak iránta!

Ma, az ő ünnepén tegyük fel magunknak a kérdést: én tanulékony vagyok-e a Lélek harmóniája iránt? Vagy a saját terveimet, a saját elképzeléseimet követem anélkül, hogy engedném magam alakítani, engedném, hogy ő megváltoztasson? A mód, ahogyan megélem a hitet, tanulékony-e a Lélek iránt, vagy önfejű? Makacsul ragaszkodom a betűkhöz, az úgynevezett tanokhoz, melyek csak rideg kifejeződései az életnek? Elhamarkodottan ítélkezem, ujjal mutogatok, és becsapom az ajtót mások orra előtt, mindenki és minden áldozatának tartva magamat? Vagy befogadom az ő harmonikus teremtő erejét, befogadom az általa sugallt „együtt kegyelmét”, az ő békét adó megbocsátását? És a magam részéről én megbocsátok-e?

A megbocsátás helykészítés ahhoz, hogy jöjjön a Lélek.

Kiengesztelődésre törekszem-e, közösséget teremtek-e, vagy folyton azt keresem, azt szimatolom, hol van baj, hogy pletykálhassak, hogy megosztó lehessek, hogy rombolhassak? Megbocsátok-e, elősegítem-e a megbékélést, közösséget teremtek-e? Ha a világ megosztott, ha az Egyház polarizálódik, ha a szívek darabokra törnek, ne vesztegessük az időt mások bírálásával és önmagunkra való haragvással, hanem hívjuk a Lelket: ő képes megoldani ezeket a problémákat!

Szentlélek, Jézus Lelke és az Atya Lelke, a harmónia kimeríthetetlen forrása, rád bízzuk a világot, neked szenteljük az Egyházat és szívünket.

Jöjj, teremtő Lélek, az emberiség harmóniája, újítsd meg a föld színét!

Jöjj, ajándékok Ajándéka, az Egyház harmóniája, tégy eggyé bennünket benned!

Jöjj, megbocsátás Lelke, a szív harmóniája, Mária által alakíts át bennünket úgy, ahogy csak te vagy képes rá!

forrás